21. fejezet

A délelőtt bámulatos gyorsasággal telt Mrs. Borgh kertjében a rózsák között. Vendéglátóm és Dennis Lleyton órák hosszat pletykálkodtak a szigetlakókról, és meglepetésemre Dennis Lleyton szinte mindenhez éppolyan tájékozottsággal tudott hozzászólni, mintha ő maga is itt élte volna mindennapjait, Pire-on. Élvezetes volt hallgatni, mint magasztalják Mrs. MacIntyre legújabb süteményeit, amelyek receptjeit állítólag a Franciaországban élő lánya küldte neki. Vagy miként örvendeznek azon, hogy Boccaccio bolhás korszaka szemmel láthatóan véget ért. De szóba került a legutóbbi halfogástól kezdve a várható baracktermésen át a Mr. Thompson boltjában sajnos már nem kapható jóféle vajas kekszig minden, ami a legcsekélyebb mértékben kapcsolatba hozható volt Pire-ral.

- Ó, kedvesem, remélem kóstolta már azt a remek levest, amit Bob alig pár hete vett fel az étlapjára – töltött teát Mrs. Borgh Dennis Lleyton csészéjébe. – Hát az valami fenséges! A felesége kísérletezte ki tavasszal, aztán főzött belőle egy hatalmas kondérral még májusban, amikor Bob születésnapja alkalmából tartottak egy kis ünnepséget, és mindenkinek annyira ízlett, hogy szinte térden állva könyörögtek nekik az emberek, hogy tegyék fel az étlapra.

Dennis Lleyton még Mrs. Borgh kedvéért sem tette félre nyers őszinteségét, és fintorogva tolmácsolta véleményét:
- Ugye nem arra gondol, amiben az a fura gomba is van? Hát szerintem az egyenesen szörnyű! Mintha kifelejtették volna belőle a fűszereket. Csak víz meg zöldség az egész. New Yorkban ezért páros lábbal rúgnák ki a séfet.
- Úgy látszik a maga rémes, nagyvárosi ízlése nincsen hozzászokva a tiszta ízekhez – felelte Mrs. Borgh a legnagyobb nyugalommal. – Nekünk itt nincs szükségünk mindenféle fűszerekre, hogy kompenzáljuk velük azokat a rémes zöldségeket, amelyeknek semmi ízük sincsen. Só, bors, meg egy kis ez-az, más nem is kell a zamatos, friss zöldségeink mellé. Sajnálom, hogy nem értékeli a mi nagyszerű vidéki ízeinket. Hál’ Istennek nem minden nagyvárosi gondolkodik így – azzal felém fordult egy széles mosollyal.
- Való igaz, Mrs. Borgh, hogy hiába kapható nálunk ezerféle zöldség és gyümölcs a piacon vagy akár a szupermarketben, és hiába olyan gyönyörűségesek, hogy majd’ megszólalnak, ha egyáltalán nincs ízük. Itt nincs ugyan mandarin vagy banán, de mit sem számít, amikor ilyen zamatos és egészséges alma vagy málna várja itt az embert – mondtam és kicsippentettem egy szem vidám málnát a tálkából, ami éppen olyan volt, mint egy pici rubinokból alkotott kis ékszer.

- Ha Pire iskola volna, te lennél benne a stréber, az hétszentség – vigyorgott rám Dennis Lleyton. – Én aztán nem rejtem véka alá a véleményemet, csak azért, hogy udvariasnak tűnjek.
- Sajnálom, de nekem tényleg ez az őszinte véleményem – vágtam vissza, majd Mrs. Borgh-nak viszonoztam az iménti mosolyt. – Az a leves valóban fantasztikus.

- Azt hiszem, Dennis fiam, maga csak azért mondja meg mindig kertelés nélkül, hogy mit gondol, mert megszokta, hogy senki sem mond magának ellent. Senki sem mer szembeszállni egy filmsztárral, mindenki Szentírásnak veszi a szavait. Csak azt ne feledje, fiam, hogy ez nem jelenti azt, hogy tényleg így is gondolják. Talán nem mondják ki, de magukban már ezerszer elküldték melegebb éghajlatra, amikor durván szólt hozzájuk.
- Ettől még nyugodtan tudok aludni – felelte Dennis Lleyton fennhéjázva. – De felőlem ki is mondhatnák, az sem zavarna. Nekem csak néhány ember véleménye számít igazán. A többi pedig tehet egy szívességet.
- Ezzel a hozzáállással rémesen sok ellenséget szerezhet magának. Vagy talán már szerzett is. Nem azt mondom, hogy tegyen mindenkinek a kedvére, de nem is kellene megutáltatnia magát. Az a pár ember, akik igazán számítanak, nincsenek mindig maga körül, és akkor ki fog majd magának segíteni, ha bajba kerül?
- Segíts magadon, Isten is megsegít, nemigaz? – válaszolta a kérdezett és beleharapott egy újabb süteménybe.

Mrs. Borgh csak lemondóan legyintett egyet, mint egy rosszcsont kölökre, akinek falra hányt borsónak bizonyult a prédikáció.
- Azt hiszem, Mrs. Borgh, ideje, hogy induljak – álltam fel. – Katie már bizonyára aggódik, hogy hol maradok ilyen sokáig. Még egyszer nagyon köszönöm a csokrot, tényleg gyönyörű.
- Hát jól van, kedvesem, menjen csak, ha muszáj. Legközelebb is szívesen látom, de akkor hozza magával Katie-t is. Már vagy ezer éve nem járt nálam.

Ünnepélyesen megígértem, hogy így lesz, azzal elköszöntem és elindultam kifelé a kerten keresztül. Alig értem még a kapuhoz, amikor hallottam, hogy valaki utánam rohan. Megfordultam, Dennis Lleyton volt az.
- Hazakísérhetlek? – kérdezte és válaszra sem várva szélesre tárta előttem a kaput.

***

Még sohasem tettem meg olyan lassan az utat hazafelé, mint akkor. Eleinte szótlanul ballagtunk egymás mellett Dennis Lleyton-nal, majd ő egyszer csak megtorpant és a tengert kezdte el kémlelni.
- Szívesen cserélnék most Fausttal, hogy nekem is adasson egy lehetőség, hogy megállíthassam az időt. Azt hiszem, én ezt a pillanatot választanám:
A pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó ne szállj tovább!

- Nem hiszem, hogy szükség lenne bármiféle sátáni alkura, csak hogy
megállíthasd itt az időt. Elég csupán végignézned azon a csodálatos panorámán, ami itt eléd tárul: alattad a végtelen tenger. Ez maga az örökkévalóság.
- Igen, van valami természetfeletti abban, hogy tudom, tegnap is így hullámzott itt a tenger és holnap is így fog. Így volt ez évezredekkel ezelőtt és így lesz évezredek múltán is. Nagy szó, hogy van egy biztos pont, amikor az ember olyan elveszettnek és gyökértelennek érzi magát, amikor körülötte minden állandóan változik.
- But everybody’s changing and I don’t feel the same.
- Pontosan. Néha élvezem a pörgést, de azért jó tudni, hogy van, ami sosem változik. Mint egy jóságos, öreg nagymama, aki mindig tárt karokkal és friss süteménnyel várja az unokáját. Vagy egy édesanya, aki akkor sem rendezi át a fia szobáját, ha az már hosszú évek óta nem lakik ott és csak évente, ha egyszer tér haza.
- És vajon a tenger melyik? A nagymama vagy az édesanya?
- Mindkettő – mosolygott Dennis Lleyton. – Szeretném, ha nem azt mondanánk, „emlékezz, ember, porból lettél, és porrá leszel”, hanem hogy „vízből lettél, és vízzé leszel”. Szeretném hinni, hogy onnan érkeztem és oda is térek majd vissza egy nap – mutatott az alattunk morajló mélységre.
- Egyes legendák szerint az istenek sárból és vízből gyúrták össze az embert. Nem hiszem, hogy különösebben számítana, ki melyik hozzávalót hangsúlyozza ki jobban. Lehet, hogy túlságosan szentimentális vagyok, de én abban hiszek, hogy onnan érkeztem és oda is megyek majd vissza – mutattam az égre.

Dennis Lleyton elnevette magát:
- Tényleg szentimentális vagy. Ám ez nem baj, sőt. Egy viaszosvászon terítőt összevetve egy régi csipkével, úgy vélem, mindenki az utóbbit választaná. De induljunk lassan, mert azt mondtad, Katie aggódni fog. Azt pedig a világért sem szeretném. Éppen elegen vannak már ezen a szigeten, akik nem kedvelnek. Nem szeretném szaporítani a számukat. Nem mintha engem ez különösebben nyugtalanítana, de szerinted és Mrs. Borgh szerint kellene. Úgyhogy menjünk.

Szívesen feleltem volna, hogy ugyan, maradjunk még, majd csak kibírja Katie valahogy, ott van odébb az a helyes kis pad, telepedjünk le ott. De valóban ebédidő volt már, és tudtam, Katie tényleg a kezét tördelheti már, hogy hol maradok ilyen sokáig. Hiszen csak egy kis sétára indultam, ígéretem szerint legfeljebb egy félórára.

Egy választásom maradt hát: meginvitáltam őt is ebédre. Azonban visszautasította, mondván, sietnie kell a forgatásra, már arra sincsen ideje, hogy Bob-nál egyen gyorsan egy szendvicset. Így hát néhány percen belül, a következő útelágazásnál elváltunk egymástól.

Azonban most boldogabban inthettem neki búcsút, mint az előző alkalommal: ugyanis ígéretet kaptam egy másnap esti sétára.

Hazatérvén természetesen lelkesen számoltam be mindenről Katie-nek, aki szegény még mindig nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e a dolognak vagy sem. Egyfolytában azt forszírozta, hogy hívjam fel Sean-t, és neki is meséljem el, mi történt. Azt remélhette, így majd elhárul róla a kiábrándítás feladata.

- Jaj, Katie, már hogy hívhatnám fel én Sean-t? Hiszen még a számát sem tudom. És nem hiszem, hogy a tudakozóban megmondanák.
- Csak van valaki azon az istenverte forgatáson, aki meg tudná neked adni a számát. Hiszen te már majd’ mindenkit ismersz ott, nem lehet gond. Vagy írhatsz neki levelet.
- Mármint arra a címre, amire a rajongók írnak, autogramért? Ugye, ezt te sem gondolod komolyan? Lehet, hogy nem jövök ki majd túl jól ebből az egészből. Lehet, hogy Dennis Lleyton csak azért áll velem szóba, ereszkedik le hozzám, mert pillanatnyilag nem akad jobb társasága, de én akár most megesküdhetek neked mindenre, ami szent, hogy akkor sem fogom megbánni. Sosem akarom majd elfelejteni, meg nem történtté tenni mindazt, amit eddig átéltem vele. Még akkor sem, ha már ebben a pillanatban a fejemhez vágná, hogy többé nem akar látni. Mert ezeket az élményeket már senki sem veheti el tőlem. Az első találkozásunkat a buliban. A hajnali sétát. A múltkori vacsorát. A mai teázást Mrs. Borgh kertjében. És az iménti álldogálást a tengernél. Ezek az emlékek örökké megmaradnak, és bármi történjék is ezután, bármerre is folytatódjon ez a hihetetlen ismeretség, sosem fogom úgy érezni, hogy bár ne éltem volna át mindezt.

Katie nem válaszolt semmit, csak mosolygott egyet, majd leült a terített asztal mellé, és mindkettőnk tányérjába mert a levesből.

20. fejezet

Néhány pillanattal később hallottam Mrs. Borgh-ot, amint a konyhaablakból kiált ki valakinek, hogy menjen csak nyugodtan hátra a kertbe, ő is mindjárt jön. Egy magas alakot láttam végigsuhanni a bokrok mögött, aki nemsokára előtűnt az ágak mögül. Legnagyobb döbbenetemre Dennis Lleyton volt az. Hirtelen megtorpant, lába földbe gyökerezett, valószínűleg ő is éppen annyira meglepődött, mint én.

- Nahát, Flora, igazán nem számítottam rád itt... Nem mintha nem örülnék, félre ne érts, kérlek... Csak nem tudtam... Azt hittem csupán Mrs. Borgh... nem mondta, hogy te is itt vagy...

Úgy látszott, a jelenlétemmel sikerült alaposan zavarba hoznom.

- Én sem gondoltam volna, hogy te lennél Mrs. Borgh vendége. Említette, hogy vár valakit, de nem is sejtettem, hogy téged. Nem mintha nem örülnék – mosolyogtam és büszke voltam magamra, hogy az én reakcióm nem volt olyan zavarodott, mint az övé, épp ellenkezőleg: nagyon is magabiztosnak tűnhettem. – Az igazat megvallva, nem ide készültem, csak tettem egy sétát a szigeten, és összefutottam Mrs. Borgh-gal, aki rögvest behívott. Nagyon kedves hölgy.
- Igen, valóban az. Ezért is látogatom meg néha. Mindig jól elbeszélgetünk. És isteni süteményt süt, ami ugyancsak remek indok. Meg aztán igazán nagyszerű ebben a mennyei kertben üldögélni – nézett körbe.

Hát így állunk. Sean-nak én voltam a pire-i szövetségese, Dennis Lleyton-nak meg Mrs. Borgh.

- Tényleg gyönyörű ez a kert. Talán ez a legszebb egész Pire-on – bólintottam.
- Valóban. Látod azt a rózsabokrot? Azt a sárgát ott, a barackfák között? Azt én hoztam Mrs. Borgh-nak a szüleim kertjéből, amikor a legutóbb itt jártam. Jó nagyra nőtt azóta.
- Úgy érted, akkor, amikor a film első részét forgattad a szigeten?
- Nem. Tavaly is jártam itt. Az egyik filmem premierjére jöttem Glasgow-ba, és gondoltam, ha már úgyis itt vagyok a közelben, miért is ne ugranék át Pire-ra, hiszen olyan szép kis sziget, meg aztán már Mrs. Borgh-ot is meg akartam látogatni. Szóval nagyjából egy éve jártam itt.

Ezt a meglepetést! Ezek szerint már a tavalyi itteni vakációm alatt is összefuthattam volna vele. Mindez talán már egy évvel ezelőtt is megtörténhetett volna. Próbáltam magam azzal nyugtatgatni, hogy biztosan megvan az oka, hogy miért csak most ismertem meg és miért nem már egy évvel ezelőtt. Próbáltam nem elképzelni, hogy mennyi mindent csinálhattunk volna már azóta, és hol tarthatnánk már mostanra. Talán már tavaly nyár végére összejöttünk volna. Bemutatott volna a szüleinek a csodás walesi kertben és én is őt az én családomnak. Talán együtt töltöttük volna a karácsonyt, elkísértem volna az Oscar-gálára, ismerném már az összes híres filmszínészt meg rendezőt, és ilyenkorra már legalább hatszor nyaraltunk volna a Bahamákon, csak hogy kipihenjük azt a rengeteg elegáns estélyt meg partit, amire meghívtak volna bennünket. Nem, nem szabad ilyesmikre gondolnom...

- Nahát de fura, hogy Mrs. Borgh ilyen jó barátod, még sosem mesélt nekem rólad – szólaltam meg, csak hogy másfelé tereljem a gondolataimat.
- De rólad nekem igen.

Egy csapásra oda lett a magabiztosságom, bezzeg az övé hirtelen előbukkant.

- Ne aggódj, semmi rosszat nem mondott – vigyorgott rám, látva zavaromat. – Mindössze annyit említett, hogy van egy lány, aki minden nyarat itt tölt a szigeten, mert annyira tetszik neki ez a hely. És hogy milyen csinos, okos, kedves egy teremtés – igen, azt hiszem, éppen így mondta. De még a nevedet sem árulta el. Viszont nekem azonnal szimpatikus lettél már látatlanban is... Pontosabban láttalak már. Mrs. Borgh mutatott fényképeket a két évvel ezelőtti horgászversenyről.

Ezek után már csak azon csodálkoztam, hogy még mindig meg akart ismerni, hiszen szörnyűek lehettek azok a fotók! Gumicsizmában, vizesen álldogáltam a parton és egyfolytában pikkelyeket kaparásztam a frissiben kifogott halakról. Még szerencse, hogy az az átható szag, amit még hetekkel később is érezni véltem magamon, nem érződhetett a képeken.

- Ha jól emlékszem, a Rhiannon-parton tartották... Ahol Katie apja lakott. Gyönyörű hely – tette hozzá.
- Látom, Mrs. Borgh semmit sem hagyott ki, ami Pire-ral kapcsolatos. Gondolom, mindent tudsz már a szigetről meg az itt élőkről – mondtam.

Fülig ért a szája, úgy vigyorgott.

Tudom, örülnöm kellett volna neki, hogy ő is hasonlóképpen rajong a szigetért, de folyton az járt a fejemben, hogy vajon mi mindent tárgyalhattak még ki Mrs. Borgh-gal.

- Én csak azt nem értem, hogy akkor miért nem vagy olyan közvetlen mindenkivel itt Pire-on, mint Mrs. Borgh-gal? Ha tudnák, mennyire szeretsz itt lenni, egész biztosan azonnal megkedvelnének.

Ez bizony nyilvánvaló célzás volt a szigeten keringő pletykákra, amelyeknek forrása a legtöbb esetben nem a kétségtelenül elfogult helyi lakosság, hanem maguk a filmesek voltak, így aztán igazságtartalmuk nagyobbnak tűnik. Hiszen ők aztán igazán sok időt töltenek együtt vele nap mint nap, ha valakik, hát ők igazán tudhatják, milyen is valójában. És a szóbeszéd egy gőgös, fölényeskedő, tapintatlan ficsúrt ír le, akinek esze ágában sem lenne egy világvégi kertben teát szürcsölgetni. Hol van hát itt az igazság?

- Először is Mike szerint a kicsit lekezelő stílus jól passzol az imidzsemhez. Másodszor pedig, olyan előítéleteik vannak a pire-iaknak, amiket lehetetlen lenne leküzdeni.

Előítéletek? Szegény pire–iak, ha hallanák, mit hord össze róluk Dennis Lleyton! Hiszen ők a legkedvesebb emberek a világon! Ha tényleg lennének előítéleteik, annak kell, hogy legyen alapjuk.

- Szerintem könnyű kijelenteni az előítéletekről – ha csakugyan léteznek –, hogy legyőzhetetlenek, ha meg sem próbálsz küzdeni ellenük. Például, ha nem utasítod vissza azokat az aranyos kis házakat, hogy lakj valamelyikben, ha nem gúnyolod ki Bob fogadóját, ha nem fintorogsz az ételre, amit ott eléd tesznek, vagy ha nem lépsz le azonnal Turner Island-re, amint lehetőséged nyílik rá.
- Turner Island? Én egyszer sem buliztam ott a többiekkel. Csak azért mentem oda, mert az a legközelebbi hely, ahol a gépem le tud szállni. Én mindig Londonba mentem.
- Ez egyáltalán nem változtat a lényegen, ezt te is tudod – feleltem határozottan, és egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy én is éppen egy tapintatlan tuskónak tűnhetek, amiért minden átmenet nélkül nekiestem és kritizáltam, pedig még alig ismerjük egymást. Ő azonban nem úgy festett, mint aki egy cseppet is zavartatná magát emiatt, így gondolkodás nélkül folytattam: – Sőt, csak megerősíti bennem azt a véleményt, hogy ideje lenne levetkőznöd ezt a fene nagy büszkeségedet. Talán jól esik, hogy vannak emberek körülötted, akik nem kedvelnek?
- Őszintén szólva, nem különösebben izgat a dolog. Ha azok elfogadnak, akik fontosak a számomra, a többiek már nem érdekelnek. Az például kifejezetten bánt, hogy te miket gondolsz rólam.

Hát számítok neki? Egy csapatba tett a szüleivel, a rokonaival, a barátaival – és a barátnőjével...

- Honnan tudod, hogy olyan szörnyű véleménnyel vagyok rólad? – enyhültem meg azonnal. – Szerintem tényleg egy kicsit túl büszke vagy, de attól még egyáltalán nem mondanám, hogy ki nem állhatlak. Bár az nem esett kifejezetten jól, hogy a múltkori vacsora után nem hívtál fel... Nem mintha az egy randi lett volna...! Úgy értem, hát persze, hogy nem az, hiszen Katie is ott volt, nemigaz...?

Ó, bárcsak ebből jobban ki tudtam volna vágni magam!

- Ne haragudj, csak miután megtudtam, hogy milyen jó barátságban vagy Sean Hobbes-szal... nos, azt gondoltam, látni sem akarsz. Hiszen Sean nem mondhatott túl kedves dolgokat rólam. Elvégre mi nem vagyunk éppen barátok, sőt...
- Ne sértődj meg, kérlek, de ez eddig a legnagyobb hülyeség, amit csak hallottam! Hiszen Sean-nal már hetekkel ezelőtt beszéltem utoljára, jóval azelőtt, hogy mi együtt buliztunk volna, vagy hogy eljöttél volna hozzánk vacsorára. Ha Sean olyasmit mondott volna, ami miatt már ismeretlenül is megutáltalak volna, akkor alighanem visszautasítottalak volna, amikor felkértél táncolni, nem?

Dennis Lleyton válaszképpen elmosolyodott és rátette a kezét a kezemre. A szemembe nézett, én pedig ugyancsak mosolyogva viszonoztam a pillantását. Aztán egy picikét közelebb hajolt... Ki tudja, mi történt volna, ha nem tűnt volna fel éppen ekkor Mrs. Borgh az ösvényen.

- Jaj, gyerekek, nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam, de gondoltam, örülnének egy kis friss gyümölcsnek a kert végéből - azzal egy harmadik csésze mellett egy tálka epret és málnát pakolt le a tálcájáról. – Feltételezem, már összeismerkedtek.

De még mennyire! Sőt, az előző pillanatban együtt elindultunk egy csodálatos, kanyargós úton. Azt pedig Dennis Lleyton-nak sosem kell megtudnia, hogy Sean valószínűleg soha semmi olyat nem tudott volna mondani róla, amivel végleg kiábrándíthatott volna.

Karácsonyi különkiadás

Először is szeretnék Nektek nagyon-nagyon boldog karácsonyt kívánni és megköszönni mindenkinek, aki az elmúlt kábé másfél hónapban itt járt és olvasgatott :) Remélem, örömötöket leltétek a történetben, és fogjátok majd jövőre is ;)

És akkor íme, a várt meglepetés: a levél, amit Flora írt karácsonyra Katie-nek, természetesen még jóval a sorsdöntő nyár előtt ;)

Ehhez stílusosan ezt a zenét hoztam :)



Kedves Katie!

Boldog karácsonyt! :)
Képzeld, nálunk havazik! Úgy tűnik, fehér karácsonyunk lesz az idén, amiért igazán hálás vagyok, mert ezen a piszkos, büdös nagyvároson csak javíthat a friss hó. Nálatok viszont megint nem lesz hó, ugye? Ott szinte sosincs. Kár. Azt hiszem, ez az egy hiányozni fog majd, ha végre Pire-ra költözök. Nem, így jobban belegondolva ez sem fog hiányozni. Csak mehetnék már!

Tehát, mint mondtam, boldog karácsonyt! Szerettem volna elkészíteni az ünnepre Mrs. MacIntyre karácsonyi pudingját, de sehogy sem bírom kiolvasni a kézírását. Neked persze biztos megy, annyira tudtam, hogy akár vissza is fordulhattam volna, amikor legutóbb otthon felejtettem a noteszemet, amikor meglátogattam! Te bezzeg már meg is csináltad, ugye? Úgy megkóstolnám!

Idén is lemész Bob-hoz ünnepelni? Buta kérdés volt, elismerem, hát persze, hogy lemész. Bárcsak ott lehetnék veletek én is! Ahogy így elképzelem... szól a zene, pattog a tűz a kandallóban, isszátok a forralt bort (na jó, tudom én, whiskyt meg sört), végigkóstoljátok a süteményeket, amiket mindenki hozott, meg az édességeket, amiket Mr. Thompson nem tudott eladni karácsonyig, de hamarosan úgyis lejárnak, úgyhogy elhozta... nagy beszélgetések, még nagyobb nevetések. Annyira hiányzik Pire!

Az én karácsonyom megint a szokásos lesz. Semmi extra. Nemrég jött ki Dennis Lleyton egy filmje DVD-n, biztos megint mindenkitől azt fogom kapni. Mint tavaly a Loch Fionn lovagjait. Azóta is ott sorakozik hét, teljesen egyforma példány a polcomon. Beoszthatom őket a hét minden napjára. Ennyire kiismerhető lennék? Ne, erre inkább ne is válaszolj.

Pedig Dennis Lleyton nem is érdekel. Ezt te tudod a legjobban, már a nyár végén is mondtam neked, és még mindig tartom magam hozzá. Nagyon jóképű, sőt szexi és tagadhatatlanul tehetséges színész (nem értem, miért nem vágnak már hozzá egy Oscart? Igazán megérdemelné, nem? Nincs ezeknek szemük?), de nem fogok utána szaladgálni, mint egy csitri. Úgysem venné észre... :( Az, hogy a legutóbbi filmjére egy héten át minden nap beültem a moziba, még teljesen normális, nem? Szerintem még az sem gáz, hogy pár hete egy barátnőmmel megint elmentünk a premierjére tülekedni a tömegben. És képzeld, ezúttal már az ötödik sorig jutottunk! Még néhány ilyen premier, és végre odeférkőzhetek közvetlenül a kordon mellé, hogy nekem is jusson egy autogram. És hogy anélkül láthassam őt, hogy lábujjhegyre kellene állnom. Talán ha beiratkoznék kickboxra, az gyorsítana a dolgon... esetleg már a következő premieren is összejönne az az aláírás ;)

Szóval láthatod, itt minden a megszokott. Vagyis totál unalom. Annyira várom már, hogy nyár legyen, és megint mehessek hozzád! Ugye nem adtad ki a szobámat valakinek? ;)

Sok puszi:
Flora

19. fejezet

Valósággal sugárzok a boldogságtól! Napjaim pontosan úgy telnek, mint nemrég Sean-nal. Most azonban Dennis Lleyton a partnerem pire-i bolyongásaim során, ami sejtheted mennyiben más számomra…

Sean-ról egyébként nem sokat tudok. Dennis Lleyton-tól aztán nincs információm róla, képzelem, milyen a kettejük viszonya. Sean pedig nem ír és nem hív. Feltételezem, most egyéb dolga is akad… tehát nem tudom, mikor tér vissza. De vissza kell térnie, mert még nem vették fel az összes jelenetét, és a produkcióhoz köti a szerződése is. Ezt viszont kivételesen Dennis Lleyton-tól tudom, nevezeten néhány elejtett, nem túl kedves megjegyzéséből.

Na, de haladjunk szép sorjában.

A vacsora utáni napon nagy sétát tettem a szigeten, őszintén bevallom, hogy abban a – hiúnak bizonyuló – reményben, hogy talán összefuthatok útközben Dennis Lleyton-nal. Felmásztam Athar Monadh csúcsára, ahonnan lenézhettem a hangyabolyként sürgő-forgó stábra, ahogyan nem sokkal régebben még Sean-nal tettem. Láttam Dennis Lleyton autóját, sőt hamarosan őt magát is észrevettem, amint éppen egy jelenetet forgattak. Sárosan és véresen verekedett néhány banditának öltözött fickóval. De hiába vártam meg odafenn a forgatás végét és hiába mentem haza Bob kocsmája felé, nem sikerült találkoznom vele.

Másnap eszembe jutott, hogy elmesélte, reggelenként körbe szokta futni egész Pire-t, így hát felkeltem hajnalok hajnalán, és igyekeztem arra felé sétálgatni, amerre én magam futkároznék Dennis Lleyton helyében. Azonban megint nem jött össze. Talán elkerültük egymást, talán pont aznap kihagyta a futást. Nem tudom, mi történt, mindenesetre szomorúan ballagtam hazafelé.

Egyszer csak rám köszönt valaki. Rózsabokrok közül bukkant elő egy szalmakalapos, kedves arc: Mrs. Borgh, akinek épp a háza előtt haladtam el.

Mrs. Borgh egyike azon keveseknek, akik nem őshonos pire-iak. Mert ezen a szigeten szinte mindenki az idők kezdetéig visszavezetve a vérvonalát tudja bizonyítani, hogy ő bizony született pire-i.

Még évekkel ezelőtt Katie mesélte nekem, hogy Mrs. Borgh valójában nem sokkal azelőtt költözött ide, hogy én magam is először tettem a lábam a szigetre. Mondhatom, igazán nagyszerűen sikerült neki asszimilálódnia, hiszen ha Katie nem árulja el, magamtól sosem jövök rá, hogy nem idevalósi.

A háza talán az egyik legelragadóbb az egész szigeten, bár Katie szerint én mindegyik itteni épületről ezt állítom. Mrs. Borgh lakhelye azonban valóban varázslatos. Leginkább az a különös benne, hogy úgy fest, mintha nem is erre a szigetre szánták volna. Itt ugyanis minden ház egyszerű, építésükkor fő cél volt a praktikum, úgyhogy semmi felesleges nincs rajtuk, semmi olyan, aminek pusztán csak az lenne a célja, hogy díszítsen.

Mrs. Borgh kőháza azonban más. Az egész ott kezdődik, hogy olyan barna árnyalatú kőből húzták fel a falait, amilyet egyetlen más pire-i házhoz sem használtak, és amilyet nem is lehet még a környező szigeteken sem fellelni. Vagy százötven évvel ezelőtt, amikor ez az egyedi lak épült, nagy hajókkal hozták az építőanyagot valahonnan Edinburgh környékéről. Igazi viktoriánus villát emeltek belőle a sziget egy olyan magaslatán, ahonnan az egyik legcsodálatosabb panoráma nyílik a tengerre.

Az elegáns, itt-ott a legbájosabb tündérmesék kastélyait idéző építmény az azt körülölelő, szívvel-lélekkel gondozott kerttel valóságos Paradicsomként hat.
Azt beszélik, annak idején azért épült, mert egy előkelő, ámde sokat betegeskedő londoni dámának levegőváltozást írt elő az orvosa és ő, ki tudja miért, éppen Pire-t választotta üdülőhelyéül. Látatlanban vásárolt itt egy darab földet és bólintott rá a ház terveire. Aztán amikor megérkezett Pire-ra, földbe gyökerezett a lába. Megdöbbentette a sziget kicsiny volta, megvetéssel tekintett az itt élőkre. A nagyvilági élethez, fényes bálokhoz és szigorú etiketthez szokott asszonyság valósággal kikelt magából, úgy érezte, száműzték a világ végére egy olyan bűnért, amit nem is követett el. Azzal vigasztalta magát, hogy majd bezárkózik a házába és ki sem teszi onnan a lábát, de még az ablakon sem pillant ki, kerülve minden érintkezés lehetőségét a förtelmes szigettel, amíg meg nem gyógyul, és vissza nem menekülhet a nagyvárosba.

Azonban mire ezt roppant agyafúrtan kitervelte, hintaja megállt a villa előtt. Ekkor következett az újabb borzalmas csalódás.
- Mi ez a viskó? Ez még csak az istálló, ugye? De akkor hol a házam? Hol fogok én ma éjjel aludni? Hogy ez a vityilló lenne az én házam? Az enyém? Ugyan már, ezt kikérem magamnak! Hiszen ebben nem férek el! Ez nem nagyobb, mint egy szerszámoskamra! Nekem szakácsnőm van és komornyikom és komornáim, hogy a többiről már ne is beszéljek! Jóságos ég, most aztán mihez kezdjek? És ez a kert? Ugye ez még nincs kész? Mik ezek a kórók? Vadvirágok? Én nem lakhatok egy falusi kert közepén! Bár ez inkább egy elhagyatott mezőre hasonlít! Nekem igazi kert kell, szökőkutakkal és szobrokkal, lugasokkal és sövényekkel, nem egy ilyen szedett-vedett legelő! Jaj, mihez kezdjek én most…

Nos, a kiábrándult asszonyság nem bírván elviselni a helyzetet, amit a személye ellen irányuló sértésnek vett, egyszerűen fogta magát és visszaindult a kikötőbe. Visszaszállt a hajóra és visszavitette magát Londonba. Állítólag pár hónapra rá meghalt, mert a tüdeje nem bírta tovább a városi levegőt.

A kastély – ahogyan a pire-iak nevezik sokszor, hiszen az ő szerény lakaikhoz képest ez az épület tényleg szinte kastélynak hat – hosszú-hosszú évekig üresen állt. A helyiek mindig is túl giccsesnek vélték, úgyhogy ők nem tartottak rá igényt. Akinek pedig lett volna rá pénze vagy szimplán csak igénye arra, hogy egy ilyen finom, úri házban éljen, az meg nem éppen Pire-t képzelte el magának lakhelyül.

A piciny palota tehát sokáig magában állt. Körülötte elvadult a kert, az egykori virágágyak helyét bozót lepte el. Néhány fa már kidőlt, mások korhadtan vártak sorukra. A ház sem lehetett éppenséggel jobb állapotban. A tetőről egy-két cserepet már elragadott a szél, pár ablak üvegtáblája betört. A díszes szobákban – melyek megtekintésére építtetőjük még a fáradságot sem vette – mindenféle állat vert tanyát.

Minden ilyen történetben van egy olyan fordulat, hogy „ám egy napon…”. Nos, ebben az esetben is van ilyen. Azon a bizonyos napon Mr. Borgh érkezett Pire-ra, kifejezetten azzal a céllal, hogy új lakhelyet találjon magának és feleségének. Pire már a sokadik sziget volt, amelyet felkeresett, ám az első, amelybe azonnal beleszeretett. Bob fogadójában azonban hamar kiábrándították: nem volt eladó ház a szigeten. Csakhogy valakinek eszébe jutott a kastély. A többiek leintették: „ugyan már, az egy rom, abban nem lehet lakni!” Mr. Borgh viszont addig nem nyugodott, amíg meg nem mutatták neki azt a „romot”. Könnyedén kitalálhatod a folytatást: Mr. Borgh egy szempillantás alatt eldöntötte, hogy márpedig ő itt akar élni! Haza sem ment, beköltözött Bob-hoz, maga után hívta Mrs. Borgh-ot, és a helyszínen felügyelték a felújítási munkálatokat. Boldogságuk pedig leírhatatlan volt, amikor végre beköltözhettek a kastélyba.

A helyiek legyintettek: „idegenek” – szánakoztak, jelezve, nekik aztán mindegy, lakik-e valaki abban a házban vagy sem, de ha lakik, az csak bolond lehet, vagyis nem helybéli.

Annak idején tehát a férjével érkezett ide Mrs. Borgh, ha jól emlékszem, Glasgow-ból. Egyetemi professzor volt Mr. Borgh, aki szerte a világban tartott előadásokat, így szinte egész életükben csak utaztak. Aztán egy nap kiderült, hogy a professzor halálos beteg, és már csak pár éve van hátra. Akkor kerekedett fel Mr. Borgh, elhatározván, hogy megkeresi a világ legeldugottabb, legbékésebb és legszebb helyét, s így talált rá Pire-ra. Ide költöztek, Mr. Borgh álló nap csak festegetett, Mrs. Borgh pedig kertészkedett. Nem sokkal később Mr. Borgh meghalt.

A temetésen, ami Glasgow-ban volt, Mrs. Borgh lánya megkérdezte, hogy akkor most, hogy teljesítette az apja kívánságát és utolsó napjait Pire-on töltötte vele, ugye hajlandó végre odaköltözni hozzá a városba? Mrs. Borgh pedig a lehető legtermészetesebben azt válaszolta, hogy nem. Az ő otthona már Pire. Azzal fogta magát, és visszajött. Azóta sem ment el innen, egyetlenegy napra sem.
Mesebeli házikóban él tehát Mrs. Borgh egy édenkert közepén, s vidámságával, örök mosolyával éppen úgy fest, mint akármelyik más pire-i.
- Flora, kedvesem, hát már ilyen kora reggel fenn van? Nem jönne be egy csésze teára? – szólt az idős hölgy.

Mindig meghat a pire-iak szeretete, törődése és kedvessége. Elfogadtam hát a meghívást, és csakhamar ott találtam magam az öreg ház tövében, a végtelenül zöld kertben. Egy hatalmas almafa alatt fehér pad állt egy kerek kis asztal és egy szék társaságában. Rózsaszínű, hímzett párnák és egy zöld terítő tette még hívogatóbbá e zugot. Az asztalon már ki volt készítve két csésze, egy teáskanna, cukortartó és egy kis kancsóban tej. Közöttük egy fehér porcelánvázában rózsafejek mosolyogtak néhány szál bazsalikom társaságában. Egy apró kosárkából sütemények kandikáltak ki. Igazán idilli pihenőhely volt. Csupán azon álmélkodtam, hogy hogyan tudta Mrs. Borgh máris idevarázsolni a két csészét, amikor az imént küldött előre, mondván, hogy még akad néhány percnyi tennivalója a virágágyak körül.

Alig foglaltam helyet a padon, amikor az ösvényen máris feltűnt Mrs. Borgh. A kezében egy hatalmas csokor rózsát hozott és letette az asztal sarkára.
- Ezt magának szedtem Flora, vigye csak haza, biztosan Katie is örülni fog neki.
- Minden bizonnyal, Mrs. Borgh, nagyon köszönjük. Olyan csodálatosan szép virágok virítanak a kertjében, Mrs. Borgh! – néztem körbe a valóban tündérmesébe illő kerten.

A leginkább az tetszett, hogy habár gyönyörű és elegáns virágok nőttek mindenfelé, éppen olyanok, amilyeneket az ember az arborétumokban szokott látni, mégis itt-ott előbukkantak azok a mezei virágok is, amelyeket Pire-on bármely útszélen megpillanthat az ide tévedő. Mrs. Borgh ugyanis nem tessékel ki a kertjéből egy növényt csak azért, mert nem egy híres botanikus nemesítette ki.

Vendéglátóm elégedett bólintással vette tudomással bókomat. Aztán nyomban fel is pattant és elnézést kért:
- Bocsásson meg nekem egy percre, Flora drágám, csak tudja rémesen váratlanul ért a látogatása. („Mintha nem ő hívott volna be az imént!” – gondoltam.) Tudja, várok valakit, ami persze nem jelenti azt, hogy ne marasztalnám. Maradjon csak nyugodtan, bármelyik percben megérkezhet a vendégem, és akkor majd beszélgethetünk egy jót hármasban. Nem hiszem, hogy ismerné, de majd bemutatom magának, egész biztosan meg fogja kedvelni, szeretetre méltó fickó... Na, hozok még egy csészét.

Azzal el is robogott a ház felé, kétségek között hagyva engem, hogy vajon kit is várhat. Alighanem valakit a filmesek közül, mert a pire-iakat mind ismerem. „Tehát neki is megtetszett valaki a stábból!” – gondoltam. Bizonyára egy kifogástalan angol úriember lehet az illető, mondjuk egy történész, aki tanácsokat osztogat a forgatáson, hogy hogyan legyenek a kosztümök, a helyszínek meg a dialógusok igazán korhűek.

Néhány pillanattal később hallottam Mrs. Borgh-ot, amint a konyhaablakból kiált ki valakinek, hogy menjen csak nyugodtan hátra a kertbe, ő is mindjárt jön. Egy magas alakot láttam végigsuhanni a bokrok mögött, aki nemsokára előtűnt az ágak mögül...

18. fejezet

- Említetted, hogy a nyarakat a szüleiddel töltöd. Gondolom, ez a forgatás alaposan átírta a terveidet – mondtam.
- Na igen, éppen ezért voltam náluk egész májusban és megyek majd pár hétre ősszel is. Talán ezzel kárpótolhatom őket valamennyire. És persze magamat is. Bevallom, csak részben motiválja a walesi útjaimat az, hogy segítsek nekik és velük legyek. Legalább annyira szükségem van nekem magamnak is arra a pár hét vagy inkább hónap nyugalomra, amit eleddig még sehol máshol nem tapasztaltam. Stáb nélkül, ügynök nélkül, újságírók nélkül és barátnő nélkül.

Nem túl kedves megjegyzés, de bennem persze azonnal vérmes reményeket keltett.
- Öröm lehet az ürömben, hogy Pire kedvéért kellett kihagynia Wales-t, ugyebár? – szólalt meg Katie.
- Na igen, ha egy hollywoodi stúdióról lett volna szó, bizony háromszor is meggondoltam volna a dolgot, mielőtt igent mondok. Sőt, valószínűleg akkor is nemet mondtam volna. Nincs túl sok kedvem ehhez a forgatáshoz, de Pire valóban kompenzálja valamennyire a helyzetet.

Igazán kiábrándító, hogy miközben mi, közönséges földi halandók a magazinokat olvasgatva azt hisszük, hogy milyen csodálatos is lehet filmszínésznek lenni, hiszen valósággal áradozik mindegyikük arról, hogy mennyire élvezik a forgatásokat, milyen fantasztikus mindig a hangulat, milyen sok kedves embert ismernek meg és mennyi új és tartós és szép barátság született ott, meg különben is olyan élvezetes volt az egész, buli meg poénkodás napi huszonnégy órában – nos, ők ezt egy pillanatig sem gondolják komolyan, csak ezt követeli meg tőlük a píár. Mi meg naivan mindent elhiszünk. Ők meg a széles mosoly mögött igazából már a pokolba kívánják egymást és menekülnének az egésztől.

Persze lehet, hogy nem kellene csupán két emberből általános érvényű következtetéseket levonni, de azt hiszem nagyon is sokatmondó, hogy a két mozisztár, akit ismerek (alighanem ez máris kettővel több, mint amennyit a legtöbb ember fel tud mutatni), ilyen rossz véleménnyel van erről a forgatásról meg az egész felhajtásról. Szerintem – meg a mérvadó kritikusok szerint – így is nagyszerűek a filmben, hát még milyen nagyszerűek lennének, ha élveznék is a dolgot! Nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot:
- Igazán furcsa, hogy ennyire nem tetszik nektek, színészeknek a forgatás. Sean is hasonlóképpen gondolja. Az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért csináljátok? Hiszen ti választottátok. Remélem, nem csak a pénzért.
- Pedig az sem egy megvetendő érv – vigyorgott. – Én szeretek színész lenni. Csak nem épp ez a mostani film a kedvencem. A rajongók azt hiszik, imádunk karddal harcolni, lovagolni meg jelmezeket ölteni. Én speciel utálom, hogy heteket kell eltöltenem azzal, hogy megtanuljak kardozni meg lóról harcolni, és hajnalban kell kelnem, mert az is beletelik egy jó pár órába, amíg olyanná varázsolnak, amilyen aztán a vásznon leszek Sir Coll-ként. Szívesebben játszanék inkább jelen időben. Hamarabb is végeznék, hamarabb jöhetne egy újabb szerep, egy újabb izgalmas feladat… Amúgy nem is tudtam, hogy ismered Sean-t.
- Hogy ismeri? – kiáltott fel Katie. – Nem egyszerűen csak ismeri, de nagyon jó barátok is. Amíg el nem utazott, rengeteg időt töltöttek együtt.

Dennis Lleyton sokatmondóan felvonta a szemöldökét és lassan körbejáratta a tekintetét a szobán. Alaposan szemügyre vett mindent a falakon lógó családi fényképektől és a Pire-t ábrázoló festményektől kezdve a vitrinben álló porcelán teáskészleten át az ablakból a kertre és az alacsony kőfalon túl Athar Monadh-ra nyíló kilátásig.

Aztán végre megtörte a kínos csendet:
- Szóval te voltál az. Hallottam a srácoktól, hogy Sean talált magának egy lányt a szigeten.
- Egy barátot. Egy barátot talált. Remélem, senki nem gondolja tovább ezt – néztem rá olyan szigorúan, mint annak idején a tanító nénim rám, ha elvétettem, hogy mennyi is hétszer öt.

Nem lehet, hogy azok a kedves emberek, akiknek Sean bemutatott az elmúlt napokban, akikkel már jó néhány estét átmulattunk és legutóbb egy egész éjszakát is, kibeszélnének engem, de főleg Sean-t a háta mögött.
- Nem hiszem. Nekem legalábbis nem mondtak semmi kifogásolhatót. Talán én fogalmaztam félreérthetően. Sean-nak szép és boldog családja van, és mivel filmes körökben ez ritkaság, mindenki becsüli és talán irigyli is ezért.

Kíváncsi lettem volna, hogy a „filmes körökbe” vajon önmagát is beleszámította-e. De persze nem mertem rákérdezni. Időm sem volt rá nagyon, mert Dennis Lleyton hamarosan elköszönt. Nagy bánatomra azonban búcsúzáskor nem biztatott újabb találkozás lehetőségével. Csak megköszönte a vacsorát és elment.

Lehangoltan szedtem le az asztalt és mosogattam el Katie-vel.
- Talán nem ízlett neki az étel. Talán túl fűszeresre sikerült a hús. Vagy túl egyszerű volt neki a málnás pite – vigasztalt Katie. De nem volt kedvem mosolyogni. – Mindazonáltal....
- Mindazonáltal? – fordultam felé, mintha az utolsó szalmaszálat nyújtotta volna felém, amibe még kapaszkodhattam.
- Mindazonáltal érdekes, hogy pontosan attól kezdve volt olyan szótlan, miután elárultuk neki, hogy ismered és kedveled Sean-t. Sean ki nem állhatja Dennis Lleyton-t, és valószínűleg ez az érzés kölcsönös.
- Tehát Sean miatt veszítette el az érdeklődését irántam... – elkeseredetten ültem le a hokedlira a mosogató mellett. – Nem baj. Sean-ban csodálatos barátra leltem, Dennis Lleyton-t viszont még nem is ismerem. Sean fontosabb nekem, mint ő, ha már mindenáron döntésre kell vinni a dolgot.

Katie biztatón és helyeslőn pillantott rám. Tényleg nem volt olyan borzasztó a helyzet. Csak egyetlen szépséghibája volt a dolognak: Sean-nak hírét sem hallottam, mióta elment.

17. fejezet

Abban a pillanatban szólalt meg a csengő, pontosabban a kapu feletti kis kolomp, amikor épp az utolsó villát tettem le egy tányér mellé. Mielőtt azonban még kinyitottam volna az ajtót, Katie robogott be az ebédlőbe, kezében egy nagy váza virággal. Nem is értettem, hova tűnt az imént, hát most megoldódott a rejtély: kertje legszebb virágait gyűjtötte csokorba és helyezte az asztal közepére. És én még azt hittem, ő is éppen olyan izgatottan áll egyik lábáról a másikra kínjában a szekrénye előtt, mint magam is egy félórája, azzal a különbséggel, hogy az ő szájából nem hangzanak el mindenféle szitkok, amelyekkel az ember lánya hasonló helyzetben a ruhatárát illeti. Úgy tűnik, ő efféle jelenet nélkül is tökéletesen oldotta meg a problémát: rég láttam olyan csinosnak, mint aznap este.

Dennis Lleyton két másik csokorral járult hozzá az este pompájához. A széles mosoly kíséretében mindkettőnknek juttatott virág miatt szabadkozni kezdett:
- Sajnálom, hogy csak ezekkel a mezei példányokkal szolgálhatok, de amint azt bizonyára ti is észrevettétek már, Pire-on nem akad egyetlen árva virágbolt sem – már éppen közbe akartam vetni, hogy ennek valószínűleg az az oka, hogy itt mindenkinek van saját kertje, benne temérdek virággal. – De hát minek is virágárus egy olyan helyen, ahol ennyi gyönyörűséget találni? – mutatott a csokrokra.

Katie az ebédlőbe vezette vendégünket, majd odasúgta nekem:
- Vajon kinek a kertjéből hozta? Biztosan megkérte Mrs. Borgh-ot, hogy szedjen neki pár szálat vagy talán kérés nélkül hozta el… - de nem fejezhette be, mert Dennis Lleyton újból megszólalt:
- Szóval gondoltam, idefelé sétálva szedek nektek virágot Athar Monadh lankáin. Ez a legkevesebb, amivel megköszönhetem a meghívást – meglepetten ültünk hát az asztalhoz Katie-vel.
- Ez azt jelenti, hogy gyalog jöttél? Elég messze lakunk a kikötőtől – szólalt meg barátnőm, természetesen a próbatétel hátsó szándékával.
- Messze? Ugyan, semmi perc alatt fel lehet érni ide, ráadásul pont a legszebb panorámát nyújtó úton. Autóval élvezhetetlenül gyors lett volna az út.
- Pire-on minden út élvezhetetlenül gyors autóval – jegyeztem meg.
- Na igen. Jómagam viszont, amint az már láthattátok, mégis igénybe veszem néha. Leginkább, amikor reggel késésben vagyok. És ha már azzal mentem a forgatásra, hát haza is kell hoznom este. Mint ma is.
- Remélem, nem ment a mai munka rovására a tegnap este – mondtam, mert már égtem a vágytól, hogy szóba hozzam a történteket.
- Úgy érted, az este meg az éjszaka meg a hajnal? – nevetett rám Dennis Lleyton.

Úgy éreztem, e kérdésben, s főleg abban a huncut mosolyban minden benne van. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint abban a pillanatban. Pedig nem volt több egy ártatlan mosolynál. De akkor és ott valamit megéreztem. És tudtam, még mindig tudom, hogy nincs már más dolgom, mint örökké emlékezni erre a pillanatra és a hirtelen felvillanó jövőképre, amit csupán két szóval tudok ma is leírni: biztonság és boldogság. E két rég óhajtott cél akkor úgy tűnt fel előttem, mintha a pálya utolsó kanyarjába fordultam volna. Tudom, csak bíznom kell magamban, abban, hogy e megérzés, amelyet Dennis Lleyton váltott ki, valóban a jövőmet festette elém és akkor végre-valahára tényleg célba érhetek. Olyan célba, amelyről addig álmodni sem mertem.

***

Az este eleinte igazán csodálatosan alakult. Tökéletes folytatása volt ez az előző napi táncnak. Még azt sem bántam, hogy nem kettesben tölthettem Dennis Lleyton-nal, mert Katie is csakugyan jó társaságnak bizonyult. Néha ugyan zavarba hozta vendégünket a vérszagra áhítozó riportereket is megszégyenítő kérdéseivel, és habár igyekeztem tompítani megjegyzéseinek élét, valójában hálás voltam értük, hiszen sok információval lettem gazdagabb általuk. Olyan megjegyzések segítségével, amelyeket magam aligha mertem volna elsütni. Engem ugyanis túlságosan visszafogott a tudat, hogy mégiscsak egy mozisztárral ülök szemben eme eldugott szigetecske apró házikójának ebédlőjében.

Katie-t azonban ez nem hatotta meg. Sőt, azt hiszem, mivel a szüleim távol vannak, voltaképpen úgy érezte, az ő kötelessége megtenni azt, amit apám tenne, ha itt lenne: alaposan próbára tenni a fiút, hogy lássa, elég jó-e a kicsi Flora-nak.

Ám nem volt könnyű dolga: Dennis Lleyton, a hétpróbás újságírókon edződött Dennis Lleyton bizony derekasan állta a sarat. Ha a híre – főként azon hírek, amelyeket még Sean-tól hallottunk – nem előzte volna meg, minden valószínűség szerint mindketten elájultunk volna tőle. Kedves volt, figyelmes és udvarias, pontosan olyan úriember, amilyennek minden anyuka próbálja nevelni a csemetéjét. Ráadásul hízelgett nekünk az a sok dicséret, amelyet Pire-ról zengett.

Azonban mindig az motoszkált a fejünkben, hogy mindabból, amit hallottunk tőle, vajon mennyi lehet az igazság. Elejtett szavakból és lopva figyelt arckifejezésekből igyekeztük kiolvasni, hogy mi lehetett az ő saját véleménye és mi volt az, amit csupán a mi megnyerésünkre mondott. Talán túlzás azt hinni, hogy tényleg törekedett arra, hogy elnyerje a mi, azaz egyszerű földi halandók tetszését?

Milliószor pislogtunk egymásra Katie-vel a vacsora folyamán, amiből alighanem Dennis Lleyton is kitalálhatta, mi jár a fejünkben, hiszen ilyenkor egy, a korábbinál is még hangzatosabb – és éppen ezért még kevésbé meggyőző – szépséget mondott a szigetről. Szerettem volna elhinni, hogy komolyan gondolja. Szerettem volna elhinni, hogy számára is földi paradicsom Pire, ahogyan az számomra is. De Sean olyan „semmirekellő alaknak” festette le, hogy ezt nem tudtam kiverni a fejemből, bármennyire is erőlködtem.

Annyira szerettem volna tiszta lapot adni neki, hogy elbűvölhessen, hogy picit valóra válthassa az álmaimat. Hiszen előző éjjel sikerült. Mi hiányzott hát azon az estén, hogy ez akkor nem jött össze? A zene, a buli, a hangulat? Vagy az a harmatos hajnal, a friss tengeri szellővel? A séta, Boccaccio, vagy egyszerűen csak annak a döbbenetnek a hatása, hogy találkoztam vele, a híres-hírhedt Dennis Lleyton-nal, hogy megismerhettem? És hova tűnt a varázs, ami az imént, a virágok átadásakor még megvolt?

- Gondolom, azért tetszik neked ennyire Pire, mert emlékeztet a szüleid kertjére – jegyeztem meg, hogy esélyt adjak neki a bizonyításra.
Ha erre azt feleli, hogy már miért tetszene nekem az a gazos szörnyűség, akkor oda lenne minden beteljesült és még beteljesületlen álmom.
- Egy kicsit igen. Bár ott nincs tenger, nincs bársonyosan zöld hegy. De az ottani tarka rengeteg kárpótol ezekért. Ezért is vagyok ott, amikor csak tudok, amint azt már meséltem neked. Hál’ Istennek, erre ezidáig még senki sem jött rá.
- Flora említette, hogy valójában walesi vagy – mondta Katie ügyet sem vetve arra a szúrós pillantásra, amit feléje küldtem.

Hiszen Dennis Lleyton épp most örvendezett azon, hogy senki sem derítette még ki a titkait, erre Katie meg elárulta neki, hogy én bizony már kikotyogtam őket!
- Igen, walesi vagyok – válaszolta, s én örömmel állapítottam meg, hogy hangjában egy leheletnyi neheztelés sem volt. – És örülnék neki, ha ezt mindenki így tudná, talán örömet szerezhetnék ezzel minden walesinek. De az ügynököm, Mike nem engedi, hogy ez kitudódjon. Amerikaiként jobban eladhatónak tart. Pedig állampolgárságomra nézve brit vagyok.
- Nagyon sok világhírű, sikeres és gazdag brit filmszínész van. Talán nem is okozna problémát, ha kiderülne a dolog – folytatta Katie.
- Erről még nem sikerült meggyőznöm Mike-ot. Ráadásul elég rosszul venné ki magát, ha felfednénk az emberek előtt, hogy évekig megtévesztettük őket. Egy részüket valószínűleg nem zavarná, de mások esetleg azt gondolnák, vajon mit rejtegethet még? Hogy van egy fészekalja gyereke? Hogy halálos beteg? Vagy hogy földönkívüli?

Egyik opció sem tetszett. És bennem is felvetődött, hogy tényleg, vajon rejteget-e még valamit? És ha igen, akkor mit? Semmi közöm hozzá, tudom. De az eddig megtudottakhoz sem volt, mégis beavatott. Persze ettől még nem kellene magamat felhatalmazva érezni arra, hogy tovább kutakodjak az életében, de nem tudtam visszafogni a kíváncsiságomat.

16. fejezet

- Ne fáradj a bocsánatkéréssel, Flora, tulajdonképpen hálás lehetek neked, amiért leleplezted George-ot. Egy csomó időt és energiát spóroltál nekem azáltal, hogy mindössze egyetlen kérdéssel felfedted, mennyire nem illenénk össze – mondta Katie közönyösen.

Hiába nyöszörögtem hát össze egy igencsak szánalmas békítési kísérletet a konyhaajtóban állva, miután George elment.

Iróniát véltem kihallani barátnőm hangjából, nyilvánvalóan szívesebben nyomozta volna ki ő, vajon tényleg lehetne-e valami közöttük George-dzsal. Aki ügyet sem vet Pire-ra, miközben hónapokig itt él, szóba sem jöhet. Viszont erre alighanem Katie akart rájönni néhány kellemes, vagy legalábbis egy valamirevaló randevú után. Mondjuk Turner Island egy hangulatos kis kikötői vendéglőjében ücsörögve, némi bor kíséretében elfogyasztva a halvacsorát – mégse lehet az ilyesmit Pire teljes és persze rendkívüli módon érdeklődő nézőközönsége előtt bonyolítani!

- Nézd, kétségkívül szívesen vennéd egy helyes srác közeledését – szólaltam meg, gondosan kerülve Katie tekintetét. – Miért nem tartasz velem valamelyik este Bob-hoz? Ha George nem is alternatíva, van ott még egy rakás más pasi, akik között biztosan találsz valakit.
- Nekem nem kell keríteni! – jelentette ki Katie, majd letelepedett az asztal mellé. – Megvagyok én magam is, köszönöm szépen.

Én is leültem és odahúztam magunkhoz a kekszes dobozt. Kivettem belőle egy csokisat és Katie elé toltam, tudván, hogy az a kedvence. Miközben magam is majszoltam egyet, elnevettem magam.
- Mi az? – kérdezte durcásan barátnőm, majd beleharapott a kekszbe, mintha azt remélné, ha ő is eszik belőle, attól majd rájön, mi olyan vicces számomra.
- Hát mi! Itt ülünk ketten a világ leggyönyörűségesebb helyén, nem is akarunk máshol üldögélni – és hiába a kék tenger, a bárányfelhős égbolt, az illatos és tarka virágok, a smaragdzöld hegy felettünk és úgy egészében ez a tüneményes sziget, mégsem tudunk elégedetten hátradőlni. Idebenn rostokolunk a konyhában, ahelyett, hogy kimennénk élvezni ezt a sok csodát. Nem semmi, hogy a pasik ezt is elérték! Hogy miattuk pityeregjünk, amikor az élet – őket leszámítva – olyan édeni itt!

Várakozásaimmal ellentétben Katie nem nézett teljesen bolondnak és ő is elmosolyodott. Egy nappal előbbre hoztuk a tervezett pikniket, és nyomban felkerekedtünk. Útközben és Athar Monadh lejtőjén hanyatt fekve és az eget bámulva, részletekbe menően beavattam az elmúlt éjszaka és hajnal eseményeibe és barátnőm is elmesélte a teljes történetet Oxfordról és a srácról, akit, mint kiderült, Richard Bailey-nek hívtak.
- Katie Bailey! Nahát ez igazán rémesen hangzott volna! – nevettem.
- Te már hallottad az egész sztorit, igaz? – kérdezte vigyorogva Katie. Tekintetemet az égboltra szegezve bólogattam.
- Emily-től, igaz?
Ó, drága jó Emily Brenish. Pire túl jól ismer már téged.

***

Hazafelé tartottunk a Rhiannon-partról, amely ezúttal is utunk végcélja lett. Miközben ráérősen bandukoltunk, mindketten gondolatainkba merültünk. Jómagam éppen azt az előző napi délutánt idéztem fel magamban, amikor először pillantottam meg Dennis Lleyton-t. Amikor kiszállt az autóból, amikor kedvesen mosolygott ránk (no meg Mrs. Borgh-ra), amikor egy pillanat alatt a földbe gyökerezett a lábam.

És mennyi minden történt azóta! A latin parti, a hajnali séta, reggel George és a mai kirándulás. Babonásan reménykedni kezdtem, hogy talán még egyszer úgy történik minden, ahogyan akkor. Hiszen akkor is a Rhiannon-partról jöttünk ilyentájt. Efféle találkozásokban kellett reménykednem, hiszen mindenfajta ígéret nélkül váltunk el.

És megtörtént! Pontosan úgy, ahogyan egy nappal korábban. Bob kocsmája felé haladtunk, amikor odagördült ugyanaz az autó és kiszállt belőle Dennis Lleyton. Most is küldött egy ellenállhatatlan mosolyt felénk, de ezúttal nem maradt el a folytatás: odasétált hozzánk. A torkomban dobogott a szívem, riadtan járattam az agyamat azon, hogy mit is mondjak neki, amikor a tekintetem Katie-re tévedt és beugrott: be kellene őt mutatnom. Az udvariasság ezt követeli, ráadásul talán barátnőmnek sem lesz kifogása az ellen, hogy összeismerkedjen egy világsztárral, bármennyire is antipatikus ő számára. Talán rájön, hogy tévedett.

- Helló, Flora! – üdvözölt széles vigyorral.
Csaknem ugrálni kezdtem örömömben, hogy ma reggel óta nem felejtette el a nevemet.
- Helló – próbáltam magamra erőltetni némi nyugalmat. – Hadd mutassam be a barátnőmet, Katie Rhiannon-t, aki egyúttal szállásadóm is itt, Pire-on.

Dennis Lleyton kicsit furán nézett rám, amit először nem értettem, de aztán eszembe jutott, hogy hajnalban nem is meséltem neki semmit arról, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. Talán azt hitte, én is pire-i vagyok – ez hízelgő volna.

Bár nem is nagyon kérdezett rólam.

Igaz, nem is volt rá túl sok ideje.

Azért megtörtént a kézfogás és az udvarias mosoly mindkét oldalon.
- Ha már így összefutottunk, hadd hívjalak meg benneteket vacsorára. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, már épp kezdtem beletörődni, hogy vagy egyedül kell ennem vagy a fiúkkal – nem is tudom, melyik a rosszabb!

Jól nevelten mosolyogtunk ezen a kissé goromba poénon, amivel viszont annyit mindenképpen elért, hogy Katie azonnal hárított:
- Nagyon köszönjük, de nem tehetünk eleget a meghívásnak. Odahaza már készen vár bennünket a vacsoránk.

Ez nem volt igaz. A vacsoránk még csak gondolatban volt kész: útközben ugyanis megbeszéltük, hogy steak-et eszünk a kertben termett zöldségekkel körítve.

Dennis Lleyton úgy pislogott hol rám, hol meg Katie-re, mint egy éhes kiskutya. Összenéztünk barátnőmmel, majd ő megszólalt:
- Tehát nem itt eszünk, hanem nálunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tarthatna velünk. Szeretettel várjuk, mondjuk egy óra múlva.

Képzelheted, hogy a szekrényem előtt körülbelül ugyanazt a jelenetet játszottam el, mint mielőtt Sean először hívott meg a pub-ba.
- Ugyan, Flora, ne hisztizz már annyit a ruhád miatt – kiáltotta Katie a lépcső aljáról, kötényben, kezében serpenyővel. – Elvégre tegnap is elcsábítottad.

Hát elcsábítottam volna? Nem mertem én ilyesmit gondolni, hiszen szinte én voltam az egyetlen nő a pub-ban, leszámítva Emily-t és az időnként mérgesen megjelenő és a parti mielőbbi befejezését sürgető Mrs. Brenish-t.

Mindenestre Katie megjegyzése volt annyira hízelgő, hogy gyorsan magamra kapjak egy szoknyát meg egy blúzt és lesiessek segíteni az ideges rohanásban főzött vacsoránál, hiszen Dennis Lleyton bármelyik pillanatban betoppanhatott és még az asztal sem volt megterítve.

15. fejezet

Képzelheted, milyen hangulatban telnek a napjaim az után a bizonyos éjszaka, no meg reggel után. Minden pillanatban Dennis Lleyton arcát kerestem, amikor elhagytam a házat. Amikor pedig otthon voltam, mindig úgy helyezkedtem, hogy egy közeli ablakból a sziget tekintélyes részét beláthassam, így ha felbukkanna, rögtön ott teremhessek –merő véletlennek beállítva a helyzetet persze.

Mielőtt azonban végleg belefeledkeznék ebbe a kimeríthetetlennek tűnő témába, talán kíváncsi vagy egy s másra, ami itt, Pire-on történt. Nos, Will és Emily kapcsolata egyre szorosabbra fonódik, aminek Bob enyhén szólva nem kifejezetten örül. Talán nem tartja elég jónak Will-t a lányához, vagy talán attól fél, annyira megszédíti őt Will, hogy itt hagyja Pire-t Los Angeles-ért – vagy talán a kettő egyszerre.

George-ról csak annyit, hogy iszonyatos másnapossága közepette szakított időt arra, hogy beugorjon hozzám. Azt hittem, azért jött, hogy számon kérje rajtam az éjjel történteket, az eltűnésemet. Vagy amit egy túl jól sikerült buli után sokan szoktak: másoktól megtudott részletek alapján akarja összerakni az eseményeket.

Magam is fáradtan gubbasztottam egy nagy bögre erős kávé mellett a konyhában, amikor Katie bevezette George-ot. Barátnőm egyébként a szokottnál is morcosabb volt hozzám, mert semmit sem mondtam neki arról, hogy mi is történt. Belátom, felettébb szokatlan tőlem, ha kimaradok egy egész éjszakára, mármint egy ilyen szigeten, ahol az egyetlen pub is elég korán zár ahhoz, hogy az ember idejében kerüljön ágyba. Azonban még nekem is alaposan át kellett gondolnom az egészet, mielőtt bárkivel is megtárgyalhattam volna.

- Nahát, George, mi szél hozott? – kérdeztem, miközben egy széket húztam neki oda az asztalhoz.
- Nos, tulajdonképpen… én csak azért érkeztem, hogy… - George tegnapi bátorságának nyoma veszett, ám amint Katie kiment, hogy visszatérjen a munkájához, zavara egy csapásra elmúlt. – Bocsánatot szeretnék kérni tőled a tegnapi viselkedésemért, nem lehettem túl jó társaság – hadarta egy szuszra.

Elmosolyodtam. Miért nem tud nekem tetszeni egy ilyen kedves, jóképű, szolid srác, aki ráadásul a jelek szerint igazi úriember is?
- Semmi baj, George – nyugtattam meg.
Azt azért nem akartam hozzátenni, hogy nekem amúgy is fantasztikus estém volt.
- Will mesélte, hogy neked és Dennis-nek köszönhetően jutottam fel a szobámba. Köszönöm és nagyon szégyellem a magamat. Remélem, azért nem bántad meg, hogy eljöttél.
Megbánni? Soha!
- Ne aggódj, nem volt olyan rossz. Tényleg jól éreztem magam – feleltem nyugalmat erőltetve magamra.

George-ot még megúszhattam volna ennyivel, de Katie-t nem. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy sarokba szorít, így hát hamarosan tálcával a kezében jelent meg, rajta tea és muffin. Még sosem láttam ilyen nyájasan mosolyogni, amit egyből annak tulajdonítottam, hogy minden apró részletre kíváncsi, és azt reméli, hogy mivel George ott volt tegnap este, neki majd mesélek, és így végre ő is mindent megtudhat. Hát igazán azt hitte, hogy van bármi is a világon, amit előbb osztanék meg George-dzsal, mint vele? Hiszen őt csak néhány hete ismertem meg, Katie-t viszont már évek óta a legjobb barátaim között tudhatom. Valamit nagyon rosszul csinálhattam, ha ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében.

Katie szertartásosan lepakolt három csészét a tálcáról, majd teát töltött beléjük. Most vettem csak észre, hogy azt a régi porcelánkészletet hozta be, amit még a nagymamájától örökölt, ezért olyan nagy becsben tartotta, hogy csak sátoros ünnepeken vette elő. Én például soha nem nyúlhattam hozzá, csak a vitrin üvegén keresztül csodálhattam a gyönyörűségesen tekergőző méregzöld borostyánindákat, amelyek közül itt-ott olyan élethűen festett rózsafejek bukkantak elő, hogy az ember szinte érezni vélte finom illatukat. A készletnek olyan jelzésértéke volt tehát, hogy emellett szinte jelentéktelen volt a benne felszolgált, meghatározhatatlan színű és sejtelmes illatú tea, amely nyomokban sem emlékeztetett a mi jól megszokott, mindennapi teánkhoz. Katie szentül meg volt róla győződve, hogy szörnyű íze van, de úgy olvasta a magazinokban, hogy ez a megjegyezhetetlen nevű keverék manapság a legdivatosabb ital szerte a világon, ezért tartott egy dobozzal a konyhaszekrényben, hátha egy idegen, vagyis nem pire-i érkezik hozzá látogatóba egy nap. Alighanem most jött el a nagy alkalom, hogy végre feltálalhatta a rettenetes aromájú, de trendi italt. A muffint pedig még tegnap este sütötte Mrs. MacIntyre receptje alapján.

Pire-on úgy tartják, hogy az idős Mrs. MacIntyre-nak vannak a világon a legjobb receptjei. Azt suttogják, hogy fiatalasszony korában egy országos napilap hétvégi mellékletébe ő írta a recepteket. Mindenesetre hatalmas gyűjteményét már jómagamnak is volt szerencsém látni: a szakácskönyvektől és rojtosra lapozott jegyzetfüzeteitől roskadozó könyvespolcok három helyiséget töltöttek meg a házában. Tehát ez a fenséges csokoládés sütemény is őt dicséri, no és persze Katie ügyességét, amellyel bravúrosan tudja kiolvasni a néni kusza kézírását – és így valószínűleg a szigeten csak ő tudja végrehajtani a leírt utasításokat. Mások – köztük én is – éppen emiatt saját notesszel és tollal felszerelkezve szoktak beállítani hozzá ételügyben.

George udvariasan megköszönte a teát és egy félszeg mosolyt is küldött mellé. Ez alkalommal természetesen én is megkülönböztetett kedvességgel körítve kaptam meg a magam csészéjét, mellette egy jól megtermett muffinnal.
- Feltételezem, a tegnap estéről beszélgettek. Flora nemrég érkezett csak haza, úgyhogy gondolom, remekül szórakoztak.

Félénk pillantást vetettem George-ra, hiszen ő valószínűleg úgy hitte, azonnal eljöttem, amint őt felsegítettem a szobájába. Will és Emily egymással voltak elfoglalva, a többiek meg szintén enyhe alkoholmérgezéstől szenvedhettek, ezért hát elképzelhető, hogy senki nem szólt még neki szenvedélyes táncomról a világ legjóképűbb pasijával. George valóban zavartan tekintett rám, de csak egy pillanat erejéig, majd elővette legsármosabb mosolyát és odafordult barátnőmhöz:

- Valóban fantasztikus kis parti volt, legközelebb önnek is feltétlenül velünk kell tartania. Alighanem ön is jól szórakozott volna. Higgye el, nem olyan félelmetes gazfickók vagyunk mi, filmesek, ahogyan errefelé sokan vélik.
- Kétségtelenül másképp mulatnak, mint ahogyan azt mi itt megszokhattuk.
- Ha most azt mondja, hogy zajosabban, akkor menten azt fogom gondolni, hogy ön egy csinos fiatal hölgy testébe bújt vénasszony.

Katie választhatott: vagy megbotránkozik azon, hogy mondhatja ezt George a tiszteletreméltó (és egyébként tényleg nagyon kedves) pire-i idős hölgyekről, vagy belepirul, hogy csinos fiatal hölgynek titulálta. És ő az utóbbit választotta, ami rendkívüli meglepetés volt számomra, mert sosem láttam még Katie-t pirulni.

Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy mennyi mindent nem tudok még Katie-ről. Annyi dologról esett már köztünk szó, ez idáig teljesen biztos voltam benne, hogy mi már a világon fellelhető összes témát részletesen és szemérmetlenül kimerítettük. Elvégre már a negyedik nyaramat töltöm itt, hát mi mást is csináltunk mi az elmúlt évek hosszú nyári hónapjaiban, ha nem beszélgettünk? Éjjel és nappal, kávésbögrével és teáscsészével, főzés és takarítás, kertészkedés és hajszárítás, öltözködés és tévénézés közben, a konyhában és a hálószobámban, az utcán és a parton, a kikötőben és a hátsó kertben. Miközben templomba mentünk és mialatt Turner Island hetivásárára kompoztunk, hajnalig fennmaradva és a csillagokat bámulva egy kortynyi whiskyvel a kezünkben, virágot szedve a mezőn és piknikkosárral a karunkon kirándulva. Mindig és mindenhol, vég nélkül.

Mégis itt áll, pontosabban ül előttem Katie, és rá kell jönnöm, hogy fogalmam sincs, kicsoda is ő valójában. Negyedik nyara szállok meg nála, eszem vele napjában háromszor és használok vele közös fürdőszobát, mégsem tudok semmit sem az életébe valaha betoppanó férfiról.

Mert hogy volt, azt tudom. Hallottam egyszer régen még Emily-től, amikor az első itteni nyaramon Bob-nál laktam, mert még senkit sem ismertem Pire-on. Aztán két napra rá összefutottam Katie-vel Mr. Thompson-nál (jó kis találkahely az öreg üzlete, mi?), és az emlékezetes tűzeset után átköltöztem hozzá.

Emily akkor azt mondta, hogy amikor Katie még gimnáziumba járt, úgy két-három évvel felette, ő számított az iskola legszebb lányának, körülzsongták a fiúk. Ezt nem is csodálom, Katie magas, kecses alakjával, hófehér bőrével és fekete hajával azonnal felhívja magára a figyelmet, akárhova lép is be. Pár ezer évvel ezelőtt kelta ősei élén harcoló bátor, határozott vezér lehetett, ezt biztosra veszem. Szavát ma sem vonja kétségbe senki. Zárkózottságát, hűvösségét, tiszteletet parancsoló tekintetét és mosolyra ritkán húzódó ajkait akkoriban igazi kihívásnak vehették a srácok. Nem meglepő tehát, hogy éppen a gimnázium legmenőbb fiújával kezdett el járni. Az élsportoló, jóképű szívtipró és az éltanuló szépség csakhamar a suli álompárjává vált.

Emily szerint senki sem kételkedett benne, hogy házasság lesz a dologból, hiszen már rég befejezték az iskolát, ám a kapcsolat még mindig tartott. Oxfordba költöztek mindketten, ott folytatták tanulmányaikat, bár Emily szerint a fiúnak ez csak apja hathatós és folyamatos közbenjárásával sikerülhetett.

Mindenesetre a srác szülei nem fogadták túl jól Katie-t, sem intelligenciája, sem szépsége nem győzte meg őket arról, hogy helye lenne az ő köreikben. („És egyáltalán ne gondolj túl magas körökre!” – tette hozzá Emily.) Választás elé állították fiukat: vagy elhagyja Katie-t vagy távozik vele együtt „arra az Isten háta mögötti szigetre”.

És a srác szerintem élete leghelytelenebb döntését hozta akkor: elhagyta Katie-t. Ő pedig visszatért Pire-ra apjához, otthagyva a tanulmányait, a terveit és az álmait, félbeszakítva egy igencsak ígéretesen indult életet.

Ki tudja, hol tartana ma, ha mindez nem így történt volna? Talán egy elegáns londoni belvárosi házban élnének bejárónővel és két kisgyerekkel, no meg a dadájukkal. Reggeltől estig dolgozna egy nemzetközi hírű ügyvédi irodában a férjével együtt, esténként meg elegáns partikra járnának, vagy éppenséggel ők adnának estélyeket.
Talán az a fiú ma így él. Egy városi, arisztokrata nővel az oldalán. De lehet, hogy jobb, hogy nem Katie-vel. Mert én nem tudom őt ilyen nagyvilági nőként elképzelni. Bár lehet, hogy nincs igazam, hiszen azt is alig hittem el, hogy képes volt egykor elhagyni Pire-t és kész volt egy, a mostanitól olyannyira különböző életet választani. Alighanem meg is bánta szegény, ezért ma már semmivel sem lehetne rávenni, hogy akárcsak a legközelebbi szigetre költözzön. Ő már örökre Pire-on marad, mert belőle is legenda lett – amiért én olyannyira irigylem.

Katie tehát rendesen belepirult abba, hogy George kisfiús mosollyal a szája szegletében csinosnak nevezte. S a pírt mosoly követte Katie arcán is, bennem pedig átvillant egy csábító kép a jövőről. Őszintén örültem, hogy legrosszabb esetben is
George legalább szerzett néhány kellemes percet barátnőmnek.

Katie újabb muffinnal kínálta őt, ami ismét biztos jele volt a lassan alakuló vonzalomnak: a Rhiannon-házban ugyanis aranyszabály, hogy egy embernek csak egy muffin jár. George elfogadta és megköszönte, amiből arra következtettem, hogy az az oldal sem lehet semleges egészen.

De ha így haladnak, szó nélkül, egy mosoly itt, egy muffin ott, sosem jutnak dűlőre egymással. Valószínűleg fáradtságom okolható, hogy semmibe véve annak biztos tudatát, hogy ezért még akkora szemrehányást fogok kapni Katie részéről, amekkorát még nem látott e világ, úgy döntöttem, jobb lenne tiszta vizet önteni a pohárba. A biztonság kedvéért azért hátulról indítottam:

- Mondd csak George, mennyire jártad már be a szigetet, mióta itt vagy? – kérdeztem, fel sem nézve a csészémből.
Tudtam, hogy Katie egyből sejti, mire megy ki a játék, hiszen magamon éreztem nyársaló tekintetét.
- Az igazat megvallva semennyire sem. Először járok itt, és mindezidáig, ha lehetett – igaz, ez igen ritkán esik meg –, inkább átugrottunk a fiúkkal Turner Island-re vagy még messzebb egy jó kis buli reményében. Szóval a pub-nál messzebb nemigen jutottam.

Rossz válasz! Ezzel a hozzáállással nem lehetett sikere barátnőmnél, aki vagy ezt, vagy inkább összeismertetési kísérletem első fázisát megelégelve felállt a helyéről és elnézést kérve kiment a konyhába. Kudarc tehát az egyik oldalon, de a másik oldal hasonló eredménye sem váratott már sokáig magára. George a távozó Katie után nézve közelebb hajolt hozzám és suttogva kérdezte:
- Áruld el, kérlek, miféle hülyeséget tettem tegnap?
- Igazán semmit, George, hidd el nyugodtan. Legközelebb azért jobban vigyázz Bob ütős italaival – aztán én is odahajoltam hozzá és halkan, nehogy Katie meghallja, hogy folytatom mesterkedésemet, megkérdeztem: - mit szólnál hozzá, ha Katie és én megmutatnánk neked a sziget túloldalát, ahol még nem jártál? Holnap vagy holnapután piknikezünk a parton, és arra gondoltam, velünk tarthatnál.

George hátradőlt a székén, majd az ablakon át a végtelenre szegezve tekintetét válaszolt:
- Nem akarlak megbántani, Flora, de nem azért nem néztem még körül Pire-on, mert a haverokkal lógtam, hanem mert egyszerűen nekem túl nyugis ez a hely. Mi, pörgős emberek úgy érezzük itt magunkat, mint a pintyek a kalitkában. Nyugdíjasoknak való ez a sziget.

Mi, nem pörgős emberek pedig egyöntetűen csalódtunk George-ban és a jövőre nézve személyét elvetettük, mint lehetőséget.

14. fejezet

Hogy is mesélhetném el azt a kora reggelt? Nincs a világon annyi papír, ami elegendő volna rá. Azért megpróbálom velősen összefoglalni.

Egy darabig csak sétálgattunk szótlanul egymás mellett. Mindketten bámultuk a hajnali Pire-t: a párába burkolózó szigetcsúcsot, a tengert, a kikötőt, a házakat. Gyönyörű volt, és én életemben először haraggal gondoltam erre a mérhetetlen szépségre. Hiszen magamból kiindulva, jól tudom, milyen alkalmas háttere a sziget a merengésnek, az álmodozgatásnak egy egyébként teljesen átlagos napon. Hát még egy ilyen csodálatos reggelen, mint ez! Mert hát itt döntötte el Sean pár nappal ezelőtt, hogy gyökeresen megváltoztatja életét és jómagam is számtalan tervet ötlöttem már ki, tudom hát, mennyire csábít egy kis ábrándozásra Pire. Talán azért nem szól egy szót sem a mellettem baktató gavallér, mert a sziget álnokul elragadta tőlem egy kis álmodozgatásra.

Vagy ami még rosszabb: fogalma sincs, ki vagyok, de nem is igazán akarja megtudni, tulajdonképpen csak udvariasságból tette az iménti javaslatot, titokban azt remélve, visszautasítom. De nem, én nem váltottam be a hozzám fűzött reményeit és most kénytelen velem vagy egy órát itt unatkozni, ráadásul utána még fizetnie is kell nekem egy kávét. Valószínűleg most éppen azt forgatja a fejében, hogy mégiscsak maradnunk kellett volna még egy tánc erejéig, akár zene nélkül is, hátha akkor már annyira kifáradtam volna, hogy egyszerűen muszáj lett volna hazamennem.

Kész, nincs beszédtémánk. Mert miről is beszélhetnék én vele? A filmjéről? Nem, semmi hollywoodit nem akarok, akkor olyan kis idétlen rajongónak tűnnék, aki ugrásra készen várja, hogy mikor továbbíthatja a sztorit egy magazinnak - busás összegért persze. Holnap, nem, inkább már ma este bőszen fogom ecsetelni egy élő tévéinterjúban, hogy milyen érzékien is táncoltunk az éjjel, és sejtelmesen teszem hozzá, hogy a dologból még bármi lehet. Pár hét múlva pedig be is jelenthetem, hogy ó igen, előérzetem nem csalt: hamarosan megérkezik a kis Dennis, és e hírrel minden bizonnyal magam és nem létező fiam anyagi gondjait egy életre megoldanám, hála a bulvársajtónak… Szóval inkább ejtsük a rajongósdit. Hiszen alighanem már attól is falra mászna, ha tudná, hogy miatta jöttem ide évekkel ezelőtt.

Hála Istennek, meg vagyunk mentve. Néhány méterre előttünk ugyanis megpillantom Boccaccio-t, amint vidáman teszi meg kora reggeli ellenőrző sétáját a szigeten, ünnepélyesen megjelölve minden fát, bokrot és villanyoszlopot. Na majd akkor mindjárt üdvözlöm is, felkapom, megdögönyözöm egy kicsit, és mosolyogva bemutatom sétapartneremnek. És akkor egy szempillantás alatt lesz beszédtémánk!

Hatalmas meglepetésemre azonban valaki megelőz. Odasiet a kutyushoz, leguggol hozzá, és Boccaccio máris barátságosan felugrik mellső lábaival a térdeire. Úgy köszöntik egymást, mint régi jó ismerősök. Dennis Lleyton már hozza is felém karjában az apró ebet, és nekem az jut az eszembe, hogy „hé, nem én akartam pont ezt a mosolyt felölteni, miközben viszem neki ezt a kutyát megmutatni”?

Sebaj, a beszédtéma kérdése így is megoldódott. Hiszen annyira azért nem váltam sóbálvánnyá a meglepetéstől, hogy ne kiáltsak fel, talán egy kissé barátságtalanul is:
- Hát ti meg mégis mióta ismeritek egymást?

Dennis Lleyton úgy nézett rám, mint egy csínytevésen kapott gyerek. Szinte szégyellősen válaszolt:
- Hát… izé… az úgy volt, hogy… tudod… Boccaccio volt – nézett le az ebre, mint valami árulkodós rosszcsont.

Ezt a helyzetet csak én tudtam már megmenteni, főként, hogy én hoztam létre. Legszélesebb mosolyomat öltöttem fel és óvatosan átvettem tőle a tanácstalanul hol egyikünkre, hol meg másikunkra pillantó kutyust.
- Igen, tudom. Boccaccio már csak ilyen. Egy pillanat alatt bárkit levesz a lábáról. Egyszerűen nem lehet neki ellenállni – vakargattam az apró eb fültövét. – De hol találkoztatok? Talán te is minden reggel körbejárod a szigetet?
- Majdnem. Egészen pontosan körbefutom. Amolyan hajnali edzésként. És meg kell, hogy mondjam, összehasonlíthatatlanul üdítőbb a friss, tengeri levegő miatt, mint a Central Park. És megnyugtató, csendes magánya miatt Beverly Hills strandjaival sem említhető egy napon.

Mérhetetlenül megdöbbentem. Hát van még egy őrült ezen a bolygón, aki hozzám hasonlóan New Yorkkal és Los Angelesszel összevetve inkább Pire-t választaná? De olyan őszinteséget láttam a tekintetében, ami minden kétségemet félresöpörte. Ráadásul eszembe jutott Katie meg a többi pire-i: vagyis akiket az imént még őrültnek tituláltam.

- Miért lepődsz meg? Walesi vagyok. Kelta vérem forr, ha erre a földre lépek – és komolyan úgy nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna velem, valami olyasmit, amit nekem igazán illett volna tudnom.
- De hát én mindig is azt hittem, hogy vérbeli amerikai vagy, hiszen ott születtél Miss… - „ki ne mondd, ki ne mondd, nem szabad tudnia, hogy te pontosan tudod, hogy, Mississippi, február 10. 14 óra 16 perc” – figyelmeztettem magamat, úgyhogy igyekeztem menteni a menthetőt: – Mississippi vagy talán Dél-Karolina vagy…
-… Wales. Mississippit csak Mike találta ki – úgy látszik, még mindig sikerült adnom a tudatlant, mert úgy pislogott rám, mint egy sült bolondra. – Mike Winters, az ügynököm. Szerinte az emberek jobban vevők a nagy amerikai álomra, ha közülük jöttél, ha úgy érzik, lehettél volna akár a szomszéd fiú is. Egy walesivel nem tudnának így azonosulni.

Együttérzőn bólogattam.
Hirtelen elkapott a hév és türelmetlenül kérdeztem:
- Mi nem igaz még rólad?
- Kérdezz – felelt vigyorogva.
- Rendben. Anyukád tanítónő, apukád eladó a helyi barkácsboltban.
- A szüleimnek van egy csodálatos és hatalmas kertjük, egész álló nap ott dolgoznak, virágokat árulnak és tavasszal meg nyáron bárkit, aki arra téved, körbevezetnek.
- Hű. A gimiben a fizika és a matek voltak a kedvenc tantárgyaid, és a városi baseball-csapat büszkesége voltál.
- Nem tudok baseballozni. Apámmal mindig is golfoztunk. És a kedvencem az irodalom volt.
- Kedvenc ételed a pizza és a hamburger.
- Inkább a fish and chips és anyám fantasztikus pudingja.
- Szereted Madonnát és utálod a komolyzenét.
- Szeretem Mozartot és utálom a rap-et.
- Minden nyáron Hawaii-on nyaralsz.
- Minden nyarat a szüleimmel töltök a kertben. Kivéve persze, amikor forgatok.
- Imádsz ponyvaregényeket olvasni, de napilapot sosem vennél a kezedbe.
- Imádok Walter Scott-ot olvasni és a reggeli kávé mellé kötelező a Times.
- Kedvenc szórakozásod hajnalig partizni a haverokkal.
- Na ez végre igaz. De mondd csak, honnan tudsz te ennyi mindent rólam?

Hát ennyi volt. Nem tagadhatom tovább. De mégis mit fog gondolni rólam egy olyan pasi, aki Mozartot hallgat és Scott-ot olvas, aki nyaranta kertészkedik és golfozik? Rólam, akiről most már biztosan azt hiszi – és joggal –, hogy bulvársajtón élek és annyira rajongok érte, hogy minden bizonnyal ott álltam a múltkor a tömegben, amikor megérkezett az elsötétített limuzinnal a szállodájába. Na ne, ezt talán mégsem találta ki.

De megmenekültem. Az utolsó pillanatban megcsörrent a mobilja. Fintorogva bámult az apró kis készülékre:
- Mike… Nagyon sajnálom, Flora, de muszáj felvennem. Máskülönben Mike még riadóztatja a rendőrséget és pár perc múlva helikopterek köröznek majd a sziget felett.

Mindegy, nekem bőven elegendő volt, hogy megjegyezte a nevemet. Hiszen mit is várhatna még ezek után egy magamfajta hétköznapi lány? Egy áttáncolt éjszaka és egy rövid, ámde annál kellemesebb hajnal után? Na ugye hogy semmit. Tökéletesen elégedett voltam, habár képmutatás lenne részemről azt állítani, hogy nem mentem volna bele valamiféle folytatásba. A folytatások már eddig is szerencsét hoztak nekem, nemigaz?!

Már nem először és talán nem is utoljára fordult elő, hogy a világ akármelyik firkásza rögvest helyet cserélt volna velem, ugyanis hiába távolodott el tőlem pár lépésnyire Dennis Lleyton, mindent hallottam. Nem utolsósorban azért, mert igencsak nagy hangerővel szólt Mike-hoz.

- Minden rendben, természetesen… nem kellene állandóan azon rágódnod, hogy hol vagyok, ha jól tudom, az az anyám dolga lenne, nem? Ne hívogass már folyton! Persze hogy ott leszek nyolcra a forgatáson… fogalmam sincs, hogy most mennyi az idő, de nem hinném, hogy több lenne hatnál… fél hét, na bumm. Akkor is bőven van még időm, nem? Micsoda… nem tudtam… na jól van, megyek. Igen, már indulok is. Szia.

Talán Sean-nak mégiscsak igaza volt. Mert Dennis Lleyton-nak van egy ilyen oldala is. Egy nem túl kedves, sőt inkább kifejezetten durva oldala. Lehet, hogy Sean is ezt a Dennis Lleyton-t ismeri, pontosan azt, amelyiket alighanem ez a Mike is. Igazán hálás lehetek, hogy nekem viszont nem ezt a felét mutatta. Hiszen a következő másodpercben már széles mosollyal jött felém. Csak tudnám, mivel érdemeltem ki ezt a megkülönböztetett bánásmódot…

- Igazán sajnálom, de most mennem kell. Szörnyen restellem, hogy én hívtalak meg kávéra, és most mégis én mondom le. De hiába kezdődik a meló csak másfél óra múlva, amikor a sminkes vagy egy órát fog rajtam dolgozni még előtte.

Nagyon butuskán pisloghattam, mert körülnézett, mintha azt figyelné, hallgatózik-e valaki, majd vigyorogva magyarázta:
- Elvileg ezt neked nem szabadna tudnod, de azért én elárulom, hogy ma egy csatajelenetet forgatunk, amiben én, pontosabban Sir Coll megsebesül. Szóval előbb még be kell szereznem pár csúnya sérülést Wilbur-nél, a sminkesnél.
- Értem. Hát akkor csak menj. Még jó, hogy Mike figyelmeztetett rá, különben bizonyára miattad csúszott volna az egész stáb napja, aminek biztosan nem örültek volna.

Bevallom, ez egy kísérlet volt, hogy megtudjam, értékeli-e valójában Mike igyekezetét. Mert bármennyire is antipatikus volt nekem az a fickó az alapján, amit láttam, és amit már Sean-tól hallottam róla, be kell látni, hogy végtére is Dennis Lleyton volt a munkaadója, tehát bármikor kirúghatta volna, ha neki úgy tetszik. Tehát vagy csak játssza itt a bunkót, vagy pedig csak azért tartja, hogy legyen kin levezetnie a feszültséget. Egyik megoldás sem lenne túl hízelgő rá nézve. Talán valójában kedveli és nem gondolta komolyan. Remélem.

Másrészt pedig azt is kideríthetem, hogy mennyire veszi figyelembe mások – jelen esetben a stáb – érdekeit, vagyis mennyire önzetlen. Vagy mennyire nem az.

- Igen, valóban szerencse, hogy Mike még idejében szólt. Nem is tudom, mire mennék nélküle – eddig jó. Ez az, bizonyítsd csak be, hogy mennyire kedves és szeretetreméltó vagy. – Csak meg ne tudja. Elvégre ez a dolga, és biztosan a fejébe szállna a dicsőség, ha elmondanám neki. Így legalább keményen hajt, mert azt hiszi, sosem elég jó. – Na tessék, ennyi volt. Már megint előbukkant a gonoszkodó, de remélem nem az igazi énje. – Ami meg a többieket illeti, Sean Hobbes is lelépett, nem törődve azzal, hogy mennyire keresztbetett így a stábnak. Mindenki programja borult.

Erre mit mondhattam volna? Hogy Sean közvetve ugyan, de miattam „lépett le”?
- Adódhatnak olyan helyzetek, amikor muszáj az embernek csak és kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartania – mondtam.
- Tudom. Én folyton ezt teszem.

És nevetett. Valószínűleg azért, hogy azt higgyem, most csak viccelt. Sajnos azonban láttam a szemében, hogy nagyon is őszinte volt.

13. fejezet

Egy pillanatig sem éreztem, hogy nem volna helyes, amit teszek. Jól akartam érezni magam, egy őrült estét akartam csak, amit lehet, hogy holnap reggel megbánok majd, de olyan messze volt az még! Jó ideig lejtettünk így – ahogy Will mondaná –, folyamatosan szemeztünk, mialatt azért megpróbáltam George-nak sem csalódást okozni. Sikerült, ő ugyanis észre sem vette, hogy már más is van – talán nem kellett volna annyi whiskyt innia.

Ó, Istenem, alighanem életem legszebb perceit éltem át akkor! Semmi sem eshet jobban egy nőnek, ha pont az a pasi nem tudja levenni róla a szemét, akihez ő maga is legszívesebben odarohanna, és a karjaiba omlana! Ilyen pillanatok kellenek egy magamfajta lánynak, akit bizonyára kifelejtettek, amikor az önbizalmat osztogatták. Ilyen pillanatok kellenek, hogy elhiggye, igenis ő szép, igenis képes pontosan olyan érzéseket gerjeszteni egy ellenkező nemű emberben, amilyeneket csak a szíve óhajt. Képes felvenni a versenyt a festett hajú, smink alá temetett arcú, a legmenőbb üzletek legdrágább cuccaiba öltözött csontkollekciókkal. Hogy attól még, hogy nem tévesztik össze úton-útfélén egy énekesnővel vagy egy színésznőcskével, attól még ő is ér valamit.

„Hát lehet ezt az eufórikus hangulatot fokozni? – gondoltam. – Lehet, hát hogyne lehetne! Gyere ide, Dennis Lleyton, indulj meg felém, miközben le nem veszed a tekintetedet rólam egy pillanatra sem, gyere, lökj félre mindenkit, és aztán, ha ideérsz… tedd, amit a szíved diktál. Tudod, az a valami, ami most is épp arra késztet, hogy engem bámulj.”

Ó, ha tudtam volna én ezt aznap reggel! Biztosan gyorsabban ugrottam volna ki az ágyamból! Vagy ha csak tudtam volna ezt egy kicsivel előbb, mindenképpen jobban meggondoltam volna, mit veszek fel. Bár végtére is ez a kis fodros szoknya meg a magas sarkú szandálom hál’ Istennek nem a legalkalmatlanabb viselet. Hogy mire is? A latin bulira, természetesen. Na meg persze szemezésre a világ legjóképűbb fickójával!

Lassú, szenvedélyes nóta következett, s az új dallam mintha fejbekólintott volna: elszégyelltem magam. Úgy gondoltam, az már igazán durva lenne, ha egy ilyen túlfűtött dal alatt lélekben nem azzal lennék, aki éppen körém fonja a karjait. Ezzel a lendülettel tehát hátat fordítottam Dennis Lleyton-nak, és kizárólag George-dzsal táncoltam tovább. Ám Dennis Lleyton nem nyugodott bele ilyen könnyen a döntésembe: kezében a poharával megkerülte a termet, következésképpen nemsokára ismét farkasszemet nézhettünk szegény George válla felett. Így telt el a következő pár perc, én ránevettem, ő visszamosolygott!

Tánc közben George szinte állandóan ivott, s kezdtem észrevenni, hogy ha valaki, na ő aztán tényleg nem volt ott lélekben. Halkan dúdolta a dalt, én pedig igyekeztem óvatosan egy szék felé terelni. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy otthagyom Dennis Lleyton kedvéért mámoros szendergésben, nem. Csupán éreztem, hogy egyszerűen túl sokat ivott ahhoz, hogy táncoljon, hogy meg bírjon állni a két lábán egyáltalán.

Igyekezetemet azonban nem koronázta siker. Már majdnem elértük az asztalunkat, amikor George megbotlott egy székben és elterült a földön. A társaság fele észre sem vette, a másik fele meg egy lenéző mosollyal elintézettnek látta az ügyet. Will és Emily is olyannyira egymásba feledkeztek, hogy tőlük sem remélhettem segítséget. Kétségbeesetten próbáltam George-ot talpra állítani, amikor valaki hirtelen odalépett és egy szempillantás alatt felsegítette az ebben a percben magáról mit sem tudó rendezőasszisztenst.

Ketten két oldalról belekarolva szavak nélkül is egyetértésben támogattuk fel a lépcsőn, a szobája felé. Dennis Lleyton (hiszen bizonyára kitaláltad, hogy ő volt az a valaki) magabiztosan húzta ki George zsebéből a kulcsot és tárta szélesre az ajtót. Néhány perc múlva végeztünk kötelességünkkel, s kint a folyosón, hátunkat az ajtónak vetve egymásra nevettünk, amint odabentről jóízű horkolást hallottunk kiszűrődni.

- Dennis Lleyton – nyújtotta felém a kezét a segítőkész idegen az ajtónak támaszkodva, olyan lazán, mintha most lépett volna le a vászonról.

Íme hát, Flora Atterton, abban a megtiszteltetésben részesülhettél, hogy megmutatkozott neked a nagy Dennis Lleyton: az igazi, a hétköznapi, akit eddig nem ismertél, akiről eddig csak álmodozni mertél, s aki közel sem azonos azzal a képpel, akit a filmekben látsz…

Dehogynem, tökéletesen megegyezik a kettő. Mit is vártam?!

Lemondásomat azonban huncutság váltotta fel, hiszen eszembe ötlött, hogy igen, én őt akartam, a filmbelit! A másikat nem is ismertem soha, így sosem ő jelent meg az álmaimban. Micsoda, hogy nem is létezik másik, ismeretlen Dennis Lleyton? Hogy nincs semmi titok? Nagy kaland, nekem úgyis ez a változat kell!

- Flora Atterton – válaszoltam mosolyogva, miközben kezet ráztunk.
- Na, miután kótyagos barátunkról illendően gondoskodtunk, nem mondhat nemet egy táncra – azzal elindult, s kinyújtotta felém a karját.

Képzelheted, mennyivel gyorsabban repültünk le a lépcsőn, mint ahogy az imént még felfelé botorkáltunk.

Vess meg érte, ha úgy tetszik, de cseppet sem volt lelkiismeret-furdalásom a történtek miatt. Elvégre nem ígérkeztem el George-nak arra az estére, csak barátok vagyunk. Viszont Dennis Lleyton! Soha vissza nem térő lehetőség! A helyemben, azt hiszem, egyetlen nő sem cselekedett volna másképp, bármennyire is állítja az ellenkezőjét. Hiszen még percekkel ezelőtt sem sejtettem, hogy vele fogok táncolni, s amikor lejöttem ide, akkor sem fordult meg a fejemben. A legmerészebb álmaimban sem mertem volna elhinni, hogy ez megtörténhet.

De megtörtént. És most már biztos, hogy életem legcsodálatosabb estéjét éltem át az oldalán. Egy felettébb jóképű férfi semmit sem kérdezve órákon át táncolt velem. Ez akkor is meglehetősen különleges este lett volna, ha történetesen nem Dennis Lleyton-nak hívják az illetőt, de így ez volt a hab a tortán!

Már erősen hajnalodott, a többiek elpilledve üldögéltek, igyekezvén az ital legutolsó cseppjeit is eltüntetni. Bob már régen elment aludni, Emily-re bízva a fogadó rendjét. Minő könnyelműség! Hiszen arról a lányról egész éjjel le sem vette a kezét egy „átkozott, mihaszna filmes” – ahogy Bob szokta mondani –, vagyis Will. És nem úgy tűnt, mintha Emily-nek nagyon ellenére lett volna a dolog. De be kell vallanom, jómagam alig pár pillantást vetettem rájuk vagy bárki másra, hiszen jobb elfoglaltságom is akadt: végtelen, szavak nélküli tánc az álmaimból frissiben kilépett lovaggal.

Ám sajnos egyszer minden jónak vége szakad, s természetesen így volt ez ezzel az éjszakával is. A zene egyszer csak elhallgatott, s mi ott álltunk egymással szemben, szótlanul meredve a másikra.

„Ne szólj semmit, ne kezdeményezz, különben elijeszted!” – figyelmeztetett egy belső hang, hiszen párszor már megégettem magam így. Nem maradt más, minthogy türelmesen várjak, amíg hajlandó lesz ő megszólalni. Örökkévalóságnak tűnt ez a néhány másodperc, úgy álltam ott, mint egy vádlott az ítéletre várva, mert jól tudtam, hogy az a pár szó, amely most következik, dönt a további sorsom felől: folytatódik-e ez a valami, ami elkezdődött ma este a tánccal, avagy Dennis Lleyton köszöni szépen, de nem kér belőlem többet.

Esküdni mertem volna, hogy az előbbi fog megtörténni, hiszen olyan szenvedélyes volt kettőnk tánca, lehetetlen, hogy semmit ne érezzen irántam, de mit lehet tudni egy sztárnál, meg aztán, ha valamit nagyon akarok, az általában csak azért sem sikerül. Pesszimistán hangzik, ugye? Ám sajnos igaz.

Végtére is, mit akarok én még egyáltalán? Megkaptam őt egy hosszú, latin éjszakára, hát nem vagyok elégedett? De igen, csak látod, most hogy egyszer belekóstoltam a boldogságba, már eszem ágában sincs könnyedén elengedni. Azonban feltehetően nem az lenne a legmegfelelőbb megoldás, ha vetnék rá egy könyörgő pillantást. Inkább egy magabiztosat, hogy „úgyis tudom, hogy megfogtalak, a markomban vagy, rabul ejtettelek, megbabonáztalak”. Őszintén szólva, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez menne… Akkor inkább egy olyat, ami azt mondja: „nem érdekel, mit gondolsz most rólam, egyáltalán nem törődöm veled, azt csinálsz, amit akarsz, engem aztán nem izgat különösebben”. Hát, ez is aligha lenne kivitelezhető részemről…

- Alig egy óra múlva Bob felkel, hogy ismét kinyissa a pub-ot – szólalt meg Dennis Lleyton, félbeszakítva ábrándozásomat. – Addig tehetnénk egy sétát a szigeten, utána meg ihatnánk itt egy kávét, csak hogy jól indítsuk a napot.

Győzelem, győzelem!