Friss...

A pályázat és a karácsony cseppet elvonta a figyelmemet és az energiáimat az írásról, és bevallom, kisebbfajta holtpontra is jutottam. De már túlvagyok rajta! ;) Csak szükségem van még egy kis időre a folytatáshoz, jó?
Viszont azoknak, akik a másik történetemet is nyomon követik, jó hírem van: ott már felkerült az újabb rész!

Boldog karácsonyt!

Szeretnék mindenkinek nagyon boldog, békés karácsonyt kívánni sok szaloncukorral, mézeskalácssal, fenyőillattal, szeretettel, vidámsággal és nevetéssel!
Ajándékként pedig mi mással is lephetnélek meg Benneteket, ha nem az én karácsonyi történetemmel? :)

A karácsony idén érdeklődés hiányában elmarad?

Felszállok a buszra az iroda előtt, és szusszanok egyet. Végre. Ismét letudtam egy napot. Nem mintha nem imádnám a munkámat, sőt. De otthon a laptopom magányában hatékonyabban tudok dolgozni, mint az állandóan csacsogó kollégáim között. Mintha csak kávézgatásból, pletykálkodásból meg karácsonyi bulizgatásból állna az élet! Hát senki nem akar itt rajtam kívül előléptetést?

Egy idős asszony huppan le mellém az ülésre, megkönnyebbülten dobja le a tucatnyi szatyrát. De nem sokáig élvezheti a nyugalmat: egyszer csak fülsüketítő recsegéssel szólal meg egy mobiltelefon valamelyik csomagjában, és ő vérre menő küzdelembe fog, hogy még a borzalmas csörgés megszakadása előtt megtalálja a már régészeti leletnek számító hatalmas készüléket. Sajnos még időben rábukkan. Amit még jobban bánok, amikor minden szándékom ellenére meghallom, miről beszél. Azaz kiabál. Mintha a hívó nem a vonal másik végén, hanem legalábbis a Kilimandzsáró tetején lenne.

- Ó, igen, Erzsikém, képzeld, a harmadik játékboltban sikerült megvennem azt a beszélő babát, amelyet a Vivike kért. A lányom felírta egy cetlire a nevét, azt mutattam körbe az eladóknak. Azt mondták, ez még pisilni is tud! Hogy’ fog örülni a Vivike, ha meglátja a fa alatt! – sipítozott a vénasszony, és nevetve paskolta meg az egyik szatyrából kilógó pink dobozt.

Eszeveszett keresőakcióba kezdtem az iPodom után a táskámban.

- Jaj, és képzeld, Erzsikém, a Marcika ajándékát is megvettem! Nem, a Marcell a nagyobbik unokám. Ő valamilyen játékot kért a matchboxához. Fogalmam sincs, mi az, Erzsikém. Sosem láttam ilyet még a tévében sem. Várj csak, megnézem. Xbox. Nem tudom, Erzsikém, biztosan valamilyen újfajta matchbox, azokat gyűjtötte mindig a Marcika. De várj csak, még nem is meséltem, mit kap majd a Szandika...

Ó, megváltó Linkin Park! Ha kétszer olyan hangosan hallgatom, mint ahogyan egyébként szoktam, egész jól ki tudom szűrni a Szandika rózsaszín beszélő hajszárítójáról szóló információkat. Milyen jó, hogy nekem már nem kell többet foglalkoznom ilyen ostobaságokkal, mint az ajándékvadászat!

Kinézek az ablakon. Az utca mindkét oldalán üzletek, a kirakatokban karácsonyfák, csillagok, hópelyhek, elhízott angyalok, sörhasú Mikulások. És persze az elmaradhatatlan villódzó, színes fények. Nem okoznak ezek valamilyen maradandó látáskárosodást? De a pingvinek kihalását vagy globális felmelegedést eredményező fényszennyezést biztosan. Jobb, ha behunyom a szemem.

Végül csak elérkezünk az én megállómhoz, a laptoptáskámmal utat török magamnak az ajándéktasakok rengetegében és lekászálódok végre a buszról. Már csak a bevásárlást kell elintéznem, és otthon is leszek.

Elszántan a bolt ajtajára szegezve a tekintetemet, kikerülöm a rénszarvasos papírpohárból kávét szürcsölgető fiatal párt, az idióta Mikulás-sapkában a kisfia iskolatáskáját cipelő anyukát, és a Jingle Bells dallamára csörgő mobiltelefonját éppen felkapó, amúgy normális üzletemberfélének kinéző öltönyös fickót.

Vidám pillantást vetek az üzlet mellett fenyőfákat áruló férfira: épp heves szóváltásba keveredik egy nénivel, aki azzal próbálja lealkudni egy kisebb fácska árát, hogy úgyis ferdék az ágai. Na, nekem ilyen gondom sem lesz! Az kéne még, hogy egy ilyen szúrós zöld vacakot hurcoljak haza, amiért még fizettem is!

A bolt persze maga a pokol ilyentájt, egy nappal az ünnepek előtt. Óriási embertömeg hömpölyög a szaloncukor- és csokoládéhalmok között, és még azokat az izéket is kerülgetni kell, amelyeknek egyébként semmi keresnivalójuk nem lenne egy élelmiszerüzletben: girlandok, gömbök, műhóspray-k, arany angyalkafigurák, csillogó ajándékos zsákok – csupa-csupa giccs az orbitális méretű, celofánba rejtett, olcsó papírmasnival felékesített ajándékkosarak mellett. Mintha a kora esti órákban nem lenne amúgy is elég nagy kihívás megküzdeni a szűkös boltban a napi kenyérért és tejért!

A pénztárhoz érve megint meg kell állapítanom, hogy csak az én kosaramban nincs valami karácsonyi cucc, semmi olyan, amit ne lehetne az év normálisabb napjain is kapni. Ez felér egy kisebb győzelemmel, és amikor fizetés után a pénztáros kellemes ünnepeket kíván, megkönnyebbülten látom, hogy a figyelmét máris az utánam következő vásárló felé fordítja, így nem vár viszonzást a gépiesen eldarált, érzelemmentes jókívánságára.

Igaz, az én ünnepeim is kellemesek lesznek. Sőt, boldogok, vidámak. Csaknem két teljes hét, amíg nem kell bemennem az irodába, akár az ágyamban, egy bögre forró csoki társaságában is dolgozhatok. És böngészhetem az internetet mindenféle ünnepek közötti-utáni akciókat vadászva. Mert ha a karácsonyt a hátam közepére is kívánom, azért az előnyeit hadd hasznájam már ki, nem?

És ahogy hazafelé indulok kezemben a szerény kis szatyrommal, amely szégyenében elbújhatna az üzletből kifelé tartók pakkjai mellett, mosolyogva nézek körbe: én még hírből sem ismerem ezt az érzést, amely ilyentájt megszállja a birkanyájként a karácsonynak behódoló embereket: a gondterheltséget, a stresszt, az idegösszeroppanást. Nem írok ajándéklistát, mert nem veszek senkinek ajándékot. Nem kutatom tébolyodottan, hol a legolcsóbb a mák, mert nem sütök bejglit. Nem igyekszem egy rendezvényszervező babérjaira törni, amikor az időpontokkal zsonglőrködök a vendégségbe indulások és a vendégfogadások között, mert nem megyek vendégségbe, és nem is hívok meg senkit. Istenem, a legszívesebben kiállnék a tér közepére, és a megbolydult méhkas módjára futkosó tömegnek odakiáltanám a megoldást, amellyel egyszer s mindenkorra kiirthatnák az életükből ezt az átkozott, ünnepek előtti idegeskedést: felejtsék el végre a karácsonyt! Mondjanak le róla, töröljék ki a naptárukból!

Igaz, én magam is idén először próbálom ki ezt az elsőre talán kissé drasztikusnak tűnő, de higgyétek el, nagyon is felszabadító megoldást, már most bizton állíthatom: működik!

Emlékszem, egészen tavalyig én is azok közé tartoztam, akiket valósággal megőrjített az ünnepek közeledése. Ha most otthon lennék, valószínűleg épp az utca végi, behavazott buszmegállóban ácsorognék fagyoskodva, úgy, mint ezelőtt sok éven át, arra várva, hogy eljussak végre a közeli kisváros üzleteiig, amelyek közül egy sem veheti fel a versenyt az itteniekkel, sem a választék, sem a hangulat, sem a tömeg szempontjából. Vennék a szüleimnek, a testvéreimnek és a barátaimnak pár tökéletesen hasznavehetetlen ajándékot, ahogyan tőlük is csak a sokadik tusfürdőt, bonbont és sálat kapnám. De persze mindannyian örömet mímelnénk. Micsoda megkönnyebbülés, hogy idén ez a színjáték elmarad!

És a karácsony állítólag szép üzenete? A szeretet, a család, meg az effélék? Szerintem ez meg a felhajtás összetartozik, ha az egyiket kitöröljük, mennie kell a másiknak is, nincs mese. Mert azt el kell ismernem, hogy azért van a karácsonyban némi jó is, akadnak élvezhető pillanatok, de az nem működik, hogy a külsőségekről lemondok, és csak a boldog perceket tartom meg. Szerintem legalábbis nem. Úgyhogy a karácsonynak mennie kell fenyőfástól-bejglistől, még akkor is, ha nincsenek rémálmaim az otthoni karácsonyoktól, csak... egyszerűen kinőttem már belőlük, azt hiszem. Nincs ebben semmi rossz, mindössze elmúlt az ünnepek hatása.

Végre felkapaszkodok a negyedik emeletre, a lift természetesen megint, azaz még mindig nem működik. Körülöttem a lakások előtt ott ácsorognak kötözött sonkaként a fenyők, a legtöbb ablakban villogó díszek, sok ajtót színes fényfüzér keretez. A virágládákban örökzöld gallyak, az ajtókon kis koszorúk.

Ám én mégis akkor mosolyodok el, amikor két dísztelen ajtó elé érek. Itt nincs mozgó rénszarvas, kötélről aláereszkedő Mikulás, ablaktáblára fújt műhópehely, műfenyőgirland. Ez a két ajtó éppen olyan, mint az év többi napján. Az egyik az enyém, a másik pedig Péteré. Azaz Petié, pár napja összeismerkedtünk, amikor átjött köszönni, hogy most költözött be, én meg nevetve tettem hozzá, hogy hát, én is csak pár hónapja lakom itt. Jóképű, vicces, aranyos, hát persze.

Hamar kiderült, hogy sok közös van bennünk: mindketten vidékről kerültünk fel a nagyvárosba, életünk első munkahelyén dolgozzuk halálra magunkat, és alig ismerünk valakit a környéken. És az utóbbi napok tapasztalata alapján úgy tűnik, valami más is összeköt minket: mindkettőnket hidegen hagy a karácsony. Amikor nemrég átugrottam hozzá, hogy kölcsönkérjek egy kis kávét, nem láttam a lakásában semmi ünnepre utaló jelet: nemhogy adventi koszorút, de még egy árva szaloncukrot sem.

Már látom is magam előtt, ahogyan Szenteste pizzát sütünk és sörözünk, másnap pedig filmet nézünk, popcornt és csokit majszolunk és... na igen, majd meglátjuk. A lényeg, hogy közösen fogjuk kinevetni és bojkottálni a karácsonyt.

Miközben az arcomra ragasztott mosollyal keresem a zsebemben a kulcsomat, nyílik a szomszéd ajtó, és megjelenik Peti. Úgy öltözött fel, mintha legalább tíz fokkal hidegebb lenne, a vállán hatalmas sporttáska lóg. Bezárja maga mögött az ajtót. Ekkor vesz észre engem:

- Szia! Vége egy újabb dolgos napnak? – vigyorog.
- Szerencsére. És te merre indulsz? – vetek egy gyanakvó pillantást a jókora táskára.
- Hát, haza – feleli, mintha mi sem lenne természetesebb. – Megyek a szüleimhez, tudod, jön a karácsony - A tekintete valósággal ragyog. – Alig várom már, hogy lássam őket, meg a húgaimat. És persze a haverokkal is jó lesz meginni egy sört.
- Aha – nyögöm ki.
- Te is mész nemsokára, ugye?
- Aha – Nem tudok ennél többet kipréselni magamból.
- Te, figyelj, mi lenne, ha az ünnepek után mondjuk... megnéznénk egy filmet együtt? – Félve pislog rám, látom rajta, hogy nagyon nem biztos benne, milyen választ is várhat.
- Hogyne, persze – erőltetek magamra egy mosolyt. Vigaszdíj a közösen töltendő karácsonyhoz képest, de ez is valami.

Ahogy becsukódik mögöttem az ajtóm, és fáradtan nekidőlök, a fülemben visszhangzanak még Peti utolsó mondatai: „Boldog karácsonyt! Vigyázz magadra! És érezd jól magad otthon!”

Körülnézek az aprócska, üres lakásban. Minden olyan sivár, hideg. Nyilvánvaló, hogy Peti nem erre a helyre gondolt, amikor otthont mondott. Nem, sokkal inkább arra a barátságos házra, amely az utca végén, az erdő szélén áll, amelynek a kéményéből füst száll fel, amelybe belépve átölel egy meleg, puha, finom érzés. Ahol a konyhában anya átkozódik, hogy megint kifelejtette az ikrát a halászléből, ahol apa rémülten rohan a húgom szobájába, hogy csomagolja már be neki anya ajándékát, mert neki az ilyen nőies dolgok egyszerűen nem mennek, ahol az öcsém elszántan keresi az egyetlen kiégett izzót, amely miatt nem borulhat fényárba a karácsonyfa, ahova a nagymamám egy óriási tálca süteménnyel kopogtat be, és ahol a macska felugrik az asztalra, hogy belakmározzon a maradék mákos gubából. Illatos, édes, meleg otthon.

Ledobom a szatyromat, és előtúrom a telefonomat a táskámból. Pillanatok alatt tárcsázom az első számot. Meglepett, kíváncsi hang szól bele. Szükségem van pár másodpercre, amíg elcsukló hangon ugyan, de el tudom suttogni:

- Anya, ha most elindulok, ki tud elém jönni még apa?

Boldog nevetés a válasz. Önkéntelenül is elmosolyodok.

- Akkor indulok haza.

Karácsonyi pályázat - eredményhirdetés

Végre lehull a lepel, kiderül, melyik novellát találtuk a legnagyszerűbbnek, a leglenyűgözőbbnek, a „legkarácsonyibbnak”!

Mielőtt azonban felfedném az eredményeket, hadd mondjam el a talán közhelyszerűen hangzó, de mindenképen igaz megállapítást: egytől-egyig mindegyik alkotás csodálatos! Ismét bebizonyosodott, hogy ugyanazt a témát milyen sokféleképpen lehet megközelíteni, egyik mű sem hasonlít a másikra – és azt hiszem, ez éppen így van jól!

Nagyon örülök annak, hogy több olyan szerző is jelentkezett a pályázatra, akiknek az alkotásaival korábban sajnos nem találkoztam, ebből a szempontból feltétlenül sikeresnek tartom a pályázatot, hiszen új, tehetséges írókat ismerhettem meg általa!

Úgy látom, teljesült az elképzelésem, hogy ezek az írások karácsonyi ajándékok legyenek magunktól magunknak, de biztos vagyok benne, hogy számtalan olvasónak is feledhetetlen kikapcsolódást nyújtanak a beérkezett pályaművek. Remélem, minél többen hangot adnak a véleményüknek az egyes alkotások kapcsán ;)

És akkor most lássuk végre az eredményeket!

Az I. helyezett lett a 2010-es év legjobb karácsonyi novellájával

Artair McKnight Egy kitagadott tündér karácsonya című novellájával

A II. helyezést érte el

Diara Farcy Amikor meghal a gyűlölet című írásával

És III. lett

Piroseper A Karácsony szelleme nyugdíjba vonul című szerzeményével

Gratulálok a helyezetteknek és jó szórakozást kívánok a remekművek olvasgatásához!

Ab: Csendes éj

A WC-papír gurigák csüggedten csüngtek a csúcsán neonfénnyel vibráló fenyőfán. Az elakadt hókotró – mint afféle modernizált gigászi szán- ott cövekelt közvetlenül a rózsaszín égősorral díszített Rudolf szomszédságában. Katie úgy vélte, egy jászolt is lát, legalábbis felfedezett egy gyereket az egymáshoz gurított alumínium kukákban. Ebben a fura Betlehemesben, már ha ezt a valamit annak lehetett nevezni, a pásztorok kukásmellényt viseltek, és a kis Jézus mellett pelenkák és csokoládépapírok pettyezték a szívószálakból kialakított szalmát.

- Ez égő- jelentette ki Rupert. Már tíz perce bámulta a vállalat új „zöld termékét”, az elrettentően gyönyörűséges karácsonyi kulturális mixtúrát, amit legnagyobb bánatára ő talált ki az összes létező hagyományt, és pár szemétláda tartalmát összekeverve.
- Nem, nem! Ez annyira szép! – Rupert oldalra sandított, mennyire is őszinték Katie szavai. - Annyira nagyon, meghökkentően, szavakban ki nem fejthetően… blöááá, hogy az ember beleremeg. De tényleg!

Rupert vigyorogva átölelte a lányt, és magához húzta.
- Lesz ez még másképp is… - súgta a lány nyakába.

* * *

A televízióban Grincs épp karácsonyfaégőket evett, és Sarah izgatottan tapsikolt, miközben énekelni kezdte a Grincs dalát.
- Figyelj Sarah, - próbálkozott újra Katie, és közben csak úgy mellékesen, hatalmasat szippantott a mézeskalácsra szánt citromkrémes zsákocskából. - Bár az ember, - nyammogta -, mint olyan, mindenevő, és ebben teljes mértékben igazat adok a tanárodnak, de mégsem eszik meg mindent. Ezt jegyezd meg jól.
- Szemetet sem eszünk, mama?
- Azt főképp nem. Szemetet sem, meg karácsonyfaégőket sem.
- A szemét a pazarló életformánkat szimbolizálja. Igaz, Mama?
Katie kikukucskált a mézeskalács hegy mögül, hogy hétéves lányát egészben lássa.
- Hát ezt meg ki mondta neked?
- Apu – vigyorgott rá Sarah.
Katie szeme megtelt könnyel. Nem sírhatja pont most el magát, gondolta, miközben újabb adag cukormázat nyomott a szájába.
- Mit írtál a Télapónak? – kérdezte végül, amint megtörölte az arcát.
- Fel lehet ezt olvasni? – Sarah olyan ijedt képpel bámult anyjára, hogy Katie nevetni kezdett.
- Persze hogy fel. Mi van, ha tele van helyesírási hibával? Majd én szólok neked, ha valamit rosszul írtál.
- Ó, már értem! Így jó lesz– bólogatott Sarah, aztán felállt az egyik szék tetejére, és szavalni kezdett:

A TÉLAPÓ, A BEFANA, MEG A KARÁCSONYI ANGYALNAK.

- Így jó lesz, Mama?
- Nagyon jó! Csak folytasd.

Csupa nagybetűvel, írom mindet, nehogy megharagugyanak. Szomorú lennék, ha a jövő héten nem hoznának ajándékot. Jó kislány voltam A MAMA szerint és szerintem is, és azt is mondja A MAMA,, hogy a mostani multikul túrális világban nem mehet biztosra az ember. Ezért írok mindannyiótoknak.
Szeretnék egy új tütüt és egy varázspálcát.
A pálcát magyalfából kérem, három és fél hüvelyk hosszú legyen, egyszarvú szőrrel a belsejében.
A tütü ne legyen fából, mert szúrna.
A tütü rózsaszínű legyen, 28-as méret lenne a legjobb, mert A MAMA szerint még nőnni fogok. Utóirat: nem tudom, A MAMA milyen túráról beszél, folyton…

Hatalmas nagy tisztelettel és sok sok sok szeretettel írta:

SARAH, New Hamptonból

- Ez gyönyörű volt Sarah! – emelte le a kislányt a székről Katie.
- Jajj, ne! Össze mancsolsz! – tiltakozott a kislány.
- Nem is!
- De!
Katie egy apró csillagocskát kanyarított a citromkrémből a lány orrára.
- Anyu, te rosszalkodsz!
- Nem igaz…
- A bagoly is azt mondja, hogy nagyfejű!
- Bárcsak az én szavaimra is úgy figyelnél, mint apádéra…
- Tényleg, megmondalak A ZAPUNAK!
Katie hatalmasat sóhajtott, aztán leharapta egy mézeskalács szarvas fejét.

* * *

A Betépett dúvadhoz címzett kocsma cégére részegen himbálózott a bejárati ajtó felett, és Katie fél órával később, a bárpult mellett ülve, úgy érezte, a földi is mozog.
- Ebben az évben újabb fejlesztés lesz a betlehemben – mesélte barátnőjének.
- Újabb? – kérdezte Holly elképedve, aztán hogy jelezze megrökönyödését, egy az egyben lehajtotta a koktélját.

- A kutyák lesznek a barmok – magyarázta Katie higgadtan.
Holly majdnem belefulladt a legutolsó kortyba. Amint lenyelte, vigyorogva felemelte a kezét, és magához hívta a félmeztelen, karácsonyfaégőkkel teleaggatott pincért.
- Egy Forró ölelést kérek, drága.
- Meglesz – vigyorgott a fiú. Katie fintorgott.
- Szóval? – kezdett bele Holly. – Mi lesz az új attrakció? Tudod nálam a konzerv macska, mindent vitt. És amikor egy mikrofon megszólalt benne, és azt mondta: MIAÚ! Hát azt hittem helyben elájulok.
- Az nem is úgy volt – kezdett védekezni Katie, de közben bennszakadt a gondolat, és imbolyogni kezdett a világ. – Az a macska, azt hiszem, a mennyből az angyalt énekelte. Nem csak nyávogott.
Egy darabig hallgatott, és figyelte, ahogy Holly igazgatja a szoknyája ráncait. Tudta, hogy csak egy dolog miatt történhet ez: a pincér bekapcsolta a magára csavart égősorát.
- Látod? Felvillanyoztam – súgta Holly a barátnőjének.
- És magának mit hozhatok, fura hölgy? – kérdezte Katie felé hajolva a pincér.
- Egy Kopj le –t, de gyorsan. Legyen szíves.
A fiú bánatosan kikapcsolta a villogót.
- Hát ezt elintézted – szólt közbe Holly. – És Rupert, mit akar tenni a kutyákra? Talán boci fület ragaszt a bernáthegyire?
- Eltaláltad! – szörcsögte Katie a martinis poharába.
- Anyám, ezt még én is megnézem.
- Mondd csak, Holly! Az a rénszarvas ott a falon, ugye énekel?
Holly átkarolta Katie-t és a falra meredve előrehajolt.
- Drágám, az ott a betépett dúvad.
- Azt hiszem nemsokára én is dúvad leszek – mutatott rá Katie.
- Még egy koktélt, fura hölgy? – szólt közbe a pincér.
- Ne mondd, hogy fura vagyok, különben lezúzlak egy hatalmas, büdös műfenyővel.
- Kicsit harapós a hölgy, de nekem határozottan tetszik! – kacsintott a fiú.
- Most mondd meg, Holly, - tápászkodott fel a székből Katie nagyon lassan, mert attól félt, bármikor a földre zuhanhat. – Hát hol van ilyenkor az én férjem?

* * *

A TÉLAPÓ, A BEFANA, MEG A KARÁCSONYI ANGYALNAK.

Az előbb hazudtam, mert nem akartam, hogy A MAMA észrevegyen. De azért én jó vagyok. Azt kívánom, hogy legyen egy kívánságom. Ha lesz egy kívánságom, kérlek, jelezd. Akkor majd elmondom neked, bocsánat NEKED, hogy mit i skívánok. Nem nekem lesz. Kérlek, segíts.

Újra csak sok sok tisztelettel meg minden szokássossal :

SARAH

a címemet úgy is tudod.

- Mit írsz Sarah?
- Házi feladatot.
Katie lábujjhegyen egyensúlyozott egy széken, hogy felérje a csövek tetejét. Korábban apró ezüst virágokat tűzdelt a fenyő-girland ágai közé, és most piros masnikat próbált a lyukas helyekre kötögetni. Nem sok sikerrel járt.
- A papi mikor jön vissza Mandzsúriából?
- Drágám, a papa Mongóliában van.
- És kikötözte már magát ahhoz a nagy fához?
Katie egy pillanatra megszédült, de aztán megkapaszkodott a csillárról lelógó fagyöngy ágban.
- A papi nem csinál ilyen őrültséget.
- De, de, csinálja – mondta nagy komolyan a kislány. – Telefonon mondta nekem. Azt is mondta, hogy csak egy dologtól fél, hogy a barátai ott hagyják. Hát nem lenne vicces? – nevetett Sarah. Katie leroskadt az asztal szélére.
- De, nagyon vicces lenne.
- De karácsonyra biztosan itthon lesz.
- Ühüm.
Sarah az anyjához szaladt és átölelte.
- Túl sokat aggódsz a papa miatt – motyogta.

* * *

A WC-papír gurigák csüggedten csüngtek a vastag dérrel borított fenyőfán. A konzerv díszek halkan összekoccantak, a távolban gyerekkórus énekelt egy régi, karácsonyi dalt. A hold fél karéjáról hófelhő lógott, apró csillagok pettyezték a fekete eget.
- Rupert, én fázom – szólalt meg Katie.
- Akkor mozogj kicsit.
- Azt hiszem belefagytam a hóba.
- Mozgasd meg kicsit a kezed. Mintha hóangyalkát csinálnál.

- De akkor te is!
Egy darabig mindketten mozgatták kezüket- lábukat.
- Azt hiszem, aktivista leszek – mondta Rupert. – Védeni fogom a környezetet, és te fogsz vigyázni rám.
- Gondolod, hogy menni fog? – vigyorgott Katie.
- Neked minden megy. És most – tápászkodott föl a földről Rupert, - gyere, énekelünk.
Katie csak bámulta a felé nyújtott kezet, a háttérben pulzáló neoncsillagos karácsonyfát, és nevetni kezdett. – Melletted lehet unatkozni, mondd?
- Én azt nem tudhatom. Viszont… Te ismered a csendes éj szövegét, ugye?
- Persze. Az a kedvenc karácsonyi dalom.
- Énekeljük addig, amíg a kutyák nem vonyítanak.

Aznap a rendőrőrsön töltötték a Szentestét.

* * *

A TÉLAPÓ, A BEFANA, MEG A KARÁCSONYI ANGYALNAK.

Add vissza a férjemet, kérlek. Havonta jó, ha kétszer látom. Harmincéves, és még mindig egy nagy gyerek. És még így is imádom. Elviselem a bocifülekkel teleaggatott bernáthegyiket is, de szükségem van rá, nagyon, még annál is jobban.

És kérlek, segíts, ne hagyd, hogy kiláncolja magát ahhoz a fához.

Még mindig hisz benned, és sokszor ölel:

Katie.

Utóirat: Nem túrális, hanem multikulturális.

Katie már egy ideje a tükör előtt állt. Nem akart a betlehemeshez menni. Inkább jobban esett volna egy koktél a Betépett dúvadban, minthogy megint megcsodálja a tupírozott Barbie-t a fenyő tetején.
- Utálom azt a hülye fát – motyogta.
Aztán mégis bezárta az ajtót, és megfogta a férje kezét. Annyira féltette Rupertet, hogy attól félt, soha nem engedi el. Aztán mégis minden ment a maga útján. A bernáthegyi nem tűrte a jelmezt, a szemetet szétfújta a szél, a fenyő, rajta a Wc papír gurigákkal, kidőlt.
Rupert tanácstalanul megvakarta a fejét, aztán kacagni kezdett.
- Mit nevetsz? – kérdezte Katie.

- Gyűlölöm ezt a fát.
- De akkor…
- Jajj, hát nem emlékszel? Tudod, arra az estére, ott a hóban… Utána énekeltük a csendes éjt…
- Igen, és aztán vonyítottak a kutyák.
- És amikor mindenki vitatkozott… - próbált Rupert segíteni.
- Akkor megcsókoltál.
- Először csókoltalak meg – vigyorgott a férfi.
- Ugye nem ezért csinálod minden karácsonykor ezt? – tárta szét a kezét Katie.
Rupert a földet bámulta: - Mondjuk úgy, hogy nem vagyok a szavak embere.

- Mondhatnád másképpen is.
- Mondhatnám úgy is, hogy szeretlek?

Katie reszketett, ahogy Rupert hangját hallgatta.

- Ígérd meg, hogy soha többé…
- Soha többé nem teszek semmi hülyeséget. És mindig szeretni foglak, és mindig hallgatok rád.

A TÉLAPÓ, A BEFANA, MEG A KARÁCSONYI ANGYALNAK.

Köszönöm, hogy gondolatolvasó vagy, és segítettel AZ APUNAK. Azt mondja, a mama nem tudhatja meg, de alig tudta a kezét kifűrészelni a láncból. De megmaradt a fa. Valami nagy mammut fenyő.
Azt is köszönöm, hogy segítettél az anyunak. Most már nincs egyedül, és nem kell rá vigyáznom. Köszönöm az ajándékokat. A tütü kicsit nagy lett. Mit gondolsz, kicserélhetnénk?

Viszont most rohanok, mert Apu azt mondta, mostantól együtt énekeljük a csendes éjt. Nem tudom, szereted-e a kókuszos-vajas- tejes sütit. Hagyok kettőt itt a tálban. Mire visszaérünk, kérlek, mosogass el.

Mindent köszönök, és Boldog születésnapot a Jézuskának!

Puszi

Sarah

aki, most nagyon hamisan énekel valahol!

Freya:
Tetszett! Nem a megszokott karácsonyi tradíciókat idézted, mégis fülig ért a szám, amíg olvastam :) Bolondos, jópofa, vidám történet!

Ev:
Nagyon aranyos karácsonyi történet. Jókedve lesz tőle az ember lányának.:D:P

Diara Fancy: Amikor meghal a gyűlölet

Sűrű pelyhekben hullott a hó, még mindig, noha a tájat már így is vastag, hófehér dunna fedte. Az ablakból nézve gyönyörű volt, kimenni azonban nem volt kedvem. Nem rajongtam különösebben a decemberért. Kirázott tőle a hideg. Minden értelemben. Tudom, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, meg minden, de nekem jó ideje nem az, így még ez az egyébként bensőséges ünnep sem tudta megkedveltetni velem ezt az időszakot. A tél kapcsán egyetlen gondolatom volt csupán. Halál. És nem kizárólag a múltban történtek miatt. Hiszen mi történik ilyenkor? Minden megfagy. A vizek, a növények és egyéb, védtelen élőlények, még a levegő is. A fák, mintha csak helyeselni akartak volna, mélán bólogattak a jeges szélben. Az egyik ág, túlságosan közel hajolva az ablakhoz, csupasz ujjaival hátborzongató hangon karistolni kezdte az üveget. Mintha álomból ébredtem volna. Megrázkódtam, gyors mozdulattal visszarántottam a helyére a sötétítőt és a konyha felé vettem az irányt. Talán egy jó nagy bögre forralt bor majd felmelegít és megnyugtat.

Másnap reggel, miután nagy nehezen sikerült eltakarítanom a feljárón tornyosodó hórengeteget, kiálltam a garázsból, hogy eleget tegyek aktuális kötelességemnek. Szinte csigatempóban hajtottam. Nem csak az utakat borító jégpáncél miatti óvatosság késztetett lassúságra, hanem az uticél is. Odáztam a megérkezést, amennyire csak tudtam, de a végtelenségig nem nyújthattam az utat. Az otthon régi épülete zord ridegséggel emelkedett ki a domb mögül, és mikor elé értem, sötét óriásként magasodott fölém. Kellet néhány perc, és jó pár mély lélegzetvétel, mire képes voltam kiszállni az autóból. A remegés lassan eluralkodott a végtagjaim felett, majd végighaladva minden egyes porcikámon, megállapodott a gyomrom táján. Erőt vettem magamon és belöktem a hatalmas, tömör faajtót, mely vészjósló nyikorgással tárult fel előttem. Még a meleg sem esett jól, ami bentről megcsapott.

– Ms. Summer, már vártuk – harsant egy reszelős hang, majd hamarosan megpillantottam az ismerős, szálfaegyenes termetű női alakot is, amint kilépett a jobb oldalt sorakozó ajtók egyikén.

– Mrs. Martin. – Köszönésem korántsem szólt olyan erőteljesen, mint szerettem volna.

Figyeltem, ahogy az igazgatónő magabiztos léptekkel közeledik, és egyre kisebbnek éreztem magam. Mindig is feszélyezett. Úgy éreztem, belelát a lelkembe és a legmélyebb titkaimat is kikutatja egyetlen pillantásával. Ezúttal sem okozott csalódást. A szürke szempár szuggesztíven mélyedt az enyémbe.

– Az édesapja jelenleg a gyengélkedőben van, de ott is nyugodtan meglátogathatja.

– Köszönöm, Mrs. Martin, de ezúttal is csak a szokásos adminisztratív ügyintézés miatt jöttem. – Elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd követtem az irodába.

– Sejtettem, de meg kellett próbálnom.

– Ahogy minden alkalommal – foglaltam el sóhajtva a vendégeknek rendszeresített székek egyikét.

– Nézze, én tudom, hogy nem könnyű... Szörnyű lehetett, amin keresztül kellett mennie, de annak már tíz éve... – kezdett bele a szokásos szentbeszédbe.

– Méltányolom, hogy ennyire a szívén viseli a bentlakók sorsát, de kérem, ne kezdjük elölről! – csattantam fel, kissé talán türelmetlenebbül, mint illett volna. – Nem vagyok hajlandó átgondolni a dolgot, és nem bocsájtok meg az apámnak. – Gyorsan aláírtam az előttem heverő papírokat és az ajtóhoz sétáltam. Már éppen a kilincsen volt a kezem, amikor megállított.

– Ms. Summer, az édesapja nagyon beteg.

– Ahogy az elmúlt tíz évben is... – közöltem fáradt hangon, majd lenyomtam a kilincset. – De ez most sem hat meg.

– Most nem a pszichés problémáira gondoltam, Ms. Summer. Az édesapja haldoklik. – A rekedtes hang szinte fülsiketítően hatott az iroda csendjében.

Fájdalom nyilallt a mellkasomba és összeszorult a szívem, de mindez csupán a másodperc törtrészéig tartott, mielőtt élesen sípolva újabb levegőadagot nem szívtam a tüdőmbe.

– Ez esetben örülhet – közöltem ridegen. – Az apám szenvedései hamarosan véget érnek.

Feltéptem az ajtót, és elhagytam az irodát.

A hazaúton végig a doktornő kijelentése járt a fejemben. Újra és újra lejátszottam magamban, mint valami magnófelvételt. A fájdalom ugyan nem jött vissza többet, de anélkül is érzések sokasága kavargott bennem. Megkönnyebbülés, zavar, szégyen, lelkiismeret-furdalás, és, ami a legjobban zavart, kétségek. Kételkedtem a tíz évvel ezelőtti döntésem helyességében, ahogy a ma tanúsított elutasító viselkedésemben is. De én nem akartam ezeket az érzéseket! Nem akartam kételkedni, és nem akartam bűnösnek, vagy rossznak érezni magam. Örülni akartam! Örülni, hogy az az ember, akit a jog az apámnak tart, és akiben én csak egy gyilkost látok, végre ténylegesen eltűnik az életemből. De az öröm volt az egyetlen érzés, ami elkerült.

Otthon, ismét forralt borral melengetve jéghideg ujjaimat, megrohantak az emlékek.

Hazaérve beléptem a nappaliba és a mosoly helyét, melyet csupán egy perce varázsolt az arcomra életem első csókja, a rettenet vette át. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, miközben botladozva megkerültem a kanapét. Anyám mellé érve az összes erő kifutott a lábamból. Térdre rogytam, akár egy rongybaba. Kezeim tétováztak a levegőben, majd remegve ölelték át, és húzták az ölembe az élettelen, vérben úszó testet. Zokogásom hangjai halk morajként jutottak el a tudatomig. A rázkódás hatására anyám barna haja kibomlott a már amúgy is meglazult kontyból, és legyezőként omlott alá az alvadásnak indult vértócsába. Nem tudom, meddig ültem ott a földön, anyámat ringatva, ahogy azt sem, honnan vettem végül az erőt, hogy mégis felálljak. Szinte önkívületi állapotban lépkedtem fel a lépcsőn. Bal – jobb – bal – jobb, raktam gépiesen egyik lábam a másik után. Az utamat álló ajtó előtt megtorpantam. Véres kezemet a kilincsre téve, fejemet a fának támasztva vártam, hátha felébredek, és rájövök, hogy ez csupán egy álom, de a megváltó ébredés csak nem akart jönni. Kitártam az ajtót, hogy aztán a kétségbeesés újult erővel ronthasson nekem. Öcsém kicsavarodott teste az ágyon hevert, vérbe fagyva, feje hátrahanyatlott, nyitott szemei mintha egyenesen rám bámultak volna.

A tudatom itt adta meg magát. A következő, amire emlékszem, a kórházi szoba volt, ahol magamhoz tértem, és a beszélgetés, amit talán soha nem leszek képes kiverni a fejemből.

– Hé, Lola, hallottad, mi történt? – ütötte meg a fülem a nem túl halk suttogás.

– Nem, csak most értem be. Mesélj! – A pletykaéhes hang hallatán felfordult a gyomrom, és legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy „Hé, én is itt vagyok, tűnés innen!”, de valami megakadályozott benne. A saját kíváncsiságom. Tudni akartam, mi történt a házunkban. Persze a rendőrök biztosabb forrásnak bizonyultak volna, de ők valószínűleg a saját kérdéseikre akartak volna választ kapni, nem pedig az enyémekre felelni. Kihasználtam hát, hogy azt hitték, még eszméletlen vagyok, és csendben hegyeztem a füleimet.

– Lemészárolták a családját! – jutott el hozzám az izgatott felelet. Az ujjaim önkéntelenül szorultak ökölbe, míg körmeim fájdalmas mélyedéseket nem vájtak a bőrömbe. – Csak annyit tudni, hogy az anyja és az öccse meghalt. Őt a kis Steve teste mellett találták meg. Képzeld, csupa vér volt. Az anyja vérével volt átitatva a ruhája, mindene. Az apja pedig eltűnt. Azt mondják, ő randevúzni volt – A „randevúzni” szót úgy ejtette, mintha a legsötétebb bűnök egyike lett volna. –, de szerintem ő és a barátja tette.

Kis híján félrenyeltem a levegőt. Én?! Azt hiszik, én öltem meg anyuékat?! Nem volt időm ezen töprengeni, mert egy harmadik hang is bekapcsolódott a társalgásba.

– Nem, biztos nem ő volt. Többen is látták a moziban a Raven fiúval. A rendőrség az apját gyanúsítja, mert eltűnt.

A telefonom dallamos jelzése rántott vissza a jelenbe. Kábán kutattam a készülék után, amit természetesen, végül a táskám legmélyén találtam meg.

– Igen, itt Evelyn Summer – szóltam bele, amikor végre sikerült előbányásznom.

– Evelyn! De jó, hogy elértelek! – hallottam meg egyetlen barátnőmet a vonal túlfeléről. – A segítségedre lenne szükségem... – Enyhe gyanakvás lett úrrá rajtam, amikor a hangja elbizonytalanodott.

– Na, mondd... – nyögtem tehetetlenül.

– El kell utaznom egy hétre Londonba, de még nem vettem ajándékot Susynak. – Uh, a félelmem beigazolódott. – Megtennéd, hogy valamelyik nap beugrasz a bevásárló központba és nézel neki valamit?

– Londonban nincsenek üzletek? – A gúnyolódás nálam egyfajta védekező mechanizmus, de Katy sajnos immunis volt rá.

– De, biztos vannak, de meló mellett nem lesz időm bevásárló körutat tenni. Kérlek! Ugye segítesz?

Tudtam, hogy tudja, óriási szívességet kér, ezért abban is biztos voltam, hogy nem tenné, ha nem lenne muszáj. Hétvégén karácsony. Mondhattam volna, hogy minek hagyta megint az utolsó pillanatra a vásárlást, de ismertem. Az időbeosztás nem volt az erőssége. Ráadásul nem vettem volna a lelkemre, ha Susy miattam meglepetés nélkül marad. Nagyot sóhajtottam, mielőtt rábólintottam, majd a mozdulat hiábavalóságán kuncogva szóban is megerősítettem a döntésemet. A véget nem érő hálálkodás-áradat megelőzése érdekében gyorsan elköszöntem és lélekben felkészültem a közelgő tortúrára.

Az üzletek tömve voltak, az emberek türelmetlenül, kapkodva rohangáltak fel-alá, mint a mérgezett egerek, és ha ez még nem lett volna elég, mindenhol ugyanaz a giccses, tiritarka dekoráció fogadott, a hangszórókból pedig bömbölt az ünnepi hangulatkeltésre hivatott muzsikaszó.

A hiperben először az ajándéknak szánt babaházat tettem a kosárba, majd, ha már itt vagyok alapon, végigverekedtem magam az egész üzleten, hogy feltöltsem az édesség készletemet, és a forralt borhoz is vettem néhány üveg finom vörösbort. Már visszafelé küzdöttem a pénztárak irányába, amikor hangos szóváltásra lettem figyelmes.

– Nem képzeli, hogy odaadom?! Én láttam meg először!

– Na, ne mondja! Én már tíz perccel ezelőtt idetettem a kosaram mellé, csak még mást is megnéztem! Mit gondol, miért volt nekitámasztva, hogy a kocsi fel ne boruljon?!

– Miért nem tette bele a kocsiba? Ami kint van, az eladó!

– Azért, maga barom, mert nem fér bele!

Közelebb érve a hangzavar okozóit is megpillanthattam, ahogy arra is rájöhettem, miről folyik a vita. Egy nő és egy férfi egy hatalmas dobozt rángatva kiabált egymással. Egy ugyanolyan babaházon veszekedtek, ami az én kocsim tetején is trónolt.

– Miért az kell magának, amit én kiválasztottam? Vegyen egy másikat és hagyjon engem békén!

– Hogy vegyek másikat, amikor ez az utolsó darab?!

Elképedve bámultam az orrom előtt zajló jelenetet. Ezt kellene szeretnem?! A világ szinte az őrületig felbolydul, és az emberek a szokásosnál is önzőbbé válnak. A szóváltás lassan tettlegességbe ment át, így inkább közbevetettem magam.

– Elnézést, talán én segíthetek...

– Hacsak nem tud egyből kettőt varázsolni, jobban tenné, ha nem avatkozna bele! – jött a nem éppen kedves felelet a küzdelem női tagjától.

– Nos, ami azt illeti... – Tétováztam, hogy megtegyem-e, de végül úgy döntöttem, miért ne, hiszen úgyse ezt tartottam a tökéletes ajándéknak. – Tessék uram – emeltem le a bevásárló kocsimról a jókora dobozt, és nyújtottam a férfi felé –, ez az öné lehet.

– Hé, miért pont neki adja?! Éppúgy lehetne az enyém is, ha már magának nem kell! – Csattant fel ismét a sápítozó nőszemély.

– Azért, mert maga még mindig a másikat szorongatja – adott választ helyettem az immár komolyan dühbe guruló pasas.

– De annak el van szakadva a doboza, ennek pedig nincsen!

– Szívesen. Óh, köszönöm, önöknek is boldog karácsonyt... – motyogtam magam elé, miközben lassan tovább sétáltam a feléledő veszekedés helyszínéről.

Fejcsóválva lépkedtem a sorok között, és azon igyekeztem, hogy kikerüljem a többi vásárlót, a földre szórt termékeket és a különböző akciókat hirdető táblákat, amikor váratlanul meghallottam a nevemet a hátam mögül.

– Evelyn! Evelyn Summer?!

Meglepetten fordultam a kellemes hang irányába, majd megrökönyödve mozdulatlanságba dermedtem.

– Én vagyok az...

– Robert Raven – tértem magamhoz a kábulatból, félbeszakítva a segítő szándékú bemutatkozást.

– Tehát emlékszel... – Mosolygott, de a szemei egyáltalán nem vidámságról árulkodtak.

Összeszorult a torkom, ahogy az emlékek újra megrohantak. A nagyszerű este, a bátortalan, de annál édesebb csók, és az azt követő rettenet.

– Ha akarnám, se tudnám elfelejteni azt az estét. – Szavaimat a járólaphoz intéztem, de még így is éreztem, hogy megfagy körülöttünk a levegő. – Kellemes ünnepeket, Robert – suttogtam magam elé, majd anélkül, hogy akárcsak egy pillantást vetettem volna rá, tovább toltam a kocsit.

Hogy eltereljem a gondolataimat, azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon mit vegyek a ház helyett a kis Susynak. Épp rátaláltam a megfelelő ajándékra, egy szuper társasjátékra, amikor megcsörrent a mobilom. Azt hittem, Katy az, hogy a megbízás sikerességéről érdeklődjön, de tévedtem. A kijelzőn az ismeretlen hívó felirat villogott.

– Tessék, Evelyn Summer.

– Ms. Summer, Elisabeth Martin vagyok, az ideggyógyintézetből...

– Mrs. Martin – szakítottam félbe udvariatlanul –, remélem fontos. – Meg sem próbáltam szívélyességet tettetni.

– Az, Ms. Summer. Az édesapja ma reggel elhunyt. Ismét be kellene fáradnia, hogy megbeszéljük a temetés részleteit.

Bár az igazgatónő tovább beszélt, a szavak monoton zúgásként hatottak, majd az is megszűnt, amikor a telefon nagy csattanással landolt a kövön. Az agyam kikapcsolt, mintha valami lecsapta volna a biztosítékot. Csak álltam az üzlet közepén, sóbálvánnyá dermedve.

– Evelyn! Evelyn, minden rendben?!

A vállaimat megragadó kezek gyengéd rázogatása térített magamhoz. Robert zöld szemei kutatva vizslatták az arcomat.

– Apám meghalt – bukott ki belőlem önkéntelenül.

A saját hangom végleg felébresztett a furcsa révületből. Amint kimondtam, ismét önmagam voltam.

– Sajnálom...

– Ne tedd, én se teszem. – A hangom újra kemény és érzelemmentes volt. Egy könnyed mozdulattal leráztam magamról az erős kezeket, majd hátrébb léptem. – Már tíz éve meg kellett volna történnie, csak nem nem ágyban, párnák közt.

Rob annyira leblokkolt, hogy mozdulatlanul nézte végig, ahogy ismét elsétáltam, ügyet sem vetve a földön heverő telefonomra. Végre kimenekülhettem az emberforgatagból és a neonfényű giccsparádéból. Robert a kocsinál ért utol.

– Biztos, hogy tudsz most vezetni? Mégiscsak az apád volt...

Villámló tekintettel fordultam szembe vele. Nem tehettem róla, de szavai hallatán kitört belőlem az elmúlt évek összes keserűsége.

– Igen, valóban! Az apám, aki gondolkodás nélkül halálra verte az édesanyámat, majd egy ollóval leszúrta az öcsémet. Az apám, aki ezek után nyugodtan elment horgászni. Az apám, aki miatt az életem rombadőlt. Az apám, aki elérte, hogy a karácsony egyet jelentsen számomra a rémálmokkal, a fájdalommal és a magánnyal... – Ki tudja, meddig folytattam volna, ha nem zúdul a nyakamba egy adag jéghideg fehérség.

Értetlenül meredtem a közvetlenül előttem magasodó Robert arcába, a következő reakciómmal pedig még önmagamat is megleptem. Hangos zokogás kíséretében a nyakába borultam. Görcsös rázkódásom akkor sem csillapodott, amikor megéreztem az ölelő karokat. Körülöttünk autók dudáltak, emberek nevetgéltek, a hangszórókból itt is karácsonyi dallamok szálltak, de én csak szorítottam a barna kabátot, hogy még az ujjaim is belefehéredtek, és arcomat a vastag bársonyba fúrva igyekeztem talpon maradni a rám törő érzések súlya alatt.

Valójában magam sem tudom, miért sírtam. Nem az apám miatt, az biztos. Úgy éreztem, valaki kirántotta a lábam alól a talajt. Üres voltam, és ez megrémített. Tíz év hosszú idő, és ez alatt a tíz év alatt a gyűlöletemnek és a fájdalmamnak éltem. De mi lesz ezután? Már nincs kit gyűlölnöm. Csak a fájdalom maradt.

Rezignáltan tűrtem, hogy Robert előkotorja a kulcsomat, bepakolja a kosár tartalmát a kocsiba, beültessen az anyósülésre, ő maga pedig elfoglalja a vezető helyét. A sírógörcsöt fásult közömbösség váltotta fel. Már a nappaliban ültem, Rob pedig a konyhában ténykedett, amikor ezt is múlni éreztem, és valami furcsa kényszer uralkodott el rajtam. Megvártam, míg bejött, ujjaimat gyengéden egy forró bögre köré kulcsolta, és leült velem szemben, majd beszélni kezdtem. Mindent elmondtam, ami azon a tíz évvel ezelőtti estén történt, hogy mit éreztem, hogy mi zajlott le bennem akkor, az azóta eltelt évek során és most.

– Úgy érzem, apám halálával az életem értelmét vesztette. Csak zuhanok a semmibe. Mintha ugyanazon mágnes két pólusa lettünk volna, és most, hogy a negatív fél nincs többé, a pozitívat nincs ami megtartsa. Az iránta táplált gyűlöletem minden mást kiölt belőlem. Üres lettem – fejeztem be csüggedten.

– Ezt én mind megértem – szólalt meg pár percnyi hallgatást követően –, de nem értek vele egyet. És tudod miért? Mert amikor ma megláttalak a boltban, te éppen egy kislánynak kerestél ajándékot. – Közbe akartam szólni, hogy azt csak szívességből tettem, de leintett. – Utána a kínszenvedések árán kiválasztott babaházat feláldoztad, hogy másoknak segíts. Ha nem lenne benned más, mint gyűlölet, egyiket se tetted volna.

– Ha képes lennék egyéb érzésekre, akkor most az apámat siratnám, és nem magamat – hajtottam le szégyenkezve a fejemet.

– A tény, hogy így érzed, máris az ellenkezőjét bizonyítja...

– És akkor miért érzem magam ilyen üresnek?! – csattantam fel kétségbeesetten.

– Eddig kirekesztettél minden mást, és most újra meg kell tanulnod, hogyan engedd át magad az érzéseidnek, és az életnek. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy elmész édesapád temetésére...

– Na, azt már nem – pattantam fel, kiborítva a kezemben tartott kamilla teát. – Nem fogok megbocsájtani neki...

– Azt nem is mondtam. Nem kell neki megbocsájtanod. Még. Egyszer talán arra is képes leszel, de most csak el kell temetned őt, és vele együtt az érzéseket, amik hozzá kötnek. Le kell zárnod a múltat, hogy helyet teremts valami újnak.

Két nap múlva Robert és Kathy között álltam, és figyeltem, ahogy az apám hamvait tartalmazó urnát a falba helyezik. Az arcomat sós könnyek marták. Egy kívülálló azt hihette, a temetett személyt gyászolom, de mi – én, és talán a mellettem álló két személy – tudtuk, hogy valójában az áldozatait – édesanyámat, öcsémet, és egy kicsit magamat – sirattam.

Bár nem hittem maradéktalanul Robert elképzelésében, másnap a konyhaasztal mellett ücsörögve mégis bizakodó voltam. Bíztam benne, hogy ez az utolsó karácsony, amit egyedül, csupán a könnyeim társaságában töltök el. Amikor az ajtóm előtt hirtelen felcsendült Kathy és Susy nevetése, majd megszólalt a bejárati csengő, a szám akaratlanul is mosolyra görbült. Talán már ez a mostani is jobb lesz.

Freya:
Igaz ugyan, hogy ez nem egy mézeskalács illatú, nevetéstől hangos karácsonyi történet, de nagyon ügyesen írtad meg, és tetszik, ahogyan a hősnő lelkiállapotát, érzelmeit ábrázoltad. Csodás lélekrajz!
Ev:
Mélyen megérintett a novellád.Nem egy tipikus mese habbal karácsonyi történet, de pont ezért tetszett.

Piroseper: A Karácsony szelleme nyugdíjba vonul

A Karácsony szelleme kihúzta a szájából a pittyegő lázmérőt, és már ezredjére vette tudomásul, hogy testhője jóval magasabb a normálisnál. A szakadt foteljében, fáradtan ücsörgött öt pokrócba burkolózva – de még így is dideregve –, kesztyűs kezében forró teáscsészét tartott és minden egyes korty után csúnya köhögésbe kezdett. Azt mondhatnánk, hogy egy erősebb influenzáról van szó, azonban az állapota mit sem javult az elmúlt pár évben. A leheletéből kicsapódott a pára, a teásfazékból pedig a plafonig tört a gőz. Ezen a télen kikapcsolták a fűtést így a legkisebb végtagjai érdekében, a kandallóban égette a nappali másik végében felhalmozott tüzelőt. Szentiván, az a tivornyázós marha már kétszer meglépett a fűtésszámla pénzzel, kihasználva, hogy a szellem egyáltalán nem értette a modern pénzügyi rendszereket. A Télapót pedig csak nem hívhatta ide az Északi sarkról. Éppen akkor kapcsolta ki a dohányzóasztalra helyezett villanyrezsót, amikor valaki rátenyerelt a csengőre.

– Szia Kari, én vagyok! – a szellem meg sem moccant. Semmi kedve nem volt Valentinhez, csak pihenésre vágyott.

– Kari ne csináld ezt, még bonbont is hoztam neked.

Valentin mindig hordott magával pár doboz bonbont, így távozás után üres csokipapír halmok maradtak utána. Meg persze őrjítő kéjvágy. A szellem már számtalanszor hálát adott az égieknek, hogy ő immunis a bűvöletekre. Kortyolt a forró italból, és véletlenül félrenyelt olyan köhögés rohamot kapva, hogy egy pillanatig azt hitte megfullad.

– Hallottalak Kari! – ordította vidáman Valentin.– Igazából be is vásároltam. Hoztam neked pár doboz teát, amikhez adtak egy pöttyös bögrét is. Nem tudom, hogy vagy képes meginni a teafűből készült főzetet, tuti nem az van benne amit ráírnak.

– Nem is tudsz olvasni – mormogta maga elé a szellem.

–Háh, megint hallottalak te karácsonyi csirkefogó! Követelem, hogy engedj be, különben a könyvtároslány szomszédodból hivatásos kéjelgőt varázsolok, és akkor aztán tényleg vége lesz a nyugalmadnak.

A szellem horkantott egyet, de a fenyegetés célba talált. Valentin mindig így csinálta: először bedobta a bonbont, aztán valami másik ajándékot (mini fejszét, vízforralót, kovakövet), de végül mindig szegény szomszédlány prostituálttá változtatásának lehetősége hozta meg a kívánt hatást. A szellem letette a csészét, és mind az öt pokrócát magára terítve kitipegett az ajtóhoz. Egyesével kinyitotta az összes zárat és lenyomta a kilincset. Amint résnyire nyílt az ajtó, Valentin befurakodott rajta, mintha félt volna, hogy Kari meggondolja magát. Az apró férfi egyik kezében egy nagy díszdobozt tartott, a másikon pedig vagy egy tucat csokisdobozt egyensúlyozott.

– Látod? Mondtam, hogy bevásároltam.

– Csak hogy te nem vásárolsz, hanem lopsz. – mormogta elfúló hangon a szellem, és kétrét görnyedt egy köhögőrohamtól.

Valentin magabiztosan vonult be, mintha csak hazaérkezett volna. Félrelökte a rezsót és lepakolta a zsákmányát.

– Ugyan, nem hiányzik nekik – legyintett könnyedén. – Már beindult a karácsonyi őrület! Olyan tömeg van a boltokban, hogy alig tudtam eloldalazni az emberkék között. Képzeld, egy nagydarab nő és egy megtermett férfi összeveszett egy óriási sonkán. Én mondom, mindig ádáz küzdelem folyik az utolsó akciós darabokért. Végül a nő győzött és akkorát csapott a hússal ellenfele fejére, hogy az majdnem elájult. Tisztára mint az őskorban. Emlékszel? Akkor még te is fákon ugráltál.

A szellem egyáltalán nem akarta felidézni azokat az időket. Valentin helyet foglalt vendéglátója egyetlen karosszékében, aki fülön csípte és úgy hajította ki őt a kényelmes helyről, mint valami pihekönnyű taknyost.

– Ezt most miért kellett? – nyafogta a férfi a fülét dörzsölgetve. A nappali nem bővelkedett ülőhelyekben, ezért néhány másodpercbe telt, amíg kitalálta hova telepedjen le. Mint egy elegáns magasugró, könnyedén felszökellt a kandallópárkányra, és lustán végig nyújtózkodott rajta. Ömleni kezdett belőle a szó.

– Szóval arra akartam kilyukadni, hogy a karácsony már nem ugyanolyan nélküled. A város ki van plakátolva egy piros ruhás, hosszú szakállas alakkal, és hallottam, hogy a gyerekek azt mondják ő a Télapó. – Valentin felröhögött. – Ezek nem is tudják, hogy az igazi Télapó csontsovány, aki evés helyett is inkább dohányzik, hogy átférjen azokon a fránya kéményeken. Inkább evési zavar ellenes kampányarc lehetne.

A szellem köhintett, kíváncsi lett volna, hogy Valentin mióta használja azt a szóösszetételt, hogy “kampányarc”, de nem kérdezte meg, nem állt szándékában bátorítani őt. A vendéget egyáltalán nem zavarta az egyoldalú beszélgetés, láthatóan jól érezte magát.

– Bár ha belegondolok, a te képedet sem tenném ki sehova. A marketingesek évről évre egyre nagyobb reklámhullámot indítanak, melyek cunamiként mossák át az emberek agyát, hogy minél több pénzt költsenek olyan ajándékokra, amikre nincs is igazán szükségük. Becsomagolják a szerzeményeket, átadják egymásnak, úgy tesznek mintha örülnének neki, aztán egész évben fizetik az ünnepre felvett hiteleket. Ha már egy csöppnyi szeretet is előkerül, az szerencsés eset, de általában csak méricskélik kié a drágább ajándék és a szebb dekoráció az utcában. Ezek versenyt űznek az ünnepből!

Elhallgatott, és előhalászott egy színes cukorkát a zsebéből. Kicsomagolta, a szájába tömte az ehető részt, a papírt pedig lehajította a földre. A szellem egy ideig fixírozta a szemetet, remélve hogy vendége észreveszi magát. Valentin nem jött zavarba, cuppogva folytatta a beszédet.

– A Télapóé lett a legjobb munka: körülbelül két lakást kell meglátogatnia Szenteste, az év többi részében pedig manólányokkal masszíroztatja magát, és dézsaszámra önti le a torkán a forrócsokit. Néhány évtized és tényleg hasonlítani fog arra a pirospozsgás, kövér fazonra.

A szellem továbbra is néma maradt. Valentin egy kicsit óvatosabb hangnemre váltott.

– Azon tűnődtem, mi lenne ha vinnék abból a karácsonyi hangulatporból, és öntenék egy keveset az emberkékre, hogy ne csak ez a száraz ünnepecske jusson nekik. Tudom, ez a te feladatod lenne, de ilyen állapotban…

A szellem megrökönyödve felvonta a szemöldökét. A régi szép időkben, amikor még dolgozott, kétféle módszert használt a karácsonyi hangulat elterjesztéséhez. A lassabb, de biztosabb megoldás az volt, ha az emberkék fülébe súgott néhány varázsszót. Még most is látta maga előtt, ahogy az arcuk felragyogott az újdonsült érzéstől. De aztán egyre többen lettek – ráadásul az egész világon –, akik ünnepelni kezdték a karácsonyt. Szerencsére az égiek feltalálták a hangulatport, neki pedig más dolga sem volt, mint az anyagot nagy mennyiségben felcipelni egy magasabb ház tetejére, és marékszámra az utcai járókelők fejére szórni. Az öröm, amit az emberkék boldogsága láttán érzett, még a hátfájását is kompenzálta. De aztán jött ez a betegség, leeresztett, mint azok a lufik vagy mik, és képtelen volt elhagyni a lakását. Döntötte magába a teát és az égi mannát, de semmi javulást nem ért el vele.

A furcsa csend rángatta vissza a valóságba. Az apró férfi még mindig a válaszára várt. A szellem letörölte az arcáról a meglepettséget, és szigorú hangon szólt vissza.

– Majd elhiszem, hogy az emberkék jótevője leszel mi? Nem ejtettek a fejemre Valentin, te mámorra éhes pokolfajzat. Szerinted nem tudom, hogy milyen hatással van ránk az a por? Egy nagy bulit akarsz csapni a kollégákkal és azt hiszed, hogy ehhez asszisztálni fogok? Mindannyian betéptek, aztán engem rángatnak elő az égiek. Hát felejtsd el!

Esze ágában sem volt közölni a vendégével, hogy a kisszobában zsákszámra állt a hangulatpor. Örült, hogy bezárta a helyiséget még a betegsége kezdetén. Valentin megsértődött. Hegyes orrát magasra emelte, és úgy nézett le a szellemre mintha valami magasabbrendű istenség lenne.

– Hát lehet, hogy Szentiván, az a részeges fajankó becsapott téged, de én nem akartalak! – felült a párkányon, arca pedig olyan vörös lett, mint a mellényére varrt giccses szívecskék. – Engem csakis a jószándék vezérel!

Kari felhorkantott. Nem akarta elhinni, hogy már megint idiótának nézik.

– Például a rendes szomszédlány elvarázsolásával, mi? – vágott vissza élesen. Valentin leugrott a párkányról, és duzzogva elindult az ajtó felé. De aztán meggondolta magát, visszamasírozott a kisasztalhoz, és felmarkolta az összes bonbonos dobozt.

– Egy szemet sem hagyok itt neked, mert nem érdemled meg a kedvességet.

A szellem a szemét forgatta, de még mielőtt a férfi kinyomult volna az ajtón, fennhangon megszólalt.

– Ne aggódj, elhatároztam, hogy nyugdíjba vonulok. Akkor benyújthatod az életrajzod az égieknek, hátha megkapod az állást.

Valentin meglepődve visszanézett.

– Komolyan mondod? – kérdezte hitetlenkedve.

A szellem kikandikált a karosszék széle mellett és ünnepélyesen bólintott.

– Szervezhetek neked egy búcsúbulit? – kérdezte felderülve Valentin.

– Nem. – válaszolt a szellem, gyorsan rövidre zárva a kérdést. A férfi fújtatott egyet és durcásan becsapta maga mögött az ajtót.

A Kari megvonta a vállát, és mielőtt kényelmesen elhelyezkedett volna a székében, berúgta a szemetet az éppen csak pislákoló tűzbe. Amint elhúzott Valentin, azonnal jobban érezte magát. Tengerparti, pálmafás, verőfényes nyaralásról kezdett álmodozni. Maga mögött akarta hagyni a hideget, úgy érezte eljött a hosszantartó pihenésnek az ideje.

Felmondását mindenféle ellenvetés nélkül elfogadták az égiek. Az állásra nem akadt új jelentkező, ezért betöltetlen maradt az idők végezetéig. A legrosszabb az egészben, hogy az emberek észre sem vették.

Freya:

Szépen megírt, humorral átszőtt, tanulságos, mély mondanivalóval bíró, elgondolkodtató mű. Röplapon kéne terjeszteni, hátha lenne olyan hatása, mint annak a bizonyos hangulatpornak... Igazán nagyszerű alkotás, gratulálok!

Ev:

A novelládban az tetszett a legjobban, hogy más szemszögből láthattuk a karácsonyt. Nagyon jó történet.

Bonnie Bell: Az év legszebb napja

2010.dec.17.

Kedves Naplóm!

Jó, ha így kezdem? Vagy valahogy máshogy kéne? A filmekben mindig így kezdik...Azt hiszem én is maradok ennél. Bár szerintem kicsit öreg vagyok már ahhoz, hogy most kezdjek egy naplót, de sebaj. 7 éves, vagy 27... Mit számít az?

Szóval. Íme az első bejegyzésem.

December 17-e van. Nemsokára itt a karácsony. Mindig is szerettem ezt az ünnepet. De most különösen jó lesz. Érzem. Főleg, hogy itt van nekem az én Mickem. Tavaly december 27-én találtunk egymásra. Szerelem volt első látásra. Ha ezt olvasná valaki, lehet, hogy azt mondaná, hogy olyan nincs. Már pedig van! Jó, akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz, de nagyon jól megvoltunk. Oké, nem fogom elmondani minden napját az elmúlt majdnem egy évnek, amióta együtt vagyunk.

Már megvettem neki az ajándékot. Meg mindenkinek. Anyuékhoz valószínűleg 26-án megyünk.

Még nem árulom el mit kap majd tőlem Mick, de dupla ünnep lesz.

Karácsony és az 1 éves évfordulónk.

Egy különleges alkalom.

2010.dec.21.

Kedves Naplóm!

Már csak 3 nap. Úgy érzem magamat, mint egy 5 éves, aki várja a Mikulást, meg minden.

Ma voltam bevásárolni. Kész őrület! Minden tele van emberekkel, mindenki rohan, siet, boltból boltba, egyik helyről a másikra. Hát, igen. Jön a karácsony!

2010.dec.23.

Kedves Naplóm!

1 nap!

Kompromisszum. Sok mindenre jó.

Mick díszíti a karácsonyfát, én főzök. A takarítás már megvolt az elmúlt napokban.

Az egész ház díszbe öltözik ilyenkor. Gyönyörű!

· Drágám, így jó lesz? - szólt ki Mick a nappaliból.

Bementem és megnéztem, mit alkotott. Tátva maradt a szám. Egyszerűen fantasztikusan nézett ki a fa.

· Na? - kérdezte.

· Tökéletes – mondtam, majd megcsókoltam.

· Akkor jó. - mondta mosolyogva.

Visszamentem a főzéshez. Már csak apróbb dolgok voltak hátra: kivenni a húst a sütőből és megteríteni. Amíg ezeket megcsináltam, azon gondolkoztam, hogy hogyan fog tetszeni Micknek az ajándék. Tetszeni fog neki egyáltalán? Remélem...

Amint megcsináltam ezeket, pont nyolcat ütött az óra. Míg Mick valamit matatott a hálószobában, én elégedetten lehuppantam a kanapéba és körbenéztem a házon.

Olyan volt, mint a filmekben.

A kandallóban pajkosan kergették egymást a narancssárga lángok. A párkányán egymás mellett álltak a vidámabbnál vidámabb képek, amik az emlékeinket őrzik, mellettük pedig pár cserepes virág zöldellt. A kandallótól nem messze állt a karácsonyfa, ami egészen a plafonig ért, tele díszekkel és szaloncukrokkal, sőt még masnik is voltak rajta. A szobában félhomály uralkodott, ami még jobban fokozta az ünnepi hangulatot. Kint, az utcán már korom sötét volt, csak a magas oszlopok tetején világító lámpák adtak egy kis fényt és a házak ablakában lévő gyertyák.

Behunytam a szememet.

· Elsa. Elsa, ébredj! - hallottam egyszer csak Mick halk hangját.

· Hmm. Tessék? - kérdeztem álmosan és megdörzsöltem a szememet. Észre sem vettem, hogy elaludtam.

· Elaludtál.

· Mennyi az idő?

· Kilenc óra.

Fölkeltem a kanapéból, egy puszit nyomtam Mick arcára és bementem a hálószobánkba.

· Mindjárt jövök. Addig te menj nyugodtan és szedj magadnak.

· Rendben.

Előkerestem Mick ajándékát és amikor mentem át a konyhába, becsempésztem a fa alá.

Mikor megvacsoráztunk, átmentünk a nappaliba a karácsonyfához. Egy darabig csak néztük, gyönyörködtünk benne. Aztán egy idő után nem bírtam tovább és azt mondtam:

· Oké, akkor most jöjjön az ajándék. Kezdem én. - fülig ért a szám. Már nyúltam volna Mick ajándékáért, amikor megfogta a kezemet.

· Had kezdjem én. - mondta csöndesen.

· Rendben, ahogy akarod.

Elővette a dobozt, majd...

2010.dec.25.

Kedves Naplóm!

Ezt nem hiszem el!!! Soha ilyen csodálatos karácsonyom nem volt még!

…

Aztán elővette a dobozt, és letérdelt előttem, majd megkérdezte, hogy leszek-e a felesége! Majdnem elájultam! Teljesen ledöbbentem! Iszonyat boldog voltam és vagyok! Ez... ez... Nem találok rá szavakat... Soha ilyen boldog nem voltam még!

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez volt az év legszebb napja!

Freya:

Karácsonyi idill, szép leírásokkal, boldogsággal - az embernek pontosan erre az életérzésre van szüksége így, karácsony tájékán :)

Ev:

Különösen tetszett ez a naplós megoldás. Főleg, hogy most kezdte a naplóírást.

Artair McKnight: Egy kitagadott tündér karácsonya

Volt egyszer egy apró kőházikó, valahol egy ismeretlen erdő közepén. Amikor beköszöntött a tél, és hatalmas hótömeg hullott a tájra, a házikó kéményéből sűrű, lila füst gomolygott az ég felé. Ez a szokatlan füst tele volt varázslattal, s illatos gőzpamacsaiban csillogó csillámpor kavargott. Amikor eljött a szenteste, a magányos kőházikó még magányosabb lakója feldíszítette a karácsonyfáját, és forró zöldteát kortyolgatott.

Anwell úrfi történetesen tündér volt, akit kitagadtak a klánjából. Túl sokat foglalkozott az emberekkel, jobban meg szerette volna ismerni őket. A Tündérek Tanácsa sokáig tűrte a ballépéseit, ám amikor kijelentette előttük, hogy nem szándékozik tündérlánnyal házasodni, menten kizárták a közösségből.

Anwell már maga sem tudta, hogy hány éve élt egyedül ebben a kis házikóban, de soha nem is panaszkodott. Pedig elvesztette minden barátját, és sajnos az emberek sem fogadták be, mert féltek a varázslataitól. Egyedül abban élhette ki társasági vágyait, hogy a mágiájával kirakati próbababákat élesztett fel, és velük beszélgetett. Most is úgy tervezte a karácsonyát, hogy a próbababák vegyenek neki ajándékot, bár már előre tudta, hogy mit fog kapni.

Anwell fiatalos külsővel rendelkezett, jóképű fickó volt. De tudta jól, hogy a magányát nem is ennek köszönheti. Amikor már kezdett sötétedni, és begyújtotta a kandallót; a tündérfiú forró teáját szorongatva állt az ablakpárkányhoz, és nézte a hulló hópelyheket. Időnként belekortyolt az italba, de leginkább csak azzal törődött, hogy éles szemével a hókristályok alakját figyelje. Megnézte a csipkéiket, sokszögű formájukat, és sokadszorra is elcsodálkozott rajtuk. Ez volt a tündérek nagy hibája! A gyönyörködés.

– Most sem várja meg a reggelt, Anwell úrfi? – kérdezte az egyik életre keltett próbababa, miközben a tündér háta mögé ólálkodott.

Anwell felvont szemöldökkel fordult a vacakul kidolgozott női arc felé. Félhosszú, barna haját a füle mögé söpörte, és értetlenül reagált a kérdésre.

– Mire nem várok?

– Hát az ajándékozásra!

– Ó… hogy arra? – Anwell a keskeny ajkába harapott. Nem izgult, mert tudta, hogy mit fog kapni. De unatkozott, és kellett valami elfoglaltság az estére. – Nem, nem várom meg a reggelt. Ajándékozzuk meg egymást, Emma!

A tündérfiú tettetett vidámsággal ült le a szépen feldíszített (bár kissé csálén álló) karácsonyfa elé, és körbenézett a nappaliban. A háta mögötti sötétbarna kanapén ült George, a kisfiút ábrázoló próbababa, a kandalló mellett ácsorgott John, akinek hiányzott az egyik szeme, és szemérmetlenül pucér volt; Emma pedig lehervaszthatatlan mosolyával indult a csomagja felé. Anwell már majdnem elégtétellel nyugtázta, hogy mindenki jelen van a nagy ajándékozáson, amikor rájött, hogy valaki mégiscsak hiányzik.

– Hol van Ralph?

– Elvitte a cica – válaszolta George gépiesen, mint akinek nincsenek érzései. (Ez persze így is volt.)

– Ne tréfálkozz, kisfiam! – emelte fel mutatóujját John, akinek ez volt a legszigorúbb fenyegetési technikája. – Biztos csak kiment friss levegőt szívni!

Anwell a homlokára csapott, és mérgesen mordult Emmára.

– Te tudod, hogy hol van?

Emma kiejtette kezéből a színes csomagolópapírba burkolt ajándékot, és szélesen mosolyogva válaszolt.

– Igen.

– És hol van?! – türelmetlenkedett Anwell.

– Elment az erdőbe.

A tündér felpattant a földről, és megkérte a „barátait”, hogy maradjanak a házban. Gyorsan magára kanyarította skótkockás sálát, felkapott egy fekete kabátot, amely a régies fogason függött, és már ki is rohant a szabadba.

A hó sűrűn hullott a sötétedő égből, és már sétálni is kínszenvedés volt a talajon felhalmozódott vastag hótakaróban. De Anwell nem adta fel olyan könnyedén. Látta Ralph mély lábnyomait, úgyhogy akkora igyekezettel próbálta beérni őt, amekkorával csak bírta. Ez a kalamajka cseppet sem hiányzott neki, hiszen már megszokta a házikó kényelmét.

Miután elhagyott sok-sok nagyra nőtt fenyőfát, és már kezdett rémesen fázni az arca, Anwell lángot gyújtott a tenyerében. Mire nem jó a mágia, nemde? A tündérfiú gyakran élt a varázslat megoldásaival, de néha szeretett volna halandó, szerencsétlen ember lenni. Tudta, hogy egy embernek milyen nehéz az élete, de éppen ezért tisztelte őket.

A narancssárga láng lassan felmelegítette az orcáját, és a fokozódó sötétben is jól jött még neki. Könnyebben tájékozódott, és remélte, hogy ha Ralph meglátja a fényt, azonnal visszafordul. De ez nem történt meg.

Ám pár perccel később, Anwell eljutott egy befagyott tóhoz, ahol végre megpillantotta az elkóborolt próbababát. Csakhogy az nem volt egyedül! A karjában egy fiatal, vörös hajú embernőt cipelt, aki állandóan csak sikítozott, és a bábu fejét ütlegelte. Az arctalan Ralph azonban hajthatatlan volt, és bal lábával nagyokat dobbantott a tó jegén. A tündér döbbenten konstatálta, hogy mire készül, s gyorsan megállította egy velőtrázó kiáltással.

– Ralph! Hagyd abba!

A próbababa nyomban lenyugodott, és visszasétált a partra. A hölgyet viszont nem eresztette el, sőt, egyre jobban szorongatta.

– Csináljon már valamit! Segítsen! – ordítozott a nő, és fájdalmas arccal tekintett Anwellre. Elég volt csak egy pillantást vetnie a hegyes fülére, máris rájött, hogy mifélével van dolga. – Uramisten! Maga egy tündér! Ez itt a szolgája, és most meg fog ölni! Maga rám uszította!

Anwell egy röpke pillanatig meg sem bírt szólalni, mert a lány szépsége delejezte. Végre megtalálta az igazit! Ő volt az a nő, akivel örökké tudott volna élni. Látta a szemében. (Ez a tündérek jellegzetes képessége.)

– Én… én nem uszítottam kegyedre – hebegte Anwell. – Elszökött.

– Megláttam a nőt, amikor a házunkhoz közeledett – mondta Ralph, és büszkén felszegte a fejét. – Meg akartam védeni az úrfit. Amikor az úrfi kiment a… a mosdóhelyiségbe, én kirontottam a házból, és tisztes távolságra vittem a kisasszonyt. Aztán gondoltam, beledobom a tóba.

– Jaj, de kedves! – fortyogott a vörös üstökű, vékonyka hölgy, és továbbra is próbált kiszabadulni a bábu szorításából.

– Ralph, tedd le! Most! – dühöngött Anwell. Teljesen elképedt a próbababa viselkedésén.

Ralph viszont csak a fejét rázta. Nem akart engedelmeskedni. Mindenáron meg akarta védeni a gazdáját, úgyhogy nem engedte el a fiatal nőt. Ezért Anwell nem tudott mást tenni, ki kellett vennie belőle a varázslatot. Szomorúan csettintett egyet, és a bábu megmerevedett, lila füst szállt ki a fejéből, majd hátrazuhant a hóba. A sikítozó lány is vele együtt zuhant, de ő rögtön talpra állt. Fenyegetőn indult Anwell felé, de amikor észrevette, hogy milyen jóképű, lecövekelt előtte.

– Köszönöm! – suttogta mély áhítattal. Pozitív értelemben sokkolta őt a férfi kiállása. De azért megpróbálta még elmagyarázni a helyzetét. – Lerobbant a kocsim, és megláttam a ház fényeit. Ezért azt gondoltam, hogy…

– Szívesen – szólt közbe a tündér, s a tenyerét nyújtotta a lánynak. – Jöjjön velem!

Az ifjú hölgy megfogta a kezét, és engedte, hogy elvezesse őt a piciny kőházikóba. Útjuk során a mágikus láng melengette őket, és természetesen a hirtelen kialakult vonzódás. Nem beszéltek, csak egymás szemét nézték. Noha így nehézkes volt a tájékozódás, és néha majdnem nekimentek egy fának, legalább jól érezték magukat. A lány belebolondult a fiú ezüstös szemébe, a fiú pedig belehabarodott a lány világoskék íriszébe.

Amikor beléptek a házikóba, Anwell rögvest varázstalanította a bábjait, és hihetetlen erejével a kandalló elé tolta a kanapét. A fiatal lány mosolyogva és pironkodva huppant a párnák közé, aztán végre bemutatkozott.

– A nevem Brina. És a tiéd?

– Hívj csak Anwellnek! Hívj így, mindörökre!

Brina eleinte nem értette, hogy a tündér hová siet, de nemsokára már semmi sem zavarta. Éjfélkor megajándékozta egy csókkal, és Anwell lelke végre felszabadult.

Az ablakban három magas, öreg alak nézte a fiatalokat, ahogy a kanapén ölelkeztek, és elégedett mosoly ült ráncos arcukon. A középen álló tündér igen bölcsen ennyit mondott, mielőtt tovasétáltak volna:

– A kitagadott herceg végre megtalálta, akit keresett!

***

A new yorki bevásárlóközpontban a Mikulás mélázva pödörgette a bajszát, és az imént felolvasott mesén töprengett. Körülötte gyerekek és felnőttek bámulták őt meredten, s legalább annyira csodálkoztak a történeten, mint ő.

A Mikulás nem tudott mit tenni, félredobta a mesekönyvet, és morcosan körülnézett az áruházon.

– Na, melyik ütődött írta át a mesémet?!

Freya:

Ezt nevezem én nem mindennapi karácsonyi mesének! Nagyon tetszett a humorod és a merész, egyedi stílusod - tudod, én általában nagyra értékelem a szokatlan, vakmerő újításokat, úgyhogy ez a történet szerintem telitalálat!

Ev:

Szórakoztató történet. Nagyon jó volt olvasni. A végén a csattanó pedig zseniális volt.