49. fejezet

Csak meghoztam az utolsó előtti részt, a nagy finálé első felvonását! És ahogy ígértem, a megszokottnál jóval hosszabb a fejezet ;) Cserébe kérek sok-sok véleményt erről a részről és/vagy a történet egészéről, illetve az oldal jövőjéről! Aki pedig még nem szavazott, feltétlenül tegye meg! :)
Vajon lesz happy end? Kíváncsi lennék, mik az elképzeléseitek, írjátok meg!
Jó olvasást!



Holnap lesz tehát a nagy nap. Azazhogy inkább már ma. Éjfél ugyanis már jócskán elmúlt, mikor e sorokat írom Neked. Ám annyi minden történt ezen a napon, olyan izgatott és ideges vagyok még mindig, hogy sehogy sem bírtam elaludni, bárhogy próbálkoztam is. Miután megszámláltam már vagy egy tucatnyi nyájra való bárányt és még mindig felpattant a szemem, akárhogy is igyekeztem csukva tartani, úgy döntöttem, inkább hasznosítom éberségem, és megírom Neked, mi is az a sok minden, ami a mai napot kiváltképp emlékezetessé tette.

Vacsora után Katie-vel leballagtunk a fogadóba, ahol Annie és Duncan ünnepelték utolsó hajadonként, illetve agglegényként eltöltendő estéjüket. A népes társaság körében folyó mulatozás hangja messzire elhallatszott: még csupán parányi pontnak tűnt a pub épülete, nem nagyobbnak, mint egy százszorszép feje, amikor a víg zeneszó és nevetés foszlányai már eljutottak hozzánk. Köszönhető volt ez főként a hatalmas szélnek, amely alig egy órával korábban kerekedett fel és egyáltalán nem úgy festett, mint ami egyhamar csitulni készülne. Szorosra fogtuk magunkon vékony kis kabátunkat és leszegtük fejünket, hogy sikerrel megtehessük az elemek által igencsak megnehezített utat.

Talán Dagda, az Egek Ura és Gwydion, a Levegő Erőinek Fejedelme éppen összevesztek valami semmiségen. Mert az égbolt beborult, fekete fellegek lepték el, melyeket a valósággal orkánná izmosodott szél kegyetlenül fújt ide-oda: hol egymáshoz vágta őket, hol meg messzire száműzte őket az égen, hogy a még fehérlő részeket is beborítsák sötétséggel. Míg az egyikük hatalmasra duzzadt, a másik picinyre töppedt.

A máskor oly csodálatosan sokáig világos este immár félelmetessé és fenyegetővé vált. Különösen miután leértünk a kikötőhöz, ahol az egyébként szelíd és barátságos hullámok most irtózatos erővel csapódtak neki a kicsi öblöt körülölelő kőfalnak. Ráadásul jól megtermett példányok voltak, amelyek egyre nagyobb területen terítették be hideg vizükkel a partot, s magát a kikötőt is, midőn óriási robajjal átcsaptak a fal peremén. A halászbárkák szokásuktól eltérően nem békésen ringatóztak a víz felszínén, hanem úgy hánykódtak, mint a rabláncra vert vadállatok, amint minden erejükkel a kiszabaduláson vannak. Vidám színűre festett tatjuknak ellenségesen ütődtek a szürke fodrozatú tajtékok.

Bár már csaknem megérkeztünk a fogadóhoz, a szigethez mind közelebb érő vihar lármája elnyomta a kiszűrődő kedélyes hangokat. Szerencsénkre azonban az istenek nem ránk haragudhattak, így türelmesen megvárták, amíg elértünk Bob-hoz, s csak azután kezdett rá a villámlás és a mennydörgés, csak akkor kezdődött meg igazán az égi koncert. Katie sietve lépett be előttem a meleggel és fénnyel hívogató kiskocsmába, én pedig még egy utolsó pillantást vetettem a külvilágra.

Pire, a mindig oly bájos és elbűvölő kicsi Pire fölé öreg, fekete esernyőként borultak a mérges felhők, melyeket a még náluk is ingerültebb szél minduntalan kövérebb, terjedelmesebb fellegekké gyúrt. Utolsó cseppig megtelt vizes hordókhoz hasonlítottak, melyek már nyugtalanul várták, hogy végre csapra verjék őket, s kizúdulhasson belőlük feszítő tartalmuk. Mintha az égzengéssel a méltatlankodásukat fejezték volna ki.

És a szél rendíthetetlenül süvített tovább. Őrült táncra kényszerítette a sziget néhány fáját és bokrát, ijesztgetve csapkodta a nyitva felejtett ablaktáblákat, s innen-onnan éktelen csörömpölés hallatszott, amint sikerült valamit a földhöz vágnia. Az iménti talán Mrs. Borgh vázája volt, amit a kerti asztalka közepére szokott állítani. Nem, az nem hallatszódhatott volna el idáig. Inkább az üres üvegek, amelyeket Bob a fogadó mögött tárol.

Aggódó tekintetemet végül a tenger felé vetettem. Mikor az előbb elhagytuk a kikötőt Katie-vel, még csak embermagasságúak voltak a hullámok. Most már inkább kétembernyinek tűntek. Kéretlenül is alaposan feltakarították az ott vergődő hajók fedélzetét. Félelemmel gondoltam a Shillay-re, amely még nem érkezett meg. A legtöbb ember ugyan a másnapi esküvőre készülvén nem ment ma dolgozni, ám azért a komp hűségesen átúszott reggel Turner Island-re és nemsokára haza is kell térnie Pire öblébe. Ki tudja, miként hat az öreg és szeszélyes hajóra a rendhagyó sötétség és a tajtékzó tenger? Azzal igyekeztem nyugtatgatni magamat, hogy talán Turner Island felől érkezik a vihar, így útjára sem engedték az idős kompot. Valójában azonban nagyon is jól láttam, hogy ez a förgeteg egyenesen a nyílt tenger felől jött, s csak akkor vonul majd el Turner Island felé, ha itt már kedvére kitombolta magát.

Ebben a pillanatban Katie jelent meg az ajtóban.

- Mi az ördögnek álldogálsz itt még mindig? Gyere már be! – szólt rám szigorúan.

Hirtelen méretes esőcseppek koppantak a földön. Mikor hideg vizüket már a fejtetőmön is megéreztem, egyetértettem azzal, hogy ideje lenne végre bemennem.

Odabenn ételtől és italtól roskadozó asztalok, derűs, a kinti hangulattal mit sem törődő – vagy arról mit sem tudó – embersereg és egy tekintélyes, örömmel pattogó tüzű kandalló fogadott. Rögvest kiszúrtam magamnak egy kellemesnek ígérkező helyet a tűz mellett, és oda letelepedve nekiálltam szárítgatni éppen csak nedvessé vált hajamat és ruhámat.

Nem úgy látszott, mintha Katie azért hívott volna be az imént, mert annyira hiányolt volna. Ugyanis amint bejöttem, már el is tűnt a szemem elől. Mikor elhelyezkedtem a székemen, és kíváncsian körbetekintettem a pub-on, azonnal felfedeztem őt, amint önfeledten táncolt a helyiség közepén George-dzsal. Számtalan pár ropta szorgalmasan az egynéhány helybéli férfi által szolgáltatott zenére. Mások kedélyesen társalogtak, ettek-ittak, mintha máris a lakodalom napja lett volna.

Ekkor pillantottam meg Mr. MacBrayne-t, amint kezében egy bögre gőzölgő teával és ősz szakállú arcán széles mosollyal, egyenesen felém tartott. Lerogyott a mellettem árválkodó székre, és átnyújtotta a forró italt.

Fura illat csapta meg az orromat, gyanakodva kortyoltam az érdekes színű folyadékba, mialatt ujjaim szinte ráolvadtak a bögrére. A következő pillanatban felszisszentem, ahogy leégettem nyelvem hegyét a tüzes lével.

- Mégis miféle tea ez, Mr. MacBrayne? – vontam kérdőre a nézelődésbe belefeledkezett urat.

Egy másodpercig úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs, miféle gondom akadhatott.

- Ja, az? – derült fel egyszeriben. – Természetesen puncs, Flora, mi más is lehetne?

Hogy mi más is lehetne? Bármi más. Én még sosem ittam puncsot ezen a szigeten, sosem hallottam, hogy valaki is említette volna egyáltalán, de mindegy. Ráhagytam.

- Már egy éve nem láttam ehhez fogható vihart – jelentette ki, miközben aggodalmasan nézett ki a mellette lévő ablakon.

Na igen, a tavalyi vihar. Szerencsétlen módon éppen a Nyári Vásár napjára esett. Akkorra már kiárultuk portékánkat, és javában vigadoztunk a mezőre költöztetett, szabadtéri pub-ban. Egyik pillanatról a másikra csapott le a zivatar, amely messze földre elhallatszó mennydörgéssel párosulva egy szemvillanás alatt halálra rémített, majd eláztatott mindenkit. Senki sem látta előre jöttét, csak Mrs. Ross rikácsolt valami olyasmit, hogy egyikünk biztosan vérig sértette az isteneket, és ezért kellett meglakolnunk. Lehetetlenné vált a közlekedés a tengeren, a vásár vendégei kénytelen-kelletlen Pire-on éjszakáztak. A fogadó zsúfolásig megtelt emberekkel, úgy festett, mint egy menekülttábor.

Katie és George kifulladva érkeztek meg hozzánk, a szomszédos üres asztalt húzták közelebb és két széket is kerítettek maguknak. Nagy örömükre Bob azonnal megjelent két sörrel.

- Kész, nem bírom tovább! – zihálta George. – Most már látom, alaposan melléfogtam, amikor azt állítottam, hogy ez a sziget unalmas és itt nem lehet jól mulatni. Kikészültem, egy lépést sem bírok megtenni! Jól leültem ide, és azt hiszem, sosem leszek képes felkelni innen. De minek is kelnék, amikor minden, ami fontos, itt van mellettem? – azzal egyik kezét Katie vállára tette, a másikkal meg az egyik korsót vonta magához. – Különben is, borzalmas az idő odakinn, az ellenségemnek sem kívánnám, hogy a szabad ég alatt kelljen ma éjszakáznia.
- Igen, legalább tíz éve nem volt errefelé ilyen rettenetes vihar – bólintott Katie.

Elgondolkodva pillantottak egymásra Mr. MacBrayne-nel, minden bizonnyal ugyanazt a napot idézték fel emlékezetükben. Katie megkönyörült rajtunk, tudatlanokon, és elmesélte a történetet.

- Egy téli napon hatalmas vihar tombolt a tengeren. Tulajdonképpen a szigethez épp csak a széle ért el, ez volt a szerencsénk. Egy álló éjszakán át süvített a szél, amelyet, úgy hiszem, teljes joggal nevezhetünk akár orkánnak is. A hátborzongató mennydörgéstől senki sem bírt aludni, ébren reszkettünk egész éjjel. Egyetlen helyen keletkezett kár: a Rhiannon-parton álló házikó tetejéről ledobott néhány cserepet a szél, és, elképzelni sem tudom, hogyan, egy-kettőt közülük bevágott az ablakon. Másnap a szoba közepén bukkantunk rájuk.
- Ezer hála, hogy senki sem tartózkodott éppen abban a házban – tette hozzá homlokát ráncolva Mr. MacBrayne. – Könnyen fejen találhatta volna az illetőt egy elszabadult tetőcserép.

Ebben a pillanatban megcsörrent George telefonja. Kelletlenül húzta elő a zsebéből, ám amint rápillantott a készülékre, fanyalgó arca izgatottá vált, és elnézést kérve olyan gyorsan pattant fel a székéről, hogy azzal rögtön rácáfolt minden korábbi állítására a kimerültségéről. Meglehetősen idegesnek látszódva tűnt el a tömegben.

De nem sok időm maradt azon tanakodni, hogy vajon ki hívhatta, milyen rossz hírt kaphatott, mert a fogadós ismét megjelent asztalunknál. George és Mr. MacBrayne kiürült korsói helyett hozott frissiben telitöltötteket, nekem pedig odaszólt:

- És magának, Flora, azonnal hozok még egy puncsot.
- Teát, Bob. Köszönöm, de inkább továbbra is maradnék a teánál.

Kocsmárosunk megértően elmosolyodott, majd kétségbeesetten tekintett ki az ablakon.

- Már vagy huszonöt-harminc éve nem tapasztaltam ehhez foghatót – sóhajtott. – Hátul már vagy tucatnyi üres üveget zúzott porrá ez az átkozott fergeteg. Maga, Mr. MacBrayne bizonyára még jól emlékszik arra a viharra. Pontosan egy héttel az után történt, hogy megházasodtam.

Mr. MacBrayne bólintott.

- Persze, fiam, hát hogy is felejthetném el azt a borzasztó napot? Kinn halásztunk a tengeren, igencsak messze a parttól. Akkoriban Angus Grimsay apjával halásztam, Isten nyugosztalja. Remek fogásunk volt, talán a legnagyobb egész életemben.
- De szerencsére időben visszaértek a kikötőbe – folytatta Bob.
- Na igen, bár valósággal menekültünk a vihar elől. A hajó orrában még szikrázó napsütés volt, hátul viszont éjszakai sötétség! – bizonygatta Katie és felém fordulva az öreg, mi pedig igyekeztünk minél hiszékenyebbnek tűnni. – Hátra kellett hagynunk a nagy fogást, csak hogy minél gyorsabban eliszkolhassunk onnan. De sikerült. Kikötöttünk az öbölben, és lélekszakadva rohantunk haza. Otthon aztán magunkra zártuk az ajtót, és ki se dugtuk az orrunkat másnap reggelig!

Mr. MacBrayne ivott egyet a nagy megmenekülés emlékére. Aztán szótlanul meredt a kinti időjárásra fittyet hányó, vígan pattogó lángokba, újra meg újra átélve azt a régi napot.

Időközben George is visszaérkezett közénk. Katie aggodalmas arccal fürkészte, ő azonban csak mosolyogva rázta a fejét, hogy semmi baj sincs.

- Még mindig nem állt el? – kérdezte kibámulva az ablakon. – Akkor itt kell éjszakáznotok a fogadóban – jelentette ki olyan elszántan, mintha csak Katie-től tanulta volna. – Nincs ellenkezés, szó sem lehet róla, hogy akárcsak egy lépést is tegyetek, amíg így dühöngnek kinn az elemek! Bob-nak bizonyára van szabad szobája.

A fogadós bólintott, majd visszatért a pult mögé. Hát hogy ne lett volna szabad szobája, amikor a stáb nem régi távozása óta George volt az egyetlen vendége?

A mellettünk álló asztalhoz ekkor ült le Annie és Duncan. Nevetgélve fújták ki magukat a tánc után, azonban nem sokáig örvendezhettek, mert hamarosan Mrs. Ross lépett oda hozzájuk.

- Gyermekeim, nem gondolták meg magukat?!

Annie tanácstalanul nézett az öregasszonyra, Duncan viszont határozottan válaszolt:

- Nem. Egy cseppet sem.

Vajon kitől tanulhatta el ezt az elszántságot…?

- Hát nem értitek, mire figyelmeztetnek benneteket az istenek?! Ez a vihar égi jel! Az istenek óvva intenek titeket az egybekeléstől! Napjaitok boldogtalanságban telnek majd, házasságotok tragédiával végződik! Igazán kivételesnek érezhetitek magatokat, amiért az istenek előre felhívják erre a figyelmeteket, megkímélve benneteket a keserű tapasztalatoktól és a csalódástól! Most még nem késő, hogy megértsétek az istenek szándékát!
- Az ifjú pár köszöni szépen a jókívánságait, Mrs. Ross, de most már elég volt belőlük – szólt át Katie mérgesen.

Az idős nő dühödt pillantást vetett a közbeszólóra, aki meg merészelte zavarni szónoklatát.

- Ha nem változtattok szándékotokon, hatalmas bajt hoztok nem csak a saját fejetekre, de az egész szigetre is! – folytatta tovább. – Az istenek ritkán vetemednek ilyen egyértelmű akaratnyilvánításra, nem lehettek olyan ostobák, hogy nem törődtök vele! Nem kockáztathatjátok, hogy veszélybe sodorjátok a szigetet! Elhatározásotokra az ég a valaha volt legnagyobb viharral válaszol, hát nem elég félreérthetetlen jel ez?
- Most aztán már elég legyen! – kiáltott Katie. – A saját esküvője előtt is így rémisztgették magát, Mrs. Ross?
- Az én házasságom szerencsés csillagzat alatt kötetett, hitetlen leány! – vicsorgott az öregasszony. – Azért is volt olyan hosszú életű és boldog. Bezzeg te vénlány maradsz egész életedre, sosem ízlelheted meg majd azt az örömöt, ami nekem jutott! S ezért csakis a saját önfejűségedet, a saját fennhéjázásodat okolhatod, megátalkodott teremtés! – majd visszafordulva Annie-ékhez, hozzátette: - még ma éjjel meglátjátok, micsoda katasztrófát idéztetek a szigetre!

Azzal morogva elsomfordált, egyenesen az ajtó felé indult, s távozott is a fogadóból.

George közelebb hajolt a feldúlt Katie-hez és odasúgta neki:

- Én a helyedben nem aggódnék emiatt a vénlányság-izé miatt.

Katie arcáról mintha elfújták volna az iménti dühöt, helyét széles mosoly vette át.

Pillantásom ismét Mr. MacBrayne-re esett, aki egyre növekvő aggodalommal figyelte a kint dühöngő vihart, amelynek mérge nem akart csitulni, épp ellenkezőleg, mintha egyre erősödött volna.

- Vagy ötven éve nem éltem már ilyet! – fordult felém. – Fiatal voltam még, akkoriban kezdtem neki a halászat mesterségének. Hálóinkat leszaggatta a szél, a bárkánkat ide-oda dobálták egymás között a hullámok. Rettenetesen meg voltam ijedve, szentül meg voltam róla győződve, hogy az lesz életem utolsó napja! Sötétség borult ránk, körülöttünk hegymagas falakat vontak a hullámok, készen arra, hogy bármelyik pillanatban örökre maguk alá temessenek. Az életemet annak köszönhetem, hogy tapasztalt tengerészek voltak mellettem, akiknek, habár legalább annyira féltették az életüket, mint én, volt annyi lélekjelenlétük, hogy ezt ne mutassák, és a legnagyobb nyugalommal vezették a bárkánkat a kikötőbe. Másnap, amikor lesétáltam a tengerhez, tucatnyi soha nem látott élőlényt láttam kisodorva a partra. Ki tudja, mifélék lehettek és honnan, milyen messziről hozta őket ide a megvadult tenger?

Ebben a pillanatban kialudt minden lámpa, csak a mellettünk lévő kandalló vidám lángnyelvei világítottak. A vendégsereg egy emberként hördült fel, elhallgatott a zene, és síri csend telepedett a pub-ra. Csupán a tűz meghitt pattogása hallatszott továbbra is.

- Nyugalom, csak semmi pánik – szólalt meg végre Bob, s hangján érezni lehetett, roppant nagy erőfeszítést kívánt tőle, hogy megpróbáljon úgy tenni, mintha legalább ő megőrizte volna a lélekjelenlétét. – Már máskor is előfordult ilyesmi, nem igaz? Csak egy kis áramszünet, nem egyéb. Bizonyára a vihar a felelős. Rengeteg gyertya van a házban, egy-kettőre barátságos hangulatot teremtünk. Semmi akadálya, hogy zavartalanul folytatódjon a mulatság!

Mrs. Brenish már elő is hozott egy nagy dobozra való gyertyát: mécsest és hosszút, csavartat és egyszerűt, fehéret és színeset.

- A holnapi vacsorára szántuk – mosolygott.

Miután letette a dobozt az asztalra, ismét eltűnt, kezében egy régi, háromágú gyertyatartóval, hogy végigjárva a szobákat újabb, ez idáig csupán díszként használt gyertyák után kutasson. Nemsokára valóban csaknem olyan világosság támadt, mint korábban, a lámpák segítségével, ám ez a fény mégis más volt. Valahogy melegebb, otthonosabb, meghittebb. Bob-nak igaza volt: a hangulat sokkal barátságosabb lett.

Így hát e kicsiny közjáték után az emberek hamarosan belenyugodtak a megváltozott körülményekbe, és ott folytatták a táncot, no meg az evés-ivást, ahol az imént abbahagyták. Mert hát a fogadós nem tévedett: a söröshordónak, a hegedűnek és a vigasság egyéb kellékeinek aztán egy cseppet sem hiányzott az áram.

Mi magunk is könnyedén elfeledkeztünk az előbbi zavarodottságról, ám visszatért jó kedélyünket Mr. MacBrayne-nek egyetlen komor mondattal sikerült elűznie:

- És a Shillay még mindig nem érkezett meg…

Igen, a Shillay. Alig egy tucatnyi ember lehetett a fedélzetén a legénységgel együtt. És már órák óta itt kellett volna horgonyoznia a kikötőben. A vihar kétségtelenül megnehezítette a dolgát, na de ennyire?

Pillantásom véletlenül George-ra tévedt. Homlokát soha nem látott mélységű ráncok barázdálták, rendkívül nyugtalannak és zaklatottnak tűnt, bár egy szót sem szólt. Nem értettem az okát. Hiszen ő maga mondta nemrég, hogy mindene itt van, amit csak kívánhat: Katie, no meg a söre.

Velőtrázó mennydörgés hallatszott, meggyőződésem, hogy a világ végére is eljutott ez a hátborzongató hang. Rögtön utána óriási villámlás terítette be az eget, nappali fénybe vonva az egész szigetet. A szél nem csupán ledér táncra, hanem egyenesen fekvő helyzetbe kényszerítette a szerencsétlen fákat. Besüvített a kéményen, megrázkódtatva a kandallóban lobogó lángokat. Megtalálta a legapróbb réseket is az ajtón és az ablakokon, jeges levegőt fújt át a helyiségen, meglibbentve hajunkat, libabőrt varázsolva karunkra.

Mr. MacBrayne síri hangon folytatta:

- Még soha életemben nem találkoztam ekkora viharral…

Vártam egy újabb, az előbbieknél még ijesztőbb és hihetetlenebb történetet, ám úgy festett, az égi csata ezúttal a torkára fagyasztotta a szót.

Azt hittem, rémületemet már nem lehet fokozni. Sosem éreztem magam még ennyire kicsinek, ennyire kiszolgáltatottnak az elemek kénye-kedvének. Hiába ücsörögtem egy meleg és emberekkel teli építmény közepén, ha már ide is befurakodott a vihar, nem tűnt többé biztonságosnak. Ráadásul a halott csend, amelyet az iménti égzengés okozott, és amelyet ezúttal még Bob sem volt képes megtörni, még kísértetiesebbé tette a helyzetet.

A mennydörgés alábbhagyott pár percre. Ebben a pillanatban vérfagyasztó reccsenés hangzott. Mintha egy repülő zuhant volna a kikötő betonjára. Vagy egy ház teteje szakadt volna le. Esetleg maga a sziget hasadt ketté, miután belecsapott egy jókora villám. Átvillant az agyamon, hogy a vihar bizonyára kifejezetten azért enyhült, hogy ez a hang még iszonyatosabbnak hallatszódjék. Mert aztán újult erővel vágott neki ismét a pusztításnak és ijesztgetésnek.

- A Shillay… - rebegte valaki elhaló hangon.

Aztán egyre többen visszhangozták mind hangosabban és határozottabban:

- A Shillay, a Shillay!

Türelmetlenül tódultunk ki a pub elé és nem törődve a zuhogó esővel, a fejünk fölött csatározó fellegekkel, lerohantunk a kikötőbe, és feszülten kémleltük a sötétlő tengert, habár még a vizet sem igen lehetett elválasztani az égbolttól, olyan egyformán fekete volt mindkettő. A következő villám sietett a segítségünkre: egy hosszú pillanatra fényárral árasztotta el az öblöt.

Az elénk táruló látványt sosem feledem: a Shillay, a jó öreg Shillay bizony megérkezett Pire-ra, ám a nagy sötétségben elvétette az irányt. Hiszen a sziget talán minden lakója a fogadóban tartózkodott, csak annak néhány földszinti ablakában pislákolt halványan a gyertyafény. A komp tehát csak sejthette az őt aggódva váró kikötő hollétét, a sok évtizedes tapasztalat pedig mit sem ért ebben a kegyetlen viharban. Így aztán szegény hajó nekifutott az egyik roppant sziklának, amely az öböl bejáratát őrizte. Ez volt hát az a dermesztő hang.

A Shillay elejének jobb oldala találkozott a sziklával, s szinte láttam magam előtt, amint a kétségbeesett matrózok rettegő kiáltások közepette észlelik a közelgő veszélyt, ám túl későn: már nem sikerült kitérni a semmiből felbukkanó akadály elől. A komp egy részét lezúzta a szikla, s így egyensúlyát vesztve az oldalára dőlt. A tenger túl sekély volt azon a helyen, hogy teljesen elsüllyedjen, de az embereknek nyilván így is menekülniük kellett. Tették is, fejvesztve, halálra váltan. Segélykérő kiáltások hallatszottak. A legtöbben a vízbe ugrottak és igyekeztek partra úszni, ami, tekintve a nem túl nagy távolságot, egyáltalán nem volt reménytelen vállalkozás. Néhányan azonban elkeseredetten kapaszkodtak a fedélzetbe, képtelenek voltak rábeszélni magukat, hogy a hideg tengerbe merészkedjenek. Nekünk, parton bámészkodóknak rimánkodtak, s néhány férfi nem volt rest és fittyet hányva a még mindig zúgó viharra, csónakba pattant és elindult értük.

Végtelenül halkan szólalt meg valaki a hátam mögött:

- Dennis is a kompon volt…

Olasz szandál

Tudom, tudom, hogy már nagyon várjátok a folytatást, amit pár napon belül hozok is, becsszó! Addig azonban megmutatnám Nektek azt a novellát, amit Diana legutóbbi pályázatára írtam. Valószínűleg néhányan már olvastátok, de biztosan akad, akinek még újdonság lesz ;)

És még valami: aki eddig nem szavazott, feltétlenül tegye meg! A véleményekért pedig még mindig nem haragszom meg ;)




Márk álmosan nézett ki az ablakon. Egy újabb ködös, hideg novemberi nap. És neki még legalább nyolcig itt kell maradnia, miközben az emberek nagyobb része – a normálisabbak – már javában hazafelé tartanak. Ahogyan belekortyolt a vigasztalóan forró és kijózanítóan erős kávéba, maga előtt látta azokat, akik éppen úton vannak. Egy férfi kimerülten ül be a kocsijába, és csalódottan állapítja meg, hogy kegyetlenül eltelt egy újabb nap, és holnap muszáj ismét beleugrania a szokásos mókuskerékbe. Egy anya fáradtan várja az iskola előtt a gyermekeit, akik egymás szavába vágva számolnak be neki a napjukról. Egy másik nő fintorogva szemléli a megállóban a villamost, amire persze megint hatalmas kihívás lesz felpréselődnie ilyentájt.

Márk elmosolyodott, s elégedetten nyugtázta, amikor ezek az emberek pár perc múlva bekapcsolják a rádiójukat az autóban vagy hazaérve otthon, örülni fognak a mai vendégeknek. Hamarosan ugyanis két fiatal lány érkezik, akik érzékletes beszámolót fognak tartani olaszországi kalandjukról. Mesélnek majd egy hihetetlen, nem mindennapi útról, s ha Márknak sikerül ügyesen kérdeznie, a hallgatók a napfényes tengerpartokat, a hatalmas olajfaligeteket és a kényelmesen hátradőlő, az életet élvező olaszokat fogják maguk előtt látni a csúszós utak, az esernyő alatt hazafelé sietők és a végeláthatatlan dugók helyett.

Miközben elmerült gondolataiban, s képzeletben már maga is a kellemesen meleg tengerbe áztatta lábait, egyszer csak vehemens kopogtatásra kapta fel a fejét. Nóra a jókora üvegablak másik oldalán szigorú arccal integetett neki és mutogatott a mikrofonra. Márk csak mosolygott, megfordult a görgős székével és máris beleszólt a mikrofonba.

- Üdv, fiúk-lányok, ismét egy csodaszép nap áll mögöttünk, nem igaz? A mikrofonnál a ti kedvenc műsorvezetőtök, a rendíthetetlen optimista, Márk, aki ezen a „napfényes” délutánon azon igyekszik, hogy rátok is átragassza fékezhetetlen jókedvét. S ebben segítségemre lesz két kalandvágyó lány, akik a nyáron azzal a nem hétköznapi céllal szállták meg Itáliát, hogy megírják az eddigi leghasznosabb, legpraktikusabb, legolvasmányosabb és persze leglélegzetelállítóbban illusztrált útikönyvet az országról. Pontosabban annak déli csücskéről.

A stúdió ajtaja hangtalanul nyílt, s Nóra, miközben idegesen az órájára pillantott, sietve beterelt két fiatal nőt. A magasabbnak hosszú, gesztenyebarna copfja volt, s szerényen mosolygott Márkra, ahogyan helyet foglalt vele szemben. A másik, kicsivel alacsonyabb lány fején göndör, vörös fürtök jártak vad táncot, ahogy vidáman odaszökkent a számára kijelölt helyhez. Mindketten hatalmas barna szemekkel, várakozón néztek a műsorvezetőre.

- És kedves hallgatók, ebben a pillanatban meg is érkeztek mai vendégeink, Dobri Lilla és Viktória, akik testvérek és ugyebár az említett könyv szerzői.
- Jó napot! – köszöntek egyszerre a lányok.
- Ha jól tudom, egyikőtök írta a kötetet, a másik pedig a gyönyörű képekért felelős – pillantott a papírjaiba Márk. – Szabadna megtudnunk, melyikőtök az író, s ki a fotós?
- Én vagyok Viki, én készítettem a képeket – csicseregte a vörös lány.
- Én pedig Lilla vagyok, az író – tette hozzá csendesen a nővére.
- Rendben. Miért pont Olaszország? – kérdezte Márk. – S egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy összehozzátok ezt a könyvet?

A két lány egy pillanatra összenézett, majd Lilla szólalt meg.

- Olaszország igazából a második hazánknak tekinthető. A nagymamánk onnan származott, s itt ment férjhez, Magyarországon. Gyerekként szinte minden vakációt kinn töltöttünk, az ottani rokonoknál, akik Nápolyban élnek.
- A könyv ötlete pedig onnan jött, hogy én nemrég fejeztem be a tanulmányaimat fényképészként, s jó lehetőségnek tűnt, hogy megmutathassam, mit tudok. Egy egész kötet képanyagának elkészítése ritka lehetőség egy kezdő fotós számára. Lilla meg le volt égve, és kellett neki a pénz – rántotta meg a vállát Viki.
- Kösz – vetett rá rosszalló pillantást a nővére. Márk elfojtott egy mosolyt.
- Szóval elhatároztátok, hogy a nyakatokba veszitek Olaszországot, és egyszerűen nekivágtatok.
- Valójában fogalmunk sem volt, merre induljunk, csak leugrottunk Nápolyba, a nagyink húgához, Maria nénihez, átfutottunk nála pár útikönyvet, kölcsönkértük az öreg, még épphogy működőképes kis Fiat-ját és nekivágtunk – magyarázott Viki hevesen gesztikulálva.

Lilla a szemeit forgatta, Márk pedig ezúttal már nem tudta leküzdeni azt a mosolyt.

- Azt hiszem, sejtem, melyikőtök örökölt több az olasz gént – vigyorgott. – Azt áruljátok el, miért csak az ország déli részét jártátok be? Elfogyott a pénz, vagy netán a kalandvágy?
- Hát, az úgy volt... – kezdett bele habozás nélkül Viki, ám testvére oldalba bökte. A lány kérdő pillantást vetett Lillára, majd amikor meglátta annak komoly arcát, mintha eszébe jutott volna valami korábbi figyelmeztetés, rögtön elcsendesült.

Márk tanácstalanul nézett hol az egyik, hol a másik lányra, de mindkettő konokul hallgatott, még a tekintetét is kerülték.

- Lányok, valami titkot szimatolok itt. Nem hagyhatjátok kétségek között a hallgatóinkat, s engem sem!
- Erről nem szeretnénk beszélni – válaszolta leszegett fejjel Lilla.
- Nem ugorhatnánk a következő kérdésre? – próbálkozott reménykedve Viki.
- Családi titok? – faggatózott tovább Márk.
- Valami olyasmi – sóhajtott Lilla.
- De lányok, ezzel mindjárt felkelthetnétek a hallgatók érdeklődését a könyvetek iránt – javasolta lelkesen Márk. – Ha most előálltok valami szaftos kis történettel, garantálom nektek, hogy az emberek valósággal megrohanják majd a boltokat, hogy megvehessék a könyveteket! Márpedig erre mindkettőtöknek nagy szüksége van, ugye?

Márk érezte, hogy ez övön aluli volt, különösen, amikor Lilla ráemelte fájdalmas tekintetét. Mióta hozza kellemetlen helyzetbe a vendégeit, csak hogy emelje a műsora hallgatottságát? A szeme sarkából látta, hogy az üvegfal mögött Nóra azonban nagyon is elégedett volt az iménti húzásával.

- Jól van, lányok, ha nem akarjátok, hát nem kell elmesélnetek – mondta gyorsan Márk. – Tehát, ha jól látom, a koncepció az volt, hogy végigmentetek a tengerpart mentén, s Nápolyból indulva egészen Bari városáig jutottatok...
- Talán mégis el kellene mondanunk – vágott közbe Lilla.

Márk csodálkozva nézett fel, míg Viki egyenesen döbbent szemeket meresztett Lillára, aki azonban nem törődve egyikükkel sem, folytatta.

- Azt hiszem, ezek után jobb, ha elmeséljük a történetet, mielőtt még valaki valami tragédiát sejtene a háttérben. Nincs semmi különös, semmi durva a dologban. Nem kell botrányt remélni, vagy szaftos részleteket képzelni – nézett szúrósan Márkra. A férfi értette a célzást, s megadóan bólintott. Végül is megérdemelte.

Viki kérdő tekintetet vettet nővérére, aki biztatón mosolygott rá.

- Rendben – mondta erre a kisebbik lány. – Tehát, amint már említettük, a körutat Nápolyban kezdtük, a nénikénknél. Róla tudni kell, hogy a világ legfantasztikusabb szakácsa. Úgy kell őt elképzelni, ahogyan a jellegzetes olasz asszonyokat szoktuk, rá minden sztereotípia illik: igazi, tekintélyt parancsoló matróna, aki összetartja a családot, akinek a szava szent, s aki a valaha volt legfinomabb pastát főzi, s a legízletesebb pizzát süti. Sokat látott, tapasztalt és bölcs asszonyság, akinek a tanácsát még a férfiak is gyakran kikérik. Ő olyan nekünk, mint ha a nagymamánk lenne, mivel a nővére, a tulajdonképpeni nagyink évekkel ezelőtt meghalt. Maria néni pedig átvette a szerepét, s azóta a saját unokáiként tekint ránk.
- Kézenfekvő volt tehát, hogy nála kezdjétek az utat – summázta Márk.
- Igen, sokat segített nekünk – felelte Lilla.
- Persze rengeteget kérdezett az itthoniakról – vette át a szót ismét Viki, s nővére mosolyogva dőlt hátra a székében. Bár Vikit hallgatta, Márk mégis az idősebbik testvért figyelte, ahogyan arcán a még mindig ott ülő derűs mosollyal, húga szavait hallva újra átéli a nyáron történteket.
- És mi szomorúan meséltük neki, hogy az édesanyánk étterme nem ment túl jól, sőt, nagyon úgy nézett ki, hogy be kell zárni.
- Az anyukátok éttermet vezet? – kapta fel a fejét Márk. Hirtelen eszébe jutott, hogy aznap kihagyta az ebédet.
- Igen, a régi olasz, családi receptekre hagyatkozva egy picike itáliai éttermet visz a Belvárosban – bólogatott Lilla.
- Ami szörnyen rosszul ment – tette hozzá Viki. – Pedig anya istenien főz, majdnem olyan jól, mint Maria néni, igazi dél-olasz, autentikus ételeket, de valahogy mégsem ment az üzlet. Akkoriban anya már készült lehúzni a rolót, mert nem tudta fizetni a számlákat. Elmeséltük Maria néninek is, aki csak kesergett és sajnálkozott. Aztán mielőtt elindultunk volna az utazásra, a kezünkbe nyomott egy borítékot, s a lelkünkre kötötte, hogy csak otthon, anya bonthatja ki. Először azt hittük, pénz van benne, de ahhoz nem volt elég vastag – kacagott Viki.
- Csak eltettük a borítékot és nekivágtunk – mondta elgondolkodva Lilla. Márk látta rajta, hogy gondolatban megint máshol jár. Bizonyára Itáliában.
- Persze rögtön ki akartuk bontani, amint magunk mögött hagytuk Nápolyt.
- Te akartad kibontani – javította ki a testvére nevetve.
- Na jó, igaz. Én folyton kérleltem Lillát, hogy nyissuk ki, mert biztos voltam benne, hogy Maria néni kieszelt valami tuti megoldást anya gondjaira, márpedig az nem tűrhetett halasztást. De Lilla hajthatatlan volt.
- Megígértük Maria néninek, hogy csak anya bontja majd ki – emlékeztettet az idősebbik nővér.
- Jó, de úgysem tudta volna meg, nem? – erősködött a kisebbik lány. – És különben is, visszazárhattuk volna a borítékot úgy, hogy soha senki nem veszi észre, hogy belekukkantottunk.
- De a szavunkat adtuk – válaszolta nyugodt hangon Lilla.
- Lányok, én nagyon szívesen elhallgatnálak még titeket néhány órát, s lefogadom, hogy a hallgatók is, de ha nem döntitek el a vitát, lejár a műsoridőnk – szólt közbe Márk. – Merthogy én úgy látom, most éppen újrajátsszátok azt a párharcot, ami Nápoly és Bari között leköthette minden figyelmeteket.
- Nem mindet, azért mégiscsak írtunk egy könyvet! – tette csípőre a kezét Viki.

Márk azonban csak nevetett.

- Ha nem tévedek, te nyertél, Viki, hiszen idő előtt hazajöttetek.

A két lány ismét úgy nézett egymásra, mintha gondolatban beszélnék meg, mit is feleljenek.

- Őszintén szólva egyikünk sem nyert – sütötte le a szemét Lilla. – Azazhogy végül valóban az történt, amit Viki szeretett volna, de nem azért, mert meggyőzött. A borítékot nem nyitottuk ki. Kinyílt.
- Kinyílt? – kérdezett vissza Márk hitetlenkedve, miközben igyekezett elfojtani kitörni készülő nevetését. – Egy leragasztott boríték nem tud csak úgy kinyílni.
- De a mienk igen! – vágott vissza Viki.
- Hát, nem is nyílt ki, ha nagyon pontosak akarunk lenni – korrigált Lilla. – Inkább... szétszakadt – tette hozzá halkan, s pirulva hajtotta le a fejét.

Márk hol az egyik, hol a másik nővérre pillantott, ám mindkettő mélyen hallgatott, s lehajtott fejjel gubbasztottak vele szemben. Mint amikor elhatározták, hogy nem mesélik el a történetet, csak most nem a makacs dac, hanem a közös szégyenkezés tartotta össze őket.

- Hadd foglaljam össze, hogy tisztán lássunk: széttéptétek a borítékot, amit a nénikétek anyukátoknak küldött.
- Nem téptük szét, szétszakadt! – védekezett Viki. – Olyan öreg, vékony papír volt...
- A tengerparton történt, Bari közelében – folytatta a mesélést Lilla. – Az egész napos munka után lementünk a tengerhez hűsölni. Viki elővette a borítékot a bőröndünk mélyéről...
- Csak illusztrálni akartam az álláspontomat, hogy észrevétlenül kinyithatnánk – magyarázkodott a vöröshajú lány.
- Ott lengette előttem a borítékot...
- Lilla ki akarta tépni a kezemből...
- Nem akartam kitépni, csak vissza akartam tenni a táskába. De te nem hagytad.
- Te meg csak húztad...
- És te sem engedted el...
- Hát szétszakadt! – nevetett fel Márk. Kész, ennyi, eddig bírta megállni nevetés nélkül! Ahogy maga előtt látta a két vitatkozó lányt a tengerpart homokján, amint csaknem ölre mennek egy ócska borítékért, kiabálnak, kergetik egymást, s végül addig ráncigálják a papírdarabot, amíg az fáradtan meg nem adja magát a testvérek dühének. A férfi hahotázása még hangosabb lett, amint maga elé képzelte a két lány döbbent arcát, ahogy kezükben egy-egy fél borítékot tartanak.
- Ez nem vicces! – fonta össze durcásan a karjait Viki. Lilla szája szegletében azonban apró mosoly bujkált.
- De az – próbált lecsillapodni Márk. – Hidd el, innen nézve nagyon is az. Na, de haladjunk a történettel! Mi volt a borítékban?
- Szerencsére a tartalma nem szakadt el a borítékkal együtt – mondta Lilla.
- Ami...? – nézett várakozón a lányokra Márk, akik pár másodpercig vigyorogva élvezték a férfi kíváncsiságát, ami hatalmat adott nekik felette. Végül Lilla megkönyörülni látszott rajta.
- Maria néni legféltettebb kincse, a hamisíthatatlan pizza generációk óta öröklődő családi receptje! Anyukánk olasz éttermében bárki megkóstolhatja az igazi és utánozhatatlan, tradicionális pizzát, ami a legmenőbb trend manapság a városban. Feltétlenül térjenek be a Napoli étterembe, de vigyázzanak, jó előre foglaljanak asztalt, mert mostanság lehetetlen ott helyet kapni! Igen, ez volt a reklám helye – kacsintott Viki.
- Tehát Maria néni kihúzta a csávából az éttermet – mondta Márk.
- Igen, s ezért örökké hálásak leszünk neki – bólintott Lilla.
- Ti pedig megírtátok ezt a remek kis könyvet Dél-Olaszországról. Kedves hallgatóink, feltétlenül vegyétek meg ezt fantasztikus könyvet, amelyben a verekedős, borítéktépkedős Dobri-nővérek számolnak be itáliai kalandjaikról. Úgy látom, közben sajnos lejárt az időnk. Utolsóként magyarázatot adnátok még a kötet, mondjuk úgy, egyedi címére?
- Hát, eredetileg ugyebár a teljes félszigetet szándékoztuk körbejárni, ám miután megtudtuk, hogy anya éttermét megmentheti Maria néni küldeménye, inkább azonnal hazajöttünk, szóval csak részben teljesítettük a tervet – ecsetelte Viki.
- És a könyv címe már jóval az út előtt megvolt – folytatta Lilla. – Hogyan is szokták emlegetni Itáliát? Az olasz csizma, ugyebár. Aminek csak a déli részét tudtuk bejárni, s így muszáj volt a címből is lefaragni. Ugye érted már, miért lett hát a könyvünk címe Olasz szandál?

Help

Nos, ahogyan a legutóbbi rész elején írtam, mindössze két fejezet van már csak hátra Flora és Dennis meséjéből. Már hónapok óta gondolkodom, hogy mihez kezdjek, amikor ennek a történetnek a végére érünk, hogy mi legyen azután. A következő dolgokban teljesen biztosak lehettek:

- nem fogtok olvasnivaló nélkül maradni. Formálódik egy új, teljesen más történet, amit terveim szerint pár nappal a Floralia befejezése után meg is ismerhettek! Ez egy másik oldalra fog felkerülni, így szeretném jelezni mind Nektek, mind pedig magamnak, hogy azzal a történettel egy új korszak kezdődik, ami semmilyen módon nem kötődik ehhez a sztorihoz.
- nem fogom folytatni Flora és Dennis történetét. Már évekkel ezelőtt lezártam ezt a sztorit, éppen elég nehéz volt akkor pontot tenni a végére. Most, hogy az elmúlt hónapok során ismét végigfutottam az írást, egyáltalán nem vetődött fel bennem, hogy maradt volna még elvarratlan szál az ő történetükben, nem érzem szükségét a folytatásnak.
- nem szeretném magára hagyni ugyanakkor ezt az oldalt sem, mert ez az első oldalam, rengeteg szép emlék köt ide. Itt kezdődött minden, itt jöttem rá (ismét), mennyire szeretek írni, s érdemes lenne gyakrabban foglalkoznom vele. Itt ismertelek meg Titeket, s itt kaptam azt a rengeteg biztatást, ami meggyőzött róla, talán nem vagyok reménytelenül tehetségtelen.

Éppen ezért mindenképpen szeretném, ha a továbbiakban is rendszeresen jelenne meg valami újdonság ezen az oldalon. Azt is szeretném, ha ez a valami olyan lenne, aminek Ti is örülnétek, amire kíváncsiak vagytok. Így hát most megkérdezném a véleményeteket, Ti mit látnátok szívesen az oldalon. Felajánlok pár lehetőséget, ezekre oldalt, alul szavazhattok a következő néhány hétben. Hangsúlyozom, hogy több opciót is választhattok, mert nem kizárt, hogy többféle tartalom is helyet kap majd az oldalon! Ha pedig Nektek van valami javaslatotok, ne habozzatok leírni!
Íme, a lehetőségek:

- novellák, hosszabb-rövidebb írások, néhány fejezetből álló történetek különböző témákban (ezekhez egyébként szívesen fogadnék ötleteket!)
- írással kapcsolatos információk, pályázati felhívások, cikkek, hasznos tanácsok, tippek innen-onnan. Felvethetnénk esetleg különböző, írással kapcsolatos problémákat, dilemmákat, amiket közösen megvitathatnánk. Vagyis az oldal egyfajta írói fórummá alakulna
- írhatunk valamit közösen. Ez csak úgy eszembe jutott, nincs hozzá semmilyen ötletem, talán megírhatnánk a saját variációinkat egy adott témára, vagy kipróbálhatnánk magunkat egy adott stílusban. Esetleg belefoghatunk együtt egy új történetbe
- az elmúlt hónapokban rengeteg észrevételt, tanácsot kaptam a Floralia-val kapcsolatban, s én magam is friss szemmel, külső szemlélőként tudtam olvasni a sztorit, így a Ti és a saját véleményem alapján egész biztosan átírom, tökéletesítem a történetet a közeljövőben. Ha szeretnétek ezt a javított verziót olvasni, szívesen megosztom Veletek
- végül ezt a lehetőséget nagyon félve ajánlom fel: ha Flora és Dennis történetét nem is folytatom, úgy érzem, Pire szigetén még rengeteg lehetőség akad. Korábban is sokat gondolkoztam már azon, hogy van még itt jó néhány érdekes ember, akinek a sorsát érdemes lenne kibontani. Részben a szigethez kötődő, de nem végig ott játszódó történetet képzelek el, ami nem kapcsolódna szorosan a Floralia-hoz, bár néhány szereplő és helyszín már ismerős lenne. Ezt az alternatívát azért hozom fel, mert nagyon szeretem Pire-t, s azt hiszem, szívesen visszatérnék oda picit, mégis tartok tőle, ugyanis egyelőre semmilyen konkrét ötletem nincs hozzá. És még sosem írtam több történetet párhuzamosan. Szóval semmit sem ígérhetek, de ha gondoljátok, megpróbálkozom vele.

Kábé eddig jutottam az ötletelésben. Szeretnélek megkérni Titeket, hogy szavazzatok, rajtatok is múlik az oldal jövője! És szeretném, ha minél többen írnátok véleményt is, adjatok javaslatokat, ötleteket! De ha úgy látjátok, nem érdemes Flora és Dennis búcsúja után megtartani az oldalt, azt is mondjátok el, rendben?

És még valami: még egy szívességet kérnék Tőletek! Hihetetlenül boldoggá tennétek, ha akár most, akár a hátralévő fejezetek után elmondanátok a véleményeteket, gondolataitokat, érzéseiteket a Floralia egészével kapcsolatban! Várom a hozzászólásokat imádott, rendszeresen és hűségesen kommentelő olvasóimtól, és töretlenül bízom benne, hogy ha valamikor, hát most, a vége felé talán mégis rászánják magukat az eddig csendesebb olvasók is, hogy hagyjanak egy pár szavas üzenetet. Nektek igazán nem nagy fáradság, csak néhány pillanat, nekem viszont nagyon sokat jelentene! Köszönöm!

48. fejezet

Folytatódik a történet, ráadásul egy elég hosszú résszel! Lassan összeállnak a dolgok, s elárulhatom, hogy két, extra hosszú fejezetből álló fináléval fog véget érni a történet, amelyek közül az első legközelebb érkezik! ;) Így kereken 50 részünk lesz összesen, és szerintem igazán megadjuk a módját a befejezésnek.



Amint említettem, Katie pitét sütött, így magától értetődően kisvártatva George is felbukkant. Éppen végeztem a reggelimmel, amikor megjelent, és éhes tekintete ide-oda röpködött a konyhában az ínycsiklandó illat forrása után kutatva. Szemei valósággal kopogtak, mintha már mérföldek óta, de legalábbis a fogadótól követte volna a sütemény tényleg pompás illatfelhőjét.

- Még a sütőben van – szólaltam meg köszönés helyett. – Várnod kell még pár percet.

George megadóan bólintott és leült az asztalhoz. Várakozóan pislogott rám, alighanem azt remélte, addig is kellemesen elbeszélgethetünk. Nekem azonban nem volt hozzá hangulatom. A tény, hogy még mindig pizsamában lebzseltem, holott az idő már erősen közelített a délhez, jó okot kínált arra, hogy elhagyhassam a helyiséget.

Így hát nem sokkal később már az ágyam végén üldögéltem. Eszem ágában sem volt felöltözni, bár ezzel mentettem ki magam George előtt. Fejemben hamarosan újra tébolyult száguldásba kezdtek azok a gondolatok és érzések, amelyek megkeserítették elmúlt napjaimat, és amelyekről mindezidáig szilárdan hittem, hogy végre sikerült velük örökre leszámolnom. De nem, mert most, ahogyan kiszabadultak agyam egyik távoli, gondosan elzárt szegletének börtönéből, újult erővel lendültek támadásba. Kétségbeesetten néztem ki az ablakon, mintha kívülről reméltem volna a megoldást, hogy miként is meneküljek meg attól az önsajnálattól és szomorúságtól, amely épp elég pire-i napomat tette már tönkre, holott ezeknek kellett volna az idei év legcsodálatosabb napjainak lenniük, amelyeket aztán szorgosan elraktározva magamban, újra meg újra felidézhetek, hogy erőt merítsek belőlük az őszi nyirkosságban, a téli fagyban és a tavaszi hűvösben.

A természet azonban nem igyekezett a segítségemre sietni: az eget nem túl biztató sötét fellegek takarták, a zord sziklákat tükröző szürke, s a tenger legveszedelmesebb haragját idéző kék felhők a szokatlanul erős szélnek köszönhetően sebesen ütköztek egymásnak és alakultak át folyton valamilyen más alakú, nagyságú és színű esőzsákká, miközben fenyegető mivoltuk mit sem változott.

Már épp csalódottan fordultam volna el az ablaktól, amikor egyszeriben kicsiny rés nyílt az égbolton, s a vészjósló fellegek között reményt keltően megjelent egy hosszú, keskeny fénysugár, amely csillogó-szikrázó palástba vonta házunkat. Odaléptem az ablakhoz, és barátságosan visszamosolyogtam az égre, amely, lám, mégis megpróbált vigasztalni.

És sikerült is neki. Teljes meggyőződéssel határoztam el magamat, hogy nem engedek ismét teret a szánalomnak és búslakodásnak, csak azért is remekül fogom magam érezni a nyár utolsó napjain. Nemsokára sor kerül a nagy esküvőre, a sziget egyik legemlékezetesebbnek ígérkező és olyannyira várt eseményére, amit bizony én is a legnagyobb jókedvvel akarok kiélvezni. És különben is, van addig teendőm bőven, például még mindig ott harsog Annie leendő ruhája a fotelen, rimánkodva, hogy vegyem már végre kézbe, fejezzem már be. Jobb dolgom is van tehát, semmint az ablakban sírdogálva kucorogni, mint egy mesebeli hercegnő, aki kiszolgáltatottan várja, mikor jön el már érte a herceg, hogy kiszabadítsa és magával vigye a palotájába.

Pillanatok alatt felöltöztem hát, felkaptam a ruhát és lerobogtam a földszintre George-hoz. „Bizonyára már egy kisfiú örömével az arcán ücsörög az asztal mellett, kényelmesen falatozva a forró pitéből” – gondoltam, amint leszáguldottam a lépcsőn.

Ám csakúgy, mint alig egy órával ezelőtt, most is megtorpantam a konyhaajtóban, ugyanis ismét beszélgetés hangjait hallottam kiszűrődni onnan. Rögtön megállapítottam, hogy vendégünk telefonon társalog valakivel. Óvatosan közelebb léptem, és az ajtófélfa mögül fejemet lassan kitolva, belestem. George gondterhelt arccal járt fel-alá a konyhában.

- Amilyen iszonyatosan szomorúnak tűnik, nem hinném, hogy megértette volna, mire gondoltál – suttogta, mintha attól félne, valaki kihallgathatja. Lássuk be, joggal. – Igen, természetesen látta. Komolyan gondoltad, hogy nem fog a tudomására jutni?

Azzal az asztalhoz lépett és szórakozottan belelapozott a még mindig ott heverő újságba.

- Nekem kellene megmondanom, mit csinálj? – háborodott fel, ám sietve lehalkította hangját és próbált csendesebben dühöngeni. – Nézd, nem hiszem, hogy ezt nekem kellene eldöntenem. A te életed.

George ingerülten lökte távolabb a magazint, majd újra járkálni kezdett. Szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy türelmet erőltessen magára, miközben a vonal túlsó végén valaki véget nem érően magyarázott neki. Pillantása egyszer csak az ajtó felé tévedt és észrevett engem. Mindketten megijedtünk. Én igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha csak akkor érkeztem volna oda és beléptem a konyhába, George pedig elhaló hangon szakította félbe az illetőt, akivel telefonált:
- Most mennem kell.

A kikapcsolt mobilt a zsebébe csúsztatta. Tanácstalanul bámult rám, nem tudván eldönteni, hogy magyarázattal tartozik-e nekem, kivel és miről konzultált. S ha nem kell beszámolnia, akkor most vajon miről beszélgessünk?

Megsajnáltam és biztatóan rámosolyogtam.

- Kész a pite? – kérdeztem a nyitott ajtajú sütőre mutatva.

George kapva kapott az alkalmon, hogy akadt beszédtémánk, ami ráadásul nem az iménti telefonja volt. Sietve lépett a pulthoz, ahol a forró sütemény pihent. Kerített egy konyharuhát és a segítségével az asztalra tette a pitét. Én tányérokat és villákat hoztam. George ünnepélyesen felvágta a finomságot, és az első, igencsak vaskos szeletet a tányéromra emelte. Azután magának is vett egy hasonlóan méretes adagot. Leült és néhány másodpercig lenyűgözve gyönyörködött az illatos gőzfelhőt eregető csodában.

- Ha az esküvői torta fele ilyen finom lesz, már azért megéri maradnom – jelentette ki elragadtatottan.
- Mrs. MacIntyre készíti, úgyhogy feledhetetlen lesz, abban biztos lehetsz – nyugtattam meg.

George elégedetten bólintott, majd a lehető legnagyobb élvezettel majszolni kezdte a pitét.

***

Holnapután tehát meglesz a nagy esemény. A lakodalom, ami már az elmúlt hónapokra is bőven biztosított beszédtémát a szigetnek, és minden bizonnyal még legalább egy esztendőre fog is. Remélhetőleg az időjárás kegyes lesz hozzánk, mert az ifjú pár ragaszkodik a szabadtéri szertartáshoz. Leginkább Duncan Grimsay tart ki tőle meglehetősen szokatlanul határozottan ezen elképzelés mellett.

Pire-on nem okozhat gondot találni egy szépséges helyet, amely alkalmas lehet az efféle esemény lebonyolítására. A problémát sokkal inkább az jelentheti, hogy a rengeteg rendelkezésre álló hely közül ki kell választani egyet. Néhány nappal ezelőtt parázs vita alakult ki a pub-ban arról, hogy melyik is legyen ez a bizonyos helyszín. Annie a kertjük végén elterülő tisztást ajánlotta, Duncan viszont a házuk melletti csendes partszakaszt szerette volna. Bob a kikötő feletti rétet javasolta, Mrs. Borgh pedig a saját kertjét. Mr. MacBrayne egy nyugodt föveny mellett kötelezte el magát, amely egyben a kedvenc horgászhelye is, míg Katie a Rhiannon-partot vetette fel. Mrs. Ross szerint az istenek Athar Monadh tetejét jelölték ki a jeles nap színhelyéül, ezt súgta neki egy aprócska tündér, akit a patakban pillantott meg legutóbbi sétája során. Mrs. MacGillivray azt a mezőt tanácsolta, amelyen a tündérhercegnő először találkozott későbbi férjével, Mr. MacLean meg azt a partot indítványozta, amelyen nemrég még a forgatás zajlott.

Végül felettébb meglepő módon Mr. Thompson állt elő a mentő ötlettel: egy olyan területet javallott, amely Athar Monadh oldalában védve lenne az uralkodó széllel szemben, megfelelően sík, hogy gondtalanul lehessen akár táncolni is ott, mindemellett pedig csodálatos panorámát nyújt a tengerre és a környező szigetekre. Ezek az érvek mindenkit meggyőztek, s a boltos diadalittas mosollyal nyugtázta győzelmét.

Láthatod, itt mindenki úgy tekint erre a lagzira, mintha a saját legközelebbi hozzátartozói esküvője lenne. Nemhiába, hiszen nyilvánvalóan a sziget nem egy olyan élőhely, amelyet az ember kedve szerint hagyhat el, amikor csak akarja, s ez az összezártság szinte valódi családdá kovácsolta az itt lakókat. Természetes hát, hogy olyannyira a szívükön viselték a küszöbön álló lakodalom minden egyes apró részletét.

Már jó előre eltervezték, hogy a Nyári Vásár alkalmával használatos padokat és asztalokat fogják felállítani, mint ahogy az is teljesen magától értetődőnek számított, hogy, amint már említettem, Mrs. MacIntyre feladata a torta elkészítése. Mindenkinek jutott tennivaló, Daisy-nek speciel az irányítás, amely kötelességének látható élvezettel tett eleget.

Időközben Katie és én az utolsó simításokat is elvégeztük Annie ruháján, s túlestünk a végső próbán. Az eseményre egész kompánia kísérte el a mennyasszonyt, nappalinkban tolongott Pire csaknem összes lánya s asszonya. Jókedvűen cseverésztek, teát iszogattak és süteményt rágcsáltak. Hangos, harsány beszédük azonban egy pillanat alatt elült, amint Annie királynői léptekkel leereszkedve a lépcsőn, megjelent előttük, bemutatva a ruhát, amely minden szerénység nélkül állíthatom, valóban káprázatosra sikeredett. A mennyasszony lenyűgözött mosolya és a lármás vendégsereg hirtelen jött szótlansága támaszthatják alá egyébként is elfogulatlan véleményemet. A pillangók és a tündérkék örömtáncot lejtettek a hófehér szoknyán Annie minden egyes lépésénél. Úgy tűnt, mintha csakugyan megelevenednének és egy ősi, ködbe vesző történetet mesélnének el önfeledten vidám mozdulataikkal.

A leendő feleségre vetett elbűvölt pillantások után elismerő tekintetüket ránk emelték a hölgyek. Dicséretüket elégedetten fogadtuk, s a jól végzett munkáért járó megbecsülés örömét csupán egyetlen dolog árnyékolta be: hirtelenjében a jelen lévő összes hajadon elhatározta, hogy csakis velünk készítteti el majd menyasszonyi ruháját.

Este magától értetődően levonultunk a fogadóba, ahogy a forgatás vége óta mindig. Ezúttal is kedélyes hangulat uralkodott ott, s nemsokára Mr. és Mrs. Brogaig is csatlakozott a társasághoz. Mintha a szél elfújta volna a korábbi vitákat és veszekedéseket, mintha ők mindig is a legmesszemenőbbekig egyetértettek volna az esküvővel, mintha mindig is Duncan Grimsay-t szánták volna nagyobbik leányuk férjének.

Nem tudom pontosan, mi is történt, bevallom őszintén, nekem mostanság enyhén szólva megvolt a magam baja, így hát mindössze annyit tudok, hogy a házasulandók szülei egy nap összeültek és alaposan megtárgyaltak mindent. Fogalmam sincs, ki és mit mondott akkor, mindenesetre meglett az eredménye: Angus Grimsay és felesége rendszeres vendégei lettek a kocsmának, ahogyan Brogaig-ék is csaknem minden este megjelennek itt azóta. Mi több, állandóan egy asztalnál ülnek, és se vége, se hossza kedélyes beszélgetésüknek, ahogy egymás szavába vágva tesznek javaslatokat az esküvővel kapcsolatos ügyekre: az ételektől kezdve a nászajándékokon át a zenéig mindenre ezernyi ötlettel állnak elő.

Hatalmas, kerek asztalunkat jó páran ültük körül. Egyik oldalamon Katie és George foglalt helyet, másik oldalamon a – ha lehet – még náluk is vidámabb pár: Annie és Duncan. Velem szemben Daisy csicsergett. Nővére azonban kivételesen rá se hederített.

- Már csak két nap – súgta Duncan fülébe szemérmesen mosolyogva.
- Így van, holnapután végre feleségül veszlek – válaszolt hasonlóan csendesen az ifjú vőlegény.

Miközben két ilyen csodálatosra fordult sorsú pár között ücsörögtem, eszembe se jutott Dennis. Mintha sosem lett volna, mintha sosem járt volna ezen a szigeten. Mintha csak álom lett volna az egész, amelyből végre felébredtem, s a pire-i napok békésen folyhattak jól megszokott medrükben.

Szívből örültem annak, hogy a sziget évek óta legendás álompárja végre-valahára révbe ért. Igyekeztem mindennek úgy örvendezni, hogy ellegyezgettem magamtól a gondolatot, miszerint mindez Dennis nélkül aligha valósult volna meg. Hiszen ő szervezte a felejthetetlen randevút, amelyre hatlovas hintó helyett helikopterrel szervírozta a leányt, s ő beszélt Duncan lelkére, hogy most aztán már tényleg ideje lenne a tettek mezejére lépni.

Miután egyetlen pillanat erejéig ilyen veszélyes vizekre tévedt gondolatmenetem, inkább barátnőm felé fordítottam a tekintetemet. Katie hosszú évek magánya után végül csak elnyerhette a maga lovagját. Boldogságtól sugárzó szemeire, kivirult arcára jól esett ránézni. Nemkülönben a szorosan mellette ülő George-ra, aki olyan nyugalommal töltötte immár sokadik estéjét ezen a világvégi helyen, amelyről az emberek nagy része még sosem hallott, s még nagyobb része soha nem is fog, hogy valószínűleg maga is meglepődött volna, ha lett volna szerencséje kívülről szemlélnie önmagát, ahogyan én figyelhettem őt. Elégedetten nyugtáztam, hogy vannak, méghozzá nem is kevesen, akik számára azért mégiscsak jól végződik ez a nyár.

Szerényen csak egy teát iszogattam az este folyamán, s amikor csészém kiürült, felálltam, hogy újratöltsem. A pultnál Bob elnézést kérve tájékoztatott, hogy a víz még nem forrt fel, várnom kell egy kicsit.

- Semmi baj – feleltem és kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, majd a friss újság után nyúltam.

Gondoltam, addig is hasznosan töltöm az időt, áttanulmányozom a délutáni komppal érkezett lapot. Rögtön az első oldalon óriási betűk vonták magukra a figyelmemet: Audrey kitette Dennis szűrét! – harsogták. Döbbenten estem neki a rövidke cikknek. Hamarosan megtudhattam, hogy a minap Audrey Brown szipogva adta elő egy riporternek, hogy végleg elege lett Dennis-ből és egyszerűen kidobta. „Nem bírtam tovább, most már el kell mondanom, hogy Dennis szörnyen bánt velem, állandóan veszekedett velem, minden apróságért lehordott, folyton kiabált. Mindenért engem hibáztatott, soha egy kedves szava nem volt hozzám” – kesergett.

Szinte megsajnáltam. Mert az, hogy Dennis tényleg ilyen kiállhatatlan és goromba volna, igenis hihetőnek tűnt. Talán Audrey elért arra a szintre, ahol költekező életmódjának gáláns fedezése és a csillogó partik, no meg a nők milliói által irigyelt helyzete már nem kompenzálta a szeretet, vagy egyáltalán a vonzalom teljes hiányát. Minden bizonnyal egyszerre csak nála is betelt a pohár. Így hát szakított vele.

Ha a következő mondatot nem tette volna hozzá, valóban elhittem volna a történteket. Ám Audrey szégyentelenül ezt merészelte állítani: „Pedig én mindig is úgy szerettem őt, sőt, be kell vallanom, még most is szeretem!” Ez volt az, ami végérvényesen meggyőzött arról, hogy gátlástalanul hazudozik a kis démon. Feltehetően éppen hogy Dennis borította rá az asztalt és nem fordítva. Dennis alighanem ráunt Audrey-ra, ahogyan Mike mesélte, és kiadta az útját. Ez a fúria meg jobbnak látta, ha ő tárja a nyilvánosság elé először a történteket, így mindenki az ő olvasatában értesülhet a dologról. És hát számára nyilván jobban jön ki az ügy, ha úgy tudják az emberek, ő hagyta el Dennis-t, nem pedig Dennis őt, ami igazabbnak tűnik ugyan, ám számára megalázóbb. Most kétségtelenül éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy találjon magának egy másik pasit, aki hajlandó őt eltartani cserébe a szépségéért.

Kíváncsian olvastam tovább a lapot, hogy megtudjam, mindehhez mit szól Dennis. Az újságíró azonban sajnálkozva közölte, hogy nem tudta utolérni Mr. Lleyton-t, aki ismeretlen helyre távozott, senki nem tudja hová. Még az ügynöke sem, aki már be is jelentette az eltűnését a rendőrségen.

Elmosolyodtam. Én tudom, hova ment. Az egyetlen helyre, ahol nyugalmat hagynak neki, ahol megkaphatja mindazt a gondoskodást és szeretetet, amire most szüksége van. A szüleihez.

Mike bizonyára csak csinálja a műbalhét, hiszen mégsem mondhatja azt, hogy ugyan, csak hazaugrott, ide a szomszédba, Wales-be.

Én viszont megnyugodva hajtottam össze az újságot, tudván, hogy Dennis jó helyen van, ahol végre valóban békére lelhet.

47. fejezet

Íme, a folytatás! Kössünk alkut! Ha néhány rejtőzködő olvasó, aki eddig még nem hagyott megjegyzést, és nem írt a chatboxba sem, ezúttal ír véleményt, szerdán hozom a következő részt! Ha nem, akkor péntekig kell várnotok.



Már késő délelőttre járt az idő, amikor felébredtem. Bizony az utóbbi napokban ritka vidámra sikerednek az esték lenn, a pub-ban. Régen láttam már ilyen féktelenül mulatozni a helyieket, a filmesek távozta és a régi nyugalom visszanyerése szemmel láthatóan remek hatással van rájuk. A jókedv előző este is a tetőfokára hágott a fogadóban, ahol már csak George maradt az egyetlen vendég. Csupán hajnalban érkeztünk haza Katie-vel, így hát könnyen rábeszéltem magam a lustálkodásra. Bár még mostanság is fel-felriadok kora reggelenként, de gyorsan emlékeztetem magam, senki nem vár lenn, a kőfalnál, senki nem hajít apró kavicsot az ablakomhoz, ezért aztán a következő pillanatban már át is fordulok a másik oldalamra és igyekszem továbbaludni.

Amikor végre felébredtem, nem is kellett az ágyam mellett álló vekkerre pillantanom, hogy tudjam, milyen későre járt. Kényelmesen nyújtóztam, mint egy macska, majd az ablak felé fordulva vetettem egy álmos pillantást Athar Monadh magaslatára, s abból, hogy hol állt felette a nap, már tudtam, bizony alaposan elaludtam. Hirtelen belém hasított, hogy a menyasszonyi ruha enyhén szólva messze van még a késztől. Nagy nehezen felemeltem a fejem és hunyorogva pislogtam a sarokban álló fotelre, amelyre előző este, mielőtt lementünk volna a pub-ba, gondosan leterítettem a hófehér selymet. Aznap bizony várt még rám vagy fél tucat pillangó és tündérlány, hogy ráhímezzem őket a suhogó szoknyára. Nagy sokára elhatároztam magam és kikászálódtam az ágyból, majd, úgy ahogy voltam, pizsamában, szememet még csak félig kinyitva lebotorkáltam a földszintre, hogy egy hatalmas bögre feketeteából merítsek erőt az előttem álló munkához.

A lépcső felénél járhattam, amikor hangokra lettem figyelmes. De nem Katie szokásos zajait hallottam, ahogyan a reggelit készíti a konyhában, hanem két ember beszélgetését. Egyikük egy idősebb nő volt, aki fennhangon kiáltozott. Nem volt nehéz ráismernem Mrs. Borgh-ra. A másik maga Katie barátnőm volt, aki tőle meglehetősen szokatlanul, halkan beszélt.

- Mrs. Borgh, kérem, csendesebben, Flora még alszik – szólt szinte suttogva, mégis erélyesen. – Nem szeretném, ha felébredne, különösen erre nem.

Az idős asszony fittyet hányva a figyelmeztetésre nagy robajjal kihúzott egy széket és leült.

Leértem a lépcső aljába, de a konyhaajtónál megálltam. Tudtam, ha belépek, sosem jövök rá, miről is folyik a társalgás. Zavartan merednének rám egy hosszú pillanatig, majd valami apróságra terelnék a szót, hogy sose tudhassam meg, mire is lenne kár felébrednem.

- Én akkor is azt állítom, hogy jogában áll tudni erről! Látnia kell a saját szemével! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve Mrs. Borgh.

Ám nem akárkivel állt szemben. Ha határozottságról volt szó, hát Katie-ben aztán emberére akadt.

- Már meghozta a döntését. Semmi szükség arra, hogy ismét felhozzuk ezt a témát, azt hiszem, épp elég nehéz számára feldolgozni a történteket. Ezzel csak megint felkavarnánk – válaszolt Katie nyugodtságot erőltetve magára.
- Hát éppen ez az! Ebből pontosan megtudhatná, micsoda rémes, kegyetlen alak ez a fickó, így könnyebb lenne neki elfelejtenie!
- Azáltal, hogy meggyűlöli? – hitetlenkedett barátnőm.
- Akkor legalább nem sóvárogna utána!
- Nem sóvárog utána.
- Nem, a fenét nem! – csapott az asztalra Mrs. Borgh. – Én is ott voltam tegnap este a fogadóban! Meg tegnapelőtt és az előtt! Láttam, amit láttam! Valahányszor rápillantottam, rémesen elszorult a szívem. Az a szerencsétlen lány maga a megtestesült világfájdalom!

Katie nagyot sóhajtott. Alighanem igazat adott beszélgetőpartnerének. Egy darabig tanácstalanul hallgattak.

Én pedig arra gondoltam, ezentúl jobban kell vigyáznom arra, milyennek is tűnök a többi ember előtt. Hogy mi ül ki az arcomra, mi rejtőzik a tekintetemben. Nem szabad engednem, hogy a bennem kavargó érzelmek nyomot hagyjanak a külsőmön. Nincs szükségem senki szánalmára, a magam önsajnálata is bőven elég.

- Vinné el az ördög ezt az átkozott fiút! – mordult fel Mrs. Borgh megtörve a csendet. – Nem ilyennek ismertem meg. Azt hittem, a világ rémesen félreismeri és csak énelőttem fedte fel az igazi énjét. Szentül meg voltam róla győződve, hogy valójában rendes gyerek, akárki akármit is állít róla.
- Flora is éppen így hitte – tette hozzá halkan Katie.
- Flegma volt és tapintatlan, ez igaz. De sosem hazudott. Legalábbis nekem nem… Ó, aranyom, ha hallotta volna, hogy beszélt Flora-ról! Ott ücsörgött a kertemben órák hosszat és folyamatosan áradt belőle a szó, hogy Flora így, Flora úgy… Biztos voltam benne, hogy őket az Isten is egymásnak teremtette, hogy Flora-nak majd sikerül megzaboláznia ezt a rémes gazembert, ő meg cserébe csepegtet belé egy kis bátorságot. Túl szép lett volna, nem igaz? De itt történt a szemünk előtt, hát elhittem. Én, naiv! Egyszerűen nem bírom felfogni ésszel, hogyan hibázhatott ekkorát ez a nyomorult! Ott volt tőle karnyújtásnyira a boldogság, sőt, az övé volt egészen – mert tudja, nekem, kedvesem, bizony elárulta, hogy még sosem volt ilyen boldog életében –, erre fogja magát és egy hirtelen, meggondolatlan mozdulattal elhajítja magától az egészet! Mondja csak, csillagom, hogyan lehet valaki ennyire rémesen ostoba?

Katie nem válaszolt.

- Én szembesültem az igazsággal – folytatta Mrs. Borgh. – Meggyőződésem, hogy Flora-nak is erre lenne szüksége. Akkor ő is végleg kiábrándulna ebből a rémes gazfickóból és ő sem akarná soha többet látni, akárcsak én! Az ég óvja attól, hogy valaha is a szemem elé kerüljön!
- Flora már napok óta hasonlóan érez, asszonyom – szólalt meg csendesen barátnőm.
- Igen, igen, tudom – felelte gyorsan a hölgy. – Eljött hozzám és elmesélte. Azonban én, drágaságom, reménykedtem még abban, hogy minden jóra fordulhat. Hogy ez a bitang képes lesz olyan szívhez szólóan rimánkodni, hogy a mi édes Flora-nk megbocsát neki. Hiszen csak ki kellett volna penderítenie azt a rémes libát! Mindenki tudta itt a szigeten, még ő maga is, hogy ezerszer jobban járna Flora-val, mint azzal a rikácsoló hárpiával. Bárcsak elmondta volna nekem az a rémes kölyök, mi történt, és ne Flora-tól kellett volna később megtudnom! Akkor aztán tisztességesen megmostam volna a fejét! Észhez térítettem volna egykettőre, az hétszentség! Ehelyett ez a betyár elmenekült innen, most meg itt van ez!
- Micsoda? – léptem be hirtelen a konyhába.

Pontosan úgy történt, ahogyan gondoltam: Katie és Mrs. Borgh riadtan rezzentek össze, mint akiket tetten értek. Barátnőm ijedten felpattant és sietősen igyekezett a háta mögé rejteni valamit. Gyanakodva közelítettem. Vendégünk nem várta meg, amíg elérkezek hozzájuk, hanem gyorsan felállt és távozni készült:

- Nekem sajnos most már igazán mennem kell. Nézzenek be hozzám valamikor, kedveseim. Minden jót – hadarta, azzal már el is tűnt Katie szitkozódó tekintetétől kísérve.
- Miről van szó? – kérdeztem, miközben próbáltam barátnőm háta mögé lesni.
- Semmi, igazán semmi. Kérsz egy teát? Vagy egy pirítóst? Nemsokára kész a pite, már a sütőben van. Épp fel akartalak ébreszteni, későre jár. Kikészítettem neked mindent ide az asztalra a reggelihez, amit sajnos egyedül kell elköltened, mert hamarosan megérkezik Mrs. Ross, és egészen biztosan egy életre elátkoz, ha nem látok hozzá időben a frizurájához. Szóval nekem most rögtön mennem kell, megtennéd, hogy egy negyedóra múlva kiveszed a pitét a sütőből? – darálta, majd elkezdett kifelé hátrálni a konyhából.

Én persze nem hagytam annyiban a dolgot. Látszólag beleegyezően bólintottam és közelebb léptem, majd mikor Katie elmosolyodott, jelezvén, gyanúja elillant, egy óvatlan pillanatban kikaptam kezéből a rejtegetett kincset. Egy magazin volt az. Ki volt hajtva, s Dennis jókora fotója nézett farkasszemet velem.

Izgatottam telepedtem le egy székre, és tanulmányozni kezdtem az újságot.

- Flora, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne… - szólalt meg a hátam mögött Katie.

Nem feleltem.

A lap egy hosszú interjút közölt Dennis-szel, amely néhány nappal korábban készült. Hosszasan ecsetelte a pire-i forgatást, csupa lényegtelent említve a rendezőtől kezdve a kardforgató leckéin át a forgatókönyvig mindent. De egy szó sem esett magáról, a szigetről.

Az a Dennis, akivel a riporter beszélgetett, bizony közel sem az a Dennis volt, akit én ismertem. Ez a számomra idegen fickó valósággal áradozott arról, hogy mennyire élvezte a forgatást, mert csodálatos volt ilyen kollégákkal együtt dolgozni, meg amúgy is imádta a szerepet és az egész történetet, úgy ahogy van. Hogy micsoda kihívásnak bizonyult megformálni ezt a karaktert, és bár kemény munka volt, de ő minden percét élvezte, mert itt rengeteg barátra tett szert.

Ez utóbbit talán még el is hinném, hiszen a vége felé kezdte felfedni a többiek előtt azt az oldalát, amit nekem is volt szerencsém megismerni, úgyhogy tényleg elképzelhető, hogy akadtak, akik megkedvelték. Megeshet, hogy még ő is majdnem megkedvelt egy-két embert.

Ám ettől eltekintve egy iszonyatosan ellenszenves, ömlengő alak rajzolódott ki ebből a cikkből. Tulajdonképpen nem annak kellett volna lennie, épp ellenkezőleg, kedvesnek és barátságosnak tűnt. Csakhogy ő a valóságban nem ilyen. Ez nem ő. Hogy tud ennyire meghasonlani? Hogy tudja egyszerűen a sarokba állítani az igazi személyiségét és felölteni egy teljesen másikat? „Ezt hívják színészetnek” – gondoltam cinikusan.

Sejtettem azonban, hogy nem ez volt az, amitől Katie óvni akart. Bár ez is elég furcsa, sőt hátborzongató, de azt hiszem, ezt még nem akarta volna elzárni előlem. Így hát buzgón tovább olvastam.
A legutolsó kérdés Dennis magánéletét firtatta. „Erről nem szívesen beszélek – válaszolta. – De annyit elárulhatok, hogy természetesen még mindig nagyon boldogan élünk Audrey-val. Már évek óta felhőtlen a kapcsolatunk, sosincs köztünk nézeteltérés, kezdem azt hinni, hogy ő számomra az igazi. Meggyőződésem, hogy mi már örök időkre együtt maradunk.” Még egy kis fotót is odabiggyesztettek a szöveg mellé, amin ők ketten vigyorogtak valami szörnyen előkelő estélyen.

Szótlanul tettem le az újságot.

- Jól érzed magad? – kérdezte Katie kedvesen.
- Persze, minden rendben. Ebben a cikkben valójában semmi olyasmi nincs, amit eddig ne tudtam volna – válaszoltam és felálltam, hogy teát töltsek a bögrémbe.

Kopogást hallottunk. Azazhogy inkább dörömbölést. Valaki egyszerre két kézzel döngetve az ajtót, sőt talán a lábával is rugdosva adta tudtunkra, hogy azonnali bebocsátást követel.

- Mrs. Ross megérkezett – állapítottam meg. – Menned kell.
- Valahogy biztosan rá tudom venni, hogy jöjjön vissza holnap, vagy hogy legalább várjon egy félórát.

Megráztam a fejem.

- Erre igazán semmi szükség. Jól vagyok, semmi baj – erőltettem mosolyt magamra. – Megreggelizek, aztán felmegyek, van egy csomó lemaradásom a ruhával.

Barátnőm egy darabig habozott, majd bólintott.

- Megyek már, Mrs. Ross. Már ott is vagyok, ne aggódjon – kiáltotta Katie és azzal távozott.

Én pedig visszabotorkáltam az asztalhoz, kezemben a forró teával. Lerogytam a székre és pillantásom még egyszer az ott heverő magazinra tévedt. Pár másodpercig csak bámultam Dennis megnyerően mosolygó képét, Dennis Lleyton-t, minden nő álmát.

„Azt mondják, a remény hal meg utoljára – mormoltam magam elé. – De egyszer az is meghal.”

46. fejezet

A nyuszi meghozta Nektek a folytatást! :) Sajnálom, nem ilyen hosszú szünetet terveztem, csak kicsit összejöttek a dolgok. Remélem, a következőre nem kell ilyen sokat várnotok.



A következő napok szélsebesen teltek. Sosem lehetek eléggé hálás a Brogaig-lányoknak, amiért hozzánk fordultak ezzel a kéréssel, ugyanis amivel én magam oly sokáig hiába próbálkoztam, nekik rögtön sikerült: kínáltak egy elfoglaltságot, ami végre minden időmet és energiámat lekötötte, ami megfékezte fájdalmasan csapongó gondolataimat.

Csillogó üveggyöngyök, fénylő fonalak, leheletfinom csipke és hófehér selyem között teltek az órák reggeltől estig. Miközben az ebédlőasztalnál egyik kezemmel táncoló lepkéket és szélben ringatózó virágszálakat rajzolgattam soron következő, kihímzendő motívumokként, másik kezemmel ügyetlenül igyekeztem a számba kanalazni a levest. Míg a teámat kavargattam, a fejemben folytonosan szabásminták és öltések, anyagminták és hímzések jártak.

Annie szinte naponta átjött próbálni, nyomában csacsogó testvérével, aki gondosan ellenőrizte a munkafolyamatot.

- Mostanra már mindenki kézhez kapta a meghívóját – huppant le egy székre Daisy. – Még a Franciaországban élő rokonaink is. Rengetegen leszünk, fergeteges mulatság lesz! Persze vannak néhányan, akik biztosan nem tudnak eljönni, ők már el is kezdték küldeni a nászajándékokat. Egy Londonban élő távoli nagybácsinkat állítólag a munkája nem engedi el egyetlen napra sem – legyintett hitetlenkedve. – Mindegy, kompenzálta egy csinos kis étkészlettel. És Dennis Lleyton sem jön – szegezte rám a tekintetét. – Szentül meg voltam róla győződve, hogy ti együtt érkeztek, azonban amikor pár napja átadtam neki a meghívót a pub-ban, azt felelte, köszöni, de nem tud eljönni. Azt állította, hogy addigra már elmegy a szigetről és annyi dolga lesz, hogy nem tud visszajönni. Mindenesetre Annie-éknek ajándékozott egy hatalmas, ódon étkezőasztalt. Szerintem egyenesen egy középkori várkastély lovagterméből származhat, tényleg akkora, hogy csaknem egész Pire körbeülhetné! És jó pár évszázados lehet! Egy vagyonba kerülhetett az a monstrum, de csodálatosan szép, igaz, Annie? Milyen gyönyörű faragott lábai vannak! Tegnapelőtt érkezett meg a komppal, rajta lógott egy cetli. „Hogy legyen mi körül összegyűlnie a majdani családnak” – ez állt rajta. Dennis Lleyton alighanem azt feltételezi, hogy többtucatnyi gyereketek lesz – nevetett Daisy a nővérére.

„Ez igazán kedves gesztus volt Dennis részéről” – gondoltam magamban, miközben azért fohászkodtam, hogy Daisy-nek eszébe ne jusson tovább firtatni, hogy mi ketten akkor miért is nem együtt megyünk a lakodalomba. De hál’ Istennek Annie-re időközben felkerült a még csak félkész ruha, amely már ilyen korai stádiumában is leplezetlenül árulkodott közeljövőbeli szépségéről, és a látvány elérte azt, amire még soha senki és semmi nem volt képes: a kotnyeles leányzó torkára fagyasztotta a szót.

***

Elmentek hát. Az egész stáb felpakolta minden holmiját és az ide rendelt tucatnyi hajóval elhagyták a szigetet. Mikor az utolsó hajójuk is eltűnt a láthatáron túlra, szinte hallani lehetett, amint egész Pire egy emberként megkönnyebbülten sóhajt fel: végre!

Visszakapták hát a csendet és nyugalmat, a békét és háborítatlanságot. Jó ideig ismét nem néz el errefelé senki. A helybéliek homloka megint kisimulhat, az udvariasan csak a szemükben meg-megvillant, ki nem mondott rosszallás és szemrehányás elpárologhat. Mr. Thompson-t senki nem fogja zargatni, hogy hitelkártyával szeretne fizetni, a pub sem zeng majd a mulatozástól hajnalig. A pire-iak, akik kiadták házaikat a filmeseknek, visszatérhetnek otthonaikba, az Athar Monadh alatti partszakaszon pedig újra csupán a sirályok járnak-kelnek. A szigeten tehát helyreállt a megszokott rend.

Szó mi szó, azért ezek a pire-iak alaposan rátettek egy lapáttal. A filmesek többsége ugyanis azért igencsak jól nevelt volt, valójában nem is nagyon keletkezett konfliktus a helyiek és a „betolakodók” között, néhány apró nézeteltéréstől eltekintve. Amelyek jó része egyébként Dennis nevéhez fűződik. Ha valaki, hát ő szemrebbenés nélkül visszaküldette az ételt, ha szerinte nem volt elég meleg, sós vagy egyszerűen csak nem felelt meg az ő ízlésének. Minden teketóriát mellőzve szóvá tette, ha úgy gondolta, a szobáját nem takarították ki eléggé. És volt olyan hihetetlenül pimasz, hogy sok pire-inak nem köszönt előre, ha meg mégis, hát nem vágott hozzá túl kedves képet. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a róla szóló, nem éppen dicsőítő történetek nemsokára kész anekdotákká növik ki magukat, amelyeket szívesen mesélnek majd a pub kandallója mellett üldögélve, utánozva Dennis hanglejtését, mozdulatait. Hogy honnan tudom mindezt? Hát onnan, hogy valójában már most is ezt csinálják.

Az első estén, amely immár a stáb nélkül köszöntött a szigetre, Katie-vel lementünk a fogadóba, amelybe ismét szabad bejárásom volt. Meglepően sokan ücsörögtek az asztaloknál és a pultnál, s víg muzsika szólt. Ekkor tudatosult bennem tulajdonképpen, hogy milyen sok helyi lakos hanyagolta az elmúlt hetekben a pub-ot, vélhetően az „idegenek” ottléte miatt. Élénken emlékszem rá, hogy a szigetlakók vagy csak hajnalban tették be ide a lábukat, mielőtt a hétalvó filmesek lebotorkáltak volna a reggelijükért, vagy egyáltalán nem is jöttek. Amikor itt töltöttem az estéimet Dennis-szel, alig láttam egy-két helybélit, természetesen ők is gondosan félrehúzódva méltatlankodtak a folyton idegesnek tetsző Bob-bal egyetemben, aki büntetésként fogta fel, ha valamelyik jöttment odaszólította őt magához.

Amint azonban a stáb távozott, e hely ismét megtelt vidám pire-iakkal, akik csaknem úgy festettek, mint a sziget régi királyának hadai, amint éppen legutóbbi fényes győzelmüket ünneplik. Harsány nevetés, söröskorsók csörömpölése és vígan folyó beszélgetés hangzott mindenfelől. No meg az esküdözések, fogadkozások, hogy ezúttal nem felejtenek, és nem lesznek olyan ostobák, hogy még egyszer hozzájárulnak egy filmforgatáshoz hőn szeretett szigetükön.

Minden olyan tehát, mint a tavalyi nyáron: ha nem láttam volna a saját szememmel, magam sem hinném, hogy itt valaha is filmet forgattak.

Két dolog, azaz két ember mégiscsak emlékeztetett a történtekre. Először is George Spencer, aki immár cseppet sem volt az a fickó, aki, amikor először járt nálunk, még kikérte magának, hogy ő egy ilyen helyen, mint Pire, jól érezhetné magát. Mit is mondott? „Nyugdíjasoknak való ez a sziget.” Mégis, ezen az estén ott ácsorgott a pultnak támaszkodva, pedig kollégái már hetedhét-határon túl voltak. Alighanem kevéssel korábban ő maga sem hitte volna, hogy így alakulnak majd a dolgok. Hogy éppen ő, aki állítása szerint ki sem bírná egy ilyen nyugis helyen, éppen ő önként és dalolva marad. És ki tudja meddig? Megeshet, örökre…

George-dzsal tehát nagyot fordult a világ. Féktelen bulizás helyett szemmel láthatóan örömmel beérte egy kis jókedvű beszélgetéssel Mr. MacBrayne és a frissiben visszatért Mr. MacLean társaságában. A kocsma vendégei kézről-kézre adták az este folyamán, mindenki váltani akart pár szót azzal az elszánt fiatalemberrel, aki úgy beleszeretett Pire-ba – no és persze Katie-be –, hogy a maradás mellett döntött. Hiába, Pire már csak ilyen. Ha erre a szigetre teszed a lábad, betolakodóként tekintenek rád, de amint kijelented, hogy imádod ezt a helyet, és ezt még tetézed is azzal, hogy idetelepülsz, nos, akkor semmi sem menthet már meg a helyiek szeretetétől.

A másik személyi változást Emily Brenish jelentette. Mint említettem már, elhatározta, hogy ő bizony hátrahagyva szülőföldjét, Will Grey-jel tart. Új életét már meg is kezdte: a stábbal együtt ő is búcsút intett a szigetnek és Will oldalán a napfényes Kalifornia felé vette az irányt. Hogy visszatér-e? Ki tudja… Mindenesetre Mr. és Mrs. Brenish erősen bízik benne, hogy egyetlen gyermekük mindössze egy kis kalandozásra vágyik, s ha ezt már megkapta, ha már kedvére kitombolta magát a messzi idegenben, a szíve visszahúzza majd Pire-ra.

Kényelmesen elhelyezkedtünk Katie-vel az egyik asztalnál, s hamarosan George is csatlakozott hozzánk. Bob kéretlenül is megjelent három sörrel a kezében.

- Ma ünnepelünk! A legjobb söröshordómat vertem csapra erre a különleges alkalomra – újságolta.

Felesleges lett volna rákérdeznem, mit is ünnepelünk. A visszakapott szigetet, természetesen.

Koppantak a korsók az asztallapon, ám a fogadós még nem távozott. Kötényzsebéből hófehér borítékot húzott elő és letette elém. Kérdőn pillantottam rá. Arcáról lefagyott mosolyából, elkomorult tekintetéből szavak nélkül is kitaláltam, vajon ki lehetett a levél küldője.

Bob elment, Katie és George pedig tapintatosan az asztal túlsó felére húzódtak és beszélgetésbe elegyedtek, így zavartalanul egyedül maradhattam nem várt postámmal. Mély lélegzetet véve igyekeztem erőt gyűjteni, aztán egyetlen határozott mozdulattal feltéptem a borítékot, amelyben egy meglepően kicsi papírlap rejlett.

„Amit tenni fogok, az nem én leszek. De meg kell tennem, így kívánja a kötelesség. Kérlek, ne felejtsd el azt az embert, aki melletted lehettem. Köszönet a feledhetetlen nyárért, Dennis”

Ennyi.

De mi az ördögöt jelenthet ez? Mégis mire készül? Istenem, remélem semmi ostobaságra! De nem, Dennis nem olyan. Nem az a hősszerelmes típus, aki egy csalódás hatására valami borzasztó, végzetes tettre vetemedne.

Az egész olyan, mintha búcsúzna. Mintha végleg lezárná életének azt a fejezetét, amely az elmúlóban lévő, különleges nyarunkat jelentette. Mi mást is várhatnék? Hiszen én voltam az, aki sarkon fordult, amint megláttam arcán a vágyat, hogy találkozzon velem. Ám ő volt az, aki számomra mindmáig érthetetlen módon játszotta a tehetetlen foglyot, aki az Audrey Brown nevezetű szörnyűséges börtönben sínylődik, és képtelen kiszabadulni. Szökött volna ki az ablakon! Vagy keresett volna fel a házunkban! Lehetetlen, hogy ne sikerült volna neki, ha nagyon akarja.

Hát nem. Most már nem fogok visszakozni, nem fogom elkezdeni ismét sajnálni magam, búslakodással tölteni idei utolsó pire-i napjaimat. Nem kísérletezek az üzenet megfejtésével. Ezzel az elhatározással sietősen összegyűrtem a papírlapot, és zsebre vágtam. Azon igyekeztem, hogy csupán a levélke legutolsó mondata ragadjon meg az emlékezetemben. Mert Dennis-nek igaza van. Ez a nyár tényleg feledhetetlen. Életem legfeledhetetlenebb nyara. Bár sajnos nem csak jó értelemben.

Az elején hirtelenjében nyertem egy nagyszerű barátot, aki az örök és őszinte barátság ígéretét hozta magával, és aki azóta éppolyan sebesen tűnt el előlem, ahogyan annak idején felbukkant. Fogalmam sincs, látom-e még valaha, de ha azt vesszük, hogy távozása óta mindössze egyszer beszéltünk, a válasz egyre bizonyosabban nemnek tűnik.

De hogy ne keseregjek sokáig az elvesztésén, Isten, a Sors, a Gondviselés vagy akárminek-akárkinek nevezzük is, elküldte nekem a Megvalósult Álmot. Ami talán csak egyszer esik meg az emberrel életében. Vagy egyszer sem. Hogy legszebb, legdédelgetettebb és leginkább lehetetlennek látszó ábrándjából valóság legyen. Az én álmomban a szőke herceg jön el értem fehér lovon. És bár Dennis nem szőke és a lova fekete, de mégiscsak eljött. A dolog szépséghibája csupán az, hogy mielőtt még megjelenhetett volna fejünk felett a „Vége” felirat, a herceg gondolt egyet és mégsem engem választott, hanem inkább gyorsan lelépett. Amilyen meseszerűen indult ez a történet, olyan kiábrándítóra sikeredett a vége.

Két csodálatos, nem mindennapi embert sodort mellém az élet ezen a nyáron, olyan váratlanul, amennyire csak lehet, és olyan boldogságot szerezve nekem ezzel, amilyet csak lehet. Ám sajnos ugyanazzal a lendülettel mindketten el is tűntek mellőlem.

Pontosan úgy állok most itt, ahogyan a nyár elején. És ahogyan ez idáig minden pire-i nyár minden egyes napján. Tulajdonképpen miért is szomorkodok én? Hiszen mindenki itt van körülöttem, akiknek eddig tökéletesen tudtam örülni, akik eddig kifogástalanul elegendőek voltak számomra. Igen, voltaképpen örülnöm kellene. És kétségtelenül örülnék is, maradéktalanul elégedett lennék, ha nem alakult volna úgy ez a nyár, ahogyan alakult. Mert bármennyire is szépek voltak ezek a napok, bármennyire is állítom, hogy eszem ágában sincs bánni a megtörténtüket, mégis ragyogó emlékükkel kenterbe verik az eddig felülmúlhatatlannak tartott egyszerű pire-i napokat.

Nincs más dolgom tehát, mint tudatosítani magamban, hogy ami történt, megtörtént, ám soha nem tér vissza, így ismét be kell érnem azzal a Pire-ral, amit egészen az idei évig ismertem. És ez nem lesz nehéz. Nem leszek boldogtalan, hiszen ez a kedves kis sziget mindig is Édenkert marad a szívemben. Még Dennis nélkül is.