2010. augusztus 26., csütörtök

Out of office #2

Lassan vége a nyárnak, de még mielőtt ez bekövetkezne, sikerül végre nyaralnom egy picit. Úgyhogy most az oldalaimat "bezárom" egy pár napra, előreláthatólag legközelebb úgy szeptember 5-én jutok ismét netközelbe. Talán előbb is, de nem ígérek semmit. Természetesen nagyon örülnék neki, ha Ti addig is szabadon garázdálkodnátok itt, írjátok meg a véleményeteket, szóljatok hozzá, olvasgassatok!
Kellemes nyárvéget mindenkinek, nemsokára találkozunk! :)

2010. augusztus 22., vasárnap

Írói fórum 4.

Épp most néztem, hogy már több mint egy hónapja nem beszélgettünk az írásról! Úgyhogy most közreadok ismét pár gondolatot, még mindig Jennifer Donnellytől, bár most már lassan új írót kell keresnem, akitől hasonlóan izgalmas dolgokat mutathatok Nektek.

Ez a mostani kis összeállítás szerintem nemcsak érdekes, hanem kifejezetten hasznos is lehet számunkra, ugyanis számos tanácsot, ötletet ad az íráshoz, szempontokat, amelyeket érdemes megfontolni.


"Csak egy dolog tehet íróvá: az írás. Bármilyen írás: napló, határidőnapló, levelek a nagyinak - mind segít, hogy jobban bánj a szavakkal. Ahogy írsz, rájössz, hogy a kevesebb több. Érzed, hogy egyszerűen és elegánsan kell írnod, érzed, hogy mikor kell abbahagynod, hogy ereje legyen az adott jelenetnek vagy bekezdésnek. Én is folyton ezzel kínlódok. Hajlamos vagyok túl sokat írni, de fantasztikus érzés, amikor sikerül lerövidítenem egy jelenetet.
Az olvasás is hihetetlenül fontos. Sokat tanulhatsz más íróktól: láthatod, mi az, ami megy nekik, és milyen hibákat vétenek. Lehet az egy regény, egy újságcikk vagy akár a müzlis doboz hátulja - mind az írásról szól. Valakinek gondolkodnia kellett rajta. A te feladatod olvasóként, hogy eldöntsd, mennyire végezte jól a munkáját. Talán nem is tudatosul benned, de minden alkalommal, amikor belefeledkezel egy történetbe vagy egy cikkbe, tanulsz a szöveg felépítéséről, a struktúráról és a stílusról. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy iskolába, tanfolyamra járjak, amikor elkezdtem az írást, így azt használtam, amit tudtam: jó könyveket.
Szintén nagyon fontos, hogy mindig befejezd, amit elkezdtél. Sokan mondják nekem, hogy olyan sok történetbe fogtak már bele. A kezdés jó. De be is kell fejezni. A befejezés különbözteti meg a könyvet az ötlettől. Igenis kényszerítsd magad, hogy leülj az íróasztalodhoz (nyugodtan ragaszd oda a hátsód a székhez), verekedd át magad a felmerülő problémákon. Nagyon fontos a fegyelem. Arra késztet, hogy gondold végig az ötletet a legelejétől a legvégéig, és hogy dolgozd össze a történet különböző szálait egy kerek egésszé. Próbáld ki, és sokkal magabiztosabban leszel képes elmesélni egy történetet. A felépítés sosem lesz egyszerűbb (ezt bizton állíthatom, én még négy könyv után is küzdök vele), de tapasztalattal és egy kis önbizalommal sokkal könnyebb lesz nekivágni... és tökéletesíteni.
Végül figyelj oda jól a gondolataidra és az érzéseidre, becsüld meg a megfigyeléseidet. Amíg tinédzser vagy - és sokszor még az után is - nagyon sokan meg akarják neked mondani, hogy mit gondolj és érezz. Próbáld meg meghallani a saját hangodat. Ez a tied, és csakis a tied, egyedülálló és méltó a figyelmedre, és ha hallgatsz rá, írót faraghat belőled."


Ennek minden egyes sorával egyetértek. Mint mondtam, rengeteg hasznos tanács van benne, amelyet érdemes megfogadni. Nekem speciel a történetek befejezéséről szóló részt kellene megfogadnom... Na és a rövidítések... minden egyes kihúzott szóért vérzik a szívem...
Remélem, Ti is találtok benne egy-két hasznavehető apróságot! ;)

2010. augusztus 16., hétfő

Négyes számú palack

Egy nap késéssel, de itt a folytatás, amely szerintem az eddigi leghosszabb rész ;) És amelyben végre eljutunk Pire-ra... :) A fejezetben felbukkanó zenét természetesen oldalt meghallgathatjátok ;) (ami nekem egyébként nagy kedvencem... ;) )
És még egy kulisszatitok: az illusztrációként használt kép saját gyártmány, az írországi Malahide partjainál készült :)
Jó olvasást!




Kedves Barátom!

Azt hiszem, már teljes joggal nevezhetlek így (bár már korábban is megelőlegeztem Neked ezt a megszólítást), hiszen már most is rengeteg olyan dolgot tudsz, amiről soha senkinek nem meséltem. Márpedig a barátok azok, akik tudják a legféltettebb titkainkat is, nemde? Ráadásul Te leszel az, aki elvisz végre az unalom szigetéről, és a barátok azok, akiknek a segítségére mindig számíthat az ember, ugye? Remélem, nem veszed ezt érzelmi zsarolásnak, nem annak szántam. Éppen ezért nem is hozom most fel, hogy örülnék, ha mielőbb megérkeznél, mert bízom Benned, és tudom, hogy jó okod van a késlekedésre. Biztosan tovább tart megszervezni ezt a mentőakciót, mint ahogyan én azt naivan hiszem, igaz?

Mikor a legutóbbi üzenetemet elküldtem Neked, eszembe jutott, hogy már rég meséltem a kísértetjárta házról. Mielőtt tehát folytatnám a történetemet, elárulom, hogy ez a világ valaha volt legfurcsább szelleme. Szerintem rock rajongó. A múlt éjjel úgy hajnali kettő felé ugyanis olyan hátborzongató zajokat hozott felém a szél, amelyek szó szerint kísértetiesen emlékeztettek az AC/DC If You Dare című dalára. Két lehetőség van: vagy menthetetlenül imádom a rockzenét, és legközelebb már a tenger hullámaiból is a Black Sabbathot fogom kihallani, vagy Pire hatása kezd megmutatkozni, és ez már az őrület jele. Esetleg van egy harmadik lehetőség is: a helyi szellem tényleg szereti a rockot, úgyhogy talán érdemes lenne felkeresnem, biztosan egész jól eldumálgathatnánk. Legalább lenne egy barátom itt. Ám ahhoz előbb le kellene küzdenem a természetfelettitől való félelmemet. Talán ha a bátyám nem nézetett volna velem horrorokat ötéves koromban, most nem lennék így betojva a kísértetektől. Azt hiszem, inkább csukott ablakkal alszom ezentúl.

De most térjünk vissza az eredeti történethez, ha jól emlékszem, valahol ott hagytam abba, hogy erőt vett rajtam a pillanatnyi tudatzavar, azaz összepakoltam szerény cuccomat a hátizsákomba, hívtam egy taxit, és a reptér felé vettem az irányt. Nos, az a bizonyos agybaj egy elég hosszú pillanatig tartott, ugyanis amikor nem sokkal később átvehettem a Glasgow-ba szóló repülőjegyemet, kifejezetten boldog voltam, mintha egy hosszú, kalandos út után végre haza indulhatnék. A hosszú és kalandos út stimmelt, a haza kevésbé. Mint már mondtam, gyenge voltam: megmagyarázhatatlan nosztalgiával gondoltam a nagyi kertjére, ahol nemsokára vidáman falatozhatok a Mrs. MacIntyre szuperbiztos receptje alapján készült muffinból. Biztosan csak nagyon éhes voltam. Gyorsan vettem is magamnak egy csomag kekszet Stevie tartalékából, s ahogy közben visszaidéztem a talált pénz különös történetét, ami mintha a fiúk utólagos bocsánatkérése lett volna, legalább már nem Pire-t kezdtem el tőlem szokatlanul dicsfénnyel övezni, hanem a befuccsolt bandánkat sirattam. Hurrá.

Másfél órával később a gép erőteljesen vágott neki a felszállásnak, s magam mögött hagyhattam New Yorkot, álmaim romba dőlésének helyszínét. Nem csoda, hogy megkönnyebbülést éreztem. Persze, hiszen kitartóan hessegettem el magamtól a gondolatot, hogy azért Pire-on sem lesz éppen fenékig tejfel az életem, sőt.

Glasgow után stoppal folytattam az utamat, mivel a pénzem utolsó morzsáit a kompjegyre tartogattam. Amikor azonban már órák óta áztam a szakadó esőben egy elhagyatott út szélén, ahova egy disznókat szállító gazda rakott ki, miután a szagra panaszkodva, nem törődve a bezúduló esőcseppekkel, teljesen letekertem az ablakot, feladtam. Éhes voltam és csuromvizes. Már tudtam, mit utáltam mindig is a legjobban ebben az átkozott országban. Hát persze, hogy az időjárást!

Megadóan váltottam meg a jegyet egy arra járó buszra, ami öt perc alatt álomba is zötykölt. Naná, hogy ezek után elfelejtettem időben leszállni.

Számos kitérő és undok sofőr után, akik a szótlanságom és az elmúlt hónapokban rám ragadt akcentusom miatt tudatlan amerikai turistának néztek, végre megérkeztem Gearasdan kikötőjébe, ahonnan a Pire-ra közlekedő komp, a Shillay indult. Azaz csak indult volna. Hiába kerestem ugyanis a vén csotrogányt a nálánál ezerszer szebb, fiatalabb és nagyobb hajók között, nem találtam. Az információs ablaknál megtudtam, hogy a Shillay néhány hete súlyos balesetet szenvedett, és már lehetetlen lett volna megjavítani, úgyhogy egyszerűen kivonták a forgalomból.

Amilyen öreg volt, ez már sejthető volt, de azért óriási felelőtlenség volt kivárni, hogy egy ilyen baleset vessen véget a szolgálati éveinek. Már évekkel, sőt, évtizedekkel ezelőtt el kellett volna küldeni nyugdíjba, olyan állapotban volt az a ladik, hogy szabályos halálfélelmem volt, amikor arra kényszerültem, hogy rátegyem a lábam a rozsdás fedélzetére. Persze ezt a véleményemet megtartottam magamnak, hiszen épp arra készültem, hogy lealkudjak a menetjegyből, mivel a vakmerő buszozás jelentősen megcsappantotta a tartalékomat.

- De azért ugye közlekedik valamilyen hajó Pire-ra? – kérdeztem az ablak mögött ülő terebélyes asszonyságot. Nem is tudtam, milyen válasznak örülnék a legjobban. Utálni fogom Pire-t, szóval lehet, meg kéne könnyebbülnöm, ha rajtam kívül álló okok miatt nem tudok odajutni. Biztos nincsen másik hajó a Shillay helyett. Elvégre ki akarna arra az elmaradott szigetre utazni? (Mármint a normális, épelméjű és tisztázott anyagi helyzetet élvezők közül – ergo magamat nem számítottam.) Az ottaniak meg még örülnének is, ha soha többet nem tudnának eljönni imádott szigetükről, és maguk maradhatnának a kis belterjes közösségükben.
- Természetesen szolgálatba állítottunk egy másik hajót – mosolygott udvariasan a nő. Pire-Joley: 1-0. – Keresse a Maduinnt, kérem.
- A halászhajót?! – kiáltottam fel. Tévedtem, amikor azt hittem, a Shillaynél nincs veszélyesebb. – MacLeanék lélekvesztőjét állították be a Shillay helyére?
- Átmeneti megoldás – tárta szét a kezeit sajnálkozva az asszonyság. – A társaságunk a jelenlegi körülmények között nem engedheti meg magának, hogy egy új komphajót vegyen, ráadásul ez egy rendkívül ritka és alig igénybevett járat, így egyelőre a Maduinn is kiváló a célra.
- Remélem, ez azt jelenti, hogy a jegy is olcsóbb lett – feleltem. Bár a Shillay sem volt egy luxusjacht, de a Maduinn mégiscsak egy halászbárka!
- Sajnálom – mondta a nő. – A jelenlegi körülmények között...
- Tudom, tudom, a nehéz gazdasági helyzet – szakítottam félbe, mire a nő bólintott. – Éppen erre szeretnék én is hivatkozni. Sajnos csak a jegy felét tudnám kifizetni, egyszerűen nincs több pénz nálam. Viszont élet-halál kérdése, hogy eljussak Pire-ra.

Sosem voltam jó színésznő, most mégis reménykedtem, hogy a hatalmasra nyílt, ártatlan szemeim meggyőzik a nőt. Végül is eddig egész kedvesnek tűnt.

- Nagyon sajnálom, hölgyem, nem engedhetünk az árainkból – rázta meg a fejét.
- Persze, megértem. És ha megígérném, hogy Pire-on kifizetem a másik felét? Ott biztosan hozzájutnék némi pénzhez.

Eddig nem terveztem, hogy a nagyim nyakán élősködjek és lenyúljam a pénzét. Csak egy fedett hajlékra és némi ételre számítottam, amíg össze nem szedem magam. De lám, máris a tőle felvett hitelekkel operálok. Hú, de büszke lehetek magamra!

- Nézze, kisasszony, én igazán szívesen segítenék, de a szabályzatunk nem engedi, hogy efféle kivételeket tegyünk.

Sajnáltam a nőt. Természetesen ezt a választ vártam, mi mást mondhatott volna? Nyilván nem vihetnek át fillérekért bárkit, aki könyörgő szemekkel rimánkodik nekik, akkor elég hamar csődbe mennének. Viszont nekem nem volt kedvem a közelgő éjszakát a várótermükben, ne adj’ Isten, az utcán tölteni. Utolsó kísérletként aljas húzásra vetemedtem.

- Tudja, a nagymamám nagyon beteg, és ha nem láthatom még ma, talán...

Még néhány műkönnyet is megpróbáltam kipréselni magamból, ami nem igen ment, úgyhogy gyorsan lesütöttem a szememet, és látványosan szipogni kezdtem.

- Ó, Istenem, ezt sajnálattal hallom! – kiáltott fel rögtön a nő, és tudtam, nyert ügyem van. – Ha nem vagyok túl indiszkrét, megtudhatnám, kiről van szó? Tudja, ismerős vagyok Pire-on, de amikor a legutóbb ott jártam, nem mondta senki, hogy efféle szörnyűség derült volna ki bárkiről is.

A francba! A világon talán ha tíz olyan ember akad, aki rendszeresen jár Pire-ra, és én persze, hogy kifogtam közülük az egyiket! Két választásom volt: vagy bevallom, hogy hazudtam, és akkor biztosan nem kapok jegyet, még teljes áron sem, vagy elkezdem híresztelni, hogy a nagyira vár már a kaszás. Elvégre elég idős már, és ilyenkor bármi megtörténhet... Ilyen gondolatokkal már biztosan a pokolra jutok, igaz? Mentségemre szóljon, hogy végül az egyes számú lehetőséget választottam. Nagyjából.

- A nagymamám Mrs. Borgh – vallottam be. – És igazából nem tudom, pontosan mi a helyzet, csak tudja, olyan sokat panaszkodott a múltkor a telefonba, hogy muszáj meglátogatnom. Nem akarok rémeket látni, de hát ebben korban már sosem tudhatja az ember...
- Milyen igaza van, kisasszony! – bólogatott egyetértően a nő. – Mrs. Borgh igazán szerencsés, hogy ilyen aggódó unokája van – képzelheted, hogy ekkor égett a bőr a képemről. Évek óta nem beszéltem a nagyival sem telefonon, sem sehogy. – Mindazonáltal megnyugtathatom, hogy amikor én legutóbb láttam őt, igazán jó színben volt.
- Köszönöm, ez nagyon kedves öntől – hálálkodtam. – Azért szeretném a saját szememmel is...
- Hogyne, hogyne – szakított félbe az asszony, és már neki is látott a jegyem kiállításának. – Olyan sokan itt hagyják a visszajárót, nem fog hiányozni az a pár font – azzal az orrom alá dugta a jegyet, én pedig minden maradék pénzemet odaadtam az utolsó pennyig. Végül is az összes zsebem alapos kiürítése után ki tudtam csengetni majdnem a háromnegyedét az összegnek. Pár perccel később pedig a halálfélelmem leküzdése után, nagy levegőt véve a Maduinn fedélzetére léptem.

A munkanap végén hazatérők kíváncsi tekintettel méregettek. Kezdődik! – sóhajtottam egy félreeső helyre, minden más utastól távol kucorogva. Innentől sehova nem mehetek, semmit nem tehetek a folyton figyelő szemek tudta nélkül. A magánéletemnek búcsút inthetek, és kezdhetek hozzászokni a gondolathoz, hogy a Pire nevezetű kommunában senkit sem zárhatok ki a privát szférámból. Tényleg ennyire le lennék égve, hogy ezt el kell viselnem? Akinek még egy kompjegyre sem volt pénze, hallgasson, igaz?

Az utat én a nem létező mentőcsónak keresésével, utastársaim pedig annak találgatásával töltötték, hogy vajon ki lehetek. Ha jól emlékszem, voltam Annie Brogaig, azaz most már Annie Grimsay esküvőről elkésett barátnője (itt értesültem arról, hogy Annie hozzáment a nyáron Duncan Grimsay-hez. Mit ne mondjak, ideje volt. Azok ketten már a homokozóban is folyton egymást méregették.) Pár, magát rendkívül humorosnak tartó fickó azzal poénkodott, hogy én biztosan Mr. MacBrayne neten rendelt orosz felesége vagyok. Haha. Végül arra jutottak, hogy valami hollywoodi stúdió küldött, hogy forgatási helyszíneket keressek egy újabb filmhez. Na persze. Mintha lenne olyan eszement hollywoodi stúdió, aki itt, éppen itt akarna filmet forgatni! Kicsit sokat képzelnek magukról, nem? (Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy az érkezésem után megtudtam: már két filmet is forgattak itt, az egyiket éppen ezen a nyáron. Ki érti ezt...?)

Mindenesetre senki sem ismert fel, s elégedetten nyugtáztam, hogy habár nem telt el azért olyan sok idő, mégsem lehet rám ismerni a tizenöt éves önmagamhoz képest. Hiába, a szemüveg és a fogszabályozó eldobása, meg plusz húsz centi haj csodákra képes.

Miután előzetes várakozásaimmal ellentétben úgy tűnt, egyben megérkezünk a szigetre, kicsit körülnéztem a kikötés közben. Igen, Pire pontosan olyan volt, amilyenre emlékeztem. Kicsi.

Semmi sem változott, mintha megállt volna az idő. Néhány ház álldogált a kikötőben, pár további pedig szétszórva, látszólag rendszertelenül a hegy oldalában. Amott a fogadó, a legnagyobb épület. Máshol ki sem lógna a méreteivel, itt azonban hatalmasnak látszik a többi házikó mellett. És a nagyi háza? Hamar megtalálta a szemem Athar Monadh oldalában a szürke kőházat, aminek csak a tornya hegyét lehetett innen látni. Azonban már így is látszott, hogy a kastélyszerű épület nem igazán illik ide, a piciny, egyszerű, praktikus házak közé. A fényűzés és az elegancia távol állt a hagyományos pire-i stílustól, s annak idején, amikor a nagyiék megvették a házat, örültem, hogy ha már mindenképpen ezt a világvégi helyet kellett kiválasztaniuk, legalább nem valami öreg lyukba költöztek, hanem a környék legszebb, leghivalkodóbb házába. Persze azért ez nem vigasztalt, amikor végtelennek tűnő vakációkat kellett itt töltenem.

A Maduinn végre kikötött, és én ismét biztonságos talajra tehettem a lábam. Az utasok a pub felé özönlöttek, hogy egy korsó sör mellett kitárgyalják a mai napot. Biztosra vettem, hogy én leszek a fő téma, hiszen nem mindennap vetődik erre egy idegen. Sőt, gyakorlatilag soha.

Nekem persze eszem ágában sem volt a fogadó felé sodródni a „tömeggel”, inkább nagy lendülettel átvetettem a vállamon a hátizsákomat, és a nagyi háza felé indultam. Tudtam ugyan, hogy itt tartózkodásom alatt lehetetlen lesz nem összefutnom egyetlen helybélivel sem, és valószínűleg az udvarias csevegést sem fogom túl gyakran megúszni, de azóta is igyekszem a lehető legkevesebbre redukálni ezen alkalmak számát.

Fogalmam sem volt, otthon találom-e majd a nagyit, talán épp meglátogat valakit, vagy ő is a fogadóban ücsörög kedélyesen cseverészve. Legfeljebb leülök a küszöbre és megvárom. Amint megindultam felfelé a kacskaringós utcán a ház irányába, még éreztem a hátamba fúródó tekinteteket, ahogyan a helyiek bőszen találgatják, hova, merre és miért indulok. A véletlenül erre tévedő idegen és a hollywoodi helyszínkereső alighanem kizárva, hiszen nem az egyetlen biztos pontnak számító fogadóba mentem, hanem határozottan szedtem a lábamat Athar Monadh oldalában. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor egy éles kanyar után végre eltűnhettem a kikötőben ácsorgók szeme elől.

Egy percre megálltam, ki kellett fújnom magam. Fáradt voltam a hosszú úttól és a sietős lépteimtől felfelé a kaptatón. Megengedtem magamnak, hogy körbenézzek az elém táruló tájon. Azért be kell látni, nem egy csúnya hely ez a sziget. Alattam a fodros hullámok nagy robajjal csapódtak a szikláknak, hátukon meg-megcsillant a lassan lemenő nap fénye. Mögöttem, azaz inkább felettem a hegyoldal haragos zöld oldala szigorúan magasodott a házak fölé. Egész csinos kis sziget. De hát sosem a tájra panaszkodtam. Pire igazán nem tehet róla, hogy ennyire kieső helyen áll, és hogy a lakói olyanok, amilyenek.

Összeszedtem magam, és folytattam az utamat felfelé. Nem sokkal később kis ösvényre tértem le, ami a felületes szemlélőnek fel sem tűnt volna. Én viszont annak idején gyakran errefelé csatangoló gyerekként tudtam, ez a legrövidebb út a nagyi házához. Néhány lépéssel később az ösvény mintha eltűnt volna két bokor között, ám én kitartóan préseltem át magam közöttük, ami a hátizsákommal együtt nem volt kis mutatvány. Hiába, az eltelt évek alatt azért nőttek ezek a növények valamicskét.

Miután átverekedtem magam ezen az akadályon, elém tárult a ház. Pontosabban csak az egyik, kevésbé dekoratív oldala, de azért így sem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el a látványtól. Az ott Adam ablaka, régebben állt alatta egy akácfa, amit a nagyiék kivágattak, amikor a bátyám azon lemászva próbált meg egyszer elszökni. Persze csak a kikötőig jutott. És a nagyiék sosem gondoltak arra, hogy az én ablakom alatt álló almafán is pompásan lehet közlekedni. Vagy csak túl finom volt ahhoz a gyümölcse, hogy ilyen könnyen megszabaduljanak tőle. Meg aztán én okosabb voltam annál, hogy ilyen szánalmas menekülési kísérletekre vállalkozzak. Ennél azért körmönfontabb voltam: egyszer elbújtam az induló Shillayen. Ha az az átkozott Mrs. Grant nem sikított volna akkorát, amikor észrevett két láda között kuporogni, simán kijutottam volna innen. Pech.

Aztán megláttam a verandát, ahova esős napokon húzódtunk be, szinte mindig ott ettünk olyankor. Ha meg sütött a nap, hát egyenesen a kertbe ültünk ki reggelizni. Most is ott állt egy asztalka paddal, székekkel. Még a terítő is ugyanaz volt, mint amire emlékeztem. És az asztalon pedig... Istenem, étel! Friss, meleg, még gőzölög! A gyomrom hangos korgással válaszolt a látványra, és akaratlanul is közelebb léptem. Egy nagy tál zöldségleves, a nagyi biztosan a Dunnet-farmról szerezte be a hozzávalókat. Ő nemigen termeszt zöldséget a kertjében, inkább a virágokkal foglalkozik, no meg az egynéhány gyümölcsfájával.

Dunneték... na, őket sosem bírtam megérteni. Csillogó, gazdag, jól működő városi életet hagytak hátra ezért. Állítólag nem voltak boldogok. Hát, szerintem csak nem próbálkoztak eléggé. Vagy meghibbantak. Talán a Pire-kórság veszélyesebb, mint hittem, és már a tengeren túl is fertőz.

Az a leves viszont akkor is ellenállhatatlanul nézett ki, az illatát ráadásul éppen felém sodorta a szél. (Szerintem engem utál az itteni szél, folyton kínoz. Meséltem már a szellemházról, ugye?) Volt még ott egy tál tarkabarka saláta, mellette sült krumpli. Önkéntelenül is találgatni kezdtem, hogy vajon hús vagy hal lesz-e mellé? Csak egy teríték volt az asztalon, a nagyi nyilván az utolsó kellékekért szaladt be, és mindjárt itt lesz.

Persze az ember ilyen helyzetben azon kezd el filózni, hogy mivel álljon a meglepett házigazda elé, hogyan adja elő gondját-baját úgy, hogy az illető ne kapjon szívinfarktust. És nyilván megfordul a fejében, hogy mi lesz, ha nem fogadják szívesen. Ha nem lesz kellemes a meglepetés. Ha szemrehányást kap, amiért nem járt erre már évek óta, de még csak nem is telefonált. Ha a családjával együtt szinte kitagadta a nagymamáját. Nagyot nyeltem erre a gondolatra. Mindezidáig nem is jutott eszembe, hogy a nagyi esetleg nem fogad szívesen, hogy talán kidob. Minden joga meglenne rá. És talán él is vele.

Elhatároztam, hogy visszafordulok. Fogalmam sem volt, hova menjek, pénz nélkül mihez kezdjek, ráadásul úgy, hogy legkorábban csak holnap reggel szabadulhatok innen. De nem mertem megkockáztatni, hogy a nagyi elkergessen. Nem úgy emlékeztem rá, mint aki képes volna ilyesmire, dehogy, ő az a tipikus jóságos nagymama volt, de amit vele tettünk, az nem volt éppen szép. Anyuék néha felhívták ugyan, de sosem látogatták meg. Minimalizáltuk vele a kapcsolatunkat, miközben meg sem próbáltuk megérteni a döntését. Na jó, azt nem lehet megérteni, de tudomásul venni... talán meg lehetett volna kísérelni.

A nagyi utálni fog, és jól teszi, mi mást is várhatnék tőle? Butaság volt erre az útra pocsékolni a pénzem, talán mégis inkább anyuéknál kellene könyörögnöm. Jobb lesz, ha mielőbb lelépek, egyszerűbb, ha nem is tudja, hogy itt jártam – gondoltam, és sarkon fordultam, hogy ismét a bokrok felé vegyem az irányt.

- Joley! – hallottam meg egyszeriben az ismerős hangot a hátam mögül. – Joley, tényleg te vagy az?

Lélegzetvisszafojtva fordultam meg, nem tudtam, mivel találom majd szembe magam: egy kedves, mosolygós arccal vagy egy szigorú, hideg tekintettel.

Egyelőre azonban Mrs. Brenish pszichopata sorozatgyilkosokat megszégyenítően villogó szemeivel: na igen, én most elvileg a szobákat takarítom, és nem a mentőakciómat szervezem. Mintha nem lenne mindegy ezeknek a szobáknak, nem jár erre egy árva vendég sem. Amint lelép ez a rabszolgahajcsár, folytatom az írást, rendben?


A világ legtöbbet dolgozó szobalánya / pincérnője / csaposa / mosogatólánya / takarítónője / mindenese,
Joley

2010. augusztus 11., szerda

Az új szomszéd

Íme, diana beleegyezésével, az én alkotásom, amit Rita pályázata inspirált. Könnyű kis nyári semmiség :)


Kedves Laura Casey!

A nevem Timo Goldmann, mondhatni, én vagyok az új szomszédja, az az „elvetemült, vakmerő őrült, aki arra a szörnyű gondolatra jutott, hogy jó ötlet lenne egy apró bajor pékséget nyitni a Fő utca 47. alatt”. (Ugye pontosan idéztem a panaszleveléből, amelyet volt kedves múlt hétfőn eljuttatni a Városházára?)

Nos, kedves Miss Casey, igazán nem értem, mi a problémája az én kis üzletemmel. Ahogyan Ön is írta, mindössze egy csöpp pékségről van szó, nincs itt semmi ártalmas vagy mérgező, csakis meleg, ropogós zsemle, perec és fánk. Nincs kedve leugrani egy kóstolóra? Esetleg ihatna mellé egy csésze illatos, forró feketét. Nézzen be, a vendégem! Meg fogja látni, hogy teljesen felesleges aggódnia.


Szeretettel várom,

Timo


U.i. Szívesen átadtam volna egy kevés friss diós csigát, amit épp az imént vettem ki a sütőből, de hiába csengettem, nem nyitott ajtót, pedig a zörejek miatt azt hittem, itthon volt. Mindenesetre az ajánlatom természetesen változatlanul áll!



Tisztelt Mr. Goldmann!


Nagyon is jól tudom, mire megy ki a játék, miért ilyen mézesmázos velem, de időben szólok: felejtse el, nem vagyok megvesztegethető!

Ellentétben Heather Chapmannel a Városházán. Merthogy elvileg Ön nem tudhatná, hogy ki tett panaszt a kis boszorkánykonyhája ellen, pláne nem azt, hogy mi állt abban a bizonyos dokumentumban, amely miatt csak ideiglenes működési engedélyt kapott. Igen, nekem is megvannak a magam kapcsolatai, Herr Goldmann, csakhogy azok nem holmi Feketeerdő tortaszeletekre vannak építve, mint az Ön esetében. Azt hiszi, egy pár süteménnyel bármit elérhet? Heather Chapmannél talán, számára a szénhidrát olyan, mint a levegő, de ki kell ábrándítanom: nálam ugyan hiába próbálkozik! Nem vonom vissza a panaszomat, punktum!



Laura Casey


U.i. Az nem jutott eszébe, hogy nem véletlenül nem nyitottam ajtót? Hagyjon fel a nevetséges, küszöb alatt becsúsztatott levelekkel, ha kérhetném!



Kedves Laura!


Nagyon sajnálom, hogy ismét levelet küldök Önnek, de meg kell értenie, milyen fontos számomra ez a kis pékség. Mindig is az volt az álmom, hogy saját üzletet nyissak, ahova az emberek szívesen betérnek reggelenként, hogy egy kicsit talán jobban induljon a napjuk.

Egy olyan találkahely akartam a városban, egy igazán különleges tájékozódási pontot. Most, hogy itt vagyok a finisben, gondolom, megérti, hogy nehezen adom fel.

Ha a meghívásomat, mint sejtem, nem akarja elfogadni, elárulná, kedves Laura, mivel győzhetném meg? Biztosan nagyon kedvelte a hely előző bérlőjét, az öreg Mary Lou Stevenst, igaz? Ha csak az ő virágboltja hiányzik, két utcával odébb van egy másik, ott is igazán szép virágokat adnak, nekem elhiheti. Vagy ha csak a nénivel szeretne beszélgetni, megadhatom a számát, nekem itt hagyta, amikor átvettem a helyiséget.

Szóval, ha szüksége lenne rá, tudja, hol talál meg.


Üdv,

Timo


U.i. Feketeerdő tortát speciel nem árulok. Próbálja meg Sally Whitman cukrászdájában, a Tulipán utca sarkán!



Tisztelt Mr. Goldmann!


Hogy mivel győzhetne meg? Nos, mit szólna, ha egy másik helyen nyitná meg a kis álomboltját? Mondjuk a szomszéd városban? Nem is értem, miért ide jött, ha jól tudom, nem idevalósi, úgyhogy mindegy melyik városkában kezd új életet, nem?

Igazán köszönöm a segítségét, de sosem kedveltem az öreg Mrs. Stevenst. Nagyot hall, és mindig olyan hangosra állította a rádióját, hogy én is hallottam, itt az emeleten. Tudom, hogy most azt hiszi, nekem mindenkivel bajom van, aki ki merészeli venni a lakásom alatti üzlethelyiséget, de téved. Magával sem lenne semmi gondom, ha nem pékséget nyitott volna. Hanem mondjuk egy antikváriumot. Annak is elég jellegzetes illata van, nem gondolja? Fontolja meg!

És nem venné ki a kínálatából azokat az orrfacsaróan édes szagú szilvás izéket? Szellőztetni szeretnék, ha nem bánja.


Laura Casey



Kedves Laura!


Örülök, hogy nem a származásommal akadt gondja, már attól tartottam, hogy a nagyapja ellenünk harcolt a világháborúban, és ezért gyűlöl. De úgy látom, talán van némi remény.

Azok a bizonyos szilvás izék lepények, és a vendégeim körében abszolút az elsőszámú kedvencnek tekinthetők, szóval muszáj maradniuk, sajnálom. Tudja, Mr. És Mrs. Garrett, akik Ön felett laknak, éppen annak örültek a minap, hogy milyen finom illat terjeng a levegőben a ház körül, amióta itt vagyok. El kellene beszélgetnie velük, nagyon kedves emberek.

Tehát, Laura, mi a baj? Elvileg nem a személyem ellen van kifogása, egy pékséget pedig mindenki szeret, nem? Mindenki imád nassolni, és akár édesszájú, akár a sós finomságokat kedveli, itt biztosan talál kedvére valót. Ugyan milyen ember nem szereti a pékségeket?

Timo



Na, idefigyeljen, Mr. Goldmann!


Mi az, hogy mégis milyen ember az, aki nem szereti a pékségeket?! Mintha elmebeteg lennék, egy abnormális pszichopata, csak azért, mert nem bírom elviselni a maga kis kemencéjét! Tudja, mi van ott? Tudja? Hát én megmondom Önnek, ha már így kikényszerítette a folytonos zaklatásával: szénhidrát! Töménytelen mennyiségű, hizlaló, egészségtelen szénhidrát!

Fogadni mernék, hogy eszébe sem jutott, mennyire megkeseríti a kis ártatlan péksége egy olyan ember életét, aki évek óta kitartóan küzd, hogy leadjon végre pár kilót! Megmondaná, mivel vegyem rá magam ezentúl, hogy reggelire csak gyümölcsöt egyek, amikor minden áldott nap túrós pite illatára ébredek? Mióta itt van, minden éjjel vaníliás cukorral álmodom!

Ha van Önben egy cseppnyi könyörületesség, fogja a cókmókját, és máshol veri fel a sátrát, ahol nem nehezíti meg senki életét!


Laura Casey


U.i. Természetesen ismerem Garrettéket, hiszen a szomszédaim, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenben igazuk van. Maguknak való pár.


Kedves Laura!


Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg másként: Önnek egyszerűen elment az esze! Még hogy fogyókúrára lenne szüksége! Egy felesleges gramm sincs a testén, és mivel én férfiszemmel látom a dolgokat, nekem elhiheti.

Ne tartson a szénhidrátoktól, egy császárzsemlétől vagy egy kornspitztől még nem kell nagyobb méretű farmernadrágot vennie magának!

Biztosan kíváncsi rá, ugyan hol láttam Önt, amikor állandóan csak ilyen ajtó alatt becsúsztatott üzeneteket hagyunk egymásnak. Nos, Önt kivéve már mindenkit ismerek itt a házban, így amikor a múltkor észrevettem egy csinos nőt, aki két, láthatóan nehéz szatyrot cipelt felfelé a lépcsőn, amikből póréhagymák és cukkínik lógtak ki, tudtam, hogy csak Ön lehet az.

Szóval ne aggódjon, fantasztikusan néz ki, rendben?


Timo


U.i. Nagyon finom a zöldséges lepényem is, nem akarja véletlenül megkóstolni? Direkt az Ön kedvéért teljes kiőrlésű lisztből és zsírszegény vajból készítem. Na, mit szól?




Kedves Timo!


Be kell látnom, igaza volt, a zöldséges lepénye isteni. És meg kell mondanom, egész finom kávét tud főzni.


Laura


U.i. A válaszom a kérdésére, amit az imént tett fel nekem: igen, ráérek péntek este.


2010. augusztus 1., vasárnap

Hármas számú palack

Meghoztam a folytatást, remélem, tetszeni fog! És már Pire-t idézve egy gyönyörű Enya-dalt tettem be zenének, az egyik nagy-nagy kedvencemet, a fejezeteből kiderül, miért ;)
Jó olvasást!




Kedves Ismeretlen Jótevőm!

A múltkori üzenetem megírása talán nem volt éppen a legjobb ötlet. Úgy tűnik, még nem elég távoli az emlék ahhoz, hogy ne zaklasson fel, ha visszagondolok rá. Mindez megspékelve a jelenlegi kilátástalan helyzetemmel, megtette a hatását: sokadszor sirattam meg az álmom szertefoszlását. Persze továbbra is elszántan tartom magam ahhoz, hogy megfogadva Hampton tanácsát, mindössze félretettem a terveimet, és nem mondtam le róluk végleg, de amikor az előző palackot a vízbe eresztettem, és a parton guggolva csak néztem, ahogyan egyre távolabb sodorják a hullámok, úgy éreztem, a nagy álmom, a céljaim is tovaúsznak vele.

Sokáig nem is akartam folytatni a mesélést, nem akartam újabb üzenetet küldeni Neked, nehogy újabb sebeket szakítsak fel. De ha már Te vagy olyan segítőkész, hogy megmentesz, akkor az a minimum, hogy nem hagylak kétségek között, és folytatom a történetet. Végtére is Te vagy az egyetlen, aki meghallgat.

Szóval hol is hagytam abba? Igen, eljöttem New Yorkból. Először fogalmam sem volt, merre menjek és miből. Persze maradhattam is volna, kereshettem volna egy normális állást és egy egészségesebb lakást, de az a város folyton a kudarcomra emlékeztetett. A dicsőséges, lelkes és tervekkel teli megérkezésünkre a fiúkkal, majd az onnantól már csak lefelé vezető útra. Gondolom, megérted, hogy nem volt szükségem erre, környezetváltozásra vágytam.

Miután a barátaim gyáva módon elhagytak, nem volt túl sok lehetőségem, bár már előre viszolyogtam a gondolattól, hogy hazamenjek. Nem vágytam a fülét-farkát behúzó, a szőnyeg alatt közlekedő, megtért gyermek szerepére, de nem volt más választásom, ha enni és igazi ágyban aludni akartam.

A sarki gyorsétterembe tartottam, ahol a tulajdonos fia, Andy folyton udvarolni próbált nekem. Szegény, a maga száznyolcvan kilójával ezt úgy képzelte, hogy állandóan ingyen hamburgerekkel és sült krumplikkal akart traktálni. Persze most mondhatnád, hogy épp jókor jött az ilyen lovag, ám nekem eszem ágában sem volt kihasználni szerencsétlent. Minek kecsegtessem hiú reményekkel, miközben valójában legfeljebb csak a korgó gyomromat hódíthatná meg? Kegyetlenség lett volna. Viszont most kifejezetten csábító volt a lehetőség, hogy rávegyem a telefonjuk ingyenes igénybevételére, hiszen nemhogy repülőjegyre nem volt pénzem, de még egy tengerentúli elbeszélgetésre sem.

Andy rögtön igent mondott a kérésemre, ahogyan arra számítottam. Amint magamra hagyott az olajszagú, sötét sarokban a mellékhelyiségek mellett, remegő kézzel tárcsáztam az otthoni számunkat. Milyen fura, hogy még mindig otthoninak mondom anyámék számát! Pedig milyen régóta nem az otthonom már az a ház... Na, de ne térjünk el a tárgytól! Tehát telefonáltam, kicsengett, de nem vette fel senki. Magamban gyorsan számolni kezdtem, hogy vajon mennyi lehetett odaát az idő. Rájöttem, hogy az éjszaka kellős közepén hívtam őket, hogyan is gondolhattam hát, hogy azonnal felveszik? Tehetetlenül hallgattam a rengeteg csengetést, és ahogy teltek a másodpercek, úgy párolgott el a bátorságom. Talán mégsem volt olyan vonzó az a puha ágy.

- Halló – szólt bele egyszer csak a kagylóba anyám álmos hangon. Nagyot nyeltem. – Halló, halló! Ki az? – lett egyre éberebb és dühösebb anyám. Aligha tetszett neki az éjszakai zaklatás.

Ijedten csaptam le a kagylót. Nem, tévedtem, erre még nem állok készen. Letörten ballagtam a pulthoz, és felmásztam az egyik magas székre.

- Na, sikerült elintézned, amit akartál? – kérdezte Andy a pult túloldaláról, majd egy pohár kólát tolt elém.
- Nem igazán – ráztam meg a fejem, és minden korábbi, ingyen ételről-italról tett fogadalmamat feledve, belekortyoltam a kólába. – Elfelejtettem, hogy a Fisher-család a londoni Primrose Streeten aligha a mi időzónánk szerint él.

Andy zavartan nevetett, majd magamra hagyott, hogy kiszolgáljon egy távolabb ülő vendéget.

- Csak nem Thomas és Lauren Fisherre gondolsz? – fordult ekkor kíváncsian felém a mellettem ülő lány, akiről eddig azt hittem, barátnőjével belemerült a beszélgetésbe és a kávézásba. Nálam néhány évvel idősebb, csinos lány volt, arra az emberre emlékeztetett, aki én lehettem volna, ha a szüleim utasításait követve élek: huszonévesen konzervatív, de méregdrága kosztümbe bújva, elegánsan fésült hajjal, visszafogott sminkkel. Ez a lány éppen úgy festett, mint az anyám, csak húsz évvel fiatalabb kiadásban.

- De – feleltem csodálkozva. – Ismered őket?

Felesleges kérdés volt. Elég volt csak ránézni, hogy tudjam a választ.

- Hát hogyne! Thomas és Lauren a szüleim jó barátai – örvendezett szélesen mosolyogva a lány. – Nagyon kedves emberek, van egy orvos fiuk és egy jogász lányuk, folyton velük dicsekednek, olyan aranyosak! Nagyon szép család.

Nem akartam hinni a fülemnek! Létezne talán még egy Thomas és Lauren Fisher nevezetű pár Londonban, akiknek orvos fiuk és jogász lányuk lenne, és akik olyan körökben mozognának, mint ez a lány itt előttem? London nagy város, de aligha ennyire.

- Két gyerekük van? Biztos vagy benne? – kérdeztem halkan, miközben rá sem mertem nézni a lányra.
- Persze, Adam, a fiuk és Careen, a lányuk. Miért?

Adam és Careen. Még ez is stimmel. Tévedés kizárva.

- Semmi, csak én mintha három gyerekre emlékeztem volna – vontam meg a vállam, közönyt erőltetve magamra.
- Én mindig is csak kettőről tudtam – mosolygott kitartóan a lány. – Igaz, csupán pár hónapja ismerem őket, de soha senki nem emlegetett harmadik testvért.
- Persze, biztosan én emlékszem rosszul – feleltem szinte suttogva.

Tehát a családom mindössze néhány hónap alatt kiirtott az életéből. Azt hittem, azért ez ennél tovább tart. Na jó, igazából sosem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet. Hogy bármit is teszek én vagy ők, azért mi mindig egy család maradunk. Persze pontosan tudom, hogy én alaposan próbára tettem őket, amit én műveltem, az az ő szemükben súrolja a megbocsáthatatlan kategóriát. Legalábbis korábban így hittem, mert most már úgy tűnik, az a határ sokkal alacsonyabban volt, mint ahogyan feltételeztem.

Lecsúsztam a székről, és indulni készültem. Már egyáltalán nem volt szükségem arra a telefonra. Már nem volt szükségem a családomra. Hiszen már nem is volt családom.

- Átadjam nekik az üdvözletedet, amikor legközelebb találkozom velük? – szólt utánam készségesen a lány. – Két nap múlva megyek vissza Londonba.

Gyorsan megráztam a fejem.

- Nem, kösz – feleltem, és szinte kifutottam a gyorsétteremből.

Odakint szakadó eső fogadott. Nem zavart, lassan lépkedtem hazafelé.

Árva lettem. Az elmúlt hónapokban minden nehézség nélkül hangoztattam, hogy nekem nincs szükségem a családomra, pompásan elvagyok nélkülük. Ha nem kellek nekik olyannak, amilyen vagyok, akkor nekem sem kellenek ők. De könnyű volt ezt kijelenteni tudván, hogy azért ha úgy hozza a sors, mégiscsak ott vannak. Lehet, hogy megalázkodva és lehajtott fejjel, de vissza lehet menni hozzájuk. És lehet, hogy hosszas prédikációkkal körítve, de akkor ők mégiscsak magukhoz ölelnek és visszafogadnak.

Ám ez a hajó elúszott.

És ahogy ott sétáltam, örültem, hogy az eső elmosta a könnyeimet, és velük együtt elmosta a régi Joley Fishert is. Azt, akinek még volt családja.

Na jó, ez így nem mehet tovább. Folyton csak panaszkodok Neked, igaz? Bár szeretném, ha látnád, milyen szörnyű káosz az életem, hidd el, nem azért mesélem el mindezt, hogy sajnáltassam magam, és rávegyelek, minél előbb gyere értem. Persze jó lenne, ha mihamarabb kimentenél innen, nem tagadom. De bár azt mondhatnám, szándékosan dramatizálom túl a dolgokat, direkt festem le az életem kész tragédiának! Nem, sajnos minden úgy igaz, ahogyan leírtam. És elhiheted, nekem sem kellemes felidézni ezeket a közelmúltbeli eseményeket. De azt ígértem, elmesélem a történetemet, és hát annak ez is a része. Látnod kell, mi hozott Pire-ra. A végső elkeseredés.

Mikor végre hazaértem, csuromvizesen és vacogva, elkezdtem agyalni, hogy merre tovább. A családom immár hivatalosan is nélkülem élte az életét, és ezek után képzelheted, mennyi kedvem volt könyörögni nekik. Eldobtak maguktól, így én sem tehetek mást, mint hogy én is örökre elfelejtem őket. Úgy teszek, mintha nem léteznének, mintha nem is léteztek volna sohasem.

De akkor hova mehettem? Mindenképpen el akartam hagyni a várost, minél messzebb akartam szaladni a kudarcom színhelyétől, így már egyenesen az ország, sőt, a kontinens elhagyását fontolgattam. Ám pénz nélkül nem volt túl sok lehetőségem.

Dühömben felkaptam az egyik hatalmas párnát magam mellől, és a falhoz vágtam. A párna tompa puffanással csapódott a falnak, s nyomban megadta magát: a szobát hópihékként szálló tollak terítették be, sűrű hóesést varázsolva a nyár végén. Megbabonázva néztem az ide-oda rebbenő, szinte táncoló pihéket, mintha a lehető leghosszabb úton akartak volna földet érni.

És ekkor valami furcsát vettem észre: a fehér tollak között mintha más is repkedett volna. Sötét színű, nagyobbacska valamik keveredtek a pihék közé, amelyek kevésbé kecsesen igyekeztek a padló felé. Amint egyikük-másikuk közelebb ért hozzám, belém hasított a felismerés: hiszen ez pénz! Gyönyörűséges bankjegyek szálltak felém barátságosan, biztatón. Ez volt a legjobb dolog, ami velem történt ebben a városban!

Vetettem egy gyors pillantást az immár élettelenül, laposan a földön heverő párnahuzatra, s egyből ráismertem Stevie párnájára. Itt felejtette, amikor sietve lelépett, nem is törődtem vele. Szóval ebben tartotta a dugipénzét! Azóta sem hívott, nem kérdezett az itt hagyott párnáról, de amennyi pénze van a családjának, nem csodálom, hogy nem különösebben izgatta a dolog.

Mohón szedegettem össze az időközben földet ért bankókat, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mennyi kényelmetlenségtől és éhezéstől kímélhettem volna meg magam, ha előbb bukkanok rá erre a kis biztonsági tartalékra. Bár már korábban a falhoz csaptam volna ezt az átkozott párnát! Ám most arra kellett koncentrálnom, hogy mihez kezdjek a hirtelen, szó szerint az ölembe pottyant lehetőséggel. Elhúzhatok a városból, világos. De merre, hova induljak?

Ütött-kopott rádiómból, amelyet még az előző bérlő felejtett itt, éppen ekkor Enya egyik dala hangzott fel. És nekem, hosszú évek beidegződéseként egyből a nagymamám jutott eszembe. A nagyim, aki egy picike, világtól elzárt szigeten, Pire-on él Skóciában. Egyszeriben láttam magam előtt a parti szikláknak csapódó hullámokat, Athar Monadh zöldellő hegyoldalát és az aprócska kikötőt a fogadóval.

Isteni jel lenne a zene, hogy odamenjek? A nagyim végül is nem tagadott ki, s mivel az ő kapcsolata sem éppen felhőtlen a szüleimmel, biztosra veszem, hogy a történtek után kétszer olyan lelkesen fogadna, mint egyébként.

De nem, nem véletlenül nem jártam már azon a szigeten évek óta. Pire nekem egyszerűen túl kicsi. És éppen ezért iszonyúan unalmas! Egy tea a nagyi kertjében még rendben van, de több nap, ne adj’ Isten hetek-hónapok ott, a világ végén! Ki van zárva.

Máig nem értem, miért költöztek oda annak idején a nagyszüleim. Pedig korábban nagyon is normális emberek voltak, olyanok, akik nem hoznak ostoba, felelőtlen döntéseket. Ám amikor a nagypapámról kiderült, hogy halálos beteg, valamilyen számomra értehetetlen okból azt hitték, ez az Isten háta mögötti sziget lenne számukra a tökéletes lakhely. Inkább jó messze vonultak a családjuktól, vagyis tőlünk, csak hogy beköltözhessenek egy lepukkant romba azon az átkozott szigeten.

Aztán a nagyapám meghalt, és a nagyi, bárhogyan kérleltük is, nem akart hozzánk költözni Londonba. Nem, ő már nem élhet a kertje meg az imádott kis szigete nélkül – mondogatta. A nagyi becsavarodott – ezt meg már apám hajtogatta. Mindannyian értetlenül álltunk a tény előtt, hogy a korábban virágot csak anyák napján látó nagyi inkább egy düledező, ősöreg házat (na jó, a nagypapámmal felújították, de akkor is), egy távoli szigetet és egy rakás idegent választ helyettünk. Nem állítom, hogy tökéletes volt a családunk, és nem voltak veszekedések, mert voltak, de még milyenek, főleg anyám és a nagyi között, akik világ életükben alig bírtak megmaradni egy szobában, de azért mi mégiscsak a családja voltunk!

Persze a nagyira nem lehetett sehogy sem hatni, és szerintem már csak azért is Pire mellett döntött, mert ezzel anyámat idegesíthette. Nem mondom, hogy én mindig is annyira jól kijöttem anyámmal, de ebben az egyben mindig is egyetértettünk: a civilizáció a városhatárnál véget ér. Azt mindenki csak saját felelősségre lépheti át. Ezért is hisztiztem folyton, amikor anyámék azzal tudták le a családlátogatást, hogy a testvéreimet és engem elküldtek a nagyihoz a nyári szünetben. Hát persze, hogy halálra untuk magunkat! Nem tudtunk mit csinálni, egész álló nap csak lógattuk a lábunkat a kikötőben, és irigykedve lestük a távozó kompot, amely azon szerencséseket repítette vissza a világba, akiket nem száműztek a szülei Pire-ra.

Igen, én is hallottam róla, hogy a gyerekek általában jól szokták magukat érezni vidéken, de szerintem ez csak amolyan városi legenda. Adam a videojátéka, Careen az üzletek és én a barátnőim nélkül szörnyen elveszettnek éreztük magunkat. Számoltuk a napokat, sőt, az órákat a hazatérésig, és szerintem mi voltunk a világon az egyedüli gyerekek, akik kifejezetten imádkoztak a tanév mielőbbi kezdetéért.

Később a nővérem és a bátyám egyetemre ment, és erre hivatkozva nem jöttek többet Pire-ra vakációzni. Mennyire irigyeltem őket, hogy inkább dolgozhattak, vagy a barátaikkal tengerparti nyaralásokra indulhattak, míg nekem még mindig le kellett töltenem a kötelező nyári büntetésemet Pire-on. Gondolhatod, a testvéreim nélkül csak még lassabban teltek a napok. Aztán amikor 16 lettem, fellázadtam. Ami egészen pontosan azt jelentette, hogy jelentkeztem egy matektáborba. Ott legalább voltak velem egykorú, épeszű emberek, internet és hamburger. Mi mást kívánhatott volna egy tizenéves lány, aki addigra már vagy nyolc vakációját pocsékolta el egy barbár szigeten?

Nos, ezek után sejtheted, miért igyekeztem minél inkább elnyomni azt a bizonyos isteninek vélt jelet. Bár világéletemben úgy tartottam, nincsenek véletlenek, most mégis erősen kezdtem bizonygatni ennek az ellenkezőjét. Nem, ott még nem tartok, hogy Pire-t fontolóra vegyem. Akkor már inkább az éhhalál. Az legalább gyorsabban végezne velem, mint az alattomosan gyilkoló unalom.

Gúnyosan nevetve hessegettem el magamtól a buta ötletet, és felkeltem, hogy a rádiót egy másik csatornára állítsam. Ám amikor a következő adón is Enya szólt, úgy hőköltem vissza, mintha kísértetet láttam volna. Mi van ma? Talán Enya születésnapja? Más magyarázatot nem tudtam elképzelni. Mert az lehetetlen, hogy én Pire-ra menjek, még ha New York összes rádiója is Enya teljes életművét adja le!

Tanácstalanul ültem vissza a matracomra. Körülöttem a padlón mindenfelé tollpihék hevertek, a falakon penészfoltok és a málló vakolat alól előbukkanó téglák adtak egyedi mintázatot, a résnyire nyitott fürdőszobaajtón túl a mosdó és a zuhanyzó szárazon porzott, a fejem fölött a villanykörte sötéten lógott, a gyomrom pedig kegyetlenül kordult meg. „Rengeteg csalódást és elutasítást spórol meg magának, ha egy időre jegeli a terveit” – visszhangzottak a fülemben Hampton szavai.

Lepillantottam a még mindig a kezemben szorongatott pénzre. Azt hiszem, egész életemben ez volt a leggyengébb pillanatom. Mert hirtelen felálltam és elkezdtem pakolni.


A meggondolatlan és elhamarkodott döntések szakértője,
Joley