Hatos számú palack

Jobb későn, mint soha, nemde? :) Nagyon sajnálom, hogy ennyit késlekedtem, remélem, már tűkön ülve várjátok, hogy miként folytatódik a történet! Nos, ezúttal visszatérünk egy régi helyszínre, és néhány ismerőssel is találkozunk! Elöljáróban ennyit, és most jó olvasgatást kívánok!

p.s. a zenével sajnos adós maradok, de ha még arra is időt szánnék most, tovább késnék a frissítéssel...
p.p.s. mégis van zene, nagyon ideillő, jó kis dalt találtam ;)




Szép jó estét, barátom!


Legalábbis remélem, hogy a tied jó, ha már az enyém nem az. Biztosan nagyon elfoglalt vagy a kiszabadításom alapos megtervezése miatt, de megengedem, hogy egyetlen estére elengedd magad, elmenj szórakozni, emiatt igazán ne legyen lelkiismeret furdalásod. Kérlek, rúgj ki a hámból helyettem is! Én már az idejét sem tudom megmondani, mikor mulattam utoljára úgy istenigazából. Hát, mióta itt vagyok Pire-on, egészen biztosan nem.

Az estéim egyre ugyanúgy telnek: a végkimerültség határán hazavánszorgok a munkából, vacsorázok a nagyival, aztán szervezem egy picit a menekülésemet, majd bedőlök az ágyba, hogy másnap egy hasonlóan „izgalmas” nap virradjon rám.

A szabadulásom tervezésén ne csak azt értsd, hogy éjjel-nappal kétségbeesett üzeneteket körmölök Neked. Mint már mondtam, csupán végső mentsvárként fordultam Hozzád, hidd el, én mindent megpróbáltam már, és próbálok továbbra is. Az összes barátomat, haveromat, ismerősömet, osztálytársamat, szerintem mindenkit, akivel valaha is találkoztam, vagy csak láttam az utca túloldaláról, felhívtam, megkerestem és könyörögtem, hogy adjon kölcsön egy kis pénzt, vagy segítsen munkát szerezni valami civilizált helyen, vagy csak annyira szánjon meg, hogy befogadna pár éjszakára, amíg találok más megoldást.

Azt hiszed, segített valaki is? Persze hogy nem, hiszen akkor nem Neked rimánkodnék. Azt mondják, a bajban derül ki, ki is igazi barátja az embernek. Hát, mit ne mondjak, nem éppen kellemes felismerés, hogy ezek szerint nekem egy ilyenem sem akad. Hirtelenjében valahogy senki sem akar emlékezni rám, lerakják a telefont azzal, hogy téves hívás, vagy megfenyegetnek, hogy feljelentenek zaklatásért. Na jó, ezek extrém esetek, a többség csak udvariasan kihátrál, de akkor is. Elismerem, sosem voltam az a nagyon közvetlen, barátkozós típus, mégis váratlanul ért, hogy senki sem áll mellettem a bajban.

A nagyi ott van – mondod most biztosan. Igen, igazad van, de... én nem az ő életét akarom élni, márpedig itt nem tehetek mást. Az ő házában élek, az általa szerzett munkát végzem, és mindenütt az ő barátai, ismerősei vesznek körül. És én folyton arra gondolok, hogy menthetetlenül itt fogok ragadni örökre. Észre sem veszem, és elröppen az életem, miközben még mindig ennek a világvégi fogadónak a pultját törölgetem, és az emeleti hálószobában alszom, ahol annak idején a vakációkat töltöttem.

Éppen ezért kézzel-lábbal tiltakozom minden ellen, ami egy picit is közelebb vinne ahhoz, hogy én is becsavarodott szigetlakóvá váljak. Sosem kísérem el például a nagyit, amikor a szomszédai áthívják teára vagy vacsorázni. Eleinte még vettem a fáradságot, hogy kitaláljak valami hihető kifogást, de ma már mindketten pontosan tudjuk, hogy kár is kérdezni, úgysem fogok menni. Inkább ezer magányos este a kertben, mint unalmas bájcsevegés az időjárásról, na meg arról, hogy ugye nem is lehet elképzelni tökéletesebb helyet ennél a szigetnél?

Szóval így állok. Közönyösen tengetem a napjaimat, miközben várok a csodára. Mert nem tudom, ugyan mi más szabadíthatna meg. Ha Te eljönnél értem, az is ugyancsak csodaszámba menne. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hinnék Benned. Még nem tartok ott, hogy feladjam a reményt. Azt hiszem.

Meg aztán amúgy sem árt hinnem a csodákban egy ilyen helyen, ahol nap mint nap természetfeletti dolgok történnek. Igen, megint a sziget szellemére gondolok. Majd’ minden este hallom a megmagyarázhatatlan zajokat, és látom a különös fényeket. Szinte már hiányozna is, ha nem így lenne. Na, azért ott még nem tartok, nagyon is jólesne, ha végre nem rettegve kellene elaludnom.

A nagyi még mindig nem vett észre semmit, úgyhogy már nem is kérdezem. De a fogadóban azért érdeklődtem, hátha. Talán nemcsak a mi házunk közelében kísért. Mindenesetre meglehet, nem a legelső munkanapomon kellett volna szóba hoznom, mert ez már megalapozta az azóta sem éppen ideális kapcsolatomat a főnökömmel, Mrs. Brenish-sel.

Az egész úgy kezdődött, hogy már hetek óta tengettem unalmas napjaimat a nagyi házában, a kertet sem igen hagytam el, csak néha merészkedtem le egy-egy röpke sétára a partra, de az sem erőltettem túlzottan. Mielőtt még azt hinnéd, hogy a lehetséges kalózok vagy földönkívüliek elől bujkáltam volna, hadd tájékoztassalak, hogy ennyire azért még én sem vagyok gyáva! Na jó, a vesémbe látsz. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy bíztam benne, akárki vagy akármi is csapja azt az éktelen zajt éjjel, nappal alszik. Azután, hogy milyen hangosan tombol éjszaka, nem is csodálnám, ha reggelre hullafáradtan esne össze...

Szóval jó volt nekem a kert meg a ház. Nem túlzottan vágytam a pire-iak közé. Nem volt kedvem az udvarias csevegéshez, az „ugye milyen szép időnk van ma?” kezdetű rendkívül tartalmas társalgásokhoz, az illedelmes mosolyokhoz. Meg aztán sosem tudhattam, kinek és mennyit mesélt el a nagyi a történetemből, így nem sejthettem, kinél mire számítsak. Tehát köszöntem szépen, elvoltam én a Borgh-birtok határain belül.

Persze a nagyi nem értett velem egyet. És ha már az állandó teázásaira meg szomszédolásaira nem tudott magával csábítani, hát kitalálta, hogy nekem munka kell. Állás, amely színt vinne a napjaimba. Igen, pontosan így fogalmazott. Mielőtt elkezdhettem volna magyarázni neki, hogy számomra a rózsakertben is van épp elég szín, nem vágyom a kerítésen kívülre, hozzátette, hogy a fizetés sem jönne rosszul.

Visszahőköltem. Eddig bele sem gondoltam, hogy a nagyinak költségeket jelent az itt tartózkodásom. De igazából nem is erről volt szó, nem vágta földhöz a plusz egy adag kaja és a megnövekedett rezsi, mert szerencsére a nagyapám jó előre gondoskodott róla, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Viszont ha valaha is ki akarok innen jutni, ahhoz pénz kell. A nagyi megfinanszírozza az itt tartózkodásomat, de a menekülésemet és a normális világban élt életemet aligha.

A nagyi félreértette a hallgatásomat.

- Nem mintha elvárnám, kicsim, hogy fizess, amiért itt lakhatsz – mondta gyorsan.
- Azért nem akarok túl sokáig a nyakadon élni – feleltem. – Nem akarom, hogy azt hidd, kihasznállak.
- Jaj, Joley, egy pillanatig sem fordult meg ilyesmi a fejemben – legyintett a nagyi. – Tudom jól, hogy azért jöttél ide, mert...
- Mert nem volt máshova mennem – szakítottam félbe.

A szemébe néztem, és láttam, hogy megdöbbent. Nem ezt várta. Inkább valami olyasmit, hogy mert tudtam, a nagymamám mindig szívesen fogad, mert itt szeretetet és biztonságot találok, hogy ha bármi rossz ér, a nagyim csak magához ölel és megvigasztal, vagy valami hasonló. Nem pedig azt, hogy nem volt más választásom. Hogy valóban a hajléktalanság elől jöttem ide. Hogy ha tehettem volna, feléje sem nézek a szigetnek.

Azt hittem, ezt eddig is tudta, de ezek szerint úgy gondolta, csak túloztam, és a helyzet azért nem volt annyira kilátástalan, mint amilyennek lefestettem.

Mégis úgy éreztem, jobb, hogy őszinte voltam hozzá. Ennyit megérdemelt, ha már kihúzott a bajból. Legalább nyílt lapokkal játszhattunk.

Talán most visszavonja az állásajánlatot, kirak a házból, és látni sem akar többé. Végül is tényleg csak kihasználom – futott át az agyamon. Az elmúlt hetekben mást sem tettem, mint a sebeimet nyalogattam a ház menedéket nyújtó falai között, hagyva, hogy a nagyi körülugráljon. Jó, természetesen segítettem a házimunkában, és nem engedtem, hogy állandóan kiszolgáljon, de érted.

- Milyen munkáról lenne szó? – törtem meg a csendet. Ezek után, még ha a Dunnet-farmon kell trágyát lapátolnom, azt is muszáj lesz elvállalnom, hogy egy picit jobb színben tűnjek fel a nagyi előtt – gondoltam.
- A fogadóba keresnek kisegítőt – válaszolta, és folytatta a virágok rendezgetését a konyhaasztal közepén álló vázában, amit az imént hagyott félbe, amikor tudatosult benne, hogy tényleg utálok itt lenni.

Talán javíthattam volna a helyzeten, ha bevallom, hogy igazából a házzal nincs semmi bajom, a szobám tetszik, a kert is kifejezetten szép, őt pedig nagyon szeretem, annak ellenére, hogy máig nem értem, mi a fenét tud itt magával kezdeni. És a sziget sem egy csúnya hely éppen, csak lehetne pár ezer mérfölddel közelebb a civilizációhoz.

- Brenish-ék lánya még a nyáron elment Pire-ról, az ő helyére kellene valaki – szakította félbe a nagyi a gondolatmenetemet. Őszinteségi roham elhalasztva.
- Emily lelépett? – csodálkoztam. Mindig is sejtettem, hogy ő a legkevésbé eszement ezen a szigeten, de ezt azért még belőle sem néztem volna ki. Wow, le a kalappal, Emily! – És hova ment?
- Nem tudom – vonta meg a vállát a nagyi. Persze, ha valaki elhagyta Pire-t, már azonnal ki is került a szigetlakók érdeklődési köréből. – Összeismerkedett valami fiúval azon a filmforgatáson, és vele ment, amikor vége lett a munkának.

Bár most lenne az a filmforgatás! Gondolj csak bele, mennyi normális, épelméjű ember hemzseghetett akkor a szigeten! Biztosan pezsgett az élet... Sokkal elviselhetőbb lehetett Pire, mint most. Igaz, a helybeliek ezzel valószínűleg nem értenének egyet, de mi sem bizonyítaná jobban, hogy igazam van, nem?

- Szóval kell valaki, aki letörli a pultot, elmossa a söröskorsókat és kitakarítja a szobákat – foglaltam össze. Emily világéletében ezt a melót végezte, emlékszem rá, hogy mennyire sajnáltuk, amiért ilyesmivel kellett töltenie a vakációját. Nem csodálom, hogy az első adandó alkalommal meglépett!
- Ezt Caroline-nal kell megbeszélned – mondta a nagyi. Éreztem, hogy még mindig nem vagyok jó nála.

Hogy javítsak a helyzetemen, rögtön le is mentem a fogadóba elintézni ezt a bizonyos állást. Ha van egy csepp eszük Brenish-éknek – és egy kis szerencsém nekem – nem vesznek fel. Mindig is gyűlöltem a házimunkát, sosem voltam az a tisztaság- és rendmániás fajta, csak akkor csináltam meg bármit is, ha már végképp halaszthatatlan volt.

A kertek között osontam le a kikötőig, eszem ágában sem volt azon az úton menni, amin mindenki más – még a végén kiszúrnák, hogy előbújtam a rejtekhelyemről, és jönnének azon a bizonyos bájcsevejek, amikre az imént már céloztam.

Sikerült észrevétlenül lejutnom a fogadóig. Nagy levegőt vettem, és beléptem. A helyiség kihalt volt, sehol egy lélek. Hogyne, így délelőtt az emberek többsége vagy Turner Islanden dolgozott, vagy egy halászhajón tüsténkedett odakinn, a tengeren.

Nyugodtan körülnézhettem hát. Egy cseppet sem változott a pub. Ugyanaz a kopottas hangulat. A falakon a már ezerszer látott fényképek a helyiek legnagyobb fogásairól, meg néhány halászkellék mutatóba. A kandalló, amely előtt mindig melegedtünk Careennel, ha eláztunk idefelé jövet, most némán, sötéten tátongott. Még csak néhány asztalról vették le a székeket, alighanem azon vendégek kedvéért, akik reggeli helyett dobtak be egy kis lélekmelegítőt, mielőtt nekivágtak volna a napnak.

Sokat jártunk ide, amikor a szigeten vakációztunk. Hogy azért, mert máshova nem igazán lehet menni Pire-on, vagy mert a kikötő közelsége miatt olyan reményteli hely volt, nem tudom. Mindenesetre, ha rossz volt az idő – ami azért errefelé elég gyakran előfordul –, és nem tudtunk kimenni a partra, általában ide jöttünk. Careen a halászlegényekkel incselkedett, és próbálta elérni, hogy a korát figyelmen kívül hagyva meghívják egy whiskyre, Adam meg az öregekkel kártyázott, és nevetve nyerte el a pénzüket. Én legszívesebben bekuporodtam a kandalló mellé állított vén fotelba a könyvemmel, és azt képzeltem, hogy valójában nem is a szigeten vagyok. Hanem otthon a szobámban. Vagy éppen annak a történetnek a színhelyén, amit olvastam. Bárhol, csak nem Pire-on.

Nosztalgiával néztem a régi karosszéket, úgy tűnt egy hajszálnyival sem tolták odébb az elmúlt évek alatt. Önkéntelenül is megindultam felé, majd lehuppantam. Kezeimet végighúztam a kirojtosodott huzatú karfákon, és kinéztem az ablakon. Innen pompásan rá lehetett látni a kikötőre. Elsőként vehettem észre az érkező hajókat, és csalódottan búcsúztathattam őket, amikor engem galád módon hátrahagyva ismét kifutottak a tengerre.

- Segíthetek? – zökkentett ki a mélázásomból egy hang.

Ijedten kaptam fel a fejemet. A pult mögött egy férfit láttam, zöld kötényt viselt, és szorgosan törölgette a kezében tartott söröskorsót. Na, Bob sem változott semmit.
Hitetlenkedve tett felém néhány lépést, majd az arca egyszeriben felderült.

- Joley? Joley Fisher, tényleg te lennél az? – kérdezte még mindig döbbenten.
Sután bólintottam.
- Nahát, mi szél hozott erre? Úgy értem, Mrs. Borgh természetesen mesélte, hogy itt vagy, de... – nem fejezte be a mondatot.

Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, most akkor mennyit tud? Azért mégsem kérdezhettem rá.

- A nagyi mondta, hogy lenne itt egy állás – álltam fel a fotelból.

Bob egyik ámulatból a másikba esett. Elismerem, sok lehetett ez így egyszerre. A Pire-t hírhedten gyűlölő, beképzelt városi lány nem elég, hogy kénytelen-kelletlen visszatér utált szigetére, de még munkáért is kuncsorog. Szinte vártam, hogy hirtelen előbukkanjon Pire teljes lakossága, és csapra verve a söröshordókat, önfeledten táncolva ünnepeljék a leigázásomat, a megaláztatásomat.

Ám a spontán fieszta helyett Bob csak annyit mondott:

- Azt hiszem, ebben nem dönthetek egyedül. Várj egy kicsit, idehívom Caroline-t – azzal kezében a korsóval és a konyharuhával elindult hátra. Az ajtóban azonban visszafordult. – Kérsz valamit? Szolgáld ki magad nyugodtan – tette hozzá gyorsan, és elment.

Hát igen, ez is Pire. A nyitva és őrizetlenül hagyott kocsmák, a tulajdonképpeni idegenek önkiszolgáló pubjainak színhelye. Ilyesmi Londonban aligha fordulhatna elő, ezt meg kell hagyni.

Eldöntöttem, hogy kihasználom az alkalmat, ha Bob már így felajánlotta. A pult mögé léptem, leemeltem egy poharat és csapoltam magamnak egy pint sötét, habos sört. Milyen régen ittam már ilyet!

- Részemről fel vagy véve – hallottam meg ismét Bob hangját a hátam mögül, mire ijedtemben majdnem elejtettem az italt.

Hátrafordultam, és a vigyorgó fogadóssal találtam szembe magam, aki nem zavartatva magát, kivette kezemből a sörömet, és szakértő szemmel vizsgálgatta.

- Igen, tökéletes csapolás – csettintett elismerően. – Dolgoztál már pubban korábban is?
- Nem – vontam meg a vállam. – Csak épp elégszer láttam már, ön hogy csinálja.
- De az már évekkel ezelőtt volt! – nevetett Bob. – Látom, Pire kitörölhetetlen nyomot hagyott benned.

Sikerült kipréselnem magamból egy kényszeredett mosolyt. Kitörölhetetlen, az biztos. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogyan ő gondolja. De végtére is a lehetséges főnökömmel beszéltem, szóval jobbnak láttam, ha ezt nem kötöm az orrára.

- Attól még, hogy tud sört csapolni, nem biztos, hogy alkalmas a munkára – szólalt meg a fogadós mögött a felesége.

Caroline Brenish, na igen. A szigetlakók mind esküdöztek, hogy ő a világon a legkedvesebb kocsmárosné, de én ezt valahogy sosem láttam így. A testvéreimmel és velem mindig elég kimért volt. Ahogyan a véletlenül erre tévedő turistákkal is. Aki nem tudott felmutatni egy pire-i születési bizonyítványt, az bizony nem is álmodhatott a jóindulatáról. Eddig ez sosem zavart, és most sem kellett volna, de rajta is múlt az állásom, úgyhogy igyekeztem szélesebbre venni azt a bizonyos erőltetett mosolyt.

- Nagyon szívesen elvégzek bármilyen feladatot – hazudtam. A menekülésért mindent.

Mrs. Brenish sokáig habozott, miközben Bob és én várakozva lestük, elhatározza-e magát végre.
- Rendben – adta meg magát végül. – De ha hibázol, fel is út, le is út – tette hozzá fenyegetőn.

Miután megállapodtunk a részletekben, el is kezdtem a munkát. Azt hittem, kapok még pár napot, mielőtt ténylegesen belevágnék, de mit is gondoltam! Emily már hónapokkal ezelőtt elment, azóta kerestek valakit a helyére. Hogy nem találtak senkit, azt nem csodálom. Nemcsak a hely taszíthatott minden normális jelöltet, hanem a Mrs. Brenish-sel való közös munka is. Hitler hozzá képest szelídlelkű apáca. Mindig gondoskodik róla, hogy soha egy szabad percem ne legyen, és ha mégis idő előtt végeznék a kijelölt feladatokkal, meggyőződése, hogy összecsaptam a munkát, és utasít, hogy végezzem el újra.

Az én szobám nem olyan tiszta odahaza, mint az itteniek, és a poharaink sem csillognak annyira, mint a kocsmában, hadd tegyem hozzá. Kizsákmányolás a javából, ahogyan már mondtam neked.

Mielőtt még zárnám a soraimat, hadd említsem meg azt a kis incidenst, amire már utaltam: felhoztam a szellememet rögtön az első napomon. Nem is értem, miért hívom szellememnek, nem akarok én saját szellemet, sőt, semmilyen szellemet sem akarok! Szóval felhoztam a szellemet. Nem az enyémet, a szigetét, rendben?

Igazából nem terveztem, de Bob megjegyezte, hogy milyen fáradtnak tűnök, pedig csak pár órája kezdtem el dolgozni. Azt mégsem mondhattam, hogy azért, mert a kedves neje már most halálra dolgoztat.

- Csak nem igazán tudok aludni – feleltem, és végül is ez igaz.
- Túl jó a levegő itt, ugye? – vigyorgott Bob. Na, az ilyen jellegű poénokra nem vagyok vevő, holott az itteniek előszeretettel puffogtatnak előttem hasonlókat. Így hát az illedelmes mosolytól ezúttal eltekintettem.
- Igazából inkább arról van szó, hogy megmagyarázhatatlan zajokat hallok éjjelenként, hogy a különös fényekről a parton ne is beszéljek – néztem rá, figyelve a reakcióját.

Bob kővé dermedt.

- Furcsa zajok és fények? – nevetett zavartan, amikor sikerült összeszednie magát.
- Csak nem képzeled, hogy kísértetek lennének a szigeten? – csattant fel Mrs. Brenish. – Ezek a mai fiatalok annyi ostobaságot látnak a tévében, és azt hiszik, a valóságban is léteznek mindenféle szörnyek meg rémek – nevetett gúnyosan. Majd epésen hozzátette: – Úgy emlékszem, a hatos szobában nem vetetted be rendesen az ágyat, Joley.

Erről ennyit. Természetesen rendesen bevetettem az ágyat a hatosban, de azért megcsináltam még egyszer, hadd legyen elégedett.

A szellemet pedig azóta sem hoztam szóba többet. Biztos vagyok benne, hogy tudnak valamit, amit én nem, de nem akarom kockáztatni az állásomat. Márpedig ez történik, ha bármit teszek, ami Caroline Brenish-nek nem tetszik – és lássuk be, az ilyesmi napjában többször is előfordul.

Na, de nem panaszkodom Neked többet, mert már így is biztosan azt hiszed, hogy egy állandóan nyafogó kis hisztérika vagyok. A végén még úgy döntesz, hogy nem is érdemlem meg azt a mentőakciót. Szóval leálltam, ígérem.

Amúgy is ideje aludnom, holnap is munka a változatosság kedvéért, az én kis házi kísértetemnek köszönhetően pedig valószínűleg nem fogok túl sokat pihenni. A fenébe, már megint becézgetem! Látszik, hogy túl fáradt vagyok. Csak el ne felejtsem holnap reggel, a fogadóba menet „feladni” ezt az üzenetet Neked...

Joley,
akinek még véletlenül sincs saját szelleme!

Írói fórum #5

Már régen beszélgettünk írásról, nem? Igaz, mintha lanyhult volna egy kicsit az érdeklődés a kezdetekhez képest, de remélem, azért akad még pár erre tévedő, aki szívesen "beszélgetne" :)

Nos, ezúttal Anne McCaffrey ír-amerikai írónőt választottam, aki fantasyket és romantikus történeteket alkot, valami eszméletlen mennyiségben :) Egy idős írónőről van szó, talán éppen ezért érdemes megnézni, mit gondol, milyen tanácsokat tud adni, hiszen tapasztalattal bőven rendelkezeik ;)

Először egy olyan kérdéssel kezdeném, amivel, azt hiszem, még nem foglalkoztunk itt: ki tette rád a legnagyobb hatást?

"Ha el kellene döntenem, ki volt rám a legnagyobb hatással az életemben, azt kellene válaszolnom, hogy a szüleim. Egyikük sem felelt meg a húszas-harmincas-negyvenes évek középosztályi stílusának, viselkedési normáinak.

Fiatal lányként elképesztően fontoskodó, hihetetlenül nagy csibész voltam, akinek a legjobb barátai a könyvek voltak! Az akkoriban megtanult leckék, hogy álljak ki magamért, legyek büszke arra, hogy én más vagyok, hogy ne törődjek mások véleményével erőt adtak, hogy később se adjam fel soha. Meg lehet tanulni, hogyan ne akarj megfelelni másoknak, hogyan kerüld el a skatulyákat. Persze ez nem könnyű! Meglehetősen magányosnak érzed magad, amíg rá nem jössz, hogy a saját belső értékeiddel nem ér fel, ha egyszerűen csak mész a többiek után."

És Ti hogy vagytok ezzel? Ki hat(ott) Rátok leginkább? A család, egy jóbarát, egy író, egy mentor?

Bevallom, én nem nagyon tudok felelni erre a kérdésre. Persze vannak emberek, akik lenyűgöznek, a szüleim például, különösen az édesapám, de a barátaim között is több remek embert fel tudnék sorolni. Viszont egyet kiemelni közülük, azt hiszem, nem tudnék. Talán még csak nem találkoztam azzal, aki minden szempontból követendő példa lehetne... Bár ez talán nem is baj, hiszen így megmenkülhetek a folytonos összehasonlítástól és megfelelési kényszertől, nem? Ti hogy látjátok?

A másik kérdés: Ti is kívülállónak érzitek magatokat, amiért írtok? Azzal egyetértek, hogy ez egy más állapot, legalábbis én így látom, a fejemben folyton történetek keringenek :) Sokáig azt hittem, ezzel mindenki így van :D Én a magam részéről úgy veszem észre, sokszor nagyon jól elvagyok egyedül, hiszen ott vannak az én kitalált szereplőim, az általam teremtett világok, de nem hiszem, hogy ez önmagában elég lenne. Szeretem, hogy ilyen vagyok, hogy talán az átlagosnál nagyobb képzelőerővel lettem megáldva, és őszintén szólva sokszor különlegesnek is hiszem magam emiatt :D De azt hiszem, mindenképpen szükségem van emberekre magam körül, már csak azért is, hogy a földön tartsanak ;)
És Nektek mi a véleményetek erről?

Ötös számú palack

Hosszú szünet után itt a folytatás.
Remélem, nem veszítettétek el még sem a fonalat, sem az érdeklődést, abban pedig ugyancsak nagyon bízom, hogy tetszeni fog Nektek ez a fejezet, meg a zene is :)



Én hősöm!


Remélem, közel már a szabadulásom órája. Ugye közeleg? Mert én Mrs. Brenish kirohanásait már nem sokáig bírom, az biztos. Ha azt mondom, kihasznál, az még egy elég enyhe kifejezés. Látástól vakulásig dolgoztat, ráadásul éhbérért. De egy magamfajta meg nem értett művész ugyan miben reménykedhet? Hát, természetesen Benned, én megmentőm! Hogy majd Te jössz, és örökre elviszel erről a szigetről valahova, ahol soha többet nem kell majd söröskorsókat mosogatnom és fürdőszobákat takarítanom! Ugye már elindultál?

Nos, miután minden türelmemet összeszedve végighallgattam Mrs. Brenish ezredik prédikációját arról, hogy ő mekkora szívességet tesz a nagyinak, amiért felvett, pedig szemmel láthatóan alkalmatlan vagyok erre az állásra (mondhatna valami olyat is, amit még nem tudok...), és befejeztem a munkát – immár az ő vigyázó szemei mellett –, hazajöttem (útközben gyorsan útjára bocsátottam az előző palackot), és nekiláttam a következő üzenetemnek, mivel eléggé érdekes helyen hagytam abba a múltkor, úgyhogy gondolom, már lerágtad a körmödet az izgalomtól. Tudom, kicsit sokat képzelek magamról, azt hiszem, semmi más nem érdekel Téged, csakis az én élettörténetem. Az átlagosnál több önbizalom szorult belém, ezt már az óvodában is megmondták anyuéknak, akik persze cseppet sem sopánkodtak emiatt, sőt. Ha akkor tudták volna, hogy ennek az lesz az eredménye, hogy az ő kicsi lányuk megingathatatlanul hiszi majd, hogy az egyetlen elképzelhető karrier számára az énekesi pálya, azt hiszem, idejében kigazolták volna belőlem ezt a fene nagy magabiztosságot.

No, de vissza a történetemhez! Hol is hagytam abba? Ja, igen, amikor éppen indulni, azaz inkább szökni készültem a nagyi kertjéből, mert józanul végiggondolva ugyan ki fogadott volna tárt karokkal azok után, hogy feléje sem néztem évekig? Hát, az én nagyim, szerencsére.

Ahogyan félve megfordultam, felkészülve a legrosszabbra, rá sem mertem nézni. A fűszálakat számolgattam a cipőm orra előtt.

- Joley, kicsikém – hallottam meg a nagyi hangját egészen közelről. Nem akartam felemelni a tekintetem, nem akartam szembenézni az ítélettel. Ő kezét az államra tette és gyengéden, de határozottan kényszerített, hogy ránézzek.

A szemembe már megint könnyek gyűltek. A fenébe is, olyan átkozottul érzékeny vagyok mostanában! Könnyeim fátylán át mintha mosolyogni láttam volna a nagyit. Lehetséges volna? Elképzelhető, hogy mindent megbocsát, elfelejt? Valószínűleg inkább csak túl feledékeny, és nem emlékszik rá, mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben. Gyakori az ilyesmi ebben a korban, és hihetőbbnek is tűnt, mint a feltétel nélküli és azonnali feloldozás.

Megtöröltem a szemem a pulóverem ujjával, hogy jobban meg tudjam nézni a nagyit. De nem tévedtem, még mindig rendületlenül mosolygott. És rám. Gyorsan körbenéztem, de nem, nem volt más rajtunk kívül a kertben.

- Mi történt, Joley? Mi a baj? – szólalt meg ismét a nagyi, s a viszontlátás örömét egyre inkább az aggodalom váltotta fel a szemében. Igyekezett az asztal felé tolni, s mivel egyre jobban elhatalmasodott rajtam a fáradtság és az éhség, szó nélkül hagytam.

Minden elismerésem a nagyié, amiért türelmetlenségét és kíváncsiságát legyőzve, ragaszkodott hozzá, hogy mindenekelőtt egyek valamit. Na, nekem sem kellett kétszer mondani, valósággal rávetettem magam arra az isteni vacsorára, és csak akkor vettem észre a nagyi döbbent tekintetét, amikor már üresen állt előttem minden tányér.

- Jaj, nagyi, ne haragudj, felfaltam előled a vacsorádat – sajnálkoztam, de ő csak legyintett.
- Ugyan már! De most mondd csak, mi baj történt!

Hát igen, a nagyi sem most jött le a falvédőről. Ha itt vagyok, annak komoly oka van. Nagyon is jól látta, hogy nagy a gond.

Most, hogy már tele volt a hasam, és elég sanszosnak tűnt az éjszakai szállás is, megkönnyebbülten dőltem hátra, és beszámoltam az elmúlt kábé fél évemről, onnantól kezdve, hogy a szüleimet kiborítottam, amikor bejelentettem nekik, hogy a bandával megkíséreljük meghódítíani a világot, egészen a Pire-ra vezető kalandos utamig.

Szegény nagyi, alaposan meglepődött. A New York-i lakásom és étrendem részletes taglalásáról hamar le is tettem, nem akartam esetleg veszélybe sodorni a szívműködését.

Mikor a mesélés végére értem, izgatottan vártam a válaszát: hazaküld vagy befogad? Nem is bírtam ránézni, inkább azzal foglalatoskodtam, hogy igyekeztem megsaccolni, hány métert nőttek a kert fái a legutóbbi látogatásom óta.

- Nos, kicsikém, ideje felvinni a táskádat a szobádba – szólalt meg végül.

Óvatosan felpillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, nem hallottam rosszul. A nagyi tényleg nem dob ki, nem küld haza. Hanem elszállásol az én régi szobámban.

Mielőtt még bármit mondhattam volna, vagy egyáltalán felfoghattam volna, hogy annak ellenére, nem ezt érdemelném a sokévi hisztimért, ő már fel is pattant és a ház felé indult.

- Mi az, Joley, nem jössz? – nevetett vissza rám.

Mintha tegnap mentem volna el duzzogva a szigetről: a házban semmi sem változott. A nagyi még csak egy képet sem cserélt le a falon, úgy tűnt, mintha egy kisebb időutazást éltem volna át. És ez a változatlanság az elmúlt hónapok káosza után nagyon is megnyugtató volt.

Hűségesen lépkedtem felfelé a lépcsőn a nyomában, majd amikor a folyosó végén balra kinyílt az ajtó, tátott szájjal cövekeltem le a küszöbön. Itt is minden ugyanolyan volt, mint amilyennek hagytam, még a párnák is ugyanúgy voltak elrendezve az ágyamon.

Évekkel ezelőtt szinte sírva rohantam el a szobából, ahova most hálásan tértem vissza. Mert körülöttem minden azt sugallta, a nagyi azóta is várt rám.

Már aznap is nagyra értékeltem, hogy annyi év után a nagyi úgy őrizte meg a szobámat, ahogyan még oly régen és olyan durcásan elhagytam, hát még ha tudtam volna akkor, amiről nemrég szereztem tudomást: nevezetesen, hogy anyuék habozás nélkül átalakították az otthoni szobámat, holott sokkal több időt töltöttem ott, és sokkal később hagytam el, mint Pire-t. Erről ennyit.

Ledobtam a táskámat a földre, és leültem az ágyra. Nagyra nyílt szemekkel néztem körbe a szobában: az ódon ruhásszekrényen, amely olyan hatalmas volt, hogy sosem találtam meg benne a cuccaimat; a cirádás fésülködőasztalon, amit titkoban imádtam, bár mindig azt mondtam, hogy nekem ez túl giccses; a csipkefüggönyös ablakon, amely mögött az almafa lombja körvonalazódott; és előtte a nagyi saját hímzésű párnáival kibélelt kis kanapén, amelyen annyira imádtam olvasni; no meg a falakat díszítő tájképeken, amelyek Pire egy-egy lélegzetelállító részletét ábrázolták. Annak idején kiterveltem, hogy rocksztárok posztereit fogom a festmények helyére tenni, csak hogy bosszantsam a nagyit, hátha kétségbeesésében hazaküld. De emlékszem, csak álltam a képek előtt, kezemben a poszterekkel és a ragasztószalaggal, amellyel kifejezetten tönkre akartam tenni azt az átkozott virágos tapétát, és egyszerűen nem bírtam megtenni. Nem voltam képes leakasztani az Athar Monadh lejtőit és a vad, sziklás partot ábrázoló képeket. Mint már mondtam, Pire nem tehet arról, kik lakják, attól ő még egy nagyon szép kis sziget.

- Addig maradsz, ameddig csak jólesik – mondta a nagyi az ajtóban álldogálva. – És a helyedben én most lefeküdnék, hosszú út áll mögötted. Holnap még beszélgetünk.
- Nagyon köszönöm, nagyi. El sem hiszed, mennyire hálás vagyok! Jó éjt – feleltem, és kinyitottam a táskámat, hogy előszedjem a törülközőmet meg a fogkefémet.

A nagyi azonban még nem ment, ott maradt a küszöbön, mintha valami az eszébe jutott volna, csak nem merte volna kimondani. Várakozón néztem rá.

- Kicsikém, nem akarod felhívni az anyádat, hogy itt vagy és minden rendben? – kérdezte, miközben rám sem mert nézni. Nem hittem volna, hogy a nagyi valaha is ilyen félénken beszélhet hozzám, de az adott helyzetben ez teljesen magától értetődő volt. Mert mégis hogyan gondolhatta, hogy beszélni akarok a szüleimmel a történtek után? Talán nem figyelt, amikor az imént a kertben elmeséltem neki az egész sztorit? A biztonság kedvéért megismételtem a lényeget:
- Nagyi, engem anyu és apu kitagadtak! Az sem érdekelné őket, ha túllőttem volna magam egy bronxi utcán, vagy lezuhant volna velem a gép idefelé jövet! – sziszegtem, és kezemben a fürdőszobai kellékeimmel kislisszoltam mellette a szobámból.
- Joley, ne legyél ilyen szigorú hozzájuk – jött utánam kitartóan. – Csak váratlanul érte őket a döntésed, ennyi az egész.
- Volt rá több hónapjuk, hogy megemésszék – vontam meg a vállam. – Ehelyett ők úgy döntöttek, nincs rám szükségük többet. Hát nekem sincs rájuk.
- És a testvéreid? – próbálkozott a nagyi elkeseredetten. – Careen és Adam biztosan aggódnak érted.
- Ha annyira érdekelném őket, felhívtak volna. Tudják a számomat, és felnőttek már, akiknek nem kell beszámolniuk minden egyes lépésükről a szüleiknek, szóval akár úgy is megkereshettek volna, hogy anyuék sosem tudják meg. De nem tették – vontam meg a vállamat, és beléptem a fürdőszobába.

Szerettem volna már becsukni magam mögött az ajtót, venni egy forró zuhanyt és utána bebújni az ágyamba, hogy végre mindenről elfeledkezve alhassak egyet. A nagyi azonban még mindig rendületlenül állt előttem.

- De te sem tetted, Joley – mondta halkan, azzal elment.

Bezártam végre az ajtót, és kimerülten dőltem neki. Hogyan is gondolhattam, hogy szó nélkül hagyja a dolgokat? Végtére is a nagymamám, biztosan a kötelességének érzi, hogy véleményt nyilvánítson, tanácsokat osztogasson. Ha egy idegenhez mentem volna, megmenekültem volna ettől. Viszont akkor aligha számíthattam volna ingyen ételre és szállásra. Szóval néhány ilyen beszólás elviselése talán nem nagy ár – gondoltam magamban.

A fürdő sem változott semmit – állapítottam meg, amint körbenéztem a helyiségben, hogy eltereljem a gondolataimat. Igazi romantikus lányfürdő volt ez, Careen imádta is, Adam meg persze utálta, mert nem tetszett neki, hogy pusztán azért, mert kisebbségben van a gyerekek között, neki is ezt a virágos helyiséget kellett használnia. A mosdó felett rózsaszálak díszítették a csempét, egy földre tett vesszőkosárból fodros és hímzett törülközők kandikáltak ki, az ablakban egy kényelmes fehér fotel mögött virágcsokor állt. Klasszikus vidéki hangulat, nekem egy kicsit sok volt.

Miután valószínűleg Pire teljes vízkészletét magamra engedtem a zuhanyból, fáradtan estem be a puha ágyamba és húztam magamra a vastag takarót. Azt reméltem, mindössze másodpercek kérdése, és elalszom. A végkimerülés határán voltam, éreztem. Ám Pire nem adta olyan könnyen a pihentető álmot. Fura zajok szűrődtek be az ablakomon. Rémülten kapcsoltam fel az ágyam mellett álló kislámpát, de a hangok addigra már elhaltak.

- Nagyi? – kérdeztem fojtott hangon, de senki nem felelt. Valószínűleg ő már az igazak álmát aludta lenn, a földszinten, és esze ágában sem volt holmi zörejekre felébredni. Igaza volt. Lekapcsoltam a lámpát, s bár a fény helyét átvevő sötétség most már kifejezetten félelmetesnek tűnt, igyekeztem mit sem törődve vele, minél előbb elaludni.

Ám a beazonosíthatatlan zajok újra megszólaltak. Mi az ördög lehetett? Talán betörő jár a házban? Pire-on?! Ugyan már, a sziget bűnügyi statisztikája emberemlékezet óta patyolattiszta.

Mindenesetre kimásztam a paplan alól, és lábujjhegyen az ajtómhoz settenkedtem, miközben egyrészt igyekeztem nem beleütközni semmibe (csak az asztal előtt álló szék lábába rúgtam bele teljes erőmből, de sikerült elfojtanom a sikolyt), másrészt pedig rémülten keresgettem valami fegyvernek is használható tárgyat a sötétben. Ha valaki követte volna a jelenetet egy éijjellátó készülékkel, alighanem megfulladt volna a röhögéstől.

Végre elértem az ajtót, és egyik kezemben egy robusztus ezüst gyertyatartóval, óvatosan kidugtam a fejem. Ahogyan arra számítottam, egy lélek sem volt ott, de még csak fényt sem láttam kiszűrődni sehonnan. Sötét csend honolt a házban, ahogyan annak ilyen későn lennie is kellett. A biztonság kedvéért azért lábujjhegyen eltipegtem a folyosó végén a lépcsőig, néhány fokot leereszkedve körbenéztem a földszinten is, és amikor megbeszéltem magammal, hogy minden bizonnyal csak egy mókus szaladt át a kerten, dolgom végeztével visszatértem a szobámba. Szépen visszatettem a kandallópárkányra a gyertyatartót, és immár fegyvertelenül az ágyamhoz sétáltam.

Valami fura megérzés hatására azonban még gyorsan az ablakomhoz léptem, félrehúztam a függönyt és kinéztem. Kifejezetten örültem volna, ha meglátom azt a bizonyos mókust egy jókora mogyoróval a szájában átnyargalni a kerten. Ehelyett mit láttam? Fényeket! Olyan volt, mintha valaki fel-, majd lekapcsolta volna a villanyt. Ez persze még önmagában nem lett volna furcsa, de a nagyi szomszédai jóval messzebb laknak, és úgy tűnt, mintha a parton, a sziklákon túl kapcsolgatta volna valaki azt a lámpát. Márpedig Pire-on nem vezet körbe kivilágított sétány a part mentén, nincs ott semmi, aminek világítania kellene, pláne nem az éjszaka közepén. Hacsak nem... Tudom, hogy ostobaság, sőt, egyenesen baromság, de nem volt jobb ötletem: Pire-t megszállták a kalózok. Ugyan mi más magyarázhatta volna a különös éjszakai fényeket és zajokat a parton?

Hatalmasat ásítottam, és egyszerre teljes erővel rám tört a fáradtság. Túlságosan megörültem, hogy most talán majd sikerül elaludnom, ezért gyorsan visszamásztam a takaróm alá, úgy döntve, úgyis jobban járok, ha álmomban vágják el a torkomat. De nem így van?

Nos, másnap reggel mindenesetre még mindig a szobámban ébredtem és nem a mennyekben. (Most biztos azt gondolod, hogy igencsak egészséges az önértékelésem, ha kétségtelenül a mennyben tudom csak elképzelni magam, de nincs valami szabály arra, hogy a kitaszítottak földi szenvedéseik jutalmaképpen automatikusan oda kerülnek? Biztos van ilyen, nem? Szerintem igazán megérdemelném.) Szóval miután a vekkerre pillantottam, megállapítottam, hogy a reggeli ideje rég elmúlt, és a nagyi valószínűleg nyakig benne lehet már a rózsái metszegetésében.

Felkeltem és az ablakhoz léptem. Nem tévedtem: szalmakalapja a színpompás rózsabokrok közül kandikált ki. Kihajoltam az ablakon, hogy köszönjek neki, de előtte önkéntelenül is a part felé néztem, az éjszakai fények irányába. Semmi jel nem utalt arra, hogy bárki is járt volna ott. A part, pontosabban az azt övező sziklák vigasztalóan néptelennek látszottak. Bizonyára csak egy rossz álom volt az egész.

- Jó reggelt, nagyi! – integettem ki minden figyelmemet ismét a kert felé fordítva.

A nagyi felnézett, és rám nevetett.

- Hát felébredtél, álomszuszék? A reggelid a konyhában vár, mindjárt megyek én is.

Magamra kaptam egy kardigánt, és hatalmas ásítozások közepette lesétáltam a konyhába. Méretes helyiség volt, rengeteg ablakkal. Elegáns sötétzöld és krémszínű pultok futottak körbe a falak mentén, középen pedig egy jól megtermett, öreg tűzhely állt, felette impozáns párkánnyal. A plafonról számtalan száradó virág- és fűszercsokor lógott alá.

Letelepedtem a masszív tölgyasztal mellé, amire ki volt készítve egy nagy bögre tea, pirítós és narancslekvár. Díjaztam, hogy a nagyi az évek során leszokott arról, hogy bőséges angol reggelivel traktálja az unokáit, ami egy növésben lévő kamaszfiúnak – értsd a bátyámnak – tökéletes volt, de két, az alakjáért aggódó tini húgának – azaz Careennek és nekem – már kevésbé. Azt viszont már nem annyira értékeltem, hogy tea járt a reggeli mellé. Röpke amerikai tartózkodásom alatt menthetetlenül átszoktam a kávéra, úgyhogy neki is álltam keresgélni a konyhaszekrényben.

- Mi hiányzik? – kérdezte belépve a nagyi, karján egy kosárra való friss virággal.
- Tudom, hogy meg fogsz ölni, de átléptem a kávéhívők táborába.

A nagyi rosszallóan csóválta a fejét, majd kinyitott egy fiókot, amelyről még álmomban sem gondoltam volna, hogy a megváltó kávét rejtheti, és nekiállt lefőzni a kedvencemet.

- Nagyi, nem hallottál semmi furcsát az éjjel? – kérdeztem, miközben a pirítósomat rágcsáltam. Nem árt teljesen megbizonyosodni róla, hogy csak álmodtam – gondoltam.
- Mire gondolsz?
- Nem is tudom. Olyan fura zajokat hallottam. És amikor kinéztem az ablakon, különös fények látszódtak a part felé.
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy idegen lények szállták meg a szigetet? – mosolygott rám, és elém tette az istenien illatozó kávét.
- Hát, mondasz valamit. Bár én kalózokra tippeltem.
- Biztosan csak álmodtad, kicsikém. Annyi minden történt veled az elmúlt hónapokban, olyan kimerült vagy.

Örömmel értettem egyet. Végül is a fáradtság elmúlik idővel, szóval ez messze a legjobb opciónak tűnt az ufók és a kalózok mellett. Ha tudtam volna akkor, hogy nem egyszeri esetről volt szó, sőt... Na de azt majd később mesélem, most már ideje indulnom dolgozni. Egy újabb nap a börtönszigeten.

A kizsákmányolt munkás,
Joley

Az utolsó levél

Visszatértem :) Még kérek egy kis időt, amíg visszarázódok az itthoni dolgokba, a hétköznapokba, és ígérem, hamarosan folytatom mindkét történetet ;) Addig is feltettem a Katarina és Valerin pályázatára írt művemet, aki még nem olvasta, fogadja szeretettel :)

p.s. Katarina oldalán olvashatjátok a többi művet, és szavazhattok is, melyik tetszett Nektek a legjobban ;)




Amikor Matt Burrows leszállt a vonatról, elhatározta, hogy a legtöbb utassal ellentétben ő nem fog kocsit bérelni, inkább kényelmesen elsétál úti céljáig, legalább lesz ideje bőven, hogy átgondolja az elmúlt napok kaotikus eseményeit. Nem is, igazából az egész életét kell átgondolnia, hiszen a közelmúlt történései gyakorlatilag mindent megkérdőjeleztek, amit eddig biztosnak hitt.

Kezében lóbálva könnyű táskáját, határozott léptekkel indult kifelé a pályaudvarról, végig a főutcán. A vonaton több utastól is megérdeklődte, merre található a Szent Margit Intézet, így már szinte csukott szemmel is odatalált volna.

Egyszer csak gyereksírás ütötte meg a fülét. A hang irányába nézett, és az utca túloldalán egy gondterhelt fiatalasszonyt vett észre, aki egyszerre próbálta megnyugtatni a karján ülő szőke, copfos kislányt, és igyekezett megfékezni a minduntalan elcsatangolni készülő, négyévesforma kisfiát. Ilyen lehetett az ő édesanyja is – gondolta magában. Vagy nem, ki tudja, hiszen nem is emlékszik rá – tette hozzá magában keserűen.

Felvillant előtte az első emléke. 1887. november 11. Egy viharos, hideg éjszaka, amint nyikorogva kitárult előtte az árvaház ajtaja. Durva kezek úgy tépték le róla a ruhát és mosdatták meg, mintha fertőző beteg lenne. És miközben ragacsos, íztelen kását toltak elé vacsora gyanánt, elmebetegnek és zavarodottnak nyilvánították, amiért nem emlékezett a saját nevére és arra, mi történt vele az érkezése előtt.

- Biztosan a szülei halála viselte meg ennyire – jelentette ki James atya másnap, és ezzel ennyiben is hagyták a dolgot. Matthew-nak szólították, pedig ő úgy emlékezett, nem is ez volt a neve. Azt állították, a szülei járványban haltak meg, és neki nem maradt senkije és semmije sem. Ő pedig néhány hét kitartó sírás és duzzogás után elhitte, hogy rosszul emlékszik, és egyetértett a szerzetesekkel, hogy csak azért találta ki magának a boldog családot és a gondtalan életet, mert nem bírta elfogadni a szörnyű valóságot.

Matt elfordította a tekintetét a gyermekeket egyszerre vigasztalni és nevelni igyekvő, mások arcára mosolyt csaló nőről, és tovább baktatott az úton.

A felejtésben később is jó volt, nagyon jó. Folyton arra próbálta rávenni magát, hogy elfeledje a tegnapot. Az árvaház sötét és hideg termeit, a kegyetlenül büntető tanítókat, az undok és verekedő fiúkat, a szörnyű ízű és túl kevés ételt, a hajnalban kelést és a kemény munkát a kertben. Mindig előre tekintett, és mindig azzal biztatta magát, hogy holnap majd jobb lesz. És bár sosem lett kevésbé borzasztó a másnap, mégsem adta fel a reményt. Ha mást nem is, kitartást és fegyelmet mindenképpen tanult azok alatt az évek alatt – jegyezte meg magában gúnyosan.

Megállt az útkereszteződésnél, türelmesen megvárta, amíg elrobognak előtte a kocsik, majd folytatta az útját. Egy postás jött vele szemben, vállán súlyos zsákot cipelt, amelyből mindenféle méretű borítékok kandikáltak ki.

Az első levél emléke jelent meg előtte. Úgy tízéves lehetett, és alaposan meglepődött, amikor Stephen atya a kezébe nyomta. Ő korábban sosem kapott levelet, ahogyan a többi fiú sem az árvaházban. Nekik nem volt senkijük, aki bármit is küldött volna nekik, hiszen éppen ezért voltak árvaházban!

Mohó izgalommal tépte fel a borítékot, amelyen nem állt feladó. A többiek kíváncsi izgalommal állták körül, s hamarosan irigykedni is elkezdtek rá, amikor kiderült, mi állt a levélben. Csoda történt vele, másképp nem tudta megmagyarázni a dolgot. Mert mi másnak lehetne nevezni, ha egyszer csak felbukkanna egy ismeretlen jótevő, aki kijelenti, hogy mostantól kezdve fizeti az iskoláit? Na, nem a legdrágább és legelőkelőbb intézményeket, de olyanokat, amelyek sokkal jobbak voltak, mint amilyen oktatásra az árvaházban valaha is számíthatott.

És attól kezdve minden reggel kilépve az intézet falai közül, rendes iskolába járt, és névtelen jóakarója egyetlen kívánságát teljesítve minden társánál szorgalmasabban tanult. Ettől még nem lett sem családja, sem otthona, bár néha meg merte kockáztatni, hogy az ismeretlen segítőre családjaként gondoljon.

Teltek az évek, és Matt felnőve befejezte iskoláit, és végleg maga mögött hagyta az árvaházat. Beállt segédnek egy könyvelő mellé, kevés, de tisztességes fizetést kapott, amiből bérelhetett magának egy tiszta, kényelmes szobát. A jótevőre többé nem volt szükség, nem is jelentkezett.

Matt hirtelen megtorpant egy kirakat előtt, és mereven bámulta a szatócsbolt ablakába állított húskonzerveket. Mindegyiken ott virított a felirat: McLean’s.
Eszébe jutott az utolsó levél. A levél, amire nem számított, hiszen már két esztendeje befejezte a tanulmányait, és a saját lábára állt. Nem volt szüksége több segítségre. Magában azt remélte, arról tájékoztat majd, az ismeretlen egy másik kisfiúnak szenteli a figyelmét és az adományát, valakinek, akit hozzá hasonlóan kitaníttathat, elindíthat az életbe.

De az az átkozott levél! Mindent összezavart, mindent tönkretett!

A borítékon immár ott díszelgett a feladó neve: Henry Bradford. Matt rögtön megismerte a kézírást, a kusza betűket. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot, elképzelése sem volt, mit írhatott neki a férfi. Talán valami szívességet kér a segítségért cserébe? Matt bármit megtett volna neki, fogadkozott.

„Kedves Fiam! – kezdődött a levél. – El kell mesélnem neked egy történetet, amely már régóta nyomja a szívemet. Öreg vagyok már, nem bírom a harcot tovább a lelkiismeretemmel. Nem vihetem a sírba a titkomat. Emlékszel rá, hogy amikor réges-régen az árvaházba kerültél, váltig állítottad, hogy nem az a neved, amelyen szólítanak, és hogy családod van? Nos, igazad volt.

A neved nem Matthew Burrows, ahogyan azt ma hiszed, hanem Nathaniel George McLean. Paul George McLean fia vagy, aki sok-sok évvel ezelőtt a semmiből felépítette hatalmas vállalatát. Az anyád Theresa Bradford volt, a világ legszebb, legjóságosabb teremtése, a húgom.

Azon az éjszakán, amelyen az intézetbe kerültél, a szüleid meghaltak. Apád egy üzleti tárgyalásra utazott, és magával vitte anyádat is. De már hideg november volt, az utak sárosak és csúszósak voltak. A kocsijuk megcsúszott a hegyi úton, és a mélybe zuhant. Mindketten szörnyethaltak. Nekem cselekednem kellett. Tudom, mindig is tudtam, hogy mint nagybátyádnak, egyetlen rokonodnak, nekem kell gondoskodnom rólad és az örökségedről. Mégsem teljesítettem a kötelességemet. Legalábbis nem úgy, ahogyan az elvárható lett volna tőlem. De nem mentegethetem magam, hiszen a tettemre nincs mentség: kapzsi voltam és önző.

Mindig irigyeltem apád jól menő vállalkozását, üzleti sikereit és a vagyont, amire az évek során szert tett. Most itt volt a ragyogó alkalom, hogy megkaparintsam magamnak, és én éltem is a lehetőséggel. Kicsi voltál és tehetetlen, nem harcolhattál ellenem, nem is tudtad, hogy harcolnod kellene. Nem tiltakoztál, amikor a kocsimba szálltál, azt hitted, hazaviszlek magamhoz. Sosem felejtem el az arcodat, amikor megálltunk az árvaház előtt. Ez az arc kísért azóta is a rémálmaimban, de meg is érdemlem, jól tudom.

A szerzeteseket könnyűszerrel meggyőzhettem, hogy új néven szólítsanak, és semmit ne higgyenek el neked, amit a múltadról mesélsz. Csak egy kis hozzájárulás az intézet fenntartásához, és máris bőszen állították, hogy a szüleidet a himlő vitte el a szegényházban.

Évekig küzdöttem a lelkiismeretemmel, nem volt egy nyugodt éjszakám sem. Egyetlen percig sem tudtam maradéktalanul élvezni a frissen szerzett gazdagságot. Persze pontosan tudtam az okát, de eleinte el tudtam hessegetni magamtól az intő gondolatokat.

Amikor ráuntam az örökös harcra, kitaláltam egy félmegoldást: a tanulmányaid finanszírozásával csillapíthattam háborgó lelkiismeretemet anélkül, hogy szemtől szembe vállalnom kellett volna a tettemet. Önző gondolat volt, igen. De segített valamelyest, és azzal vigasztaltam magam, hogy Téged is kárpótollak valamennyire.
Örömmel hallottam, hogy az iskolák után sikerült elhelyezkedned egy jóravaló embernél, úgy láttam, innentől minden rendben lesz, helyrehoztam a hibámat.
De néhány hónapja súlyosan megbetegedtem, és az orvosok szerint sosem fogok felépülni teljesen. Talán túl öreg vagyok már, talán túl sokáig marcangoltam önmagam a múlt miatt.

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok az élők sorában. A végrendeletemben megkértem az ügyvédemet, hogy ezt a levelet postázza Neked. Természetesen mostantól Tiéd a gyár, a ház, minden, amit már hosszú évekkel ezelőtt meg kellett volna kapnod. Sajnálom, ahhoz túl gyáva voltam, hogy mindezt valaha is személyesen nyújtsam át Neked.

Tudom, a bocsánatodat sosem nyerhetem el, nem is kérhetem. Mint ahogyan azt sem remélhetem, hogy valaha is megértesz, hiszen én is alig értem magamat. De látod, ahhoz is túl gyáva vagyok, hogy ilyen teherrel térjek meg a másvilágra.

Még egy titkot őrzök a Számodra: tudnod kell, nem voltál egyedül a szüleid halála után sem. Nem Te voltál az egyetlen, akit kiszakítottam az otthonából, akit megfosztottam a családjától. Te rá is jól emlékeztél, de a szerzetesek meggyőztek, hogy csak képzelődsz, amikor a húgodat említed. Igen, Fiam, van egy húgod, Rose. Ő most Sophia Newbern néven él a Szent Margit Intézetben, hamarosan nagykorú lesz, és ő is kiszabadul az árvaház falai közül. Természetesen az ő taníttatásáról is gondoskodtam, azt reméltem, el tud helyezkedni egy hivatalban vagy egy iskolában. De erre már nem kerül sor, tudom, Fiam, hogy velem ellentétben Te méltón fogsz gondoskodni róla.”

Matt annyiszor olvasta a levelet az elmúlt napokban, hogy már kívülről tudta minden egyes sorát. Amint megkapta, vonatra szállt, hogy a húgáért jöjjön. A gyár átvétele, a beköltözés a régi családi házba várhat, a húga azonban egy nappal sem tölthet el többet az intézetben a szükségesnél! Matt nagyon is jól tudta, milyen szörnyű hely az árvaház.

Ahogyan a vonaton utazott idefelé, arra gondolt, milyen ördögi tervet eszelt ki annak idején Henry bácsikája, hogy nemcsak az otthonuktól, de egymástól is ilyen messze helyezte el a két testvért. Nehogy véletlenül találkozzanak és egymásra ismerjenek.

Bár Rose aligha ismerte volna fel őt, hiszen olyan kicsike volt még akkor, amikor elkerültek otthonról! Matt örült, hogy neki biztosan nem voltak olyan emlékei, amelyektől meg kellett szabadulnia, amelyekről idegenek bizonygatták, hogy csak a saját képzelgései.

Vajon mit fog szólni, amikor meglátja? Ő is kapott levelet a bácsikájuktól? Vár már rá?

Matt fejében csak ezek a kérdések jártak egyre, mással nem foglalkozott, nem akart foglalkozni. Eleinte forrt benne a düh Henry iránt, amiért kettejük életét is tönkretette a saját önös érdekei miatt, és nem vigasztalta a tudat, hogy a bácsi egy pillanatig sem tudott felhőtlenül örülni a szerzeményeinek.

De aztán arra gondolt, ugyan mit tehetne most már? Hiszen a bácsikája halott, ahogyan a szülei is! Őket, a boldog kisgyermekkort már semmi sem hozhatja vissza. Megbocsátani nem tud, talán nem is fog soha, így hát azt tette, amit olyan jól megtanult már: felejtett. Legalábbis megpróbálta.

Igen, most csak egyetlen dolgot tehet: el kell mennie Rose-ért, ki kell szabadítania, gondoskodnia kell róla.

A keze már a Szent Margit Intézet kilincsén volt, az ajtó ugyanolyan fájó nyikorgással nyílt, ahogyan azon a viharos éjszakán az ő árvaházáé. Matt szíve összeszorult. Hát mégsem tud felejteni?

Egy arra járó apácától érdeklődött Sophia Newbern iránt. Milyen gyűlöletes név! Most utoljára ejtette ki a száján, fogadkozott ismét.

Az apáca egy szoba felé mutatott.

- Nagyon izgatott, valami levelet kapott, ami teljesen felkavarta – jegyezte meg az apáca rosszalló hangon.

Matt ismét megdermedt. Levelet? Ez nem lehet véletlen!

Nagy levegőt vett, és óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját.

A pici, egyszerű helyiségben, ami a bezsúfolt könyvekből ítélve afféle könyvtár lehetett, az egyetlen ablaknál egy törékeny, apró lány állt háttal neki. Szőke haja egyszerű lófarokban lógott, puritán barna ruhájának ujjait feltűrte, talán épp a munkája közepén találta a levél.

Hol a kezében tartott papírdarabra meredt, hol pedig az ablakon nézett ki, miközben nagyokat sóhajtott. Mattnek eszébe jutott, mennyire nehéz volt neki is eldöntenie, hihet-e a levélben írtaknak. Azon tanakodott, vajon ki űz ilyen gonosz tréfát vele, mivel érdemelte ezt ki? Muszáj véget vetnie húga tépelődésének, nem hagyhatja kétségek között vergődni!

De nem tudta, mit mondjon neki. Hogyan fogjon hozzá? Fájdalmasan hunyta le a szemét.

- Rose? – suttogta.

Amikor felpillantott, látta, hogy a lány az ablaknál megpördül és kíváncsian mered rá.

- Rose! – ismételte meg immár hangosabban, határozottabban, boldogabban.
- Nathaniel? – tett egy tétova lépést felé a lány.

Mattet furcsa érzés fogta el. Milyen régen szólították így! Milyen nagyon-nagyon régen! Olyan sok évvel ezelőtt, hogy azt hitte, csak képzelődött. Ez az egyetlen szó gyorsabban és könnyebben győzte meg, hogy annak idején nem hallucinált, mint az a nyavalyás levél!

Szorosan átölelte húgát, olyan szorosan préselte magához, hogy az szinte nem kapott levegőt. Rose mégsem panaszkodott. Ő sem akarta elengedni. Annyi év hiábavaló könyörgés, reménytelennek tűnő ima és ábrándozás után végre megkapták, amire a legjobban vágytak, hogyan is engedhették volna el? Hiszen immár ott tarthatták a karjaikban: a családot.