Írói fórum #7

Mennyire határozza meg az, amit éppen olvasol, hogy mit írsz? Nyilván nagyon, hiszen az elmúlt időben nem egyszer találkoztunk olyan könyvvel, amely rengeteg rajongója közül többeket az olvasás mellett írásra is "ragadtatott".

A kérdésen én magam - kicsit más kontextusban ugyan, de - már sokszor elgondolkodtam, mivel nem egyszer tapasztaltam, hogy ha magával ragad a könyv, amelyet éppen olvasok (és ez szinte mindig így van, hiszen nyilván olyat olvasok, ami tetszik), függetlenül attól, hogy éppen min dolgozom, hirtelenjében az olvasott műhöz hasonló alkotáson kezdem törni a fejem, és persze máris szembe találom magam a jól ismert problémával: túl sok ötlet árasztja el a fejem. Ami persze annyiban nem baj, hogy ezerszer inkább ilyen gondjaim legyenek, mint az, hogy nincsen semmi ötletem!

Szóval amikor fantasyt olvastam, belefogtam egy saját fantasy kidolgozásába, amikor a Jókai-korszakomat éltem, egy hasonló korban játszódó romantikus történeten agyaltam, és így tovább... Az esetek nagy részében persze előbb olvastam ki az adott regényt, mintsem befejeztem (sőt, elkezdtem!) volna írni a sajátomat, és ha másféle könyvet vettem a kezembe utána, a lelkesedésem elillant, és mégsem fogtam bele a saját fantasybe, történelmibe, stb...

Viszont az jutott eszembe, hogy nem lehetne-e ezt a helyzetet kihasználni? Vagyis szándékosan olyan stílusú, műfajú történeteket olvasni, amilyet én is szeretnék írni, vagy amilyenen épp dolgozom, hogy így "hívjam magamhoz" az ihletet? Még nem próbáltam, de szerintem működhet!

Még egy utolsó megjegyzés: talán a filmekkel is hasonlóan működik a dolog, nem?

És Ti hogy vagytok ezzel? :)

Nyuszi

Kellemes húsvétot kívánok minden olvasómnak, erre járónak!

Tizenötös számú palack

Ezt a részt ajánlom a leghűségesebb olvasóimnak, akik a legutóbbi fejezetnél is megörvendeztettek a véleményükkel. Köszönöm, lányok! Enjoy :)



Legmegértőbb Barátom!

Másnap korai műszakot vittem a pubban, vagyis jobbára a szobák takarításából és a napközben a kocsmába vetődő néhány kósza vendég kiszolgálásából állt a napom. Nincs túl sok vendégünk a fogadóban, Pire nem túl népszerű turistalátványosság, az évnek ebben a szakában, a tél közeledtével meg különösen nem. Ettől függetlenül a szobáknak természetesen készen kell állniuk arra az esetre, ha mégis betoppanna egy pár eltévedt utazó. Szerintem ennél még annak is nagyobb az esélye, hogy hajótöröttek úsznak ki a szigetre, de mivel én rendben megkapom a szerény kis béremet az ágyak bevetéséért meg a padló felporszívózásáért, nem szólok egy szót sem.

Dolgom végeztével hazatoltam a biciklimet, amellyel kora reggel olyan kényelmes volt legurulni a kikötőbe. Persze tudtam, hogy annál gürcösebb lesz munka után felfelé tolni a hegyoldalon, de mivel elaludtam, reggel minden másodperc számított.

Odahaza nekidöndöttem a kerékpárt a ház falának, és indultam is volna befelé, hogy egy gyors estebéd után átöltözzek és lemenjek Nickhez, ahogy megígértem, de a nagyi, aki a kertben intézte a késő őszi teendőket, odahívott magához.

- Nahát, nagyi, még mindig milyen szépek a rózsáid! – hajoltam le egy fodros szirmú sárga virághoz, hogy mélyen beszívjam az illatát.
- Joley, hozz egy metszőolllót és szedj egy csokorral a szobádba!
- Köszönöm, de a még a dáliák is olyan gyönyörűek, amelyeket pár napja hoztál fel.
- Azt hiszem, mára éppen elég volt – porolta le a nagyi a nadrágját. – Különben is, milyen nagymama az olyan, aki még csak le sem ül egy teára az unokájával?
- Olyan, aki minden este együtt vacsorázik vele.

A nagyi azonban hajthatatlan volt, ragaszkodott a teázáshoz a késő délutáni kertben, ami a hűvösödő idő ellenére valóban jó ötlet volt. Az öreg almafa alá állított asztal mellől pompásan be lehetett látni az egész kertet a hatalmas hortenziabokroktól a rododendronokig. A madarak vidáman énekeltek az egyik fa ágairól a másikra szállva. Az egész olyan volt, mintha egy turistacsalogató, a szigetet hirdető reklámfilmbe csöppentem volna. Mivel az utóbbi időben elveszítettem korábban legendásnak hitt optimizmusomat, gyanítottam, hogy ez a teázás azonban mégsem lesz olyan tökéletes, mint amilyennek első pillantásra tűnt.

A nagyi egy jókora tálcával a kezében jelent meg, és lepakolt az asztalra a kanna meg a csészék mellett egy tál frissen illatozó süteményt is. A balsejtelmem egyre nőtt. Ki akar rakni innen? Most, hogy már van némi tőkém az állásomnak köszönhetően, hogy telik már egy kompjegyre, mehetek Isten hírével? Álljak a saját lábamra, keressek rendes munkát, és ne éljek továbbra is a nyakán?

- Kicsikém, gondolkodtam a minap – kezdett bele a nagyi, miközben kitöltötte a teát. Remek, rám sem akar nézni. Egyre inkább görcsbe rándult a gyomrom.
- Igazán? – Igyekeztem könnyednek tűnni, de nem hiszem, hogy sikerült.
- Nos, arra gondoltam, hogy talán... ideje lenne... vagy legalábbis elgondolkodhatnál azon, hogy... – tördelte a kezét a nagyi. – Jaj, Istenem, nem is tudom, hogy mondjam...
- Szeretnéd, ha elmennék – állapítottam meg. – Semmi baj, megértem, így is már túl sokat segítettél nekem, és ezért örökké hálás leszek. Megyek, összepakolok, és a holnap reggeli komppal indulok is.

Azzal felpattantam, hogy berohanjak a házba, mielőtt megláthatta volna a könnyeimet. A fenébe is, hiszen én annak idején nem akartam idejönni! Akkor meg miért sajnálnám itthagyni ezt az ócska szigetet? Mondtam én, hogy már teljesen az agyamra ment Pire! Hiszen te ki akarsz innen törni, Joley, nem emlékszel? – figyelmeztetettem magamat. – Lehet, hogy nem éppen így, hogy a nagyi kidob, hanem méltóságteljesen magad mögött hagyva a szigetet, de akkor is, örülj, hogy végre leléphetsz innen! Vagy legalább ne szomorkodj.

- Kicsikém, természetesen erről szó sem lehet! – sopánkodott a nagyi. – Addig maradsz, ameddig jólesik, sőt, a magam részéről örülnék, ha minél tovább itt laknál. Micsoda rémes félreértés!

Furcsamód megkönnyebbültem. Lehet, hogy időközben kiderült, nem földönkívüliek lepték el Pire-t, hanem csak Nick költözött ide, mégis úgy látszik, megmagyarázhatatlan, természetfeletti dolgok történnek errefelé. Mert ugyan mi más oka lehetne annak, hogy én, Joley Fisher, a nagyvárosi, ezt a helyet elvileg elszántan gyűlölő lány fellélegeztem, amikor kiderült, maradhatok Pire-on? Biztosan valami mérgező gáz szivárog Athar Monadh mélyéről.

A nagyi közben olyan elkeseredetten nézett rám, hogy jobbnak láttam visszaülni, hogy megnyugtassam, nem rohanok el. Legalábbis nem most.

- Akkor miről akarsz beszélni velem?
- Tudod, kicsikém, már elég régen itt vagy… félre ne érts megint, nem szemrehányásként mondom, csupán megállapítottam. Azt akarom ezzel mondani, hogy már túl régóta dúl a háború közted és a szüleid között.
- Nem dúl köztünk semmiféle háború, nagyi. Én meghaltam a számukra, ezt nem nevezném éppen háborúnak.
- Tudod jól, mire célzok, Joley. Ez így nem mehet tovább.
- Szerintem meg nagyon is mehet – Hirtelen különös érdeklődést szenteltem a fűszálaknak a lábam alatt. Valahogy így könnyebb volt részt venni ebben a kínos társalgásban. – Én mindenesetre elfogadtam a helyzetet, talán neked is ezt kellene tenned.
- Ez akkor sem normális így – akadékoskodott továbbra is a nagyi.
- Miért? Felnőtt vagyok. Nagyon sok korombeli lány él a szüleitől távol. Sokuknak sosem volt családjuk.
- De neked van.
- Biztos vagy benne? – pillantottam fel. – Nézd, nagyi, te is éppolyan jól ismered anyuékat, mint én. Számukra semmi sem fontosabb, mint hogy minél magasabb pozíciót töltsenek be a társasági életben. Mióta apu nagybátyja, Jack bácsi megcsinálta a szerencséjét azzal a részvényügylettel, vagy mivel, és az egész családnak aránylag jól megy, anya a fejébe vette, hogy nekünk be kell törnünk London felső tízezrébe. Vagy inkább a felső ötszázába. Csak azért mondom ezt neked, nagyi, mert úgy tűnik, elfelejtetted.
- Dehogyis, kicsikém. Hiszen anyád nekem is világosan a tudtomra adta, hogy a hóbortos professzor apja és a még bolondabb anyja nem egészen illenek bele ebbe a képbe.

A nagyi olyan gyászosan nézett a távolba, hogy tudtam, régi sebeket szakítunk most fel. Mire jó ez?

- Nemkívánatos személyek vagyunk mi ketten a Fisher-családban – kacsintottam rá cinkosan, hogy felvidítsam. Szerencsére bejött: visszanevetett rám.
- Hát akkor, kicsikém, igazán tökéletes lakótársak vagyunk mi itt, a világ végén, nemde?
- Többek is annál, nagyi. Egy boldog család vagyunk.

***

Miután ilyen ügyesen hárítottam a nagyi eleve kudarcra ítélt békítési kísérletét, lassan elindultam Nickhez, hogy a tegnapi meghívásának eleget tegyek.

Remélem, a jövőben nem hozza szóba megint a nagyi a szüleimet! Éppen elég gondom van így is, és az utóbbi időben olyan eredményesen sikerült nem gondolnom rájuk. Legalább egy problémával kevesebb nehezítette meg a napjaimat. Egy elég súlyos, komoly problémával kevesebb, hogy pontos legyek, és a felszabaduló agykapacitásomat szívesen szenteltem Nicknek, az igyekezetemnek, hogy segítsek neki.

Úgy tűnik, az tereli el a legjobban a figyelmemet a saját bajaimról, ha másokéval foglalkozom. Ha így nézem, ezek szerint csakis azért akarom Nicket támogatni, hogy ne a saját életem kilátástalanságán törjem a fejem. Íme, Joley Fisher, az önzetlen barát, hölgyeim és uraim!

De hát mit tegyek, ha a munkám nem alkalmas erre? Ahhoz túl monoton, és távolról sem nevezhető szellemi tevékenységnek, úgyhogy nem képes lekötni a gondolataimat. Amelyek arról szólnak, hogy elvileg felnőttként a nagymamám házában húzom meg magam a sebeimet nyalogatva, miután az álmaimért feláldoztam a családomat, a barátaimat, gyakorlatilag az egész életemet. És fogalmam sincs, mit csináljak ezután, mihez kezdjek magammal.

Jólesett megpihenni Pire-on, egy kicsit kifújni magam a nagy vereség után. Bár gyűlölöm ezt a helyet, de mit csináljak, ha a nagyi, az egyetlen ember, aki megmaradt nekem, itt él? Lehet, hogy ez a sziget a világ végén van, azonban jelenleg ez az egyetlen biztonságos hely számomra. És olyan kényelmes itt ücsörögni és dagonyázni az önsajnálatban, halogatni azt a bizonyos talpraállást és újrakezdést!

Talán Nick is így van vele? Szeretném megkérdezni tőle, de nem tudom, nem túl korai-e még. Még nagyon törékeny a bizalom kettőnk között, hogy ilyen komoly élve boncolásba menjünk bele. És amilyennek eddig megismertem, nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a tegnap este véletlen volt, tévedés, apró megingás, vagy esetleg én értettem félre, és ma már nem is akar látni. Vagy mire leérek hozzá a partra, már megint olyan részeg, hogy elfelejtette az egészet, és ismét elküld melegebb éghajlatra.

Normális az, ha az ember gyomra görcsbe rándul, amint megpillantja annak a házát, aki állítólag a barátja? Na jó, nem barát, legalábbis még nem, de kiönti a lelkét az embernek. És elvileg nem teszi ezt meg mindenkivel, sőt.

Persze, hogy normális – feleled most nyilván Te –, hiszen fülig belé vagy esve, Joley! Hát, nem tudom. Nem mondom, hogy nem tetszik, mert ezt aligha hinné el nekem bárki is, Te meg pláne nem, de amikor Nickre gondolok, nem az izmos felsőteste ugrik be elsőnek. Nem a tengerkék szeme, amely olyan gyönyörűségesen, egyben kegyetlenül szürke, ha haragszik (és ezt ugye jó párszor volt szerencsém megtapasztalni), és nem is az ellenállhatatlan vigyora, amelyet viszont sajnos még nagyon-nagyon kevésszer láttam.

Nem, én a végtelenül szomorú, fájdalmas Nicket látom a gondolataimban, ahogyan áll a parton, és úgy mered a végtelenbe, mintha látná Michelle-t egyre távolabb és távolabb illanni tőle. Vagy a dühös Nicket látom, akit megőrjít a tehetetlenség, aki úgy jár fel-alá az éjféli tengernél, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

Szóval szerinted belezúgtam? Én tényleg nem tudom. De azt tudom, hogy amíg Michelle a színen van – és szerintem ez még nagyon sokáig így lesz –, nekem úgysincs semmi esélyem. És ha bármilyen indokból is, de valaha segíteni akarok Nicknek túljutni ezen, nem szabad megtudnia, mit érzek iránta. Remélem, ezt nem lesz nehéz megtartanom, mert igazából én sem nagyon tudom, mit érzek.

Huh, jól elszaladt az idő! Későre jár már, elég sokáig odalenn voltam Nicknél, nemrég értem csak vissza. Mivel természetesen holnap is dolgoznom kell, a beszélgetésünkről a következő levelemben írok majd. Ne haragudj rám nagyon, jó? Nemsokára már hajnalodik...

A te holtfáradt
Joleyd