2011. május 24., kedd

Tizenhatos számú palack

Enjoy!


Az én hibám.

Ezzel a mondattal fogadott köszönés helyett Nick, amikor legutóbb lementem hozzá. Természetesen azonnal tudtam, mire gondol, amint ott ücsörgött egy ócska felfordított csónakon, és szinte megbabonázva meredt a szokásos parti tábortűz lángjaiba. A kezéből nyilván ezúttal sem hiányozhatott legjobb barátja, a whiskys üveg sem. Michelle újfent nem hagyja, hogy kettesben legyünk.

Tudom, mi lett volna erre az egyszerű kijelentésre a helyes reakció. Odaülni mellé, átölelni a vállát (na jó, talán ennyi bizalmaskodást nem engedhető meg kettőnk között), és biztatón azt felelni: ugyan már, ne beszélj butaságokat, ez nem igaz, te nem tehetsz róla, úgysem tudtad volna megakadályozni, ez így volt megírva, blablabla... Ehelyett én egyenesen megkérdeztem:

- Miből gondolod ezt?

Nick egyáltalán nem ütközött meg, továbbra is a tűzbe bámulva válaszolt.

- Először is, én hívtam el arra a partira. Ő nem akart jönni, egy csomó tanulással töltött éjszaka után ez volt az első szabad estéje, és szerette volna, ha otthon vacsorázunk, aztán megnézünk egy filmet vagy ilyesmi. Még annyira sem akart kimozdulni, hogy elmenjünk egy étterembe meg egy moziba. De az egyik haveromnak, akit igazából elég felületesen ismertem, sokkal inkább egy haverom haverja volt, épp aznap volt a születésnapja, és oltári nagy bulit csapott. Az egyik luxusszállodában kibérelt egy egész emeletet. Nagyon menő srác volt, így persze mindenki ott volt, aki számított: színészek, énekesek, mindenféle celebek... Nem is tudom, miért volt olyan fontos ez nekem. Mióta Michelle-lel voltam, már rég nem érdekeltek az ilyen események, amelyek csak arról szólnak, hogy annyira leigyuk magunkat és beszívjunk, hogy másnap reggel fogalmunk se legyen róla, mi történt az éjjel. Azt hiszem, a régi életem kísértetett, mint Scrooge-ot az elmúlt karácsonyok szelleme – nevetett keserűen. – És addig könyörögtem Michelle-nek, amíg ráállt. Megbeszéltük, hogy épp csak beugrunk, lekezelünk mindenkivel, iszunk egyet az ünnepelt egészségére, aztán lelépünk. Én persze titokban arra játszottam, hogy majd ő is összeakad pár ismerőssel a bulin, nem akar olyan gyorsan eljönni, és a végén ott maradunk hajnalig. Akkora egy barom voltam! Hogyan lehetséges, hogy szívesebben mentem volna bulizni egy rakás idiótával, minthogy kettesben töltsem vele az estét?

Természetesen tudtam, hogy nem várt feleletet a kérdésre. Ott ültem vele szemben, átkaroltam a felhúzott térdeimet, és vártam, hogy folytassa. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy Nick nem mesélné el mindezt akárkinek, és bár nem néz rám, nekem szánja a mondandóját. Igencsak gyenge alapokon állt ez a feltételezésem.

- Vigyorogva készülődtem otthon, elképzeltem, ahogyan majd mindenki irigykedik rám, amikor megjelenek Michelle-lel az oldalamon. Egy csomó haverom csalódott bennem, amikor elmaradoztam a szokásos bulijainkról Michelle miatt. Eleinte őszintén elmondtam nekik, hogy találkoztam egy csodálatos lánnyal, és imádok vele lenni, de a legtöbben ahelyett, hogy örültek volna ennek, kiakadtak, hogy miért merészelem hanyagolni őket egy lány kedvéért. Úgyhogy kifogásokat kerestem, amikor hívtak, de általában lebuktam, és ezért még jobban utáltak. Azon az estén azonban be akartam nekik mutatni Michelle-t, biztos voltam benne, hogy ha találkoznak vele, megértenek majd. Ő mindekit egy pillanat alatt levett a lábáról.

Miért is nem csodálkozom? A csodaszép Michelle nem elég, hogy boldoggá tette Nicket, de mindeki más is imádta, annyira tökéletes volt. Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy kettőnk közül mégiscsak én vagyok az, aki még mindig életben van, ergó az idő nekem dolgozik, mert Michelle már semmit sem képes tenni, de ez nem feltétlenül válik előnyömre. Mint korábban is mondtam már, az idő múlásával ő minden hibáját elveszíti, míg én sorra követem el őket újra meg újra. Az idő az ő javára válik, megszépíti, még tökeletesebbé teszi, piedesztálra emeli.

- Úgy beszéltük meg, hogy a bulin találkozunk, én érkeztem előbb – folytatta Nick. – Aztán vártam, egyre csak vártam. A hülye haverok ugrattak, hogy Michelle végre észhez tért és faképnél hagyott. Folyton hívtam, de nem vette fel a mobilját, én meg egyre jobban aggódtam. Éreztem, hogy valami baj történt. És amikor egy férfihang szólt bele a telefonjába...

Elakadt a hangja, és én kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mit mondjak. Ki kell eszelnem valamit, hogy másra tereljem a szót, mert ugyan én hajtogattam mindig, hogy Nicknek beszélnie kell a történtekről, nem arra gondoltam, hogy ismét átélje azt a szörnyűséget! Nem, nem és nem, ez így nem jó, valamit tennem kell!

Közelebb hajoltam a tűzhöz, és rádobtam egy jókora fahasábot, ami jó nagy zajjal és rengeteg, mindefelé repkedő szikrával járt. Nick reflexszerűen hátrahőkölt, majd értetlenül nézett rám. Én bocsánatkérő, ártatlan szemekkel vontam meg a vállam, mire ő egy, a pillanat törtrészére felvillanó, alig észrevehető mosollyal válaszolt. Úgy tűnt, sikerült a tervem: kizökkentettem a rossz irányba terelődött gondolatmenetéből.

- Az én hibám – mondta újra, és meghúzta a whisykt.
- Mert te vetted rá, hogy beüljön abba az autóba? Mondhatott volna nemet is.
- Akarta, de én nem hagytam.
- Most azt kellene mondanom, hogy nincs igazad, nem a te hibád.

Nick zavartan nézett fel.

- És miért nem mondod? Mert te is úgy gondolod, hogy...
- Nem, dehogy gondolom úgy! Már megbocsáss, de egyetlen épeszű ember sem hibáztathat téged. Viszont az egyáltalán nem számít, hogy én mit hiszek. Csak az, hogy te mit gondolsz.
- És én azt gondolom, hogy megakadályozhattam volna, és akkor Michelle még ma is élne.
- Én meg azt gondolom, hogy ha nem kértem volna meg a minap a nagyit, hogy süssön nekem egy pitét, nem égette volna meg az ujját, amikor kivette a sütőből. Mégsem hibáztatott engem.

Ugyancsak sántított a hasonlat, de jobb nem jutott eszembe. Nick elgondolkodott, majd szomorúan elmosolyodott.

- Talán igazad van. Gyere, menjünk be a házba, kezd hűvös lenni.

Odabenn szó nélkül feltett egy adag kávét, és leültünk az asztalhoz. Némán ücsörögtünk, de nekem úgy tűnt, a csend csak engem zavar. A kávé kész lett, és Nick felállt, levett a polcról két bögrét, magától értetődő természetességgel fahéjat szórt az aljukra, egy-egy darabka étcsokoládét dobott beléjük, leöntötte őket a forró kávéval, alaposan megkavarta őket, majd némi tejet adott hozzá.

- Tessék – tette elém az illatos, nem mindennapi italt.

Tátott szájjal bámultam rá. Micsoda egy ínyenc! Egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom, pedig nekem elvileg arra kellene összpontosítanom, hogy ne akarjak ráhajtani érzéketlenül miközben épp padlón van. Mintha direkt nehezíteni akarná a dolgom, bebizonyítja nekem, hogy milyen egy tökéletes pasi. A világ leghelyesebb sráca, aki isteni kávéval kényeztet.

Nick persze észre sem vett semmit. Csak ült az asztalnál, kortyolgatta a kávéját, és a gondolataiba merült. Nem érezte szükségét, hogy beszélgessen velem, vagy egyszerűen nem volt több mondanivalója számomra. Mindenesetre én túl törékenynek éreztem a kettőnk között kialakuló barátságot (remélem, nevezhetem annak), hogy faggatni kezdjem, akarata ellenére folyton a barátnőjéről kérdezgessem. Talán fel kellett volna dobnom valamilyen vidám témát, vagy akár valami átlagosat, mondjuk, olyan megbízhatót, mint az időjárás. Azzal nem lehet hibázni. De ha őt nem zavarta a csend, én miért erőltessem? Talán épp erre a nyugalomra vágyik. Hogy békésen, szavak nélkül kávézgasson valakivel.

Úgy húsz perccel később az utolsó korty páratlanul aromás italt is kiittam, és a mosogatóba tettem a bögrémet. Nick felé fordultam.

- Későre jár, ideje mennem – jelentettem ki. Gyerünk, mondj már valamit!
- Rendben – hangzott a nem túl biztató felelet.

Ezúttal nem jött meghívás másnapra, és több mosolyt sem kaptam már azon az estén. Úgy tűnt, Nick rövid időre kinyíló ajtaja ismét bezárult, és ki tudja, mikor tárul fel újra?

Elszántan emlékeztettem magam, hogy ne erőszakoskodjak, ne akarjak kicsikarni belőle valamilyen ígéretet, nehogy elijesszem. Tisztára mint a kis herceg a rókával, nem?
Nehezemre esett, de szó nélkül elmentem. Tudom, hogy bölcsen cselekedtem, de ettől még nem leszek boldog. Azzal vigasztalom magam, hogy Pire kicsi sziget, és nem egyszer összefutottam már vele véletlenül. Csak meg kell tanulnom bízni a jövőben! De ez miért ilyen átkozottul nehéz?

A bizakodó (vagy legalábbis próbálkozó)
Joley