2011. június 18., szombat

Tizenhetes számú palack


És Veled mi újság?

Tudom, hogy hiába kérdezem, úgysem válaszolsz, nem válaszolhatsz, hiszen mi rendkívül egyoldalúan tartjuk a kapcsolatot. Én leírom, ami történik velem, amit érzek, Te elolvasod és kész. Néha hiányolom a reakciódat, hogy azt mondd: „ez az, Joley, végre felnőtt módjára cselekedtél!” vagy „hát, kislány, ezt most igazán elszúrtad”. Várom, hogy biztass, velem örülj vagy szomorkodj. Persze tudom, hogy ez lehetetlen. Legalábbis mindaddig, amíg én egyre csak írom az üzeneteimet, de Te nem válaszolsz.

Ne aggódj, nem vetek a szemedre semmit. Nem ismerlek, de bízom benne, hogy alapos okod van, amiért nem jössz értem, bármennyire is könyörögtem Neked annak idején, és semmi életjelet nem adsz magadról, pedig azt igazán nem állíthatod, hogy nem tudod, hol találsz.

Szóval biztos megvan rá az okod, és én türelmesen várok. Várlak Téged. Mert abban biztos vagyok, hogy létezel, és nem csak a hullámoknak sírom el a bánatomat nap mint nap, miközben ripityára törik a sziklákon a palackjaimat. Azt hiszem, annyi őrültséget még megengedhetek magamnak, hogy higgyek és bízzak Benned.

Azért jó lenne biztosan tudni, hogy minden alkalommal alig várod az újabb híreket tőlem, és nagyon is érdekel, mi történik velem, függetlenül attól, Neked mennyi problémád vagy éppen örömed van a saját életedben, ami lefoglal. Merthogy nagyon kevesen vannak így velem, és bár ez nem újdonság, azért fáj, amikor az élet újra meg újra emlékeztet rá. Mint a minap is.

A fogadóban dolgozgattam délután, amikor Katie és George betértek. Odaültek a pulthoz, és barátságosan szóval tartottak, amíg szorgosan törölgettem a poharakat.

- Joley, holnap át szeretnék menni Turner Islandra bevásárolni. Velem tarthatnál – mondta egyszer csak Katie.

Mozdulatlanná dermedtem az ijedtségtől.

- Én nem mehetek – suttogtam.
- Ugyan miért ne jöhetnél? Végignézzük az összes kirakatot a főutcán, talán veszünk pár ruhát, megiszunk egy teát valahol... Jó lesz, meglátod! Mrs. Brenish biztosan ad egy szabadnapot.
- Biztosan. De én akkor sem mehetek – ismételtem.
- Miért nem? – vonta fel a szemöldökét Katie.

Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. És ha sikerülne is, bolondnak tartanának. Még én is bolondnak tartom saját magamat. Kifogást kellett találnom, de gyorsan. Szinte hallottam, ahogyan rozsdásan mozognak az agytekervényeim, és gyorsan hátat fordítottam nekik, mintha sürgősen el kellene pakolnom a kezemben lévő poharat. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, nagyon ráncolom a homlokomat, amikor ennyire agyalok valamin. Még a végén Katie-ék kitalálnák, hogy épp valami hazugságot gyártok.

- Megbeszéltük Nickkel, hogy találkozunk – mondtam végül.

Bár nem láttam őket, de a válaszomat követő csendből azonnal kitaláltam, hogy épp összemosolyognak.

- Rendben. Akkor majd máskor – zárta le a témát egyszerűen Katie, mikor ismét feléjük fordultam. Úgy tűnt, nagyon tetszett neki az ötlet, hogy Nick meg én találkozunk. Ami azt illeti, nekem is. Kár, hogy nem igaz.

Mindenesetre a valódi okát nem árulhattam el annak, miért vonakodok elhagyni a szigetet. Merthogy itt, ebben a piciny közösségben a világ végén, amely valószínűleg senkit nem érdekel, nem izgat, hogy az emberek tanúi a kudarcba fulladt életemnek. Igaz, ezt sem volt könnyű megemészteni, nem véletlenül nem dugtam ki az orromat a házból hetekig az érkezésem után.

De a szigeten túl már nem merném vállalni a történteket. A megfutamodásomat, hogy végül csak feladtam az álmaimat, és nyertek a józanok, a realisták, a földhözragadtak, akik kinevettek és megvetettek az ábrándjaimért.

Egyszer eljön az a nap, amikor képes leszek emelt fővel elhagyni Pire-t, ebben biztos vagyok. Önkéntes száműzetésem ideiglenes állapot. De az nap még nem jött el. Nem tudom, mikor lesz, az viszont biztos, hogy nem holnap, amikor Katie vásárolni megy.

És itt visszakanyarodva a levelem elejére, valószínűleg örülnöm kell neki, hogy nem rohantál ide értem rögtön az első üzenetem után. Utólag visszagondolva talán jobb, hogy nem szaladtam el innen azonnal (nem mintha megtehettem volna), még időre van szükségem, hogy nyugodtan nyalogathassam a sebeimet, akármilyen szánalmasnak is hangozzék.

És ne vigyorogj, nem Nick az oka, hogy már nem kapok az alkalmon, hogy lelépjek innen, akárcsak egy napra is Katie-vel! Becsszó, nem miatta érzek így! Mint mondtam, el fogok innen menni, erre mérget vehetsz. Még ebben az évszázadban elhúzok Pire-ról. Csak nem holnap.

- Joley, elhoztam neked a laptopomat, gondoltam, talán szeretnéd megnézni az e-mailjeidet. – George előhúzta a táskájából a gépét, és letette elém a pultra.
- Kösz.

Nem akartam kiábrándítani, hogy valószínűleg a postafiókom kong az ürességtől, legfeljebb olyan ostoba levelek lepték el, amelyekben gyógyszert akarnak eladni nekem, vagy örömmel értesítenek, hogy megnyertem a lottót, csak a bankszámlaszámomat kell megadnom, hogy átutalhassák a pénzt. A korábbi szállásért, munkáért, segítségért könyörgő e-mailjeimre már megérkezett az udvarias, távolságtartó, leszerelő válasz, vagy ha nem, már soha nem is fogom megkapni. Mivelhogy a nagyinak nincsen e-mail címe, egyszerűen nincs kinek írnom. És az eddigiekből azt szűrtem le, hogy a világ hipersebességgel felejtett el, úgyhogy nem hinném, hogy bárki is küldött volna nekem levelet.

Később azért, már csak a George iránti tiszteletből is, amiért elhozta nekem a lapotopot, letelepedtem a kandalló elé, hogy átböngésszem az e-mailjeimet. A reklámok kitörlése után nekiláttam, hogy annak az egyetemnek a hírleveleit is a kukába dobjam, amelyiken a nővérem végzett, és ahova én is beiratkoztam, hogy úgy két héttel később otthagyjam, és lelépjek a srácokkal New Yorkba. Úgy látszik, a suli még nem törölt a rendszeréből. Talán örülnöm kéne, hogy mégis van, aki nem mondott le rólam, de gyanítom, ezt csak a bürökráciának köszönhetem.

Unatkozva beleolvastam a legutóbbi hírlevélbe, és egyszer csak megakadt a szemem egy néven: Careen Fisher. Néhány sorban számoltak be arról, hogy az egyetem egykori hallgatója, jelenleg sikeres céges ügyvéd, aki rengeteg kártérítési perben képviselte eredményesen a hatalmas vállalatokat, előadást tart a campuson, hogy mintegy tanácsokkal lássa el a feltörekvő jogászpalántákat, akik hasonló babérokra áhítoznak.

Nahát, Careen! Anya és apa biztosan az első sorban fognak ülni, és ha Adam ráér két szívátültetés között, akkor ő is javában ott fog éljenezni. A teljes Fisher-család a maga pompájában. Istenem, hogy születhettem én ennyire rossz helyre?

Valahogy már teljesen logikusnak tűnt, hogy az útjaink idővel szétváltak, hogy a családom úgy dobott ki, mint a tegnapi napilapot. Érthetőnek, sőt magától értetődőnek látszott, hogy megváltak a felesleges konctól. De mindez nem jelenti azt, hogy a felesleges koncnak ez nem fájt.

Hogy eltereljem az önsajnálat felé vészesen száguldó gondolataimat, (igen, csakis ezért!) rákerestem a Nickről szóló legutóbbi cikkekre, és elégedetten tapasztaltam, hogy a) még mindig nem sejtik, hova tűnt, és b) úgy látszik, nem is nagyon érdekli már az újságírókat az ügy, kezdik elefelejteni az egészet, hiszen nincs semmi új fordulat a történetben. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Nick ezt egyáltalán nem bánja.

***

Másnap – azaz ma – kora délután végeztem a munkával, reggel viszont még töltöttem egy teát Katie-nek a komp indulása előtt. Miket beszélek, nincs itt semmiféle komp, még mindig a Maduinn hozza-viszi a szigetlakókat! Szerintem a komptársaság rájött, hogy a vén halászbárka is tökéletesen elegendő a nem túl kihasznált járat pótlására, így sosem fognak új hajót beállítani a roncssá vált Shillay helyére.

Szóval Katie bevásárlókörútja előtt beugrott a fogadóba, azt gondoltam, azért, hogy még egyszer megpróbáljon rávenni, vegyek ki szabadnapot és tartsak vele. De nem, esze ágában sem volt ilyesmi. Úgy tűnik, túlságosan elégedett a kifogásommal, és semmi pénzért nem tenné kockára a találkámat Nickkel. Úgy vigyorgott rám a pultnál ücsörögve és a forró teáját szorongatva, mint a vadalma.

- Oké, mi van? – fordultam felé dühösen, amikor elegem lett belőle, hogy tekintetével folyton követi minden lépésemet, amint pakolászom a poharakat a vendégek után, akik vele ellentétben nem teával, hanem whiskyvel indították a napot. Amilyen csípősre fordult az idő a közelgő tél ígéretével fenyegetve, valahogy nem róttam fel nekik a dolgot.
- Mi lenne? – kérdezett vissza riadtan Katie, és ide-oda tologatta a söralátéteket, mintha azt remélte volna, ezzel elterelheti a figyelmemet.
- Minek örülsz annyira? És ne mondd, hogy a szép időnek, mert azt nem igazán hinném el – mutattam az ablakra, mivel odakint időközben feltámadt a szél.
- Csak holnapra ígértek vihart. Ha egyáltalán ideér, mert lehet, hogy elkerüli a szigetet – mondta, ismét megkísérelve a témaváltást.
- Nekem mindegy – vontam meg a vállam, és visszatértem a munkámhoz. Úgysem bírja ki. Évekkel ezelőtt, amikor még gyerekként jártam itt, nem így gondoltam volna. Katie Rhiannon túlságosan büszke és zárkózott lány volt, sosem vigyorgott volna rám. Sőt, egyáltalán soha senkire nem vigyorgott! De mióta George megjelent a színen, teljesen megváltozott, kicserélődött. Szerencsére nem ment át vihogó tinédzserbe, de határozottan nyitottabb, kedvesebb, barátságosabb lett. És az új Katie nem fogja megállni szó nélkül.
- Csak tudod, arról van szó – kezdett bele, mire én igyekeztem elfojtani a győzedelmes mosolyomat, és komoly arckifejezéssel figyelni rá. – Szóval örülök nektek. Mármint, hogy te és Nick, tudod. Szerintem ez csodálatos. Mindketten idejöttetek, amikor gondjaitok akadtak, és itt egymásra találtatok.

Végiggondoltam, mit is láthatott ebből az egészből Pire. A nagyi ugyan jobbára minden, Nicknél tett látogatásomról tudott, de nem kell attól tartanom, hogy bármit is kipletykál a helyieknek. Tehát elvileg csak annyit tudhattak, hogy Nick egyszer rém dühösen berontott ide és összeverekedett George-dzsal. Na jó, az túlzás, hogy verekedtek, de az ilyesmi meglehetősen ritkán (értsd: sosem) fordul elő errefelé, úgyhogy biztos jól megjegyezték maguknak.

Aztán látták, amint nem sokkal később Nick megjelent és italt követelt, de Bob elhajtotta és utána küldött engem. És a kíváncsi fülek bizonyára azt is hallották, hogy tegnap Nickre hivatkozva kosaraztam ki Katie-t. Ergó születőben a sziget legújabb párocskája. Mrs. MacGillivray biztosan szörnyen boldog.

- A két defektes idegen Pire lágy ölén egymásra talál – mondtam gúnyosan. – Csupán egy aprócska hiba akad az elméletben: belőlünk sosem lesz egy pár.
- Jó, lehet, hogy nem most, de szép lassan haladtok felé.
- Csak győzd kivárni! És közben ne feledkezz meg Michelle-ről, rendben?
- Nick nem gyászolhatja örökké.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Te nem hallottad, hogyan beszél róla. Michelle gyönyörű volt, okos, kedves, vicces, megértő, tökéletes. Ezzel a lánnyal, még ha csak emlék is már, képtelenség felvenni a versenyt!
- Pedig te fel szeretnéd venni a versenyt – summázta elégedetten Katie. Jó eséllyel lekési a hajót, mert rajtunk kívül már egy teremtett lélek sem volt a kocsmában. Minek is tagadjam hát?
- Jobban tenném, ha beletörődnék, hogy nincs esélyem. És éppen elég megoldandó problémám van, nem érdemes erre fecsérelnem az időmet.
- Mégis találkozol ma Nickkel – emlékeztetett Katie a füllentésemre.
- Mert bánt, hogy látom a szenvedését. Szeretnék segíteni neki. Ehhez még nem kell szerelmesnek lennem belé.
- Valóban nem kell – rázta meg a fejét Katie. – De attól még lehetsz.
- Tudod, az az igazság, hogy nagyon hálás lennék, ha valaki megmondaná nekem, szerelmes vagyok-e belé. Mert én már nem igazodom ki magamon. Az utóbbi időben annyi olyan dolgot tettem, amelyről korábban sosem gondoltam, hogy képes lennék rá, hogy meg kell állapítanom, már nem ismerem magam.
- Arra gondolsz, hogy idejöttél?
- Például. Tudom, hogy te rajongsz ezért a helyért, úgyhogy ne sértődj meg, kérlek, de én oltári nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor a legutóbb leléphettem innen. És meg voltam róla győződve, hogy nincs az az isten, hogy én ide valaha is visszatérjek. Erre tessék! – mutattam a fogadóbeli munkámhoz előírt kis kötényemre. – Itt lakom és dolgozom.
- Nem büntetésből vagy itt, nem vezekelni jöttél. Igazán megengedhetnéd magadnak, hogy érezz valamit Nick iránt.

Keserűen nevetve ráztam meg a fejem.

- Két dologban is tévedsz, Katie. Egy: én igenis büntetésből vagyok itt. Hogy azért fizetek, mert túl könnyelműen, csak magamra gondolva eldobtam magamtól mindent, hogy kövessem az álmaimat, vagy azért, mert nem harcoltam elég kitartóan, hogy elérjem őket, az mindegy, nem változtat a végeredményen. És kettő: nem engedhetem meg magamnak, hogy érzelmeim legyenek Nick iránt. Nekem csak arra szabad koncentrálnom, hogy talpra álljak, Nick nem tarthat ebben vissza.

Katie kétkedve nézett rám, egy szavammal sem értett egyet, láttam rajta. Aggódva nézett ki az ablakon az induló hajóra, sietve elővette a pénztárcáját és kifizette a teát.

- És arra még nem gondoltál, hogy Nick talán nem tartana vissza, hanem segítene abban a bizonyos talpraállásban? – szegezte nekem a kérdést köszönés helyett, és már ott sem volt.


A leesett állú
Joley