Huszonhármas számú palack

Ahogy ígértem, még az idén itt az új rész ;) Boldog új évet mindenkinek!



Ó, milyen más minden!

Amikor a legutóbbi üzenetemben azt írtam, új időszámítás kezdődött a múlt éjjel, nem túloztam. A parti lelkizésünk után ismét ott aludtam (a vendégszobában!), és másnap megint együtt reggeliztünk, azzal búcsúzva, hogy este lemegyek, de olyan… más volt a hangulat. Mintha megtört volna a jég, leomlott volna egy fal. Érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz. A munkában, az ágyak bevetése és az egész fogadó felporszívózása közben bőven volt időm gondolkodni, alaposan megrágni minden egyes szót, amelyet váltottunk Nickkel az ominózus motoros eset óta, és rájöttem a titok tényleg mindössze annyi, hogy a kommunikációnk kétoldalúvá vált.

Eddig legfeljebb annyit kérdezett tőlem, hogy kérek-e kávét, milyen zenét szeretnék hallgatni vagy lejövök-e legközelebb is újabb anekdotákat hallgatni Michelle-ről. (Jó, nem pontosan így mondta, tudod, de érted, mire gondolok.)

Ma viszont olyan dolgokat firtatott, amelyek arra utaltak, hogy 1. odafigyelt arra, amit meséltem neki, és 2. magában tovább gondolkodott a hallottakon, mert csupa tisztázó, értelmező kérdést tett fel. Például, hogy mi volt a neve a srácoknak a bandában, és pontosan milyen sorrendben is léptek le. Vagy hogy hogyan adtam be anyuéknak, hogy otthagyom a sulit a zenélésért. És amikor válaszoltam, elmerengett, mintha gondolatban lejegyzetelné a hallottakat.

Fura, nem? Mármint örülök neki, hiszen ezt akartam, és igyekszem nem arra gondolni, hogy ha tényleg ennyire érdekli, mi van vele, mi a történetem, akkor miért nem kérdezett rá előbb, magától. A Michelle halála utáni gyász biztosan lebénította az agyának azt a részét, amely a többi ember iránti érdeklődésért felel. Vagy csak annyira félénk, hogy nem mert rákérdezni... Na jó, Nick Donnellyről beszélünk, a hírhedt nőcsábászról, akarom mondani egykori nőcsábászról, és bár Michelle pálfordulatot hozott az életébe, azért biztos nem csinált gyáva kukacot belőle. Úgy értem, helló, ez az ember sziklát mászik biztosítókötél nélkül, teljesen józanon!
Komolyan, nem akarok ezen filózni, mert nem akarom tönkretenni a frissen talált boldogság-morzsámat, és azt hiszem, lehetek annyira megértő, hogy ezt tényleg Michelle számlájára írom.

Miután késő délután végre befejeztem a műszakot, keserűen állapítottam meg, hogy az eső, amely napközben kezdett el szakadni, nem állt el. Semmi kedvem nem volt kimenni, pláne, hogy nem biciklivel jöttem reggel. Tudtam, mire leérek a partra, bőrig ázom.

Habozva álltam a küszöbön, magamban melegebb éghajlatra küldve Nicket, amiért nem hozott mobiltelefont a száműzetésébe. Mert akkor most felhívnám, lemondanám az estét, hazarohannék, és bár ugyanúgy eláznék, de utána rögtön melegedhetnék a forró zuhany alatt.

Úgy nézett ki, az esőnek esze ágában sem volt elállni, mintha überelni akarná a bibliai negyvennapos özönvizet. Nem úgy festett, mintha egyhamar elzárnák az égi csapokat, szerintem inkább csőtörés volt odafenn.

Így aztán kénytelen-kelletlen az esőben indultam el Nick házához. Hideg volt és sötét, minden szürke és vészjósló, mint egy ócska horrorfilmben. Persze jobb lett volna, ha reggel a vízhatlan dzsekimben indultam volna el, és nem csak egy vastag kötött pulcsit húztam volna fel, de mentségemre legyen mondva, hogy akkor még sütött a nap, és nyoma sem volt esőfelhőnek.

Természetesen mire leértem a partra, ahogy megjósoltam, csuromvizes lettem, és akkor még enyhén fogalmaztam. A hajam és a ruhám jeges borogatásként tapadtak rám, éreztem, ahogy egész testemben remegek. Ha ettől a kalandtól nem fázom meg, akkor semmitől.

Utolsó erőmmel kopogtattam az ajtón, és reménykedtem, hogy a házból kiszűrődő The Clash-koncert ellenére Nick meghallja.

Meghallotta.

- Joley! – kiáltott fel csodálkozva, amint szélesre tárta előttem az ajtót. – Bármibe lefogadtam volna, hogy ma nem jössz.
- Hiszen megígértem – válaszoltam elhaló hangon, miközben lehámoztam magamról a pulcsit, amelyből facsarni lehetett volna a hideg vizet.
- Persze, de gondoltam, az ítéletidő érvényteleníti az ígéretedet.
- Nincs telefonod, nem tudtam szólni, hogy nem jövök – vontam meg a vállam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében, holott igazán nem követtem el semmi rosszat. Nick azonban a fejét csóválva nézett rám, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Mintha szerepet cseréltünk volna.
- Na, gyere – határozta el magát, és a fürdőszoba felé vonszolt.

Volt ott egy picike öreg kályha, Nick odahúzott mellé egy széket, némán rámutatott, és miközben letelepedtem, begyújtott a fonott kosárban előre odakészített fával. Aztán forró vizet engedett a kádba. Nemsokára az egész helyiséget beterítette a gőz, és úgy éreztem, a fagyott tagjaim mintha kezdtek volna kiengedni. Bíztam benne, hogy az arcomba is visszatért a szín.

- Remélem, jó a víz – fordult felém Nick félszegen. – Tudod, én inkább az a zuhanyzós típus vagyok, de azt hiszem, neked most jobban esne egy fürdő.

Bólintottam, és vártam, hogy elmenjen. Hiszen nem volt más hátra, mint hogy nekivetkőzzek és belecsobbanjak a forró habokba. Valószínűleg csak két másodperc volt, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre rávette magát, hogy megforduljon és kimenjen.

Miközben nagy nehezen kicsomagoltam magam a vizes göncökből, azon gondolkodtam, vajon mire gondolhatott, miért nézett rám úgy. Biztos baromi nagyképűnek tartasz, de nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem olyan régen én is éppen így néztem rá. Amikor a viharos tengeren való evezés után kijött a partra. És tetőtől-talpig vizesen tapadtak a ruhák a testére.

***

Mikor úgy egy órával később jobb híján egy hatalmas törülközőbe tekerve magam kiléptem a fürdőből, a küszöbön egy halom ruhát találtam, amelyekben az volt a közös, hogy mind hívogatóan puha, vastag, meleg darabok voltak. Természetesen kicsit sem zavart, hogy Nick cuccai voltak, sőt. És persze egyik-másik már ismerős volt az első találkozásunk estéjéről.

- Azt hiszem, lassan el kellene gondolkodnod azon, hogy betárolod nálam pár pulcsidat, mert úgy tűnik, rendszert akarsz csinálni abból, hogy csuromvizesen állítasz be hozzám – mondta Nick vigyorogva, amikor pár perccel később meglátott a ruháiban. Ezek szerint neki is déja vu érzése volt.

A kezembe nyomott egy nagy bögre forró csokoládét.

- Nem narancsos, de remélem, megteszi – közölte, és letelepedett a földre a kandalló elé, ahol barátságosan pattogott a tűz.

Melléültem, kényelmesen nekidőltem a mögöttünk lévő kanapénak és élvezettel bámultam a táncoló lángokat. Annyira jól éreztem itt magam… biztonságban.

- Kérsz valamit enni? – törte meg a csendet Nick, majd nagyot kortyolt a csokoládéjából.
- Hát, ha magadnak amúgy is rendelsz egy pizzát, kérj nekem is. Extra sajttal.
- Sajna a Turner Island-i pizzéria nem vállal kiszállítást Pire-ra. Kár, mert meglepően jó náluk a kaja. A múltkor, amikor… odaát voltam, ott vacsiztam.

Igen, az ominózus motorozás után. Nem csoda, hogy elakadt a mondat közepén. De már nem haragszom rá. Felesleges a „mi lett volna, ha?” kérdésekkel gyötörni magunkat, és úgy érzem, sőt, meggyőződésem, hogy a múlt éjjel után már nem térünk vissza a felelőtlen, vakmerő kalandozásokhoz. Hiszen már minden más.

- Jobb, mint a manhattani luxuséttermek, ahova még nemrég jártál? – kérdeztem nevetve.
- Ott általában lesifotóst szolgáltak fel köretként – fintorgott.
- Hát, az én nem létező énekesi karrieremnek jót tenne az efféle publicitás.
- Gondolod, hogy a bulvárlapok segítenének? – nézett rám hitetlenkedve.
- Az is reklám – vontam meg a vállam. – Bár már mindegy, úgysem lesz ebből semmi. Csak ideje lenne eldöntenem, mihez kezdjek az életemmel. Annyira magabiztos voltam, hogy sosem készítettem B-tervet.. Á, ez olyan fura!
- Micsoda?
- Hogy rólam beszélgetünk. Hogy valakivel ilyenekről beszélgetek.
- Magadról?
- Magamról. A nagyinak nem nagyon említem, mert tudom, hogy így is halálra aggódja magát miattam. Szóval inkább nem zaklatom az önmarcangolásommal. Anélkül is épp elég nagy lelkiismeret-furdalásom van, amiért megkeserítem az eddig boldog, békés, nyugodt napjait.
- Biztos vagyok benne, hogy ő ebben egyáltalán nem értene egyet veled.
- Persze, hogy nem, ahhoz túl jószívű. De attól még így van.

Nick felkelt, és hamarosan egy óriási zacskó chipsszel tért vissza.

- Bocsi, jobbal nem szolgálhatok.
- Le kellene menned Mr. Thompsonhoz bevásárolni – emlékeztetettem.
- Vagy elugorhatunk abba a bizonyos pizzériába.

Randira hívott volna? Akkor eszembe sem jutott elgondolkodni ezen, mert az agyamban rögtön megszólalt a vészcsengő.

- Sajnálom, nem mehetek.
- Nem azt mondtam, hogy most. Nem is tudnánk, hacsak nem vállalod be az evezést a csónakommal. Igaz, még mindig esik odakinn. Talán holnap vagy azután…
- Nem mehetek – ismételtem meg. – Miért nem bámulhattuk csak egyszerűen a tüzet? Miért kellett...? – Észre sem vettem, hogy hangosan mondtam ki a gondolataimat.
- Beszélgetnünk? Hát nem ezt akartad? – pislogott csodálkozva Nick.
- Tévedtem – jelentettem ki, és felpattantam. Kinéztem az ablakon, tényleg szakadt az eső, de talán ha elég gyorsan futok haza… Az ajtóhoz léptem, ám Nick ott termett, és elállta előttem az utat.
- Miért menekülsz? – Nem volt dühös, egyszerűen csak kíváncsi.
- Nem menekülök! Engedj ki! – követeltem, és úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat. Hogyan lehetséges, hogy a pár pillanattal korábbi idillből ez lett?
- Csak megint elázol, semmi értelme most elindulnod – állapította meg Nick még mindig nyugodt hangon.
- Ezt hadd döntsem el én! – vágtam vissza idegesen. Azonban sehogy sem sikerült a kilincs közelébe férkőznöm, mert ő csak állt rendíthetetlenül az ajtó előtt.
- Jól van! – adtam meg magam. – Mit akarsz hallani?
- Kezdetnek megteszi, hogy hirtelen miért nem beszélsz szívesen magadról. Pedig a múltkor nem volt gond.
- Senki sem beszél szívesen a problémáiról. Legalábbis nem állandóan.
- Ó, ebben nagyon tévedsz – vigyorgott. – Ha így lenne, miből élnének a pszichológusok?
- Nos, én nem vagyok ilyen. Mások előtt beismerni, hogy gondjaim vannak, a gyengeség jele. Tegnap éjjel sem kellett volna, csak… nem is tudom, mi volt velem, de az biztos, hogy hiba volt. Gyengeség.
- Ez hülyeség. Senki sem tökéletes.
- De nekem másom sincs, csak problémám! – csattantam fel. – Ráadásul hogy jövök én ahhoz, hogy neked panaszkodjak? Éppen neked?

Nick azonban mintha meg sem hallotta volna.

- Joley, miért nem mehetsz el Pire-ról?

Ó, csak ezt ne kérdezte volna! Már éreztem is a szemembe gyűlő könnyek forróságát. Most már biztos, hogy mégsem volt olyan jó ötlet azt kívánni, bárcsak megkérdezné, hogy vagyok, milyen az életem. Mert azóta folyton csak sírok és nyavalygok.

- Nem mehetek – suttogtam lehajtott fejjel. – Odakinn ott az egész világ. Ahol megbuktam. Nem vár ott rám semmi, mert nagyon elszúrtam. Csak ott állnék egyedül, és mindenki rajtam nevetne. Legalábbis én így érzem. Itt biztonságos, itt jó. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, mert mindig is gyűlöltem ezt a szigetet. De itt még nem rontottam el semmit, és itt senki nem vár el tőlem többet, mint hogy szorgalmasan dolgozzam a pubban, és erre talán még képes vagyok. Többre nem.
- Félsz elmenni innen?

Tétován bólintottam. Eddig is tudtam, hogy folyton csak halogatom az indulást, pedig ha nagyon akarnám, már mehetnék, van elég pénzem az utazásra, aztán Londonban beállhatnék egy pubba, és csinálhatnám azt, amit eddig itt. Most már mondhatom azt is, hogy van tapasztalatom pulttörlésben és sörcsapolásban.

De valójában nem szimplán halogattam az utazást, hiába hangoztattam úton-útfélen, hogy amint lehet, lelépek. Igazából nem is akartam elmenni innen soha. Úgysem sikerülne, csak megint elrontanék mindent, akkor meg mi értelme lenne?

- Itt biztonságos – ismételtem meg halkan.
- Az – erősítette meg Nick, és átölelt.

Jó volt belefeledkezni az ölelésébe, mert csak így éreztem magam biztonságban igazán.

- Sajnálom – szólaltam meg.
- Ezúttal mit is? – kérdezte, és bár nem láttam az arcát, de a hangján hallottam, hogy nevet.
- Hogy már második este borítom rád a problémáimat, és neked kell vigasztalnod engem, nem pedig...
- Elegem van abból, hogy mindig én szenvedjek – szakított félbe vigyorogva. – Majd beosztjuk, melyik este ki melyik szerepet játssza.

Tehát két egymást követő este én voltam az ügyeletes szenvedő. Na, holnap majd cserélünk. Jó kis barátság ez, mi?

Időközben aztán elállt az eső, és úgy kitisztult az ég, hogy bevállaltam a hazautat. Még a végén a nagyi megint aggódna, amiért ilyen sokat maradok ki! Elég csípős volt az idő, de Nick adott még egy pulcsit, és ahogy így, alaposan bebugyolálva lépkedtem felfelé a hegyoldalon, elég fura látvány lehettem.

De aztán csak hazaértem, szépen kialudtam magam, majd reggel kínzó torokfájással ébredtem. Remélem, nem fáztam meg az éjjel, még csak az hiányozna!

A testileg-lelkileg meggyötört
Joley

Boldog karácsonyt!

Remélem, mindenki, aki ebben az évben erre járt, nem bánta meg, hogy erre az oldalra tévedt, és jót szórakozott, örömét lelte az olvasgatásban, nézelődésben. Ahogyan én is, amikor A sziget foglya történetét szövögettem, és Pire csodálatos szigetére repülhettem a szürke és rohanós hétköznapok elől.
Tartsatok velem jövőre is, sőt, ígérem, a történet még az idén folytatódik egy új résszel!
Addig is íme, az én karácsonyi novellám, egy habkönnyű ajándék Nektek - én ezzel kívánok

Boldog Karácsonyt!

Édes Álom

A karácsony a legtöbbeknek az év legszebb napját jelenti. Mint a szomszédban lakó Emilynek, aki még hajnalban indult el a férjével a kórházba, hogy hamarosan magához szoríthassa élete legszebb ajándékát: elsőszülött gyermekét. Vagy a postás Franknek, aki tizenöt évnyi kitartó udvarlás után arra készül, hogy megkérje a szemközti házban élő Marie kezét. Esetleg a két utcával odébb élő Sandrának, aki egy óra múlva indul a reptérre, hogy elhozza az ünnepekre hazaérkező, külföldön katonai szolgálatot teljesítő vőlegényét. Vagy az abban az óriási, kékre festett házban lakó kis Eddie-nek, aki joggal reménykedik abban, hogy idén teljesül a kívánsága, és a fa alatt ott találja majd a kutyust, amelyért már hónapok óta könyörög a szüleinek.

Igen, a karácsony mindenkinek örömet, boldogságot, felejthetetlen pillanatokat, békét, nyugalmat, szeretetet jelent. Azt a napot, amelyre megéri egész évben várni, hosszú hetek óta készülődni, és amelynek az emlékét évekig megőrizzük a szívünkben. Vagy legalábbis a következő karácsonyig.

Mindenkinek ilyen vidám ez a nap. Pontosabban szinte mindenkinek, Mert a hólepte házak között megbúvó, picinyke süteményezőből mintha sokkal inkább a düh köde szivárogna, semmint fűszeres mézeskalács-illat. Holott ha valahol, itt aztán tényleg mindent el kellene lepnie a meleg karácsonyi hangulatnak. Hiszen mégiscsak egy csöppnyi cukrászdáról van szó, ahova az emberek a nagy karácsonyi rohanás és vásárlás közepette térnek be egy csésze finom kávéra és egy szelet csokoládés fatörzsre, vagy ahonnan beszerzik az ünnephez nélkülözhetetlennek tartott ínyencségeket, amelyeket nincs idejük, kedvük, energiájuk vagy merszük maguk elkészíteni.

És az Édes Álom kicsike helyiségével első látásra nincs is semmi gond: az ablakokat, az épület előtti keskeny teraszt és az odavezető sövényt mind színes égőkkel díszítették, a legnagyobb ablakban egy Mikulás integet vidáman a betérőknek, a bejárati ajtón malomkeréknyi, magyalágakból kötött koszorú, odabenn mindenfelé ezernyi mécsláng, a néhány asztalkán piros terítő, a vázákban masnival átkötött fenyőágak és minden talpalatnyi helyen kisebb-nagyobb angyalkák, rénszarvasok, hóemberek, csillagok.

És nincs semmi gond a krémes forró csokoládéval sem, amelyet ilyentájt karácsonyi mintás bögrében szolgálnak fel, a tucatnyi aprósütemény, torta és kalács pedig mind kifogástalan, ellenállhatatlan ízű és az alkalomhoz illően ünnepi díszbe öltöztetett. A kiszolgálásra sem lehet éppen panasz: a két gimnazista lány, akik a téli szünetben Rudolf-mintájú kötényben és Mikulás-sapkában sürögnek-forognak, kedvesek, gyorsak és folyton mosolyognak.

Csakhogy Szenteste van, a lányok már végeztek a műszakkal, a vendégek már rég hazatértek, a sütemények csaknem mind elfogytak, a legtöbb házban már otthon a család, mindenki ráhangolódott az ünnepre, a világ arcára mintha letörhetetlennek tűnő mosoly ült volna ki. És az Édes Álom elvileg félóra múlva bezár.

Már csak egyvalaki ügyködik az üzletben: Sadie, a tulajdonos, egyben főcukrász. Fenyőzöld pulóverét könyékig felgyűrte, karja liszttől fehér, szőkésbarna kontya zilált, és az ő arcán mindenféle kifejezés váltogatja egymást a méregtől a kétségbeesésig, csak éppen mosoly nem. Hogyan is nevethetne, amikor rajta kívül mindenki jól megérdemelt pihenését tölti odahaza? Talán ő nem dolgozott elég keményen egész évben? Dehogynem! Mégis neki kell még mindig itt húznia az igát, lekönyvelnie a napi forgalmat, kitakarítania, elpakolnia a konyhában, összecsomagolnia a megmaradt süteményeket és gondoskodnia arról, hogy az üzletet nyugodtan itt hagyhassák a pár napos karácsonyi szünetre. A fene egye azt az átkozott jó szívét, amiért ma korábban hazaengedte Aishát és Gabyt! De sebaj, már minden feladattal végzett, percek kérdése, és ő is indulhat haza.

Ebben a pillanatban megszólalt az ajtó feletti csengő, és egy férfi lépett be a süteményezőbe.

- Helló – köszönt, miközben vidáman a zsebébe dugta kesztyűjét és lerázta a havat a sapkájáról. Amikor a kabátját is levette, ahogyan a pult felé közelített, Sadie elfintorodott: ezek szerint ez sem mindössze egy maradék kalácsért ugrott be, hanem maradni akar.

- Helló. Félóra múlva zárunk – közölte kimérten a nő. Tudta, hogy udvariatlanságával egy potenciális törzsvendég elvesztését kockáztatja, de nem érdekelte. Elvégre neki is joga van időben hazamenni karácsonyeste, nem?

- Tudom – felelte könnyedén a vendég, és az antik faliórára pillantott. – Vagyis van még időm inni valamit.

Sadie igyekezett nem arra gondolni, hogy ostobaság volt már zárás előtt lezárni a pénztárat, de az elmúlt másfél órában a kutya sem nézett be az üzletbe, már csak becsületből nem tette ki a „Zárva” táblát, és szentül megfogadta, hogy jövőre első dolga lesz átírni az ünnepi nyitvatartást.

- Forró csokoládét adhatok? – kérdezte, és már nyúlt is egy fagyöngy mintás bögre után. A vendégek kilencven százaléka ezt kérte a napokban.

- Nem, köszönöm, maradnék a kávénál.

Sadie gyanakodva pillantott hátra a válla mögött. A pultnál már kényelmesen helyet foglalt férfi pulóvert, alatta fehér inget viselt, olyan laza elegancia jellemezte, mintha egy családi körben eltöltendő vacsorára tartana. Sadie jóképűnek és férfiasnak találta, és az igazat megvallva csalódott is volna benne, ha ilyen magabiztosságot sugárzó külsővel csokoládét szürcsölgetett volna egy jó erős fekete helyett. Az nem illett volna hozzá.

- Esetleg valamilyen süteményt adhatok hozzá? – érdeklődött a nő. Már sikerült a gorombaságot kiirtania a hangjából, de a kedvességre még képtelen volt. Ahhoz egyszerűen túl fáradtnak és idegesnek érezte magát.

A kései vendég egy örökkévalóságnak tűnő ideig nézegette a süteményes pultot, amelyben két, élénk színekkel díszített muffinon, három szelet cukormázzal borított kalácson, egy krémes fatörzsvégen és egy árva, csupasz csokoládés kekszen kívül semmi sem maradt. Sadie a többit már rég összecsomagolta, ezeket még csak azért nem, hogy azért mégse kongjon az ürességtől a pult.

- Azt a csokis kekszet kérem – mutatott a férfi. A nő magában elmosolyodott: bármibe le merte volna fogadni, hogy a vendég ezt fogja kérni, és nem a mázas-krémes süteményeket választja.

A keksz és a kávé a vendég elé került, Sadie pedig kisétált a pult mögül, hogy elkezdje feltenni a székeket az asztalra. Sosem szokott ilyesmit tenni, de remélte, ez elég félreérthetetlen jelzés lesz az utolsó pillanatban beesett férfinak, hogy minél fürgébben igya a kávéját és majszolja a süteményét.

A vendég Sadie felé fordult a széken.

- Látom, alig várja, hogy hazamehessen végre.

Tehát értette a célzást, ám a hangjából úgy tűnt, Sadie jó vendéglátóshoz cseppet sem illő – és más napokon rá egyáltalán nem jellemző – viselkedése nem szegte jókedvét.

- Valójában csak azt várom, hogy kiszabadulhassak innen – felelte. – Már akkor is boldog leszek, ha lekapcsolhatom a villanyt és elindulhatok a kocsimhoz.

- Hajtós nap? – harapott bele a férfi a kekszbe.

A nő megsemmisítő pillantást vetett rá, de persze ez is hatástalan maradt, a vendég rendíthetetlenül mosolygott.

- Egy év egy szénbánya mélyén kellemes délutáni teázás ahhoz a cirkuszhoz képest, ami itt van karácsony előtt – sziszegte. – Hetek óta napról napra rosszabb lesz a helyzet, és persze a Szenteste a legborzalmasabb. Mindenki ilyenkor kap észbe, hogy nincs otthon sütemény, vinne még valami finomságot a vendégségbe vagy, hogy idén tortával akarja meglepni valami távoli rokonát. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik ilyentájt jönnek rá, hogy bár azt hitték, nagyszerűen megtervezték a holnapi húszszemélyes ebéd menüjét, a desszert lemaradt, és hirtelenjében vagy egy fél tucat tortát és több kiló aprósüteményt akarnak elvinni, természetesen mindet egyedi megrendelés alapján.

- Akkor tényleg ez önöknél a főszezon. Gondolom, legalább a bevételre nem lehet panasza.

- Nem ez a lényeg – lépett vissza a pult mögé Sadie, és nekilátott elpakolni a maradék süteményeket – túl harapós kedvében volt ahhoz, hogy ne csináljon semmit, valamivel le kellett kötnie az idegességtől remegő kezeit. – Vagy két hónappal ezelőtt, amikor összeállítottam az idén kínált karácsonyi sütemények listáját, még nagyon izgatott voltam, és az első marcipánfenyők elkészítése is csupa móka meg kacagás volt, de mostanra már egyszerűen elegem lett. Ha még egy adag habcsókot el kéne készítenem, inkább főbe lőném magam!

- Nem is tudtam, hogy létezik olyasmi, mint a túlzásba vitt karácsony – vigyorgott a férfi.

Remek, ez aztán jót mulat rajtam, miközben én meg majd’ felrobbanok! – pufogott magában Sadie. Arra gondolt, ha a férfi ilyen remekül szórakozik, még kevésbé hajlik a gyors távozásra. Mégsem tudta visszafogni magát.

- Az egyszer biztos, hogy nekem éppen karácsonyra megy el a kedvem az egésztől – mondta közönyös hangon. – Már nem tudok örülni a karácsonyfának, az ajándékoknak, az összegyűlő családnak. Csak túl akarom élni, hogy aztán végre jól kialhassam magam. Lehet, hogy legközelebb kihagyom a karácsonyi főszezont, nem ér ez meg egy idegösszeroppanást.

A férfi arcáról erre lefagyott a vigyor.

- Komolyan beszél?

Sadie bólintott. Egy darabig hallgattak, a nő már kikapcsolta a kávégépet – minden készen állt a zárásra, a férfi pedig elgondolkodva falatozott. Sadie-t nem zavarta a csend, de a vendég megszólalt.

- Gondolja csak végig: jövőre másképp csinálná?

Sadie engedelmeskedett a kérésnek: alaposan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Ő volt az Édes Álom messze híres süteménykölteményeinek kitalálója és megvalósítója. A cukrászda létrehozója, aki saját édes álmát váltotta valóra évekkel ezelőtt, amikor kivette a poros helyiséget, amelyben egykoron szerszámbolt működött. Senki sem hitte, hogy sikerre viheti tervét, ám hamar bebizonyosodott: a kisvárosnak mindig is egy ilyen hangulatos találkozóhelyre volt szüksége, az emberek már nem is értették, korábban hogyan voltak képesek a barátságos kis cukrászda, azaz annak ellenállhatatlan édességei nélkül élni.

Sadie természetesen imádta a helyet: a süteményező édes illatú melegében igazán elemében volt, folyton pörgött, új recepteken törte a fejét, vagy éppen azon, miként csinosíthatná tovább a helyet. Ritka szabad perceiben pedig szívesen csevegett a vendégekkel, és gyakran kikérte a véleményüket, hogy milyen süteményt látnának még szívesen a már így is rendkívül széles kínálatban.

És a karácsony volt a kedvenc időszaka. Amikor százszámra szaggathatta rénszarvas alakúra a linzert, csillagokkal díszítette az almás pitét is, és magyalág-mintát hintett porcukorral a csokoládétorta tetejére. Mert ilyenkor minden az ünnepről szólt, és ez alól az egész évben kapható sütemények sem menekülhettek, nekik is karácsonyi díszt kellett ölteniük, hogy méltón ülhessenek az aranygyöngyökkel megszórt gyümölcskenyerek és a művészien felékesített mézeskalácsok közé. És miközben a hangszórókból vég nélkül szóltak Frank Sinatra megunhatatlan dalai, a vendégek megtárgyalták, ki hogyan díszíti idén a karácsonyfáját, vagy kinek mit akar ajándékozni.

Igen, Sadie imádta az Édes Álom hangulatát, különösen ilyenkor, karácsony táján. Amikor sosem lehetett elég a mámorító, fűszeres illatokból, és amikor a kis süteményező melege a gyermekkori, felhőtlenül boldog ünnepeket idézte.

Rendben, a végére kicsit besokallt, irigyelt mindenkit, aki már rég otthon volt, és átadva magát a karácsonyozásnak rég megfeledkezett a sütők kitakarításának keserveiről vagy az apró süteménymorzsák felseprésének kínjairól. De ez a hely az övé volt, az ő második otthona, az ő megvalósult álma, és ennek ára volt: igenis neki kellett lennie az utolsónak, aki mindent rendben hagyva maga mögött lekapcsolhatja a villanyt. És ez így volt még Szenteste is.

- Nem, jövőre is mindent pontosan ugyanígy csinálnék – jelentette ki végül, ahogy körbenézett a helyiségen.

A férfi elvigyorodott. Bekapta az utolsó falat kekszet, majd így szólt:

- Nos, örömmel látom, hogy idén is hűek maradtunk a hagyományokhoz, megvolt a szokásos kiborulásod, és persze megint én vezettelek rá, hogy felesleges ennyit idegesítened magad. Most már hazamehetünk végre, Mrs. Flynn?

Sadie elmosolyodott. Levette a kötényét, leemelte a fogasról a kabátját, és elfogadta a férfi felé nyújtott kezét.

- Igen, most már hazamehetünk, Mr. Flynn.

A férfi kinyitotta előtte az ajtót, de Sadie még visszalépett, hogy lekapcsolja a villanyt. Az Édes Álomra a hosszú, dolgos nap végén sötétség borult. Kivéve az ablakban díszelgő Mikulást: az továbbra is vidáman integetett utánuk.

Katarina karácsonyi ajándéka

A múltkori felhívásomra, melyben arra kértem mindenkit, hogy küldjetek karácsonyi novellákat egy kis ünnepi hangulatteremtésre, egymás megörvendeztetésére egyes-egyedül Katarina jelentkezett, aki azonban olyan remek írást küldött, amely felér vagy száz másik novellával. Köszönöm, Katarina, nagyon tetszett a műved!

Holnap a saját írásomat teszem fel, figyeljétek majd az oldalt karácsonyfa-díszítés közben is ;)

Katarina: Kis karácsonyi varázs

Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden zavarta, nagy volt a zaj, erősek a fények, és nem békét érzett, hanem mindent elborító zűrzavart. A konyhában már elkészült a vacsora, a karácsonyfát is feldíszítették a gyerekekkel, csak az ünneplés maradt hátra, de pont ez nem működött. Tudta, hogy most ki kell szellőztetnie a fejét, mert ha nem teszi, ma még robbanni fog.

Amikor kilépett az utcára, meglepve látta, hogy havazik, és nem is akárhogyan: hatalmas, gyönyörű pelyhekben hullott a hó. A park felé indult. Rex, az öreg németjuhász ifjonti lelkesedéssel ugrándozott a lába mellett, mert szerette a havat, még akkor is, ha az elfedte a számára annyira fontos, ismerős és ismeretlen szagokat. Azt is csak most vette észre, hogy besötétedett, annyi volt a dolga, hogy jószerivel az ablakon sem nézett még ma ki. Hetek óta ugyanazzal a problémával küzdött: a karácsonyi hangulat idén csak nem ért még el hozzá. Hiába az üzletek szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb ünnepi díszei, vagy a rádióból szinte megállás nélkül áradó karácsonyi zene, ő csak nem érezte jól magát, pedig egyébként szerette a karácsonyt. Gyermekkora karácsonyait is szerette, bár az ünnep többször hozott szomorúságot, mint ahányszor örömet. Később néhányszor magányosan is töltötte a karácsonyt, mégis minden évben talált valami szépet benne. Most nem. Annyi volt a gond és a baj az idén, úgy érezte, hogy a problémákkal való versenyfutásnak már sohasem lesz vége. Voltak veszteségek is: véget ért egy több évtizedes barátság – és a legfájóbb, hogy most sem tudja, miért -, más barátoktól a távolság választja el. Elveszített néhány illúziót is – de ezek az illúziók olyanok, mint a bumeráng, elveszíti és visszakapja őket azért, hogy újra elveszíthesse. Voltak csalódások, és kitűzött célok is, amelyek később elérhetetlennek bizonyultak. Telnek-múlnak az évek, karácsonyok jönnek és karácsonyok mennek, de a teljesség érzete csak nem adatik meg. Szomorú volt, mert imádott adni, de az idén nem tudott. Ismerte az ajándékozás örömét, sokaknak szeretett volna örömet szerezni, mégis, ezen a karácsonyon ez sem adatott meg, és ez fájt!

Ahogyan lehajtott fejjel bandukolt, egyszer csak felkapta a fejét a csendre. Ahogyan vastagodott a hólepel, úgy lett nagyobb a csend is körülötte. Megállt és felemelte a fejét, hagyta, hogy arcát a megcirógassák a hópelyhek. Mintha csengettyű szólt volna … csilingelő hangot hallott, hitetlenkedve nézett körül, de nem látott senkit. Fejét rázva tovább indult, amikor hangot hallott újra, s mintha valaki megérintette volna az arcát. Most nem csengő szólt, amit hallott, csak suttogás volt csupán.

Karácsony van, miért szomorkodsz? Ez az ünnep a szereteté és az örömé! Ne arra gondolj, ami nem sikerült, hanem arra, ami igen! Ne a veszteséget számold, hanem az örömöket! Ne a félelmeidet lásd, hanem a bátorságot, ne a rosszat, hanem a szépséget! Tedd félre most a bút és a bajt, mindegyik megvár! Nyisd meg a szíved, a lelked, fogadd be mindazt, amitől ünnep ez a nap!

Csodálkozva nézett körül, de a néptelen parkban rajta kívül nem volt senki. Nem tudta, ki szólhatott, de a szavak gyógyírként hatottak rá. Még nem indult haza, a házak között sétált inkább. Benézett az ablakokon. Már álltak a karácsonyfák, a gyertyák fényétől színesebb lett az este. Egy fiatal lány jött szembe az egyre sűrűbb hóesésben. – Boldog karácsonyt! – intett, és mosolyogva továbbment.

Ideje volt hazatérni, hiszen őt is várták. A lakásba már könnyebb szívvel lépett be. Vacsora után körülállták a karácsonyfát, a gyerekek megkapták az ajándékokat, s egy bögre illatos teával a kezében ő is osztozott az örömükben. Bár az ajándékok szerények voltak, fia is, lánya is megkapta, amire vágyott, szemükben nem látott csalódottságot.

Órákkal később, amikor már mindenki aludt, ő az ablaknál állt a karácsonyfa mellett, és gyermeki öröm töltötte el, ahogyan csodálta, hogyan csillognak a színes gömbök a gyertyafényben. Homlokát az ablaküveghez támasztva nézte a behavazott tájat, s ahogyan a hópelyhek elfedték a kinti szürkeséget, úgy tisztult meg az ő lelke is, és végre megérezte azt is, amire annyira vágyott: a meghittséget, a nyugalmat, és újra elvarázsolta a karácsony!

Huszonkettes számú palack

Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a részről, mert lesz benne egy nagy fordulat ;) Mielőtt azonban nekifognátok az olvasásnak, hadd emlékeztesselek Benneteket, hogy várom a karácsonyi történeteket, az ünnepig még van 2 hét, úgyhogy rajta, alkossatok! :)


Amikor új időszámítás kezdődik

Minden a feje tetejére állt, komolyan mondom, a világ kifordult a sarkaiból! Olyan extrém változások következtek be az elmúlt kábé huszonnégy órában, amelyekre egyáltalán nem számítottam, és még mindig nem tudom eldönteni, örüljek-e nekik vagy sem. Haladjunk szép sorjában, és mindjárt megérted, mire gondolok.

Az egész azzal kezdődött, hogy az este beugrottam Nickhez. Mivel kora reggel kezdtem a munkát, gondoltam, az estét ismét együtt tölthetnénk, hallgathatnánk Franz Ferdinandot a tábortűz mellett, ha már a tegnapot úgyis kihagytuk.

Mikor megérkeztem a parti házikóhoz, Nick vidáman fogadott, és máris felpattant a konyhaasztal mellől, ahol egy könyvet olvasott kekszet rágcsálva, és lelkesen nekilátott a kávéfőzésnek. Elégedetten ültem le az asztalhoz, és mivel a könyve, amely, ha jól emlékszem, a motorszerelésről szólt, nem kötött le, inkább az én személyes baristámnak szemteltem minden figyelmemet, amint szokásos kopott farmerjában és egy a hátizmain feszülő pólóban sürgölődött a kávéval.

Ahogy visszatette a darálót a polc tetejére, a karján felcsusszanó póló valami furát fedett fel: egy kiterjedt, durvának és frissnek tűnő zúzódást.

- Hát veled meg mi történt? – kérdeztem, és amikor hátrafordult, a karjára mutattam.

Az első gondolatom az volt, hogy mivel múlt este nem voltam itt, ismét az alkoholt választotta vagy a sziklamászást. Esetleg mindkettőt.

- Ja, ez? Semmiség – vonta meg a vállát.
- Jó, de hol szerezted?

Láthatóan habozott. Végül a tekintetét a nadrágszára alól kikandikáló mezítelen lábujjaira szegezte, és zavartan nevetve belefogott.

- Tudod, ez igazából egy elég vicces sztori. Szerepel benne egy motor és egy…
- Te voltál az őrült motoros Turner Islandon! – szakítottam félbe dühösen. Valójában elég merész feltételezés volt, hiszen ki mondta, hogy csak Nicknek van joga motorozni széles e vidéken, ráadásul ő szinte sosem mozdul ki a házából, nemhogy Pire-ról, de… Így azonban értelmet nyert a könyv és a szemközti szék támlájára hanyagul odavetett motoros dzseki, amelyet csak ekkor vettem észre.
- Hogyan is gondolhattam egyetlen pillanatig is, hogy nem hallottál róla? – vigyorgott. – Hiszen mindketten tudjuk, hogy egy ilyen pici, pletykás helyen milyen gyorsan terjednek a hírek.

Hát tényleg ő volt. Hitetlenkedve meredtem magam elé, lassan emésztettem a hallottakat.

- Nem volt olyan vészes a dolog – igyekezett javítani a helyzeten, nyilván látta, hogy nem lelkesít fel éppen a sztori. – Még amikor idejöttem, láttam egy hirdetést a Turner Island-i kikötőben, a turistáknak kínáltak bérelhető motorokat meg bicikliket, és tegnap gondoltam, miért ne mennék egy kört a szigeten, már olyan régen motoroztam, szóval átmentem az esti komppal, és kibéreltem azt a gyönyörűséges Hondát. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szuper gépeket is tartanak! – mesélte elragadtatottan.
- És majdnem balesetet okoztál – emlékeztettem közömbös hangon.
- Megesik az ilyesmi – vonta meg ismét a vállát. – Még bőven időben reagáltam, annak a fickónak egy haja szála se görbült, a kocsijának sem lett semmi baja. A motort meg hazahoztam, meg akarom bütykölni kicsit, mielőtt visszaviszem.
- Te is megsérülhettél volna. Ennél súlyosabban – tettem hozzá.
- Csak néhány karcolás, még kórházba sem mentem miattuk, kutyabajom – vigyorgott.

Ezt nem hiszem el! Hogy lehet ilyen könnyelmű?

- Mondd, miért csinálod ezt? – szűrtem a fogaim között szinte szótagolva a kérdést.
- Micsodát? – nézett rám ártatlanul.
- Először a sziklamászás kötél nélkül, aztán a csónakázás a viharos tengeren, most meg ez. Féktelen motorozás a szigeten.
- Ezt csak azért mondod, mert te még biztosan semmilyen hasonló kalandot nem próbáltál ki – felelte elragadtatottan. – Pedig ahogy érzed a véredben pezsgő adrenalint, az semmihez sem hasonlítható, feledhetetlen érzés! És különben is, megtehetem, hiszen nincs…
- Veszítenivalód, tudom – fejeztem be a mondatot türelmetlenül.

Most már világosan láttam: megbuktam. Ha valaha is azt hittem, az a feladatom, hogy segítsek Nicknek feldolgozni a vele történteket és visszatalálni a régi kerékvásához, akkor eszméletlen nagy kudarcot vallottam. Hiszen hiába jövök le hozzá csaknem minden nap, hallgatom a történeteit Michelle-ről, szoktatom le az alkoholizálásról, hordom neki a jobbnál jobb ételeket és igyekszem úgy általában jobb kedvre deríteni, ha még mindig folytatja ezeket az önpusztító kalandjait. Akkor semmit sem javult a helyzet, semmit sem értem el.

És nyilván azért nem, mert én nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Valószínűleg túl sok energiámat leköti, hogy a saját problémáimon rágódjak, és már nem jut elég erőm Nickre. Az ő segítése egyszerűen nagyobb falat, mint gondoltam, és erre már nem vagyok képes. Ideje beismerni, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Én megpróbáltam, nem sikerült. Biztosan az én hibám, de igazán senki nem állíthatja, hogy nem tettem meg mindent, ami csak telt tőlem.

Nincs mese, én kevés vagyok ahhoz, hogy kettőnk problémáival megbirkózzak, a sajátjaim is épp elég nagy terhet jelentenek, köszönöm. Ennyi, ideje levonulni a színről, Joley, és próbálj meg inkább magadon segíteni, az talán könnyebb.

- Rendben, azt hiszem, én most megyek – jelentettem ki, felálltam és az ajtó felé indultam.
- Most meg mi van? – kiáltotta utánam durcásan Nick.
- Mégis minek maradjak?! Hogy tétlenül végignézzem az öngyilkossági kísérleteidet, míg egyszer az egyik tényleg összejön? – A hangom jóval feszültebbre sikerült, mint amilyennek szántam, úgyhogy nyugalmet erőltetve magamra folytattam: - Szeretnék neked segíteni, komolyan, de úgy tűnik, képtelen vagyok rá. Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy nincs vége az életednek, de kudarcot vallottam. És belefáradtam.

Idegesen kapaszkodtam az ajtófélfába. Nem sírok, csak azért sem sírok! Utolsó szemét dög vagyok, tudom, de egyszer már engedtem a lelkiismeret-furdalásnak és visszafordultam, de szemmel láthatóan nem sok értelme volt. És mostanra már tényleg elfáradtam. Szeretném végre én kisírni magam valakinek a vállán ahelyett, hogy én legyek az a bizonyos váll Nicknek. Elegem van. Kimerültem, haza akarok menni.

- Azt hittem, barátok vagyunk – mondta Nick halkan.

Könnyekkel a szememben fordultam felé.

- Nem, Nick, nem vagyunk. Azt hittem, egyszer azok lehetünk, de már beláttam, hogy ez sosem fog megtörténni, bármennyire is szeretném.

Nick értetlenül nézett rám.

- Nézd, a barátság kétoldalú dolog – magyaráztam. – Én mindig meghallgattalak, türelmesen ültem végig a teljes Michelle-anekdotagyűjteményt, és szívesen tettem, mert azt hittem, ezzel segíthetek neked túljutni az elvesztésén. De nem igazán látom úgy, hogy sikerült volna bármilyen előrelépést elérni az elmúlt hetekben… és tudom, hogy ez milyen önzőn hangzik, de már elegem van a néma hallgatóközönség szerepéből. Ha az én életem olyan fényes lenne, simán vállalnám, de nem az, Nick. Lehet, hogy én nem veszítettem el életem szerelmét, de hidd el, nekem is baromi nagy gondjaim vannak, és fogalmam sincs, hogyan másszak ki a gödörből, vagy hogy kimászok-e valaha. Vak vezet világtalant ebben a helyzetben, és ideje beismerni, hogy így egyikünk sem jut egyről a kettőre. Javaslom, keress magadnak egy új beszélgetőtársat, valakit, akinek van ereje kirángatni téged ebből, mert nekem nincs. Nem vagyok rá képes. Sajnálom.

- Szóval csak így elmész? – kérdezte, és a szívem majd’ megszakadt a hangjából kiszűrődő fájdalom hallatán. Istenem, ha sejtettem volna, hogy ez lesz a vége, sosem jöttem volna ide annak idején az éjszaka közepén! Most mindketten még rosszabbul érezzük magunkat, mint azelőtt, hogy találkoztunk volna, és ez kizárólag az én hibám.
- Elhiheted, nem könnyű – feleltem szipogva. Aztán számomra is meglepő keserűséggel folytattam: – De neked igazából mindegy, hiszen még a vezetéknevemet sem tudod. Észrevetted, hogy még azt sem kérdezted meg tőlem soha, hogy vagyok, milyen napom volt? Pedig ez lenne a minimum ahhoz, hogy barátságnak nevezhessük ezt az izét. És ha azt nézzük, hogy hiába állok melletted, te tovább folytatod az öngyilkos akcióidat, azt bizonyítja, hogy ha lenne felvételi vizsga a barátságodra, én kegyetlenül elhasalnék.

Nick nem felelt, úgyhogy kimentem, és a parton a sziklák felé baktatva szabad utat engedtem végre az eddig keserves erőfeszítések árán visszanyelt könnyeimnek. Már úgysem lát, úgysem hall senki. Csak mentem, mentem előre, a lábam belesüppedt a hideg homokba, és szerettem volna már olyan távolságban lenni, hogy ne csak némán zokoghassak.

- Miért vagy itt, Joley? – hallottam kiáltást egyszer csak a hátam mögül.

Egy pillanatig azt hittem, csupán a hullámok űznek csúfot velem, csak a robajukat hallottam, mégis hátrapillantottam a vállam felett. Nick közeledett felém futva, és közben kiabált, mintha attól tartana, nem ér utol:

- Miért vagy itt? Miért jöttél Pire-ra?

Ne légy gyenge, Joley, menj tovább, láttad, hogy nem vezet ez sehova, ne maradj! A lábam mégis mintha a földbe gyökerezett volna.

Mikor Nick odaért elém, dacosan néztem a cipőm orrát. Nem akartam, hogy sírni lásson. Mégis el kellett volna rohanni, amíg még lehetett! Nick a kezét az államra tette, kényszerítve, hogy ránézzek. És amikor meglátta a könnyeket a szememben, az arcán nem volt más, mint egy hatalmas, barátságos mosoly, csupa melegség, éppen olyan, amilyenre egy bajba jutott, elkeseredett embernek szüksége van.

- Mi a baj, Joley? – kérdezte ismét olyan kedves, gyengéd hangon, hogy nem tudtam mit tenni, rögtön elsírtam magam. Ő pedig magához ölelt, és miközben arcomat a vállába fúrva zokogtam, a hajamat simogatta és csitítgatott.
- Sajnálom, Joley, annyira sajnálom. Ha tudnád, mennyit jelentenek a látogatásaid, mennyire várom mindig, hogy végre megérkezz, és milyen csalódott vagyok, amikor valami miatt nem tudsz jönni. Te vagy az én egyetlen kapcsolatom a világgal, az élettel, és hidd el, ha te nem jöttél volna, valószínűleg már az első pár itteni napomban részegen leestem volna valamelyik szikláról, szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy megmentetted az életemet. És nagyon sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam el neked.

Persze ettől csak még jobban kellett sírnom. Olyan megállíthatatlanul zokogtam, hogy biztos vagyok benne, ebben az elmúlt hetek minden feszültsége benne volt, és a megkönnyebbülés, hogy végül csak megkaptam azt a bizonyos vigasztaló, megértő vállat, amelyre vágytam. És ez a váll Nickhez tartozott, ahogyan mindig is reméltem. Kétségbeesés és öröm váltották egymást látszólag vég nélkül a könnyeim záporában, ám ő türelmes volt, és úgy tűnt, mintha órákig tartott volna biztonságot jelentő karjaiban.

Mikor végre annyi könnyet kisírtam, amennyit szerintem eddigi életemben összesen, és amennyi képes lett volna centikkel megemelni a mellettünk hullámzó tenger vízszintjét, leültünk a homokba. Nick a vállamra tette a kezét, úgy vont magához, én pedig menedéket keresve bújtam hozzá. Hosszasan meséltem az életemről, a családomról, a gyerekkoromról, az itteni nyaraimról, a nagy amerikai kalandomról, a megfutamodásomról és a Pire-ra menekülésemről. Nick közben egyszer sem nézett rám, nem fürkészte a könnyáztatta arcomat, csak a sötét tengert figyelte, és nem szólt közbe, meg sem mozdult, még csak nem is sóhajtott.

Aztán, amikor talán órákkal később kifulladva a végére értem a mondamdómnak, rám nevetett, és csak annyit mondott:

- Örülök, hogy végre megismerhettelek, Joley.

Hát, ez történt. Mondtam, új időszámítás kezdődött. És én... azt hiszem, egy picit boldog vagyok.

A már kicsivel többet mosolygó
Joley