3. fejezet

Remélem, a kommentek hiánya nem a nemtetszést jelenti... Vagy ha igen, azt is szeretném tudni, szóval kérlek, írjatok, mert nagyon fontos nekem a véleményetek!

What is it I'm really after?
The clock's ticking so I can't wait around

This is my now, this is my today
No more sitting on the side waiting for my chance to play
Time to step out, so much to say
But I'll never get the chance if I don't break away
And write my own symphony, write my own symphony
(…)

'Cause I wanna explore the world around me
Dance under the stars above me
And be free to make my own mistakes

Symphony by Marie Digby

Másnap reggel vegyes érzelmekkel ébredtem. A plafont bámulva feküdtem az ágyban, és próbáltam rájönni, hogy mit tegyek. Volt egy olyan érzésem, hogy ha anya bele is menne, hogy egy másik helyet keressünk a nyárra, ahol megpróbálhatok egyedül boldogulni, ahogy ő akarta, a lelke mélyén azt gondolná, hogy elhamarkodottan tettem neki ígéretet Barcelonában, és most csak ki akarok bújni alóla. Lehet, hogy azonnal azt mondaná, hogy inkább jöjjek vissza New Yorkba, hagyjuk az egészet, és közben persze azt hinné, hogy feladtam, és csak magamat mentegetem azzal, hogy Mrs. Graham háza leginkább egy háborús övezethez hasonlít. És mivel ő sosem fog eljönni, és az én szavam áll az ingatlanos cseles képeivel szemben – nos, nem azt mondom, hogy nem bízik meg bennem, de biztosan nem zárja ki a lehetőséget, hogy eltúlzom a dolgot.

                Másrészről kizárt, hogy én azon a helyen akár egy napot is eltöltsek, nemhogy egy egész nyarat! Tuti, hogy egy rakás közegészségügyi vagy milyen szabályt sértene, ha beköltöznék oda. Mr. Grant is így látta. Talán beszélhetne ő anyával, hogy igazolja az általam elmondottakat… De nem, szegénynek már így is olyan kellemetlen az egész, annyira szégyelli magát, pedig nem is az ő hibája, hogy anyát így átverte az ingatlanos. Nem akartam még jobban bekeverni, bőven elég, hogy szállást adott nekem az éjszakára.

                Sehogy sem tudtam eldönteni, mit tegyek. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy odakinn hétágra süt a nap. Az én keserveimtől eltekintve csodálatosnak ígérkezett a nap. Úgy határoztam, hogy annyit betartok a nyárra vonatkozó fogadalmaimból, amennyit csak tudok. Például az egészséges életmódot helytől függetlenül megvalósíthattam. Így aztán kipattantam az ágyból, a bőröndömből előtúrtam a futócuccomat (amit mindig magammal viszek, ha utazom – leginkább persze a lelkiismeretem megnyugtatására, mert igen ritkán veszem elő), és felöltöztem. A házban csend honolt, Mr. és Mrs. Grant még aludtak. Kisurrantam a hátsó ajtón, és egy lendületes, vidám dal ütemeire elkezdtem futólépésben felfedezni a szigetet.

                A hely gyönyörű volt, nem is értem, miért nem fedezték még fel a turisták. De talán éppen ebben rejlett a bája, ezért volt olyan kis aranyos, idilli sziget. Az egész valójában egy zöldellő hegy volt, az oldalában rengeteg vadvirággal. Néhol hatalmas sziklák futottak a tengerbe, máshol hívogató, homokos partok ölelték a hegyoldalt. A házak többsége elszórva állt a szigeten, de a legtöbb a kikötő körül csoportosult. A hegyoldalról lenyűgöző kilátás nyílt, ebben a tiszta időben több szomszédos sziget is feltűnt.

                Amikor beteltem a panorámával, megfordultam, és csak ekkor vettem észre, hogy hova is érkeztem: mögöttem Mrs. Graham elhagyott háza állt, pontosabban megbújt az elvadult kert mélyén. Nem tudom, miért, de kinyitottam a bezárhatatlan kaput, és ismét besétáltam a házhoz. Most, reggeli fényben minden szebbnek látszott. Nem szépnek, csak kicsit kevésbé rossz állapotúnak, mint előző nap. A sűrű bokrokban csivitelő madarak, a napfényben kinyílt virágok, a felettük táncoló lepkék, a hatalmas fák levelein átszűrődő napsugarak játéka nyilván sokat dobott a kerten. A kertvégi pavilon asztalára odasütött a nap, így nem lehetett látni, mennyire kopott, csak azt, milyen ideális hely lenne a reggelihez.

                Felnéztem a házra. Végül is nem volt annyira tragikus állapotban. Az ablakokat és az ajtót le lehetne festeni, talán valami eredeti szín jól feldobná. A sima kőfalakhoz nem kellene hozzányúlni, a leesett cserepeket pedig biztos lehet pótolni, talán van is valahol tartalék.

                Jó, a belső helyzet tényleg durva volt, egy alapos takarítás bizonyára nem lenne elegendő. De ha azt az ódivatú, megfakult, koszos tapétát mindenhol leszednék, és inkább valami friss színnel kifestenék a házat… A függönyöket meg lehet varrni, ki lehet mosni, végső soron kicserélni. A betört üveg sem a világvége. A bútorokat újra lehetne húzni, felújítani.

                A konyhában, ha a hűtő működőképes, akkor csak tisztességesen ki kell takarítani. Ahogy a konyhaszekrényeket is, miután minden öreg élelmiszer a kukába került. Ipari mennyiségű fertőtlenítő kell. És ki kell tenni az albérlő állatok szűrét.

                A fürdőben, ha jól emlékszem, éppen olyan csempék voltak megrepedve, amelyekre nem is volt szükség, a legtöbb helyen le lehetne verni az összes csempét, és csak ott meghagyni, ahol feltétlenül szükséges. A mosdókat és a kádat is meg lehetne próbálni kisuvikszolni. A hálókban persze mindenképpen új ágynemű kellene.

                És természetesen ki kellene tenni Mrs. Graham öreg dolgait, amit lehet, eladományozni. Talán ez könnyebb lenne valakinek, aki nem ismerte őt személyesen.

                Visszafordultam a kert felé. Fűrésszel, ágvágóval, metszőollóval és rengeteg kitartással sokat lehetne javítani a növényzet állapotán, vissza lehetne hozni a civilizációba. Talán még a kilátást is sikerülne ismét megteremteni, ha pár fa drasztikusan vissza lenne vágva. Nem is kellene új dolgokat ültetni, csak a meglévőket karbantartani, és pompás kis kertet lehetne itt kialakítani, igazi oázist. A szerszámoskamrában biztos minden eszköz megvan hozzá, hiszen szemmel láthatóan innen semmit nem vittek el, ami nem értékes. A kerítés meg a kapu mindehhez képest gyerekjáték.

                Talán egy nyár elég lenne minderre? És egy tapasztalatlan, fizikai munkát nem nagyon ismerő lány egymagában? Így legalább nem fenyegetne az a veszély, hogy halálra unom magam a nyáron, az biztos. Nem kellene felhívnom anyát azzal, hogy feladom. És ő büszke lenne rám.

                Megráztam a fejem. Na, ne már, majd éppen én fogok egy komplett házat és kertet felújítani?! Én, akinek fogalma sincs a kemény munkáról, aki még barkácsboltban sem járt soha? A menő lakberendezési magazinok lapozgatása még nem jelenti azt, hogy képes lennék egyes-egyedül renoválni egy házat! Persze, nem attól féltem, hogy letörik a körmöm, vagy bepiszkolom magam, azért annyira nem voltam puhány. Én, aki voltam már raftingolni, meg azért egyszer előfordult, hogy túráztam is? Nem járok napi huszonnégy órában magas sarkúban és miniszoknyában, nem száll meg a halálfélelem, ha elhagyom Manhattant, és kibírok egy napot vásárlás nélkül. De azért mindennek van határa!

                Másrészről… ez a sziget szép. Az emberek kedvesnek tűnnek, lám, Mr. Grant is mennyire készséges volt, pedig tegnap találkoztunk először. Nellyvel biztos könnyű lenne barátságba keveredni, és talán vannak még más jó fej lányok is errefelé. És ha egy jó pasi van, akkor talán több is… Ki lehet itt bírni. És ha felhívom anyát, és megállapodunk, hogy nem megyek vissza Manhattanbe a nyárra, hanem egy másik helyen próbálok meg boldogulni, mi a garancia, hogy az a másik hely jobb lesz? Itt meg már minden le van rendezve, ez a ház az enyém a nyárra, a költségek ki vannak fizetve... Az ingatlanos meg biztosan nem panaszkodna, ha a nyár végén jobb állapotban kapná vissza a helyet, mint ahogy átadta. Pontosabban átadatta.

                De ez azért mégiscsak túl nagy falat. Azt sem tudom, hogy kezdjek neki. Nincs beruházni való pénzem, márpedig ha szerszámok esetleg akadnak is, a szükséges anyagokat aligha tudom beszerezni, hiszen nagyon minimális költségvetésen kell tengődnöm.

                Viszont ha csak ételre kell költenem… Esetleg megkérhetem Priyát, a legjobb barátnőmet, hogy küldjön pár ruhát, mert amikor anyának sopánkodtam, hogy eredetileg közel sem egy egész nyárra pakoltam, azt mondta, a keretbe belefér, hogy pár olcsó göncöt beszerezzek. Valószínűleg turkálóra gondolt, de ha alig eszem a nyáron, talán össze tudok spórolni némi pénzt. Legfeljebb fogyok egy kicsit, az nem hátrány. És mondtam már a legnagyobb érvet a maradás mellett? Anya büszke lenne rám, hogy nem elég, hogy kibírom egész nyáron partik meg haverok nélkül, de még dolgozom is, valami értéket hozok létre! Jó, egy kis ház a világ végén, amely valószínűleg ez után sem fog olyan sokkal többet érni, tekintettel a helyre, de akkor is. Nem csak a napon heverek három hónapig.

                Teljesen feltüzelt a tettvágy és a lelkesedés. Azzal győzködtem magam, hogy nem ártok senkinek, ha megpróbálom, és ha túl nagy fába vágom a fejszémet – ami elég valószínűnek tűnt –, bármikor feladhatom később is. Egy kísérletet mindenképpen megér.

                Így aztán széles vigyorral az arcomon kocogtam le a kikötőbe, felvillanyozott, hogy végre van célom, végre meghoztam egy nagy döntést, és végre valami felelősségteljes dolgot csinálhatok.

                Eredetileg a fogadóba akartam beugrani, hogy Nellyvel megosszam a nagy hírt – mert valakivel muszáj volt. De a fogadó még zárva volt. Az emeleten a szobák ablakai nyitva voltak, férfiak vidám füttye és tömény festékszag áradt ki rajtuk. Ja, igen, itt is felújítanak éppen.

                Mivel nagyon megszomjaztam a futástól, a bolt felé vettem az irányt. Bár eszembe jutott, hogy kivörösödött arccal, csatakos hajjal nem épp a legszebb látványt nyújtom, a szomjúság nagy úr volt. Úgyhogy előhalásztam a futónadrágom picike zsebéből egy vésztartaléknak bekészített bankjegyet, és beléptem. Az ajtó felett megszólalt egy csengő.

                A bolt kicsi, sötét és zsúfolt helyiség volt. Faltól falig, padlótól a mennyezetig polcok álltak, olyan sűrűn megrakva áruval, hogy ha az ember nem tudta mit hol talál, jó ideig keresgélnie kellett. Nem tűnt túl vásárlóbarát helynek, de mivel nem volt versenytársa a szigeten, nyilván semmi sem kényszerítette, hogy az legyen. Tanácstalanul néztem körbe, hogy hol találhatok ásványvizet.

-          Segíthetek? – kérdezte egy unott hang. Beletelt pár hosszú pillanatba, amíg megtaláltam a tulajdonosát: egy fickó a pult mögött ülve, lábát a pultra feltéve újságot olvasott. Aztán lecsapta a lapot a pultra és kelletlenül felállt, arckifejezésével egyértelművé téve, hogy zavarok.

Nelly szavaiból már előző nap megsejtettem, hogy a boltos Thompsonék – kereskedőkhöz méltatlan módon – nem a sziget legkedvesebb emberei, és ezek szerint ez a fiukra is igaz volt. Ugyanis a legutóbb a kikötőben látott dögös srác állt velem szemben, várakozón méregetve. Most is a kopottas farmerjét viselte, de ezúttal egy sötétkék pólót vett fel hozzá. És legnagyobb örömömre még mindig nem találta meg a borotváját, szóval továbbra is nagyon rosszfiús volt az imázsa.

-          Öööö… - kezdtem hebegni, és azt hiszem, még jobban elvörösödtem. Ugyan már, Belle, te Manhattanben ilyen fiúkat eszel reggelire! – biztattam magam, de valahogy éreztem, hogy ez most más. Ez a srác valami egészen új kategóriát jelentette, és nem tudtam ezzel mit kezdeni. Pedig az érzés kétségtelenül nem volt kölcsönös. Látszott rajta, hogy teljesen hülyének néz, amiért beállítottam a boltba, és azt sem tudom, mit akarok.

-          Ásványvizet szeretnék – nyögtem ki végül, és közben igyekeztem mindenhova nézni, csak a szemébe ne kelljen. Mi az ördög van velem? Én még sosem jöttem zavarba egyetlen sráctól sem! Igaz, hogy még egyikük sem tette ennyire nyilvánvalóvá, hogy annak örülne a legjobban, ha eltűnnék. Igen, biztos ez az. Nem vagyok hozzászokva az elutasításhoz.

-          Szénsavasat vagy menteset? – kérdezte közönyös hangon.

-          Menteset. És nem hűtöttet, ha lehet – tettem hozzá, amikor a keze már a pult mögötti hűtő ajtaján volt. Láttam, ahogy elfintorodott, majd eltűnt a hátsó helyiségben, ahonnan egy másodperccel később a kért vízzel tért vissza. Fizettem, elköszöntem, és már ott sem voltam, meg sem vártam, amíg visszaköszön.

Irtózatosan megkönnyebbültem, amikor kiértem a szabadba. Kell ez nekem? Más lehetőség híján, egész nyáron ebbe a boltba járhatok, ahol ez a félisten szolgál ki, aki viszont magasról tesz rám.

Ugyanakkor komolyan képes lennék csak ezért itt hagyni a szigetet, ha már egyszer elhatározásra jutottam? Először éreztem úgy, hogy valami igazán értelmeset akarok csinálni, valamit, ami nem csak pillanatnyi szórakozást jelent – erre meghátrálnék csak azért, mert egy jóképű srácnak nem tetszem?

A manhattani Belle ezen most biztos totál kiakadna, kitúrná a legszexisebb ruháját a táskájából, és mindent bevetne, hogy a fiú meggondolja magát. Az új, Pire-i Belle viszont többre tartja magát annál, semmint hagyja, hogy egy idegen srác irányítsa. Nem, az új Belle független, önálló és céltudatos nő. És a nyár végére ezt mindenki látni fogja.

Utálok könyörögni a visszajelzésért, és fenyegetőzni sem akarok, távol álljon tőlem. De nehéz más következtetést levonni a helyzetből, mint hogy nem érdekel senkit ez a történet. Engem igen, szóval én írom tovább, legfeljebb nem húzom az időmet azzal, hogy itt megosztom...

2. fejezet

It was the wrong plan
In the wrong hands
The wrong theory for the wrong man
The wrong eyes
On the wrong prize
The wrong questions with the wrong replies

Wrong by Depeche Mode

 

 

-          Anya, nem erről volt szó! – kiáltottam a telefonba.

-          Belle, drágaságom, egy tárgyalás kellős közepén vagyok, nem lehetne, hogy ezt később beszéljük meg? – mondta anyám fojtott hangon, és tudtam, szörnyen kellemetlenül érzi magát. De nem érdekelt!

-          Amikor azt mondtad, hogy a svájci chalet túl drága lenne, elfogadtam, de nem gondoltam volna, hogy egy világvégi szerszámoskamrába küldesz a nyárra!

-          Tessék? Egy tisztességes kis házat béreltem ki neked. Talán nem túl nagy, de így is van vagy három szoba benne, elégnek kell lennie. És szép kert is tartozik hozzá.

-          Lehet, hogy ez a ház tisztességesen nézett ki úgy ötven évvel ezelőtt, de jelenleg egy romhalmaz, tuti valami törvénybe ütközik, hogy bárki is egy éjszakát eltöltsön itt! És a kert?! Egy nagy bozót az egész, jóformán úgy kellett vágni magunk előtt az utat!

-          Édesem, elhiszem, hogy nem ehhez vagy szokva, de ez a nyár éppen arról szól, hogy kiszakadj a megszokott világodból, a kényelemből, és megismerd, milyen a valódi élet.

-          Hogy milyen egy hajléktalan élete?! Szerintem itt még egy csöves sem bírná ki!

-          Bizonyára túlzol, Belle. Csak azért, mert nem olyan, mint Manhattan…

-          Hát, egyáltalán nem! Inkább olyan, mintha nem lakott volna itt ember vagy száz éve, és azóta senki ide sem dugta volna az orrát!

-          Belle, szívem, biztos vagyok benne, hogy nem olyan rossz. De később kell ezt megbeszélnünk, most mennem kell, fontos üzletfeleim vannak – mondta, és azzal le is rakta.

Nyilvánvaló volt, hogy nem hitt nekem. Hiszen csak nem akarná, hogy az egy szem lánya egy ilyen helyen töltsön akár csak egy pillanatot is! Dühösen meredtem a házra.

-          Valójában csak tizenkét éve áll üresen a ház – szólalt meg mögöttem halkan Mr. Grant. – Mrs. Graham akkor kapott szélütést, és utána már nem maradhatott itt egyedül. Egy évre rá meg is halt az idősek otthonában, Invernessben, ahova a lánya vitte.

Bólintottam. Ettől persze nekem nem lett jobb.

-          Mrs. Graham halála után a lánya csak egyszer járt itt – folytatta Mr. Grant. – Egy pár dolgot elvitt, gondolom, családi ereklyéket… - meg mindent, ami értékes – tettem hozzá magamban visszagondolva az ódivatú tapétára a falakon, ahol fél árnyalattal világosabb négyszögek jelezték az utólag elvitt képeket. – Azóta nem járt itt senki. Nemrég kikerült a házra az eladó tábla, úgy tudom, Mrs. Graham egyik unokájának kellene a pénz, ezért hirdették meg. De be kell vallanom, hogy egyetlen érdeklődő sem volt.

-          Ezen nem csodálkozom – fintorodtam el, de rögtön megbántam, amikor megláttam Mr. Grant bűntudatos arckifejezését. Nyilvánvalóan bánta már a percet, amikor igent mondott annak az ingatlanosnak, aki hirdette a házat, de nem akarva Pire-ra jönni, Mr. Grantre bízta a kulcsokat.

-          Viszont az érdeklődők hiánya miatt tudta az ön édesanyja a nyárra kibérelni a házat. Grahamék bármibe belemennek, csak lássanak már egy kis pénzt a házból.

Gondoltam, ha időközben mégis felbukkanna egy vevő, engem kipenderítenének, csak hogy eladhassák a házat. Azonban egyáltalán nem tartottam ettől az eshetőségtől. Mivel Pire ilyen kieső helyen volt, az a néhány ingatlan, amely a szigeten megtalálható volt, eléggé nagy hátránnyal indulhatott a piacon. Egy olyan ház, amely azonban kész romhalmaz, a kertje meg valóságos dzsungel, alighanem a kutyának sem kell. Nem csoda, hogy annak ellenére sem sikerült eladni, hogy ez volt az egyetlen eladó ház Pire-on. És nekem itt kellett eltöltenem az egész nyarat!

Visszanéztem a házra. A sima kőfalakkal nem volt semmi gond, de az ablakokról és az ajtókról lepattogzott a festék, néhány üvegtábla kitört. A tetőn pár cserepet levert a vihar, a darabjaikat a földön már benőtte a gaz. Odabent a tapéta több helyen leszakadt, a függönyök sem voltak már mind a helyükön. A bútorok huzatát molyok és még ki tudja, milyen állatok rágták szét, a fapolcok és szekrények penészesek voltak, a szőnyegek foltosak és lyukasak. Bár az áramot aznap visszakapcsolták, a konyhában a hűtőszekrény olyan undorítóan nézett ki, hogy legszívesebben sosem nyitottam volna ki többet, nemhogy belepakoljam az ételt, amit meg akarok enni. A mosogatócsap csepegett. A konyhaszekrényekben ugyan megvoltak az ősrégi edények, de a még alighanem Mrs. Graham által itt hagyott élelmiszerek egy része is. Szerencsére semmi sem bűzlött (nagyon), de az állatok, amelyek nyilván akadálytalanul közlekedtek a házban, mindent megdézsmáltak. Néhány sarokban egérürülék jelezte, kik az aktuális lakók.

A földszinti kis mellékhelyiség csempéi közül néhány megrepedezett, ahogy az emeleti fürdőszobában is. A mosdók, a vécék és a kád állapotát inkább nem is írom le.

Az emeleten egy háló- és egy vendégszoba volt, mindkettő alighanem a négylábú albérlők lakhelyeként szolgált az elmúlt években, különösen az ágyak. A szekrényekben még ott álltak Mrs. Graham ruhái – a legtöbbet már ronggyá rágták a molyok.

Nem is tudtam, mi volt rosszabb: hogy mindent vastagon belepett a por és a kosz, hogy az állatok birodalmává vált a hely vagy, hogy az előző tulajdonos mindennapjainak részletei köszöntek szembe mindenhonnan. Egy tizenkét éve a vázában száradó csokor, halott szobanövények, piszkos edények a mosogatóban, mosásra váró ruha a szennyes kosárban. Igaz, mindez inkább felkavaró volt, semmint taszító.

És a kert. Tényleg dzsungel volt, a fák, bokrok az elmaradt gondozás hiányában összenőttek, az erősebbek elnyomták a gyengéket. Ahol gyepnek kellett volna lennie, ott derékig érő gaz nőtt. A gyümölcsfákon ugyan már ott voltak a gyümölcsök, de még az én avatatlan szememnek is feltűnt, hogy a rengeteg kihagyott metszés miatt finoman szólva nem voltak csúcsformában a fák. Nemrég mesés panoráma nyílhatott innen a tengerre és a kikötőre, de a lombok mára eltakarták.

A kert végében állt egy cuki kis pavilon, volt egy szerszámoskamra, és az egyik nagy fa alatt egy asztal két paddal – de minden olyan kopott volt, hogy menthetetlennek tűnt. És akkor a kerítést, amelynek jó pár léce hiányzott, vagy a kaput, amelyet nem lehetett rendesen bezárni, mert használhatatlanra rozsdásodott rajta a zár, amelyet így csak egy darab drót helyettesített, nem is említettem.

-          Sajnos a természet nagyon hamar vissza tudja venni az uralmat, ha nem tartják kordában – állapította meg mellettem Mr. Grant, követve a tekintetemet.

-          Hát, ez a ház kétségtelenül jó példa erre. Azt hiszem, kizárt, hogy itt lakjak. A fogadóban biztosan van kiadó szoba – mondtam, és már indultam is a kapu felé. Feltett szándékom volt, hogy elhagyom a szigetet, de annyit már tudtam erről a helyről, hogy nem közlekednek túl sűrűn a kompok, szóval aznap már nem mehettem el. Arra gondoltam, másnap megbeszélem anyával, hova menjek, nem akartam, hogy azt higgye, máris feladtam, úgyhogy arra akartam rábeszélni, hogy keressen nekem egy másik helyet. De Mr. Grant meghiúsította a tervemet.

-          Sajnos a fogadóba nem mehet. Épp felújítják a szobákat, most festenek.

Csodálkoztam, hogy egy fogadóban pont nyáron dolgoznak, amikor talán esély lenne néhány vendéget idecsábítani, de Nelly mondta, hogy nem túl népszerű a hely, biztos azt gondolták, úgyis mindegy.

-          Értem – feleltem halkan. Fogalmam sem volt, hova menjek. De abban biztos voltam, hogy előbb alszom a kertben, a gazban, mint abban a házban.

Mr. Grant sajnálkozva nézett rám. Aztán némi hezitálás után megszólalt:

-          Ha gondolja, ma éjjel alhat nálunk, a gyerekek a nagyszüleiknél vannak, és csak holnap délután jönnek haza.

-          Komolyan? – néztem rá olyan szemekkel, mint egy kisgyerek, amikor megpillantja a karácsonyfát.

-          Persze.

-          Köszönöm! – kiáltottam, és a legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de úgy láttam, tartózkodóbb ő annál, mintsem hogy ezt jónéven vegye egy idegentől. Britek!

Kiráncigáltam a bőröndömet a bozótos kertből, és szótlanul megindultunk lefelé a hegyoldalon a Grant-ház felé.

-          Ugye tudja, Mr. Grant, hogy nem az ön hibája, hogy ilyen állapotban van a ház? – mondtam megelégelve idegenvezetőm hallgatását.

-          Annyiszor szóltam az ingatlanügynöknek, hogy jelezze a hirdetésben, hogy a ház nem csak „némi felújításra szorul”, hanem egyenesen lakhatatlan! – zsörtölődött. – Nem azt mondom, hogy már csak bontani lehet, de az ellenségemnek sem kívánnám, hogy a jelenlegi állapotában beköltözzön oda! Persze ha valaki meg akarná venni, először megnézné, és valószínűleg azonnal elmenne a kedve tőle, de ön bérlőként nyilván azonnal beköltözne – különösen, hogy olyan messziről jött. Tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége, de az az idióta ingatlanos meg sem hallgatott, kétségkívül csak az lebegett a szeme előtt, hogy végre kap valami pénzt ebből a romhalmazból.

-          Nyugodjon meg, Mr. Grant, nem kap olyan sokat. Bár most, hogy láttam a házat, inkább azt hiszem, így is túl sokat kap – mondtam, és elmosolyodtam, de Mr. Grant nem nevetett velem. Őt sokkal jobban feldühítette ez az egész, mint engem. Én csak arra koncentráltam, hogy nem kellett azon a szörnyű helyen aludnom, holnap meg már megyek is.

Mikor néhány órával később egy kiadós vacsora és egy forró zuhany után álomra hajtottam a fejem egy heavy metal-bandák posztereivel kitapétázott szobában, utolsó gondolatomban a szigetre érkezésem perceit láttam visszafelé játszva, ahogy a komp fedélzetén állok, és Pire egyre kisebb ponttá válik a távolban. Nem is sejtettem, hogy erre az útra még hónapokat kellett várnom.

 

 

1. fejezet #2

Mivel valószínűleg túl feltűnő lett volna, ha végig ott ácsorogtam volna nyálcsorgatva bámulva ezt a helyi félistent, erőt vettem magamon, és elindultam a többihez képest nagyobb épület felé, amelyet a cégér alapján a fogadóként azonosítottam be. Itt volt ugyanis találkozóm egy bizonyos Mr. Granttel, aki az új otthonom kulcsait hivatott átadni, egyúttal megmutatni a szóban forgó házat. Néhány velem együtt érkezett utas kíséretében – akik vélhetően Pire-on kívüli munkájukból tértek haza – beléptem a fogadóba, amelynek a földszintjén pub működött. Barátságos helynek tűnt, egyrészt a kandallóban a nyári időjárás ellenére vígan pattogó tűz, a mellette álló kényelmesnek tűnő, öreg fotelek miatt, másrészt pedig mert a betérők vidáman üdvözölték a már ott ülő vendégeket, és a sörök mellett kedélyes beszélgetések bontakoztak ki. Innen-onnan kaptam egy-egy barátságos mosolyt, biccentést, amin őszintén elcsodálkoztam, hiszen senki sem ismert.

Letelepedtem a pult mellé, miután elolvastam az időközben a régi/új telefonomra érkezett sms-t, miszerint Mr. Grant késik egy kicsit. A pult mögött egy rikító vörösre festett, rövid hajú, korombeli lány sürgölődött, és szorgosan csapolta a söröket az újonnan érkezett vendégeknek. Türelmesen vártam a soromra, addig legalább az ablakon át feltűnésmentesen nézhettem ismét a kikötőben még mindig rakodó Adoniszt. Időközben lepakolt a hajóról, és elkezdte behordani a rakományt a közeli boltba. Rögtön elhatároztam, hogy ezentúl oda járok bevásárolni – akkor még nem tudtam, hogy más bolt nem is volt a szigeten.

-          Nem rossz látvány, igaz? – szólalt meg mellettem egy hang, mire összerezzentem. A pultos lány állt velem szemben, és ő is olyan érdeklődve nézett ki az ablakon, mint én az előbb. Aztán mosolyogva felém fordult: - Hozhatok esetleg valami inni- vagy nassolnivalót a mozizás mellé?

-          Egy kólát? – kérdeztem bizonytalanul, mert a pult mögött csak söröket és whiskyket láttam. És közben reméltem, hogy elfeledkezhetünk arról, hogy épp most kaptak rajta leskelődésen.

-          Hogyne – mosolygott rendületlenül a lány. Aztán rám kacsintott: – Igaz, inkább csak a gyerekeknek tartjuk.

Talán alkalmazkodnom kellett volna a helyi szokásokhoz, de nem akartam már rögtön az érkezésem után alkohollal indítani, hiszen az imént fogadtam meg, hogy megpróbálok egészségesebben élni. Legalább meg akartam próbálni pár percnél tovább kitartani.

-          Amúgy Nelly vagyok – mondta vidáman a pultos lány, amikor átnyújtotta az italt.

-          Belle – mutatkoztam be én is.

-          Turistaként érkeztél ide?

-          Olyasmi, de viszonylag hosszabb időre. Azt tervezem, hogy itt töltöm a nyarat.

-          Hűha! Meg kell mondjam, nem sok turista jár errefelé. Ahhoz túl messze vagyunk mindentől, és igazából nincs itt semmi érdekes. Mármint szép a sziget, de nincs semmi turisztikai látványosság.

Ezzel vitatkoztam volna, ugyanis én egyet már láttam a kikötőben. De persze nem szóltam.

-          Viszont ha el akarsz vonulni a világtól, csendre és nyugalomra van szükséged, akkor éppen jó helyre jöttél.

-          Hű, ennyire unalmas ez a hely? – nevettem.

-          Bizony! – kacagott Nelly is.

Szuper, anya jól kiszúrt velem: tényleg száműzött. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy nem vehetem félvállról a dolgot, valóban igazi próbatétel lesz ez a nyár.

-          De azért cuki is a sziget – tette hozzá Nelly, aki talán észrevehette a kétségbeesésemet. – Az emberek elképesztően kedvesek, törődnek egymással, ilyesmit máshol nem nagyon tapasztalsz.

-          Hát, akkor igazán nagy változás lesz Manhattanhez képest.

-          Ne már, onnan jöttél? Hihetetlen! De miért hagytad ott?

Ugyan Nelly nagyon kedvesnek tűnt, és feltételeztem, hogy a nyáron rengeteget fogjuk látni egymást, hiszen Pire elég pici helynek tűnt, de akkor és ott – mindössze pár perccel az érkezésem és néhány pillanattal a megismerkedésünk után – nem akaródzott azonnal beavatni az életem minden titkába. Szerencsére Nelly nem vette észre a habozásomat, mert egy vendég szólította.

-          Majd később elmeséled, előttünk az egész nyár, nem igaz? – kacsintott, és már repült is az egyik asztalhoz.

Bólintottam, bár tudtam, hogy már úgysem látja. Előttünk az egész nyár. És ha nem akarok beleőrülni a magányba – amire nagy esély volt, mert még életemben nem voltam olyan helyen, ahol senkit sem ismertem –, szükségem lesz barátokra. És Nelly lényegében egyáltalán nem tűnt rossz jelöltnek erre a posztra.

Szürcsölgettem a kólámat, és továbbra is azt figyeltem, ahogy a srác a kikötőben hordja be a ládákat. Már csak néhány maradt. Közben a bolt nyitott ajtajában megjelent egy idősebb férfi, és szemmel látható elégedetlenséggel konstatálta, ahogy halad az áru rakodása, de ahelyett, hogy segített volna, csak a fejét csóválta és bement.

-          Egyébként ő ott JJ Thompson, a boltos fia – mondta Nelly, aki időközben visszatért, és megint rajtakapott a leselkedésen. Elpirultam. Szerencsére azonban Nelly kérés nélkül is közölte: - A helyi bolt Mr. Thompsoné, csuda egy mogorva ember. Ami egyébként nem jellemző Pire-on, ne ijedj meg. Általában mindenki nagyon kedves errefelé. Csak Mr. Thompson valamiért büntetésként éli meg, hogy itt kell laknia. Ezért aztán mindent meg is tett azért, hogy a két fiának lehetőséget teremtsen, hogy máshol éljenek. Ha jól tudom, a nagyobbik fia sikeres építész, a kisebbik, JJ – mutatott ki az ablakon – elvileg fogorvos.

-          Fogorvos?! – rökönyödtem meg, mielőtt uralkodni tudtam volna magamon. Ez a laza, szexi srác a menő napszemüvegével, ládákkal a vállán? Kizárt!

-          Hát, nehéz elhinni, tudom. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő döntése volt, hanem a szüleié. Ők eléggé földhözragadt gondolkodásúak, gondolom, azt hitték, ebből JJ mindig kényelmesen meg fog tudni élni. Ezért pár évvel ezelőtt elküldték innen, hogy tanuljon fogorvosnak. De pár hete ismét felbukkant itt. Azóta a boltban segít be. És senki nem tudja, mi történt, mert egyik Thompson sem túl beszédes, közvetlen ember. Még Mrs. MacGillivray sem sejt semmit, ami nagy szó, mert a szigeten semmi sem történhet az ő tudta nélkül.

-          Érdekes – feleltem, mert nem igazán tudtam, mit mondjak. Rejtélyes a srác, és persze emiatt még jobban tetszett. Egyre kevésbé aggódtam, hogy belehalok az unalomba a nyáron. Aztán megkérdeztem: - Szóval te ismered ezt a JJ-t?

Nelly felnevetett.

-          Ó, persze! Meglátod, huszonnégy óra múlva te is mindenkit ismerni fogsz a szigeten, annyira össze vagyunk itt zárva. Egyébként annak idején nyaranként rengeteget játszottunk együtt, úgy értem, mi meg vagy tucatnyi másik helyi gyerek. Habár én hivatalosan nem vagyok helyi.

-          Igazán? Pedig nekem úgy tűnik, mindent tudsz Pire-ról.

-          Igen, mert anyám a fogadó tulajdonosának, Bob Brenish-nek a húga. És nyaranként folyton itt lógtam, mert a szüleim dolgoztak, és nem tudtak rám vigyázni. Igazából Bobék sem, de ez a sziget igazi paradicsom volt egy gyereknek – tudod, akkor még nem volt annyira elterjedt az internet, nem ültünk benn a szobában egész nap, mint a mai kölkök, szóval kifejezetten imádtunk a szigeten barangolni. És a szüleink tudták, hogy biztonságban vagyunk, mert itt mindenki figyel a másikra. A gyerekek folyton egymásnál voltak, vagy a parton, vagy a hegyoldalban. Az öreg nénik meg állandóan behívtak minket egy sütire, szóval fantasztikus nyaraim voltak itt. Arról nem is beszélve, hogy Bobék lánya, Emily, aki most Amerikában van a barátjával, a legjobb barátnőm.

-          De gondolom, most nem a gyerektársaság miatt vagy itt – mosolyogtam.

-          Dehogy! Csak szünet van az egyetemen, és addig besegítek itt Bobéknak Emily helyett. Meg aztán jól jön az a kis pénz.

-          Mit tanulsz?

-          Jogot. Oxfordban – felelte Nelly természetes hangon.

-          Komolyan? – döbbentem meg.

-          Ki sem néznéd belőlem, igaz? – nevetett és az öltözékére mutatott. Valami rock együttes fekete pólóját viselte, a csípőjén összecsomózva. A térdén lyukas farmert hordott és tornacipőt. Mindkét fülében tucatnyi mindenféle ékszer, fülbevaló volt, a körmei feketére voltak festve, és a szemeit is elég vastagon húzta ki. Inkább néztem volna helyi középiskolás lánynak, mint oxfordi hallgatónak.

-          Jaj, ne haragudj, nem azért lepődtem meg… - próbáltam menteni a helyzetet, de Nelly csak legyintett.

-          Á, mindig ez a reakció, ha elárulom, hol tanulok. De most vakáción vagyok, szóval végre önmagamat adhatom.

-          Helyesen teszed – mosolyogtam.

Ekkor belépett egy ötven körüli férfi, körbenézett a helyiségben, majd hozzám lépett.

-          Ms. Ebert-Holden? – kérdezte, és kezet nyújtott.

-          Csak Belle – feleltem. – Ön pedig Mr. Grant, ugyebár?

-          Így van. Elnézést a késésért.

-          Semmi gond, nagyon jól elbeszélgettem Nellyvel – mondtam.

-          Örülök. Ha szeretné, akár azonnal indulhatunk.

-          Persze! Szeretném mielőbb látni az új otthonomat! – csaptam össze a tenyeremet lelkesen, mire Mr. Grant fura arckifejezést vágott. Nem törődtem vele, lepattantam a székemről, és a bőröndömet magam után húzva megindultam kifelé. Mr. Grant úgy lépkedett mögöttem, mint aki rettentő kényelmetlenül érzi magát a bőrében. Amikor felértünk a hegyoldalban lévő házam, az új otthonom elé, azonnal megértettem, miért nem osztotta a lelkesedésemet.

 

 

Itt is az első fejezet fennmaradó része! Remélem, tetszik :) Legközelebb kiderül, milyen Belle háza ;)

1. fejezet #1

Első rész

 

I've heard of love that
Inside she makes you strong
In your arms is where I
I feel I belong

And it's only
If you want it
I'll be gone
There's just you and me
We are the only ones

The Only Ones by Reamonn

 1. fejezet

Kihűlt kávém maradékát szorongattam a kezemben, miközben a komp fedélzetén állva figyeltem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám a sziget, amely a következő hónapokban a lakhelyem lesz. Az ősrégi hajó, amelynek valószínűleg már rég a roncskikötőben lett volna a helye, meglehetősen fura, ijesztő hangot hallatva szelte egykedvűen a hullámokat, egyenes vonalban haladva Pire aprócska kikötője felé. Amikor indulás után nem sokkal az egyik utastársam, egy helyi bácsi, bizonyos Mr. MacBrayne kedélyesen elmesélte, hogy tavaly nyáron ugyanez a hajó balesetet szenvedett, mert gyakorlatilag nekiment a szigetnek, és csak pár hete állt ismét szolgálatba, már késő lett volna visszafordulnom. De egyelőre, ha lassan és zajosan is, kitartóan haladtunk a cél felé.

Szóval Pire. Kicsi sziget volt, amikor anya azt mondta, hogy az Isten háta mögött van és parányi, nem túlzott. Alapvetően semmi bajom nem volt a hellyel – ahhoz túl keveset tudtam róla, és túl keveset láttam belőle –, de nagyon kételkedtem abban, hogy ki fogom itt bírni három hónapon át.

Olyan volt, mintha anyám szobafogságra ítélt volna a nyárra. Pontosabban tudom, én ítéltem magamat, mert az én döntésem volt, és anya elvileg bármikor elfogadta volna, ha hazamegyek, de csalódott volna bennem. És különben sem voltam sosem az a könnyen feladós típus.

De attól még aggódtam. Fényévekre voltam Manhattantől, a barátaimtól, itt nyoma sem volt annak a nyüzsgésnek, amelyet megszoktam. Nem voltak üzletek, kávézók, szórakozóhelyek. Jó, ez mondjuk kifejezetten előnyös volt abból a szempontból, hogy elszórni való pénzem sem volt. De akkor is. Abban a pillanatban nagyon úgy festett, hogy az anya által kiválasztott házban kell kibírnom ezt a végtelenül hosszúnak tűnő nyarat, miközben kábé semmit nem csinálok. Alszom, eszem. Talán olvasni fogok? Reméltem, lesznek könyvek. Bár nálam volt az e-book olvasóm, olyan hirtelen jött ez az utazás, nem volt időm feltankolni új könyvekkel, csak a régi kedvenceim voltak nálam, amelyeket már kívülről fújtam. A barátaimmal sem cseveghettem, hiszen a telefonomat és a laptopomat anya elkobozta. Igaz, azt mondta, nem azért, hogy ne tarthassam a kapcsolatot velük, hanem hogy még véletlenül sem essek kísértésbe egy kis online shopping erejéig. Ezért kaptam tőle azt a butatelefont, amilyenhez hasonlót még életemben nem láttam. Anya szerint örüljek, hogy színes a kijelzője, már ez is nagy dolog. És különben is, tölt fel rá pénzt, ne aggódjak.

Felhajtottam a hideg kávém utolsó kortyát, és elindultam, hogy keressek egy kukát a papírpoharamnak a hajón. Közben igyekeztem optimistám hozzáállni a helyzethez, hogy talán megpróbálhatnám a lehető legtöbbet kihozni ebből az egészből. Most például lesz időm, hogy végre rendszeres sportolással – mondjuk futással – igazán lapos hasat varázsoljak magamnak. Bár a srácok sosem panaszkodtak, de egy nő soha nem teljesen elégedetett az alakjával, ugye? Na, most nem lesz több kifogás, hogy miért ne eddzek többet.

Vagy megpróbálhatok végre beállítani egy egészséges bioritmust, mindig ugyanakkor megyek aludni és kelek fel. És persze rendszeresen étkezem. Szóval egészségesen fogok élni. És nem iszom alkoholt, még alkalmanként sem gyújtok rá, hogy más káros szenvedélyekről már ne is beszéljünk… Őszre kicsattanok az egészségtől!

Aztán tesztelhetem a barátságaimat. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy a barátaim kilencven százalékával csak a közös szórakozás tart össze, ami alapvetően nem baj, csak akkor nem barátokról, hanem haverokról van szó. Az elmúlt években sokaktól hallottam, hogy hozzájuk bármikor fordulhatok, rájuk bármikor számíthatok, ha baj van – különösen azt követően mondták ezt, miután én épp kihúztam őket a csávából, vagy ha kisegítettem őket anyagilag, esetleg bejuttattam őket valami exkluzív bulira, ahova maguktól nem jutottak volna be. Kíváncsi vagyok, megvárnak-e ezek az emberek a nyár végéig, vagy addigra találnak maguknak új „barátokat”.

És persze megpróbálhatnám megtalálni önmagam. Úgy értem, rátalálni az utamra, eldönteni, hogy tényleg nem akarok-e betársulni anya mellé a cégbe, és ha nem, akkor mihez akarok kezdeni. Anyának igaza van abban, hogy nem élhetek így életem végéig, valamikor el kell kezdenem a felelősségteljes életemet, csak mindig azt hittem, az a valamikor majd holnap lesz. Talán ez a nyár jó alkalom lesz a gondolkodásra, a nagy döntések meghozatalára, hiszen itt aztán tényleg nem fogja elvonni semmi a figyelmemet.

Hacsak nem…

Mire ugyanis idáig értem a gondolatmenetben, a komp kikötött, és én a picinyke – nem erre az útra, hanem az ibizai pár napra összeállított – bőröndömet magam után húzva lesétáltam a fedélzetről a sziget első épületei felé. És ahogy a napszemüvegem mögül alaposabban szemügyre vettem a tájat, rögtön feltűnt egy helyi látványosság: egy srác kopott farmerben és fekete pólóban, szintén napszemüveget viselve a frissen befutott hajóról mindenféle ládákat és dobozokat pakolt le. Elképesztően jóképű volt: sötét haj, határozott arcvonások, háromnapos borosta… igazi pasis pasi, nem olyan puhány, kényesnek tűnő fajta, amilyennel olyan gyakran találkozom Manhattanben – pont az esetem. És ahogy emelgette azokat a tutira nehéz dobozokat, és kidomborodtak az izmai… mmm… Talán mégsem kell aggódnom, hogy olyan unalmas lesz ez a nyár – gondoltam.

 

 

Oké, szóval az egész történet két nagy részből áll majd, és mindkettőn belül lesznek fejezetek. Az első fejezetet most két részre vágva teszem fel, a második fele pár nap múlva érkezik. És az hosszabb lesz, mint ez, becsszó ;)