Már itt is a folytatás. És ez hosszabb, mint ez előző ;-)
Drága Idegenem!
Remélem, nem zavar, hogy bizalmasabb hangnemre váltottam,
de túlzás nélkül állíthatom, hogy Te tudod a legtöbbet rólam manapság.
Most egy olyan fura
vacsoráról szeretnék beszámolni Neked, amellyel kapcsolatban már a kezdetektől
nem voltak jó érzéseim, de sehogyan sem tudtam megakadályozni.
Katie-t
olyannyira megváltoztatta az idegesítően harmonikus kapcsolata George-dzsal,
hogy úgy döntött, nem tűri, ha két ember a közelében nem kedveli egymást. Na,
jó, valójában csak irigy vagyok az ő fene nagy boldogságukra, a tökéletes életükre,
arra, hogy Annie és Duncan Grimsay esküvője után minden jel szerint ők lettek
Pire legújabb álompárja, akiknek nagy bejelentését, miszerint egybekelnek,
minden pillanatban várja a sziget. (Ez utóbbi mondat egyenes idézet Mrs.
MacGillivray-től.)
Szóval a
lényeg az, hogy Katie kitalálta: vacsorára hívja Nicket, mert szerinte ez
kitűnő alkalom lenne arra, hogy jobban megismerjék egymást George-dzsal. Katie
ugyanis azt hiszi, hogy ha jobban ismernék egymást, barátok lennének. Hiába
mondtam neki, hogy ez egyáltalán nem biztos, nem volt hajlandó változtatni az
álláspontján. Úgy gondolta, hogy mivel mi, lányok ott leszünk, nem fognak
egymásnak ugrani. Bár megjegyeztem, hogy a jelenlétem a múltkor sem tartotta
vissza Nicket és George-ot a kocsmai verekedéstől, Katie szerint azon az időn
már rég túl vagyunk, hiszen Nickkel már jó barátok vagyunk. Ennek ellenére én
nem lelkesedtem az ötletért, már csak azért sem, mert szent meggyőződésem volt,
hogy Nicknek esze ágában sem lesz eljönni.
George
abszolút az én oldalamon állt, mert neki sem hiányzott ez a békéltető est.
Ráadásul kijelentette, hogy ez eléggé duplarandi-szerű dolog lenne, márpedig ő
nem pártolja, hogy én összejöjjek Nickkel. Destruktív fickónak nevezte, ha jól emlékszem.
Bár ez az érve nem annyira tetszett, elszánt szövetségesként küzdöttem vele a
vacsora ellen. Mindhiába.
-
Tudtam, hogy nem fogjátok támogatni az egyébként remek ötletemet, de már semmit
sem tehettek – közölte Katie, amikor lejött a pubba. – Már meghívtam Nicket.
-
Micsoda? Hogyan? Mikor? – hebegtem.
-
Idefelé jövet összefutottam vele – felelte ártatlanul. Majd hozzátette: - Na,
jó, valójában direkt a part felé mentem, ahol lakik, szóval erősen növeltem a
véletlen találkozás esélyét. Ő is éppen arra sétált.
- Igen,
rábeszéltem, hogy jöjjön fel reggelizni a nagyihoz, hogy végre egyen valami
rendeset is. Aztán lekísért a munkába, nemrég indult haza. És mit mondtál neki?
- Hogy
szeretném meghívni ma estére, vacsorára – válaszolta egyszerűen Katie.
- Csak
így?
- Igen.
Azt mondtam, hogy talán örülne a társaságnak.
-
Biztosan nem.
- Akkor
meg fogsz lepődni, Joley: nem utasított el. Nem küldött el melegebb éghajlatra.
Hanem megköszönte.
- És
megígérte, hogy elmegy?
- Azt
nem – vallotta be Katie. – De nem is mondott nemet – mutatott rá a szerinte
lényeges különbségre.
Jótékonyan
meghagytam abban a hitében, hogy célt ért. Persze tudtam, hogy Nick biztosan
nem megy el, csak udvarias akart lenni. George is igencsak nehezen leplezte,
mennyire nem örült a fejleményeknek. De ahogyan Katie is megmondta: már nem
volt mit tenni.
Este
abban a biztos tudatban készültem, hogy csak hárman leszünk, Nick nem jön el.
Éppen ezért – be kell vallanom – annyira nem tettem ki magamért. A szokásos
farmert és tornacipőt húztam, egy vastag pulcsit vettem, meg a pufi dzsekimet a
télre való tekintettel. Nem vittem túlzásba a sminket és a frizurámat sem.
Unottan
lépdeltem Katie háza felé, és mivel csípős szél fújt, közel s távol egy lélek
sem volt kinn rajtam kívül. Célom előtt nem sokkal azonban be kellett látnom,
hogy tévedtem: egyszeriben Nick termett előttem.
- Hát
te? – kérdeztem, nem is palástolva a megdöbbenésemet.
- Nem ma
tartja Katie azt a vacsit? – kérdezett vissza, és látszott rajta, hogy a
reakcióm miatt minden fenntartás nélkül elhitte, hogy ő értett félre valamit.
- De.
Csakhogy nem voltam biztos benne, hogy eljössz. – Milyen diplomatikus
megfogalmazás, igaz?
- George
miatt? – kérdezte.
- Hát,
nem éppen idilli barátság fűz össze titeket.
- Igaz.
De nem akartam megbántani Katie-t. Tulajdonképpen téged és a nagymamádat kivéve
ő az egyetlen, aki meghívott magához.
- Lehet.
De azért Bob és Duncan Grimsay is elég kedves veled. Meg persze Emily is –
tette hozzá epésen, de ő nem akarta meghallani a hangomban rejlő rosszallást.
- Igen –
hagyta rám.
- Csak
azért mondom, hogy nehogy azt hidd, senki sem törődik veled a szigeten. Vagy,
hogy legalábbis kevesen. Annak idején, amikor ideérkeztél, akkor is csak
tapintatból nem közeledett senki feléd. Ami szerintem hiba volt, de ezen már
túl vagyunk, hagyjuk.
-
Szerintem nem volt hiba. Elég seggfej voltam az első hetekben.
- Megvolt
rá az okod.
- Hát,
akkor sem viselkedtem túl kedvesen. Főleg veled nem. Mivelhogy te voltál az
egyetlen, aki egyáltalán a közelembe merészkedett. És finoman szólva nem
értékeltem, hogy segíteni akartál.
Ugye
megérted, kedves idegenem, hogy hirtelenjében melegem lett a dzsekimben? A
szívem majd’ kiugrott a helyéből, hogy Nick egyszeriben ilyen bűbájos lett
velem. Eddig is rendes volt, de ez a nyílt bocsánatkérés… a fellegekben jártam!
- Semmi
gond. A lényeg, hogy én nem hagytam magam lerázni, és végül csak rájöttél,
milyen jó barát vagyok – nevettem.
- Így
van – válaszolta, és a vállamra téve a kezét, magához vont. Így sétáltunk
tovább, és hamarosan megérkeztünk vendéglátóinkhoz. Nick nagyot sóhajtva állt
meg a küszöbön.
- Csak
türelem – súgtam. – Ne hagyd kihozni magad a sodrodból. George valójában nagyon
helyes srác.
-
Feltételezem, Katie is valami hasonlót mond éppen neki – felelte.
-
Remélem is. Akkor minden esélyünk megvan egy kellemes estére.
Hát, az
este annyira nem volt kellemes. Nem volt rossz, csak mivel a srácok tényleg
visszafogták magukat, sőt alig szóltak valamit egész este, mi, lányok meg félve
igyekeztünk olyan semleges témákban tartanai a beszélgetés folyamát, mint az
időjárás, a gazdasági helyzet vagy a gasztronómia, gyakorlatilag teljes
unalomba fulladt az egész. Vontatott volt a társalgás, hosszú, kínos
szünetekkel. Nyilvánvalóan mindenki alig várta, hogy vége legyen. Lehet, hogy a
fiúk nem ugrottak egymásnak, sem szavakban, sem tettlegesen, de Katie-nek is be
kellett ismernie, hogy barátok sosem lesznek, kár erőltetni.
Katie-nek
egyszer csak felderült az arca, és hamarosan megtudtam, miért: új semleges
témát talált, a közelgő ünnepeket. Hosszasan ecsetelte, hogy miként ülik meg a
karácsonyt Pire-on, közölte, hogy valószínűleg Dennis Lleyton és a barátnője is
jönnek. És persze George is itt lesz, nem utazik haza a családjához.
Még
mindig nem dobott fel túlságosan a karácsony témája, nem kapott el az ünnep
szelleme. Így aztán néhány udvarias mosolynál, pár, megfelelő helyen elsütött
nahátnál, meg igazánnál jobban nem nagyon mentem bele a témába, hiába
fenyegetett az újabb nyomasztó csend veszélye. Meg aztán nekem az sem volt új,
hogy az említett személyek is itt lesznek a szigeten. Nem úgy Nicknek.
- Fura,
hogy nem utazol haza az ünnepekre, George – jegyezte meg. Azt hiszem, ez volt
az első mondata, amelyet kifejezetten George-nak címzett. A megszólított meg is
döbbent rendesen. Először azt hittem, valami durvát válaszol, hogy ugyan már mi
köze ehhez Nicknek. Bár tulajdonképpen engem is meglepett, hogy Nicket épp a
családi ünnepelés ösztönözte arra, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe.
Szóval
George vetett egy pillantást Katie-re, és hirtelen ellágyuló tekintettel
válaszolt, miközben le sem vette szemét a lányról:
- Én már
itt vagyok otthon.
Katie
repesve szorította meg a kezét. Úgy néztek egymásra, hogy nem tudtam másra
gondolni, mint hogy valóban ők Pire álompárja. Az Isten is egymásnak teremtette
őket.
Aztán
George Nickhez fordult, és arcán már nyoma sem volt semmi ellenségességnek.
- Miért
kérdezed? Te hazautazol?
- Nem
hiszem – felelte erőltetett közönnyel Nick.
Nocsak,
hát mégsem olyan unalmas ez az este. Sőt csupa meglepetés! Nick mégsem veszi
olyan félvállról a családját, mint gondoltam? Eddig úgy tudtam, a szülei mindig
is elhanyagolták, és bár ez nyilván nem esett neki jól, beletörődött és már nem
érdekelte.
- Az én
szüleimnél folyton áll a bál ünnepekkor, és valójában hálás vagyok Katie-nek,
hogy vele az idei karácsony nyugalmasnak ígérkezik. De ha nálatok jó a légkör,
biztos hazavár a családod.
Katie és a karácsony előhozták George-ból a
normális barátot, akit ismertem. Nem győztem hálatelt pillantásokat lövellni
felé az asztal túloldaláról.
- Nem
nevezném jónak azt a légkört – mondta Nick maga elé nézve. – Anyám általában
síelni megy a barátaival karácsonykor, csak valamikor újév után keveredik haza,
ha egyáltalán. Amíg gyerek voltam, apámmal elutaztunk a szüleihez vidékre, ott
igazi, klasszikus karácsonyaink voltak, azokat nagyon szerettem. De a
nagyszüleim már nem élnek, és bár apámmal mindig megünnepeljük a karácsonyt,
valójában az már nem más, mint egy vacsora szenteste egy drága étteremben,
kiegészítve valamilyen személytelen ajándékkal, mint egy nyakkendő vagy
mandzsettagomb.
- De
legalább együtt vagytok – szólaltam meg. Bár már beleéltem magam, hogy Nick itt
lesz karácsonykor, és alapjában véve ezt tartottam az egyetlen jó dolognak az
ünnepekben, szerettem volna, ha az apjával lenne, ha az teszi boldoggá.
Nick
sokáig hallgatott.
- Az
csak egy vacsora – közölte végül.
Nem
tudtam eldönteni, hogy ezt csak úgy mondta, mintegy a saját megnyugtatására,
miközben nagyon vágyott rá, hogy végre találkozzon az apjával. Vagy azzal, hogy
Michelle halála után sem közeledett hozzá az apja, annyira megbántotta Nicket,
hogy tényleg nem akarta látni. Mindenesetre az is újdonság volt, hogy az apja
valamennyit számít – vagy számított – neki. Mindezidáig azt hittem, amiatt,
hogy az apja folyton dolgozott, kábé egy szinten állt az anyjával, aki sosem
volt otthon.
Nem
állítanám, hogy ezek után George és Nick között végleg megtört a jég, és
hirtelenjében puszipajtásokká váltak, de rájöttek, hogy a másik nem egy
gyűlöletes gazember, ezért kerestek maguknak egy közös témát, amelyről
elbeszélgethettek. Miközben mi Katie-vel mosogattunk a konyhában, a két fiú a
sportról csevegett. Nem úgy, mint két jó barát, de nem is úgy, mint két idegen.
Katie határozottan elégedett volt. Le se lehetett volna törölni az önelégült
vigyort az arcáról.
Hát
ennyi volt az este története, érdeklődő olvasóm. Most nem érek rá hosszabban
írni, mert nagyban töröm a fejem valamin. Ha sikerült minden részletet
kidolgoznom, értesítelek.
Szeretettel,
Joley
