Negyvenegyes számú palack

Oké, itt egy újabb fejezet. Bevallom, kissé elkedvetlenít, hogy milyen "hatalmas" az érdeklődés a sztori iránt (ennyire rossz???), ezért sokáig kedvem sem volt ezt megírni. De itt van. És remélem, azoknak, akik elolvassák, tetszik...

Ó, Barátom!

A minap annyi idő után – bár valószínűleg csak nekem tűnt olyan hosszúnak – ismét láttam Nicket. Tulajdonképpen ennél több információval nem szolgálhatok, mert tényleg csak ennyi történt: láttam, és kész. Mivel azonban gondolom, kíváncsi vagy a részletekre, elmesélem, mi volt.

            Katie és Flora át akartak menni Turner Islandre, hogy állítólag a szokásos, karácsony előtt az utolsó pillanatra hagyott ajándékvásárlást elintézzék. Emilyt és engem is elhívtak, és Katie aztán azt mondta, hogy valójában már mindent beszereztek az ünnepre, szóval csak pár apróság hiányzik, és ez a nap inkább arról szól, hogy picit ráhangolódjunk a karácsonyra, elkapjuk a hangulatot. Nézelődünk, sétálgatunk, teázunk, dumcsizunk, vagyis igazi csajos program lesz. Mivel nekem mindig jobbára fiúhaverjaim voltak (lásd: a csúfos kudarcot ért, megboldogult bandám – nyugodjék békében), egészen újnak tűnt ez a dolog, és úgy döntöttem, mivel az életem úgyis éppen változóban van, miért ne férne bele ez az újdonság is?

            Mrs. Brenish már a gondolattól is kiborult, hogy sem Emily, sem én nem leszek munkára foghatók egy szűk nap erejéig, de szerencsére nem képes nemet mondani a lányának, úgyhogy Emily elintézte a dolgot.

            Katie szerzett fuvart az egyik helyi halásztól, és hamarosan már Gearasdan kikötőjében sétálgattunk. A rövidke főutca felé vettük az irányt, ahol van úgy egy tucat bolt, és nekiálltunk nézegetni az ünnepi díszbe öltöztetett kirakatokat.

Mivel nekem tényleg nem volt szükségem ajándékra, gondtalanul nézelődtem. Emlékszel, amikor arról meséltem, hogy Nickkel mézeskalácsot sütöttünk? Szóval erről az jutott eszembe, hogy ezt adom mindenkinek karácsonyra. Tudom, eredetileg nem szándékoztam megajándékozni senkit – kivéve persze a nagyit –, de mindenki olyan kedves itt velem, és ha holnapután szenteste lemegyek a fogadóba a sziget nagy közös ünneplésére, mégsem mehetek üres kézzel, igaz? Így aztán egyik este nekiláttam mindenkinek egyedi mézeskalácsot sütni, nem ám a megszokott karácsonyfát, csillagot, szívet meg angyalkát, nem bizony! Az úgy nem annyira poén. Katie-nek a háza és a kertje (nagyjából) pontos mását, George-nak a laptopját, amelytől képtelen megválni (kivéve, ha nagylelkűen kölcsönadja nekem), Bobnak (és persze „kedves” feleségének) a fogadó kicsinyített formáját, Dennisnek a híres Hollywood-feliratot, Florának egy pici Pire-t Athar Monadh-dal és a kikötővel, Emilynek meg az imádott rózsaszín bőröndjét, amellyel megjárta Kaliforniát. Bár a nagyinak a netről már korábban rendeltem egy antik kertészeti szakkönyvet gyönyörűséges illusztrációkkal, végül neki is elkészítettem a kertje egy részletét mézeskalácsból.

Emilynek sem akadt túl sok elintéznivalója Turner Islanden, mint mondta, Kaliforniából hozott ajándékokat karácsonyra – abban a bizonyos pink bőröndben. Katie bevetette magát egy élelmiszerboltba, hogy beszerezze az utolsó hozzávalókat a karácsonyi lakomához, Florát meg egy könyvesbolt nyelte el. Így aztán mi Emilyvel beültünk egy kávézóba, és lelkesen szürcsöltük a latténkat, amelyhez még csak hasonlót sem lehet kapni Pire-on.

Emily szenvedélyesen osztott meg minden szerinte nélkülözhetetlen információt Kaliforniáról a legjobb butikoktól a legmenőbb szórakozóhelyekig. Viszont hiába próbáltam rákérdezni, hogy mégis mi történt azzal a sráccal, akivel annak idején a hírek szerint összejött itt, Pire-on a filmforgatáson, és akivel elvileg lelépett innen. Minden ravasz próbálkozásom elől kitért, és semmit nem árult el, csak a vállát vonogatta.

Aztán egyszer csak egy mondat közepén kővé dermedt, ahogy a pult felé nézett. Követtem a tekintetét, és amint megfordultam, szembetaláltam magam Nickkel. Az apjával állt ott, épp a kávéjukra vártak. Nem tudom, miattam kérték-e elvitelre, vagy amúgy sem akartak maradni. Mindenesetre néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztem Nickkel. A történtek után mindig azt hittem, keresztbe lenyel, amikor legközelebb meglát, de most a tekintetében nem láttam haragot. Nyoma sem volt dühnek, annál inkább közönynek. És abban a pillanatban tudtam, hogy kár reménykedni. Nick már feladta, ő nem fog nekem megbocsájtani, ő már nem akar tőlem semmit. Ő nem hisz kettőnkben, sem a barátságunkban, sem semmi másban. Ő úgy tekint rám, mint egy fejezetre az életében, amely már lezárult, amely már elmúlt. Legfeljebb már csak egy szomorú emlék vagyok számára. Vége.

Ahogy éreztem az égő könnyeket, lehunytam a szemem, hogy visszatartsam őket. Mire ismét felnéztem, Nicknek már nyoma sem volt.

Emily megszorította a kezem. Mielőtt azonban szólhatott volna bármit is, megérkezett az asztalunkhoz Katie és Flora. Miközben körbebástyáztak minket a szatyraikkal, Katie rám nézett és megkérdezte:

- Jól láttam, hogy Nick ment ki éppen? Az apjával volt?

- Igen – válaszolt helyettem Emily, mert felmérte, hogy én képtelen voltam megszólalni.

- Nahát, tényleg nagyon jóképű srác! – vigyorgott Flora. – Az apjával már összefutottam Mr. Thompson boltjában, de persze nem tudtam, hogy ő az. Nicket meg most láttam először, de már mindent értek – kacsintott rám.

- Már késő – mondtam. – Ebből már nem lesz semmi. Tudom, ti optimisták vagytok, és azt akarjátok, hogy én is az legyek, de szerintem most már ideje belátni, hogy ennek vége. Hamarosan új életet kezdek, új munka, új ország, tovább kell lépnem.

A három lány körülöttem nem mert megszólalni, tanácstalanul néztek egymásra. Nyilván nem tudták eldönteni, hogy akkor most ellenkezzenek, hogy ugyan, Joley, ne add még fel, légy türelemmel, vagy biztassanak, hogy ez az, kezdj tiszta lappal.

- Emily épp LA-ről mesélt – közöltem, hogy megtörjem a csendet. A lányok megkönnyebbülten sóhajtottak fel, hogy új irányt adtam a beszélgetésnek.

- Ó, az egy szörnyű város! – grimaszolt Flora, majd igyekezett odainteni a pincért.

- Már miért lenne szörnyű? – kiáltott fel Emily. – Pálmafák, strandok, napfény – minden megvan, ami innen hiányzik, hírből sem ismerik a hideget meg a ködöt!

- Minden csak a pénzről szól és a külsőségekről – vetette ellen Flora, és rendelt egy teát az odaérkező pincértől. – Az alapján ítélnek meg, hogy mennyire hasonlítasz a legutóbbi divatmagazinok címlaplányaira, nem pedig az alapján, hogy milyen ember vagy.

- Uncsi! – ásított látványosan Emily, mire mind elnevettük magunkat. – Szórakozás és csillogás, ezt nevezem én életnek! És Joley-nak jót fog tenni.

            - Ebben egyetértek – mondta Katie. – Egy kis levegőváltozás és napfény. Úgyis mindig el akartál húzni innen, nem? – kacsintott rám.

            - Ez igaz – ingattam a fejem.

            - És képzeld, ha bekerülsz a filmbizniszbe, micsoda pasikkal fogsz megismerkedni! – hajolt közelebb lelkesen Emily. – Nem Dennis az egyetlen szexi fickó arrafelé, sőt!

            - Persze, mert a filmsztárok tárt karokkal fognak várni – nevettem.

            - Egy ilyen gyönyörű lányt, aki ráadásul csodaszép dalokat ír? Naná! – bólogatott Flora.

            - Hát hogyne – válaszoltam szarkasztikusan.

            - Meglátod, Joley, sok szívet fogsz te összetörni Hollywoodban! – mondta Emily.

            - Majd olvasunk rólad a pletykalapokban – viháncolt Katie.

            - Sorban állnak majd nálad, hogy ki vigyen el a következő Oscar-díjátadóra – kontrázott Flora.

            Nahát, ez egészen új élmény volt! Egy igazi csajos nap, rengeteg nevetés – egy újabb dolog, amelyért Pire-ra kellett jönnöm. Kezdem azt hinni, hogy ez a sziget valódi terápia, miután néhány hónapja szárnyaszegetten a földre zuhantam. De azt hiszem, már készen állok arra, hogy ismét szárnyat bontsak.

Joley

Negyvenes számú palack

Sziasztok!
Remélem, mindenkinek technikai problémái akadtak a szavazással, és közel sem arról van szó, hogy senkit sem érdekel... Mondjuk, örülnék, ha picit többen szólalnátok meg és több véleményt hallanék, de nyugi, nem vagyok híve annak, hogy a kommentek számához meg hasonlókhoz kössem a folytatást :) Az mindig akkor jön, amikor kész vagyok vele. Mint most :)
És tudom, hiányzik Nick, nekem is, de ezzel jár, ha egy szereplő szemszögéből látjuk a történteket - ha eltávolodik valakitől, az kikerül a képből. De szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: visszatér még Nick :)
Szerintem egyébként 3-4 fejezet van még hátra, aztán jön az új sztori. Ihlet van már hozzá :)

Drága Barátom!

A múltkor határozottan állítottam, hogy nem gondolkodom azon, vajon mi történhetett Nick házában, miután nem túl finoman elváltunk. Mit szépítsem: miután kidobott. Megint.

            Természetesen képtelen voltam néhány percnél tovább tartanom magam ehhez a nemes elhatározáshoz.

            Mire jutottam? Nem hinném, hogy az apjával is olyan meghitten hallgat zenét, mint korábban annyiszor velem (már elnézést a szerénytelen feltételezését), ráadásul olyan hangosan, hogy amennyire Mr. Donnellyt ismerem (vagyis alig), nem tartom valószínűnek, hogy ne tenné szóvá a hangerőt. Ebből viszont az következik, hogy Mr. Donnelly távozott, Nick pedig maradt.

Talán nem tudták elrendezni a vitájukat, nem békültek ki? Ha így van, Nick vélhetően továbbra is legalább annyira gyűlöl, mint amennyire a szemében láttam, amikor elküldött. Idáig az egyetlen reményem az volt, hogy ők ketten rendezik soraikat, és a nagy családi idillben Nicknek esze ágában sem lesz haragudni rám, mert annyira örül, hogy segítettem nekik kibékülni. Hát, erről ennyit.

            Ugyanakkor olyannyira nem bírtam a kíváncsiságommal, hogy ma megérdeklődtem a Maduinn legénységénél, hogy a napokban nem távozott-e a szigetről egy Mr. Donnellyhez feltűnően hasonló úr. Mivel az elegáns öltözékével hihetetlenül kilógna a többi utas közül, biztos vagyok benne, hogy a tengerészek (vagy halászok? Elvégre a Maduinn főállásban halászhajó…) nemleges válaszát elhihetem. Vagyis Mr. Donnelly még igenis Pire-on van. Csak nem úszott el!

            Vagy talán valami más történt? De mi?

            Igen, bevallom, rengeteget törtem a fejem ezen. Akkor is, amikor a munkából hazafelé menet „véletlenül” Nick háza felé kerültem, pontosabban a fölötte elvezető ösvényen sétáltam, ahonnan én pompásan beláttam a házikót a hozzátartozó kis partszakasszal, ő azonban csak akkor vett volna észre engem, ha kiáll a víz mellé és felnéz. De sehol sem volt senki, és zeneszó sem szólt.

            Nagyot sóhajtottam. Mennyi minden történt itt az elmúlt hetekben! Emlékszem, amikor először jártam itt az éjszaka közepén, és rádöbbentem, hogy az én gyerekkori „nagy szerelmem” a felelős azért, hogy nem tudtam aludni éjjel az őrült hangos zenétől. Aztán beleesetem a vízbe, de ő kihúzott. Aztán rám üvöltött, amikor megtaláltam Michelle fényképét, és elküldött. Aztán visszalopóztam és felszámoltam a disznóólat a házban. Aztán sziklát mászott, itt a háza felett, és kinevetett, amikor segíteni akartam neki a lejutásban. Aztán a pubtól hazáig követtem, és először beszélgettünk Michelle-ről. De utána még hányszor hallgattam a történeteit a parton ülve vagy a konyhában kávézgatva! Aztán azzal a vacak csónakkal kievezett a viharos tengerre, és úgy kellett visszarángatnom a partra. És utána itt aludtam, a házában, és másnap együtt reggeliztünk. Aztán a motoros balesete után leszúrtam, és utána ő először kérdezett rólam, amivel végre kétoldalúvá vált a barátságunk. Aztán bőrig ázva állítottam be hozzá, és ő le sem bírta venni a szemét rólam. Aztán egy este partiruhában állítottam be hozzá, és elvonszoltam bulizni. Na jó, annyira azért nem kellett vonszolni… És aztán ő vett nekem egy ruhát a következő bulinkra, de én iderángattam az apját, és most… Ebben a házban történt minden, ami fontos nekem a pire-i tartózkodásom alatt, az első naptól… a hamarosan bekövetkező utolsóig. Bárcsak happy end lenne a történet vége!

            Ha Dennis betuszkolja a dalomat a filmjébe, akkor beindulhat a régóta vágyott zenei karrierem, és nekem tényleg lehet happy endem. De Nicknek? Vele mi lesz? Örökre itt marad megkeseredve?

És tudom, hogy telhetetlen vagyok, és örülnöm kellene a magam sikerének, de én többet akarok. Én őt akarom. Le akarok rohanni a partra, feltépni a háza ajtaját, hogy elújságoljam a nagy hírt a dalról. Azt akarom, hogy a nyakamba ugorjon, velem örüljön és az ünnepek után együtt menjünk el a szigetről kilépve a való életbe.

De ez már lehetetlen. Ő már sosem ugrana a nyakamba, és végképp nem menne velem sehova. Azzal, aki a barátjának mondta magát, de elárulta? Ugyan már!

És ha belegondolok, hogy éppen azzal a dallal keltettem fel Dennis figyelmét, amelyet a köztünk történt szörnyűség ihletett… Hogy én éppen ebből a helyzetből kovácsolok sikert… Hogyan is ne gyűlölne Nick? Hiszen én is alig bírok tükörbe nézni.

Persze ha készítenék egy statisztikát, hogy vajon hány napot voltam optimista és mennyit pesszimista, mióta itt vagyok a szigeten, hogy vajon mennyit örültem és mennyit keseregtem, akkor meg kell állapítanom, hogy épp itt az ideje magam mögött hagynom Pire-t. Le kell zárnom a múltat, és nem szabad visszanéznem. Mert összességében azért nem itt éltem a legboldogabb fejezetét az életemnek. Bár kétségtelenül voltak szép napok, amikor hihetetlenül boldog voltam, és semmit sem bánok – kivéve talán Mr. Donnelly megkeresését, de ha tudnám, hogy sikerült a tervem, és azok ketten ott lenn, a parti házban csak kibékültek, akkor azt sem bánom.

Annyira belemerültem a gondolataimba, és a tekintetemet annyira nem bírtam levenni Nick házáról, hogy csak akkor vettem észre, hogy nem én vagyok egyedül az ösvényen, amikor már egészen közel jártak a léptek. Flora volt az, az arcán széles mosollyal jött felém. Le sem tagadhatnák egymást Dennisszel, nemrég még ő bukkant fel a közelemben ilyen váratlanul.

- Végeztél mára a fogadóban? – kérdezte.

- Igen, épp hazafelé tartok – feleltem, úgy téve, mintha csak egy pillanatra álltam volna meg, mondjuk csodálni a tájat.

- Én meg a nagymamádtól jövök, beugrottam hozzá egy kicsit beszélgetni. Dennis is jönni akart, de teljesen bezsongott az új filmjétől, úgyhogy le sem bír szakadni a telefonjáról. Nem éppen így képzeltem a közös pihenésünket Pire-on – mondta, de úgy nevetett, hogy láttam rajta, emiatt nincs harag köztük.

Egy darabig hallgattunk, Flora csak állt mellettem, és ő igenis a tájba feledkezett bele.

- Sosem tudom megunni ezt a szigetet – sóhajtott. – Olyan gyönyörű!

- Tényleg szép – hagytam helyben.

- Tudom, te nem tudnál itt élni – mosolygott. – Én mindig arról álmodoztam, hogy ha végzek a tanulmányaimmal, ideköltözöm. Persze, arra nem volt tervem, hogy mit csinálnék itt, de nem is érdekelt.

- Gondolom, aztán megjelent a képben Dennis.

- Pontosan – bólintott Flora, és hihetetlen módon még szélesebb lett a mosoly az arcán. – Korábban legfeljebb csak álmodoztam róla, de az álom valósággá vált. Még ma is alig hiszem el, milyen szerencsés vagyok.

- Abból, ahogy rád néz, szerintem ő is éppen ezt gondolja rólad.

- Hát, azért mi is megvívtuk a magunk csatáit. Nem volt egyszerű: volt barátnő, rosszindulatú menedzser, és Dennis látszólag olyan flegma és morcos volt folyton, hogy szinte mindenki gyűlölte a szigeten.

- Ezt nem mondod komolyan! – meredtem rá. – Hiszen annyira barátságos, közvetlen, vicces! Meg is állapítottam magamban, hogy éppen az ellenkezője annak, amilyennek egy filmsztárt elképzeltem.

- Ha nyáron itt lettél volna, és akkor találkoztál volna vele, alighanem megfelelt volna az elképzelésednek – kuncogott Flora. – De ez már a múlté, sokat változott. Kiderült, hogy a mogorva Dennis nem a valódi énje, bár ezt talán én előbb tudtam, mint ő maga. Ki kellett várnom, hogy meghozza a maga döntését és odataláljon hozzám. Azt hiszem, ez elég gyakran így van. A pasik mindig azt mondják, képtelenség minket kiismerni, de valójában mi lányok egyszerűen működünk, nagyon is tudjuk, mit, azaz kit akarunk. Csak ki kell várnunk, hogy erre a férfiak ők is rájöjjenek, és szépen megérkezzenek hozzánk.

- Szép teória.

- Nézd csak meg Katie-t! George-dzsal hamar vonzódni kezdtek egymáshoz, de aztán George kitalálta, hogy ő bizony biztos nem marad Pire-on, a végén viszont rájött, hogy mivel Katie itt van, mégiscsak ez lesz az otthona. És Duncan meg Annie Grimsay? Ha tudnád, mennyit kellett biztatnunk Duncant, hogy vegye már el Annie-t, hiszen őket az Isten is egymásnak teremtette, Annie meg egyenesen imádja. És Dennis is lelépett Pire-ról, amikor befejezte a forgatást a szigeten. Aztán csak visszajött hozzám. Tudom, hogy nem egyszerű a várakozás, és pláne nem fájdalommentes, de megéri. Ha hiszel benne, hogy neked ő az igazi, akkor megéri kivárni, amíg erre ő is rájön.

- Tessék? Te most rólam beszélsz?

- Rólad – bólintott Flora. Aztán lenézett a partra. – És róla.

Azzal már el is indult az ösvényen, ráérősen lépkedve, és derűsen szemlélve maga körül a tájat.

- Tévedsz! – kiáltottam utána. – Mi nem…

- Ha te nem hiszel benne, Joley, hogyan remélheted, hogy majd Nick fog? – kérdezte Flora hátra sem nézve.

Ennyit az életfejezet lezárásáról, a vissza nem nézésről, a múlt elfelejtéséről.

Joley

Közvéleményt kutatok

Kedves Mindenki!
Az jutott ma eszembe, hogy kíváncsi lennék a véleményetekre: szerintetek lesz-e valami jelentősége a későbbiekben annak, hogy Joley meglehetősen egyedi formáját választotta a gondolatai lejegyzésének? Vajon elolvassa-e valaki az üzeneteit? Mármint rajtatok kívül :)
Én persze már tudom a választ, de szeretném tudni a Ti véleményeteket is. Szóval kérlek, szavazzatok itt oldalt a legszimpatikusabbnak tűnő opcióra, rendben?
És hadd emlékeztesselek Titeket arra is, hogy a szokottnál picit gyakrabban frissítem mostanság mindkét történetet - és mindkettőnél egyformán örülök a kommenteknek! Gyertek, olvasgassatok!