Negyvenhármas számú palack #2

Hát, ez is elérkezett. Bevallom, annak idején, aminkor elkezdtem ezt a történetet, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig húzódik.... De elképesztően örülök annak, hogy vannak, akik nem adták fel és igenis kivárták, amíg eljutunk idáig!!! Köszönöm Nektek, bizton állíthatom, hogy ha Ti nem lettetek volna, sosem fejeztem volna be ezt a történetet :)

Remélem, Ti is legalább annyira élveztétek ezt a pire-i kalandot, mint én! Most pedig rajta, olvassátok el az utolsó részt!

 

 

Az este tökéletesen telt. Szólt a zene, isteni süteményeket ettünk és illatos forralt bort ittunk, táncoltunk, kicseréltük az ajándékainkat. George, Will és Dennis egy sarokba elvonulva kezdték el tervezgetni a készülő filmjüket, amíg Katie, Emily és Flora ki nem rángatták őket, hogy legalább ma este ne beszéljenek munkáról. Anya és apa kedélyesen elcseverésztek a helyiekkel, anya ijesztően jól kijött szigorú főnöknőmmel, Mrs. Brenish-sel. Bob kezdetben gyanakodva méregette a frissen visszatért Willt, de aztán úgy tűnt, egy whisky felett a srácnak sikerült meggyőznie Bobot, hogy csak a jószándék vezérli Emilyvel kapcsolatban. George, Adam és Dennis aztán előszedett valami ősrégi társasjátékot, és feltűnően jól szórakoztak a tűz mellett – mint kiderült, pénzben játszottak. Aztán Careen is beszállt, és alaposan kifosztotta őket, porig alázva a fiúkat. Közben Emily Katie-t, Florát és engem beavatott a Will-sztoriba, de esküszöm, olyan szövevényes az egész, egy igazi se veled-se nélküled kapcsolat, amelyben nyár óta naponta felváltva dobták egymást, majd könyörögték vissza magukat a másikhoz, hogy Emily még csak a szeptemberi események ecsetelésénél járt, de én már rég elvesztettem a fonalat. Viszont úgy tűnik, most minden a legnagyobb rendben van közöttük. Legalábbis egyelőre. 

Már éjfél is elmúlt, mire mindenki hazament. Én a testvéreimmel, Emilyékkel és Floráékkel utolsónak maradtunk, hogy mindent elpakoljunk és kitakarítsunk. Katie-t és George-ot hamarabb hazaküldtük, mert ők bevállaltak egy karácsonyi ebédet másnapra, amelyre természetesen Flora és Dennis is hivatalos volt. Lassan Emily és Will is eltűnt, ahogy egyre fogytak a feladatok, majd Floráék is leléptek. Mielőtt felmostam volna a padlót, Adamet és Careent is hazaküldtem, akik látványosan ásítoztak, amint meglátták a felmosóvödröt. Nekem az elmúlt hónapok után nem okozott nagy gondot feltakarítani az egész helyiséget. 

Mikor végeztem, lekapcsoltam a villanyt és bezártam magam mögött az ajtót, már hajnali kettő felé járhatott. Gyönyörű csillagos éjszaka volt, hűs szellő fújt a tenger felől. Az ablakokból már nem világított fény, és az egyetlen zaj a hullámok morgása volt. Csodálatosan békés volt az éj. Egy hosszú percig élveztem ezt a nyugalmat, aztán az mp3-lejátszómon elkezdtem hallgatni egy dalt egy indiai filmből, a Jo Bhi Main címűt. Tudom, egyáltalán nem karácsonyi, de valahogy ehhez volt kedvem. 

Még épp csak elindultam felfelé a hegyoldalon, amikor észrevettem, hogy a part felől valaki közelít. Azt hittem, valaki a fogadóban felejtett valamit, azért jött vissza. De nem várhatott reggelig? 

- Joley, várj! – hallottam meg Nick hangját, mire nagyot dobbant a szívem, és azonnal földbe gyökerezett a lábam. Belémhasított a tudat, hogy csak mert a körülmények megváltoztak, a Nick által táplált érzéseim változatlanok maradtak. 

Kivettem a fülhallgatót, és kíváncsian fordultam Nick felé. Kapkodta a levegőt, mintha futott volna idáig. Egy sportdzsekit viselt, amelyet össze sem gombolt, a haja szanaszét állt, és éppen olyan vonzóan festett volt, mint mindig. És amint odaért hozzám, megragadta a kezemet, mintha biztosítani akarná, hogy nem megyek sehova. 

- Reméltem, hogy még itt talállak – mondta, amint a légzése már engedte, hogy megszólaljon. – Apám mesélte, hogy találkozott veled az este. És elmondta azt is, hogy beindult a zenei karriered, és hamarosan elmész innen. Szóval mindenképpen el akartam hozni neked ezt, mielőtt még elmész. 

Azzal átnyújtotta azt, amit a másik kezében tartott: egy CD-t. Pontosabban egy üres CD-tartót, amelybe egy fehér lapot csúsztatott, és a lapon mindenféle apró motívum adott ki egy nagy J-betűt. Motívumok, amelyek hozzám, az életemhez kapcsolódtak: többek között egy gitár, egy mikrofon, a nagyi házának pici mása, a Maduinn, egy New York-i felhőkarcoló, egy kávésbögre, a motor, amellyel kirándultunk, egy söröskorsó és egy seprű a munkámat jelképezendő és az ő háza, meg a tűz, amely mellett gyakran ücsörögtünk a parton. Az aprócska rajzokban ott voltam én, és az életem, amelynek ő is része volt. Meg sem tudtam szólalni a szememet égető forró könnyektől. 

- Gondoltam, ha tetszik, esetleg használhatod majd az első albumod borítójaként – magyarázta. Aztán mivel nem szóltam semmit, csak bámultam a kezemben szorongatott CD-tokra, gyorsan hozzátette: - Persze, nem kötelező. Ha nem tetszik, ne is foglalkozz vele. 

- Imádom! – suttogtam. 

- Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve, és lejjebb hajolt, hogy a szemembe nézhessen. Végre ráemeltem a tekintetemet, és elmosolyodtam, amikor megláttam a szemében a kételkedést. 

- Hát persze! – bólintottam. – Mindig is mondtam, hogy nagyszerűen rajzolsz. És ez a műved is fantasztikus! 

- Örülök, hogy tetszik – válaszolta, és a hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés. 

Egy darabig csak álltunk egymással szemben, de amikor a csend kezdett kínossá válni, ő megszólalt: 

- Mikor indulsz? 

- Az ünnepek után valamikor – mondtam.- Még nem tudom pontosan. 

- Nagyon örülök a sikerednek, Joley. Őszintén. 

- Á, még semmi sem biztos - legyintettem. –  Lehet, hogy végül nem is kell nekik a dalom a filmhez. 

- Ugyan már, bolondok lennének nemet mondani neked! – kiáltott fel Nick. – Irtó tehetséges vagy, és ezt te is tudod. 

- Hát, remélem – feleltem félénken. – Egyébként én meg annak örülök, hogy apukáddal sikerült rendeznetek a soraitokat. 

- Igen – hagyta helyben Nick, aztán kisvártatva megjegyezte: - Nem akarod azt mondani, hogy te tudtad, hogy úgyis így lesz? 

- Nem – ráztam meg a fejem. – Mert nem tudtam. Csak reméltem.  

- Hát, igazad lett. 

- Viszont azt sajnálom, Nick, ahogy intéztem a dolgot. Nem lett volna szabad így bekavarnom az életedbe. Ne haragudj. 

- De jól sült el. 

- Attól még nem volt helyes – közöltem makacsul. – És azt is sajnálom, hogy eddig nem volt bátorságom elmenni hozzád, hogy bocsánatot kérjek. 

- Nekem pedig nem volt bátorságom bocsánatot kérni tőled azért, ahogy bántam veled. Ahogy elküldtelek és rád csaptam az ajtót… - mondta, és közben a horizontot fürkészte. 

- Megérdemeltem – vontam meg a vállam. 

- Dehogy érdemelted! – csattant fel Nick. – Azok után, amennyit tettél értem, amennyit segítettél! – És hirtelen átölelt. Olyan jó volt, olyan, mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. Mintha minden a régi lett volna, a legjobb barátok lettünk volna.  

- Nem akartam, hogy úgy menj el, hogy azt hiszed, dühös vagyok rád – mondta Nick, miközben még mindig szorosan ölelt. 

- Miért, talán nem voltál az? – kérdeztem nevetve. 

- De – vallotta be. – Kábé öt percig. Utána már csak magamra voltam mérges, amiért megbántottalak. Jó, biztos lett volna más megoldás is, mint a hátam mögött felhívni az apámat, de ez még nem mentség arra, hogy gyakorlatilag kidobtalak a házamból. 

- Nem így történt, mert még be sem mentem, szóval nem tudtál kidobni – emlékeztettem, mire Nick eltolt magától és a szemembe nézett. 

- Hagynál végre normálisan bocsánatot kérni? 

Bólintottam, miközben próbáltam visszafojtani a vigyorgást. 

- Szóval… – kezdte, de aztán csak ennyit mondott: - bocsánat. 

- Rendben, de te is bocsásd meg, kérlek, amit tettem, jó? 

Nick elmosolyodott. 

- Örömmel. Ha tudnád, apám mióta rágja a fülem, hogy keresselek már meg! De biztos voltam benne, hogy látni sem akarsz, így csak halogattam. Aztán ma mondta, hogy összefutott veled, és elmész Pire-ról, tehát tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm, muszáj odaadnom azt a rajzot, amely egyébként már vagy ezer éve kész van.  

- Köszönöm. Mint mondtam, imádom! – néztem le még egyszer a CD-re. – És te mit tervezel az ünnepek után? 

Kíváncsi voltam, mennyit változtatott a dolgokon az apja ittléte. Talán már együtt kitalálták, hogyan tovább. Nem valószínű, hogy Nick itt akarná leélni az életét. 

- Én is elmegyek Pire-ról – felelte. – Visszamegyek apámmal New Yorkba. Valószínűleg visszamegyek a fősulira is, de nem hiszem, hogy közgazdaságtant meg hasonlókat tanulok, mint ő tette. 

- Hanem? 

- Nem is tudom, talán történelmet. Zenetörténetet – kacsintott rám. 

- Az jó – bólintottam. 

Szóval végre elérkeztünk idáig. Mindketten kivergődtünk a gödörből, és készen állunk folytatni az életünket e kis kitérő után Pire-on. Nick kezdi kiheverni Michelle elvesztését, én meg – ha lassabban is, mint terveztem – csak valóra váltom a zenei álmaimat. És mindketten kibékültünk a családunkkal. A terápia véget ért, a páciensek felgyógyultak, elhagyhatják a gyógyintézményt. 

- Hazakísérhetlek? – szakított ki a gondolataimból Nick. 

- Hogyne. 

- Emlékszel, hogy a legutóbb épp el akartalak hívni bulizni? – kérdezte olyan hangon, mintha csak az időjárásról fecsegnénk. 

- Aha. 

- Nos, mivel te Los Angelesbe készülsz, közlöm veled, hogy ott éppenséggel remek bulihelyek vannak. 

- Igazán? – vigyorogtam. – Ki gondolta volna…? 

- És én ismerek párat a legjobbak közül – folytatta Nick még mindig közömbös hangon, rám sem nézve. 

- Értem – mondtam, kíváncsian várva, mire megy ki a játék. 

- És arra gondoltam, talán megmutathanám neked őket – Hűha! 

- Igazán? Eljönnél ezért Los Angelesbe? 

- Azért mennék el, hogy veled legyek – mondta, majd megfogva a kezem, maga felé fordított. – Persze, csak ha te is ezt szeretnéd. 

Persze, hogy szeretném! - gondoltam. Azaz… vajon kibírnám, hogy egész hátralévő életünkben csak barátok legyünk? Hiszen, amikor Emily bekerült a képbe, akkor is majd’ szétvetett a féltékenység, pedig Nick nem az a fajta pasi, aki örökké egyedül marad. Végig bírnám nézni, ahogy valaki más oldalán megtalálja a boldogságot? 

- Nem vagyok benne biztos, hogy te és én ugyanazt akarjuk… - suttogtam a földet bámulva.  

Nick az államra téve a kezét gyengéden kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. 

- Én ezt akarom – súgta, majd egyre közelebb hajolt, míg végül lágyan megcsókolt. A hosszú, szenvedélyesbe fordult csókot követően levegő után kapkodva váltunk el egymástól, de szoros ölelésben maradtunk, a homlokunkat összeérintve. 

- És te mit akarsz? – kérdezte Nick. 

- Azt hiszem, tévedtem – mosolyogtam. – Te és én valójában ugyanazt akarjuk. 

 

Hát, ahhoz képest, hogy mennyire nem vártam ezt a karácsonyt, igazán különlegesre sikerült, nem? Azt hiszem, ideje átgondolnom az elméletemet, miszerint nem kell ezt az ünnepet túllihegni, semmi extra, ez is csak ugyanolyan nap, mint az összes többi az évben. Nem, nekem az az este a legboldogabb napot jelentette egész eddigi életemben. Minden összejött, minden álmom valóra vált. Még most is alig merem elhinni!  

Pedig miközben ezt az üzenetet írom Neked a szobámban, Nick is itt ücsörög az ágyamon, és képzeld, végre előhúzta valahonnan a laptopját, amelyet már hónapok óta nem használt (mégis elhozta magával Pire-ra), és most gőzerővel keres magának repülőjegyet Los Angelesbe, hogy az ünnepek után elkísérjen. 

Na, de most rohanok, a karácsonyi ebéd mindjárt kész. Sokan üljük körül majd az asztalt, mert anyuékon meg a testvéreimen kívül immár Nick és az apja is itt vannak. A nagyi, anyu meg Careen a konyhában sürgölődnek, apu, Adam és Mr. Donnelly meg gondolom a politikáról vagy a gazdaságról beszélgetnek a nappaliban a kandalló mellett.  

Délután átugrunk Nickkel, Adammel és Careennel Katie-ékhez, odajön majd Emily és Will is, szóval jó sokan leszünk! Biztos istenien fogjuk érezni magunkat! 

Mindent egybevetve… tényleg én vagyok a világon a legboldogabb! Minden összejött: a családi béke, barátok és végül, de nem utolsósorban a nagy szerelem! És állítom Neked: Pire a legszuperebb hely a világon! 

 

Még egyszer Neked is boldog karácsonyt! 

Joley

És akkor most a végére két megjegyzés:

Először is a dal, amelyet Joley hallgatott, a Rockstar című filmből való, amelynek fantasztikus a zenéje - és szerintem Joley-nak is tetszene ;)

Másodszor pedig a lényeg: lesz még egy epilógus, hogy ne legyen olyan nehéz a búcsú, rendben? :)

 

Negyvenhármas számú palack #1

Kedves Mindenki! Íme, hosszú várakozás után elhoztam a befejező rész első felét. A másodikat pár nap múlva olvashatjátok. És bár elég karácsonyi a hangulat, mivel amúgy sincs túlságosan nyári idő odakinn, talán nem lesz nehéz beleélni magatokat a történetbe ;)

Nagyon-nagyon örülnék a véleményeknek!!!

Jó szórakozást! :)

Boldog karácsonyt!

Hát, elérkezett. Ha pár hete-hónapja, amikor az első üzenetemet küldtem el Neked, azt válaszolod, hogy csak ne pattogjak, maradjak nyugodtan a fenekemen, mert még a karácsonyt is Pire-on töltöm, komolyan eljátszottam volna a gondolattal, hogy a tengerbe vetem magam. Milyen menő lett volna, a nagy zenei tehetségek úgyis mind korán halnak…!

Na, de félre a tréfával. Még jó, hogy nem tudom visszaolvasni, miket írtam akkoriban, hiszen az egyetlen létező példánya minden levelemnek Nálad van. (És nem, nem akarom azt hinni, hogy valahol a tenger fenekén…) Tudom, hogy akkoriban mennyire ki voltam akadva a szigetre. Viszont ma már azt is tudom, hogy valószínűleg inkább saját magamra voltam dühös, azért, ahogyan az életem alakult, azért, hogy mennyire nem jött össze, amit terveztem. Azt hittem, elég lesz felpakolnom a srácokat, és amint beteszi a bandánk a lábát Amerikába, az álmok földjére, mindenki leborul előttünk, és nagy sztárok leszünk. És amikor ezt sem a fiúkkal, sem szólóban nem sikerült elérnem, kissé kiborultam…

Viszont hol tartok most? Néhány nap, és indulok Dennisszel meg George-dzsal LA-be, és ha nincs is lemezszerződés a kezemben, pontosan tudom, milyen óriási lehetőséget kaptam. Vagyis végső soron kis szerencsével mégis megvalósítom azt a bizonyos régi álmomat a zenei karrierről. És ha belegondolok, sokkal jobb, hogy most, egy kisebb kerülőút után sikerül ezt elérnem, hiszen ma már annyival gazdagabb vagyok, mint amikor New Yorkban ültem éhesen abban a koszos lyukban, amelyet a lakásomnak mertem nevezni!

Azóta már kibékültem a családommal, rájöttem, mekkora mázlista vagyok, hogy enyém a világ legcsodálatosabb nagymamája, és rengeteg fantasztikus barátot szereztem. Pire a második otthonom lett. (Bár, hogy hol van az első, azt ne firtassuk, mert az még képlékeny…)

És, barátom, ha annak idején azt is mondod, hogy nem elég, hogy ezen a szigeten töltöm az ünnepeket, de a családom és egy rakás új barátom körében, akkor azt javasoltam volna Neked nagy tisztelettel, hogy sürgősen vonulj be a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Pedig most ez történik! Kezdem azt hinni, hogy Pire valóban őrült egy hely, de abban az értelemben, hogy itt a lehetetlennek hitt dolgok is megtörténnek! Még az is, hogy kifejezetten élvezzem a karácsonyt!

Szóval ma van szenteste napja. Reggel az egész család körbeülte az asztalt a nagyinál, aztán dél körül bejelentettem, hogy lemegyek a pubba segíteni a nagy össznépi ünnepség előkészítésében. Már említettem, hogy Pire-on 24-én késő délutántól éjszakába nyúlóan hagyományosan együtt karácsonyozik a sziget apraja-nagyja, aztán a 25-ét mindenki otthon ünnepeli a családjával. És bár a szentestei bulira mindenki tonnányi ételt hoz, az italokat pedig Bob állja – azt mondja, ez az ő karácsonyi ajándéka mindenkinek –, díszíteni, pakolni azért kell. És miközben épp a sálamat csavartam a nyakam köré induláskor, Careen és Adam bejelentette, hogy ők is jönnek segíteni, mert úgysem nagyon tudnak mit csinálni a nagyi házában.

A fogadóban már ott volt Emily, Katie, George, Flora és Dennis. Tartottunk egy  gyors kupaktanácsot az egyik asztal körül rengeteg forró csoki társaságában, aztán nekiláttunk a munkának. A fiúk létrákra mászva akasztották fel az izzósorokat és a girlandokat, Careen és Katie egy karácsonyfát díszített (Bob mindenzidáig csak egy picike műfenyőt tett ki a pultra), Florával és Emilyvel pedig az asztalokat és a székeket rendeztük el úgy, hogy tisztességes hely maradjon a táncra, az egyik fal mellett pedig egy hosszú asztal várja az érkező finomságokat.

Nekem már ezért megérte a karácsony! Egy nagy csapat csodálatos ember között lehettem, akiket van szerencsém a barátaimnak nevezni. A hangulat isteni volt, rengeteget nevettünk, viccelődtünk, miközben folyton táncra perdültünk az állandóan szóló zenére, és szép lassan csaknem teljesen kifosztottuk azt a két kosarat, amelyben Katie és Flora hozta a süteményeket, amelyeket már napok óta folyamatosan sütöttek.

Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy Emily eltűnt. Feltűnés nélkül surranhatott ki, mert senki nem tudta hova lett. Azaz majdnem senki.

- Nekem azt mondta, kimegy egy kicsit a friss levegőre – mondta Adam szégyenkezve sütve le a szemét. Való igaz, amikor pár perccel korábban Adam – életében először – megpróbált tüzet rakni a kandallóban, kisebb füstmérgezést kaptunk mind.

Felkaptam a dzsekimet, hogy Emily után menjek, mert a friss levegő gondolata hirtelen nagyon is vonzónak tűnt. Kiléptem a fogadóból, és csípős szél csapta meg az arcomat. Körbenéztem, de sehol sem láttam Emilyt. Vajon hova tűnhetett?

- Joley! – szólított meg ekkor egy férfi. Megfordultam, és Mr. Donnellyvel találtam szembe magam. A kezében egy szatyrot lóbált, amint Mr. Thompson boltjától tartott felém. Bár hosszú szövetkabátjában, elegáns megjelenésével még mindig roppantmód kilógott a sziget megszokott összképéből, ez őt láthatóan nem zavarta. Közel sem tűnt olyan feszültnek, gondterheltnek, mint az ideérkezése napján. Ennek nagyon örültem.

- Mr. Donnelly – köszöntöttem mosolyogva. – Mr. Thompson még nyitva tart?

- Ami azt illeti, már rég nem, ezt volt is szíves udvariasan a tudomásomra hozni, amikor a boltot zárva találva becsöngettem hozzá – mondta, és persze pontosan tudtam, mit is jelentett valójában Mr. Thompson udvariassága. Bizonyára kevés nála mogorvább ember van szerte a világon. De úgy tűnt, Mr. Donnelly nyugalmát nem sikerült megrengetnie.

- Látom, mégis sikerült bevásárolnia – néztem az alaposan megpakolt szatyorra.

- Igen, miután felajánlottam, hogy ünnepi felárat fizetek – kacsintott rám. Nahát, milyen közvetlen és barátságos lett! – Azonban nem volt más választásom, a fiammal folytatni akarjuk a hagyományt, nagy vacsorát csapunk ma este, de látnia kellene, miket tart a konyhájában az a gyerek!

- Chipset és konzerveket? – kérdeztem szomorúan mosolyogva, bár inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.

- Na igen, ön is tudja – komolyodott el Mr. Donnelly. – Nézze, Joley, már beszélni akartam önnel, csak eddig nem volt rá alkalmam. Meg akartam köszönni, amit tett. Hogy ide hívott. Tudom, hogy Nick magától sosem tette volna. Ha tudná, hogy min mentünk keresztül… de miket beszélek, hiszen tudja, nagyon is jól. Önnek nyugodtan elmondhatom. És azt is tudom, hogy megbízhatok önben, nem adja tovább, hiszen Nick ittlétéről is csak nekem beszélt. – Rám nézett megerősítést várva, és amikor bólintottam, folytatta. – A helyzet az, hogy annak idején szégyelltem magam. Tudja, amikor megtudtam, hogy a fiam randizni kezdett Michelle-lel, nagyon boldog voltam. Ismertem az apját, volt pár közös üzletünk, és mindig is tudtam, hogy Michelle ambiciózus, magabizos lány, akinek komoly, nagy tervei voltak arról, hogy mit szeretne elérni az életben. Ezért örültem annyira, amikor elkezdtek járni Nickkel, azt reméltem, mellette a fiam is megkomolyodik végre. És hogy ezt elősegítsem, néhány alkalommal beszéltem is Michelle-lel, hogy vegye rá Nicket, hogy tanuljon, szerezzen diplomát, aztán építsen karriert. Nem tudom, talán Michelle anélkül is ebbe az irányba terelte volna Nicket, hogy megkértem rá, hiszen komoly lányként nyilván nem tartott volna ki sokáig egy széllelbélelt srác mellett. Mindenesetre, amikor meghalt… lelkiismeretfurdalásom volt, hogy beleavatkoztam az életükbe. Leginkább Nickébe. Hogy a barátnőjét akartam felhasználni arra, hogy elérjem, amit nekem nem sikerült nála. És tudom, hogy nem ez volt a legjobb, amit tehettem, de ezért nem voltam mellette Michelle halála után. Nem egy ilyen apára volt szüksége.

- De Nick csak annyit látott ebből az egészből, hogy ön magára hagyta – emlékeztettem, nem törődve azzal, hogy mennyire van jogom beleszólni ebbe. Mégiscsak egy idegen vagyok számára. Ugyanakkor ő avatott éppen a bizalmába, nem?

- Tudom. De nem hittem, hogy Nick megbocsájtott volna nekem, ha megtudja, mit tettem.

- És most megbeszélték?

- Meg. Végre mindent megbeszéltünk.

- És Nick mit szólt?

- Hogy hülyeség volt azt gondolnom, hogy emiatt megharagudott volna rám. Ugyanis Michelle minden egyes beszélgetésünkről beszámolt neki, szóval végig pontosan tudta. És nem érdekelte, mert szerinte nem is én lettem volna, ha nem próbálkozom meg minden elképzelhető eszközzel, hogy elérjem, nőjön már be végre a feje lágya – azt hiszem, nagyjából pontosan idéztem.

Mindketten nevettünk.

- Szóval most minden rendben?

- A legnagyobb rendben – sóhajtott boldogan. – Az elmúlt napok csodálatosak voltak. Életünkben nem beszélgettünk ennyit összesen, mint most. És mindent sikerült tisztáznunk. Ismét rájöttem, mennyire remek fiam van… - mosolygott. – És nagyon jól tudom, hogy ezt csakis önnek köszönhetjük, Joley. Hogy kész volt akár a barátságuk árán is idehívni engem. Örökre hálás leszek önnek. Tudom, mekkora áldozat volt.

Kíváncsi voltam, vajon mennyit mesélt neki rólam Nick. Mit mondhatott, mennyire álltunk közel egymáshoz? De tulajdonképpen nem érdekelt. Örültem nekik, tényleg, tiszta szívből. Hiszen én is a családommal ünnepelhetem végül a karácsonyt, és tisztában vagyok vele, ez mennyire nagyszerű dolog.

- Ha tényleg minden ennyire fantasztikus Nick és ön között, akkor megérte – mondtam.

Azt hittem, ezek után Mr. Donnelly már megy is vissza a parti házukba, de úgy tűnt, nem volt neki sietős a dolog.

- És mik az ön tervei az ünnepekre, Joley?

- Hát, nagy meglepetésemre az én családom is idejött, úgyhogy ma velük és a pire-iakkal ünnepelünk – mutattam a hátam mögött a pubra. – Aztán jön néhány nyugodt nap, majd elmegyek LA-be, mert úgy néz ki, hogy munkát kapok ott.

- Igazán? – kérdezte érdeklődve. Úgyhogy elmeséltem neki az egész filmzenés ügyet. Azt persze nem, hogy a fia elvesztése által inspirált dalommal sikerült mindezt elérnem.

- Nahát, gratulálok, Joley! – mondta Mr. Donnelly, én pedig ismét megállapítottam magamban, hogy milyen kedves ember.

Ebben a pillanatban megszólalt egy hajókürt. A kikötő felé nézve láttam, hogy befutott a karácsony előtti utolsó hajójárat, megérkezett a Maduinn. És a parton valaki egyik lábáról a másikra állva türelmetlenül várta, hogy kikössön végre. Aztán amikor a néhány helybéli utas között egy ismeretlen srác is partra szállt egy óriási hátizsákkal a vállán, az a valaki elindult felé, sőt valósággal rohant. A fiú ledobta a földre a hátizsákját és kitárta a karjait. Amikor végre találkoztak, felkapta és megpörgette a rá várakozót, aki boldogan kiáltotta:

- Will!

Elmosolyodtam. Emily sosem beszélt senkinek arról, mi történt közte és a között a fickó között, akivel a nyáron, a filmforgatáson összejött, és akivel annak idején elment a szigetről, de nélküle jött vissza. Will, a producer, ha jól emlékszem. De a lényeg, hogy a srác karácsonyra idejött Emilyhez, aki még ilyen távolságból is láthatóan boldogabb volt, mint valaha.

Nahát, ez a karácsony hihetetlen módon egyre jobban alakult. Mintha mindenkinek éppen az a happy end lenne az ajándéka, amelyre szüksége van.

p.s. Joley kedvenc karácsonyi száma a Don't Shoot Me Santa a The Killerstől ;)