4. fejezet

Kedves Mindenki! Itt az idei év első fejezete. Remélem, a legutóbbihoz hasonlóan, erról is megosztjátok a véleményeteket. Jó szórakozást!

I wanna heal, I wanna feel like I’m close to something real
I wanna find something I’ve wanted all along
Somewhere I belong

I will never know myself until I do this on my own
And I will never feel anything else, until my wounds are healed
I will never be anything till I break away from me
I will break away, I'll find myself today

Somewhere I Belong by Linkin Park

 Amikor a reggeli mellett megosztottam Mr. és Mrs. Granttel a tervemet, miszerint nem megyek el a szigetről, hanem beköltözöm a lepukkant házba, és megpróbálom rendbe hozni, Mr. Grant úgy bámult rám, mintha azt közöltem volna vele, hogy ebédig megtalálom a rák ellenszerét. Becsukott szemmel és hátrakötözött kézzel. Mrs. Grant pedig sikertelenül próbálta visszafojtani a kibuggyanó nevetését.

-          Komolyan mondtam! – méltatlankodtam.

-          Persze, drágám, elhiszem, hogy komolyan gondolta – mondta Mrs. Grant, miközben a narancsdzsemért nyúlt. Szerencsére képes volt visszanyerni a komolyságát. Mrs. Grant igazán kedves asszony volt, engem már azzal lenyűgözött, hogy egyáltalán nem ütközött meg azon, hogy a férje előző nap egy idegen lánnyal állított haza. Nagyon is megértette a helyzetet, valószínűleg azért, mert ő is pontosan tudta, milyen romhalmazból menekített ki az ura. Így aztán a legnagyobb természetességgel vezényelt este a kamaszfia szobájába.

-          Csupáncsak azt gondolom – folytatta Mrs. Grant –, hogy nincs tisztában a feladat súlyával. Pontosabban a lehetetlenségével. Ezért hiszi, hogy képes lenne felújítani azt a házat. De nem, kedves, azt már csak lebontani lehet.

-          Tudom, hogy reménytelennek tűnik…

-          Tűnik? – kérdezte Mr. Grant, akinek körülbelül ekkorra sikerült magához térnie a sokkból. – Csak tűnik? Nem, Belle, a feleségemnek igaza van, ez lehetetlen.

-          Csak mert fiatal vagyok, ráadásul lány… - kezdtem durcásan, de ismét Mrs. Grant kacagása szakított félbe.

-          Ugyan már, angyalom, nem erről van szó! A férjemet is lebeszélném, még ha a fiaink segítenének is neki! Nézze, Belle, szívesen mondanám, hogy maradjon itt, ameddig csak akar, ha ennyire ragaszkodik a szigethez, de sajnos a gyerekek ma délután hazajönnek, és láthatja, milyen szűkösen vagyunk itt…

-          Persze, Mrs. Grant, nem is akarok a terhükre lenni. Ezzel az egy éjszakával is egészen leköteleztek…

-          Csak nem hagyhattuk, hogy azon a helyen aludjon! – mondta Mr. Grant.

Elmosolyodtam. Ez tetszett Pire-ban. Ahonnan én jövök, ott az embereket egyáltalán nem érdekli, hol tölti az éjszakát egy idegen, akivel csak egy órája találkoztak. Itt viszont Granték nem értik, hogy volna lehetséges, hogy ez őket hidegen hagyja. Nem is tudom, de valahogy az ő hozzáállásuk tűnt szimpatikusabbnak.

-          Mindenesetre még egyszer köszönök mindent – feleltem. – Most pedig összecsomagolok…

-          És remélem, nem arra a szörnyű helyre megy! – csattant fel Mr. Grant.

Én meg csak mosolyogtam rendületlenül. Ebből megértették, hogy de igen, oda megyek, akármit is mondanak. Nem tetszett nekik, viszont belátták, hogy nem tehetnek semmit. Végső soron mégiscsak legfeljebb jó ismerősök lehettünk, nem több, tehát nem szólhattak bele.

Amikor aztán a gurulós bőröndömmel ismét nekivágtam a hegyoldalnak, Mrs. Grant a fülembe súgta, hogy ha meggondolom magam, nyugodtan jöjjek vissza, legfeljebb alszom a kanapén. Láttam rajta, hogy teljesen biztos volt benne, hogy már aznap este viszontlát a háza küszöbén. Úgyhogy elhatároztam, hogy csak azért sem élek az ajánlattal, de persze illemtudóan megköszöntem.

Amint néhány perccel később becsuktam magam mögött Mrs. Graham házának kapuját, jóleső érzéssel néztem fel az öreg épületre. Bár nem azt éreztem, hogy hazatértem volna, de még mindig tartott a lelkesedésem, hogy képes leszek itt kibírni a nyáron, és picit kicsinosítanom a házat. Hiába, még mindig sütött a nap, csiviteltek a madarak, repdestek a lepkék, nyíltak a virágok, satöbbi, satöbbi…

A cuccaimat letettem a kerti asztalnál, leültem, a táskámból elővettem egy papírt és egy tollat, és hosszas gondolkodás után írtam egy mérföldes listát arról, hogy mi mindent kellene elvégezni a házban és akörül, hogy élhető legyen ez a hely. Mi több, otthonos, hívogató. Kicsit megijedtem a mindkét oldalán apró betűkkel teleírt papírlap láttán, de elszántan bementem a házba, és az előszobában a tükör keretébe tűztem. Elhatároztam, hogy márpedig ez a lista napról napra rövidebb lesz!

A jegyzék első tétele az volt, hogy a helyzet újabb, minden eddiginél alaposabb felmérése után összegyűjtöm mindazt, amire azonnal szükségem van, és lemegyek a boltba bevásárolni. Nem voltam túl lelkes a gondolattól, hogy megint JJ Thompson unott arcát kelljen néznem, így aztán reménykedtem benne, hogy az apja szintén unott, de legalább nem elképesztően vonzó alakjával találom szembe magam. Persze, hogy tévedtem!

Ezúttal nem újságolvasásban, hanem netezésben zavartam meg JJ-t. Bosszúsan csukta össze a laptopját, amikor megszólalt az ajtó feletti csengő a belépésemet jelezve. Ellenálltam a késztetésnek, hogy bocsánatot kérjek a zavarásért. Bár természetesen megint ellenállhatatlanul festett, olyan laza volt és szexi, szerencsére ez már nem ért annyira váratlanul, hogy ne tudtam volna azonnal megszólalni, viszonylag fesztelen hangon.

Sorolni kezdtem a különféle tisztítószereket a kezemben tartott papír fecniről, és ő egyenként összeszedegette a tételeket a polcokról. Körülbelül az ötödiknél megunta, és kinyújtotta felém a kezét:

-          Elkérhetem? – mutatott a papírra.

Elvörösödtem. Minek? De persze átnyújtottam neki. Ő meg eltűnt a bolt hátsó helyiségében.

Egy darabig tanácstalanul álldogáltam, nézelődtem, és közben azt számoltam a fejemben, hogy vajon hány heti kajapénzemet költöm el éppen arra, hogy egy idegen házát takarítsam. De Mrs. Graham több évtizedes szerei nyilván használhatatlanok voltak már. Tényleg! Kell egy óriási kuka is, amelybe mindent beledobálhatok, ami már hasznavehetetlen. Nyilván lesz vagy millió ilyen dolog. Inkább egy konténer kéne, legalább akkora, mint maga a ház…

Ekkor megint megszólalt az ajtó feletti csengő, és Nelly lépett be. Vidám mosollyal üdvözölt, és én is nagyon megörültem neki.

-          Szia! Hát te is itt? Milyen jó, hogy összefutottunk!

-          Szia! Igen, be kell vásárolnom ezt-azt a házhoz.

Nelly odapillantott a pultra, ahol a JJ által még az elején összeszedett egy-két tisztítószer volt.

-          Hol is laksz a nyáron?

-          Mrs. Graham házában.

-          Na, ne! Az kizárt! Ott patkányokon meg egereken kívül senki nem lakott már évek óta!

-          Kösz a biztatást – vigyorogtam.

-          Bocs. De komolyan! Tényleg ott akarsz lakni? Kész horror az a hely!

-          Épp ezért kell kitakarítanom – mutattam a flakonokra a pulton.

-          Őszintén kétlem, hogy egy takarítás elég lenne. Még sosem jártam abban a házban, de senkitől nem hallottam jót róla, és kívülről úgy fest, mintha csak a Szentlélek tartaná össze.

-          Hát, vagy ez, vagy el kell mennem innen – vontam meg a vállam.

-          Értem. De én azt szeretném, hogy maradj, végre lenne valaki normális ezen a szigeten – nevetett Nelly, de persze tudtam, hogy viccelt, hiszen látni lehetett rajta, hogy ő mindenkit imád itt. – Szóval, ha segítség kell, rám számíthatsz. Mivel a fogadó szobáit úgyis felújítják, kevesebb a munkám, mint egyébként.

-          Hálás köszönetem – mosolyogtam, és a lelki szemeim előtt már láttam, amint Nellyvel együtt pucoljuk az ablakokat, miközben valami jó kis zene szól a rádióból, és rengeteget nevetünk.

-          Viszont, ha tényleg olyan ótvar az a hely, és nem bírod ki, az én szobámban elalhatsz, azt nem festik. Igaz, csak a földön van hely, de legalább csak mi ketten lennénk az egyedüli élőlények a szobában – kacsintott rám.

Hihetetlen, hogy alig 24 órája érkeztem a szigetre, és már a második ember ajánlott szállást, csak hogy ne kelljen Mrs. Graham házában aludnom. Amelyet egyébként el kellene kezdenem nem Mrs. Graham házának hívni.

Közben JJ visszatért, és a kezében egy dugig tömött doboz volt. A tisztítószerek mellett voltak alapvető élelmiszerek is a listámon, hiszen a házban semmi ehető nem volt.

-          Szia, Nelly – köszönt JJ az új vevőnek, és még egy kisebb mosolyt is megeresztett. Szóval csak az idegenekkel olyan hideg. Jó tudni, hogy van, akit kedvel.

-          Helló, JJ. Úristen, Belle, el fogod ezt mind bírni? – kérdezte tőlem Nelly aggodalmasan.

-          Hogyne – mondtam, és magamban hozzátettem: hiszen a boltostól nem várhatom, hogy segít. És tényleg, miután fizettem, JJ elköszönt, és máris Nellyhez fordult, akivel ha nem is kedves hangon, de legalább viszonylag kedélyesen beszélgetni kezdett.

Mindegy, jobb dolgom is volt, mint azon bánkódni, hogy JJ nem tüntetett ki a figyelmével, bármennyire is szerettem volna. Hiába dobbant meg a szívem, akárhányszor megláttam, ha ő nem így érzett, nem volt mit tenni. Hálás voltam, hogy volt mivel lefoglalnom magam a házban, különben túl sokat agyaltam volna ezen a furcsa helyzeten, hogy egy srác cseppet sem törődik velem. Önkéntelenül is eszembe jutott: elképzelhető, hogy a többi fiú is csak azért figyelt fel rám, mert elvileg a manhattani társasági élet középpontjában állok? Dögös ruhák, csillogás nélkül, egy világvégi szigeten már nem is vagyok annyira vonzó? Vajon mit mond ez el rólam?

Szerencsére amint a legmagasabb hangerőre állítva bekapcsoltam a zenét és felmosóval a kezemben úgy néztem végig a házon, mint egy tábornok a harcmezőn a döntő csata előtt, a fejemből kiszállt minden JJ-vel és az önértékelésemmel kapcsolatos gondolat, és nem maradt más, csak én, a kosz, a fertőtlenítőszer és a Linkin Park.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy végig töretlen maradt a lelkesedésem, mert nem, nagyon nem. Néhány órával később, amikor még mindig csak az előszobával végeztem, és a konyhából kidobált cuccok már vagy tucatnyi műanyag zsákot töltöttek meg a ház előtt, úgy éreztem, igazuk volt Grantéknek és Nellynek – ez nekem sosem fog sikerülni. Tisztában voltam vele, hogy nem végezhetek minden feladattal egyetlen nap alatt, de azért ennél jobb tempóra számítottam. Hiszen még épp csak felporszívóztam a hallban (szerencsére negyedórás könyörgés után a vén porszívó megrázta magát és új életre kélt), leporoltam azt a kevéske bútort, amely ott állt, külön zsákba pakoltam a fogason még mindig ott lógó, adománynak szánt kabátokat és kihajítottam a cipőket (ezeket nyilvánvalóan egerek használták szállásként, így már csak a szemétbe kerülhettek). A konyhában pedig nekiláttam a polcok és szekrények kiselejtezésének, ami önmagában vagy kétnapos munkának tűnt. És akkor még hol volt a fürdőszoba, hogy a végigdolgozott nap végén egy kiérdemelt fürdőt vegyek? Vagy a háló, hogy beeshessek az ágyba? Reménytelennek tűnt a dolog, ahogy ültem a konyhapadló közepén, és körülöttem mindenfelé ezer éve lejárt élelmiszerek hevertek. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy majdnem elbőgtem magam. Haza akartam menni, Manhattanbe, az én világomba, az otthonomba, a szobámba… Ahol nincs mocsok, por, pókháló, egérürülék a cipőben és múlt századi babkonzervek. Mit akarok én bizonyítani?

De szerencsére, mielőtt elértem volna a mélypontra, valaki kopogtatott az ajtón, majd egyből be is nyitott.

-          Helló, van itthon valaki? – hallottam meg Nelly vidám hangját. Mielőtt válaszolhattam volna, már meg is talált a konyhában. – Úristen, mi van itt?! – nézett körbe döbbenten.

-          Szelektálok – vontam meg a vállam.

-          Ezeket? – guggolt mellém, és végignézett a kipakolt dolgokon. – De hiszen ez mind szemét! – mondta, ahogy felemelt pár háború előtti befőttet.

-          Hát, alighanem igazad van. Azt hittem, találok még valami használhatót, de ami valami csoda folytán nem romlott volna meg az elmúlt évek alatt ebben a magányos házban, azt kivégezték az állatok.

-          Mondtam én, hogy hátborzongató ez a hely! – fintorodott el Nelly, és gyanakodva járatta körbe a tekintetét a konyhában. – Van mit enned?

-          Aha, persze, van pár zacskó levespor, keksz, chips, csoki, meg hasonlók. Tea és kávé is van, kérsz?

-          Kösz, inkább nem – rázta meg a fejét gyorsan Nelly.

-          Pedig vettem papírpoharat, mert a csészékhez még nem jutottam hozzá.

De Nelly továbbra is a fejét rázta. Felállt, és körbejárkált a házban. Mivel sejtettem, hogy nincs elragadtatva a látottaktól, és nem volt szükségem arra, hogy ismét azt hallgassam, mekkora butaság itt maradnom, nem követtem, hanem folytattam a munkát a konyhában. Vagyis tényleg mindent bepakoltam egy zsákba, hogy aztán kitegyem a többi szemét közé.

Kisvártatva Nelly visszatért, és csípőre tett kézzel megállt az ajtóban.

-          Kapd össze a cuccod, velem jössz – jelentette ki.

-          Tessék? – nevettem.

-          Figyelj, itt nem maradhatsz éjszakára. Már korábban is felajánlottam a padlómat, ami nem túl jó, de ennél a kecónál tuti jobb. És mivel nem fogadtad el az ajánlatomat, gondoltam, felugrok megnézni, mi van veled. És milyen jól tettem! Kizárt, hogy megengedjem, hogy itt maradj ma éjjel.

Vicces, hogy azt gondolta, ehhez szükségem lenne az engedélyére, de meghatott, hogy mindössze kétnapi ismeretség után ennyire a szívén viselte a sorsomat. Amikor nem mozdultam, folytatta:

-          Nézd, nem azt mondom, hogy hagyd itt végleg ezt a kócerájt – bár szívem szerint ezt tenném -, reggel visszajöhetsz folytatni ezt… - mutatott tanácstalanul a körülöttem lévő élelmiszerkupacokra. – Ha tényleg ezt akarod, hát csináld, a te nyarad, a te életed. De nem hagyhatom, hogy amíg ilyen embertelen körülmények uralkodnak itt, ebben a házban aludj. Hiszen még a vécé sem működik!

A vécé speciel csodával határos módon működött, teszteltem, de nem szóltam. Mert valójában Nelly padlójának a gondolata, egy forró zuhany annyira csábító volt, hogy képtelen voltam ellenállni. Így aztán nem sokkal később együtt bandukoltunk lefelé a hegyoldalon, és a házam ismét magára maradt. De csak másnap reggelig.

 

Szóval, mit gondoltok?