10. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy millió éve nem hoztam a folytatást, és valószínűleg a nagy részetek már rég elkönyvelte magában, hogy ennyi volt, ez a történet is befulladt. Nem akarok magyarázkodni, de a nyaram valóban nagyon jó és sűrű volt, ezért nem volt időm írni, aztán pedig úgy alakult, hogy életem eddigi legszörnyűbb napjait-heteit kellett átélnem, amikor nem is gondoltam az írásra. Majd pedig a munka árasztott el. Az utóbbi még mindig fennáll, és nem látom, mikor változhat meg a helyzet, de végre sikerült időt szakítanom kicsit az írásra.
Annyit mindenképpen leszögeznék, hogy nem fogytam ki az ötletekből, még mindig világosan látom, hogyan alakul majd ez a történet, és még mindig nagyon szeretem. Tehát igyekszem mindent megtenni, hogy folytassam, és olyan gyorsan hozzam az új részt, amint csak lehet!
Most pedig annak, aki még nem adta fel: jó olvasást! :-)

 

Make me feel the warmth, make me feel the cold
It's written in our story, it's written on the walls
This is our call, we rise and we fall
Dancin' in the moonlight, don't we have it all?

Reality by Lost Frequencies feat. Janieck Devy

 

-          Jó reggelt, csajszi, mi újság? – köszönt be Nelly a kertkapu felett. – Már ezer éve nem jártam feléd, nagyon sajnálom!

Valójában Nelly nem olyan nagyon rég járt nálam, de azért igazán kedves volt tőle, hogy ennyire sajnálkozott, amiért nem ugrott be hozzám az elmúlt kis időben. Különösen, hogy ha jött, akkor mindig akadt munka számára, és gyakran már kellemetlenül is éreztem magam, amiért amint megérkezett, azonnal hozzálátott az éppen aktuális teendőhöz, ami azért nem épp a megszokott eljárás vendéglátásnál. Nelly viszont nem vette zokon, sőt inkább azt nem tolerálta, ha ragaszkodtam (pontosabban ragaszkodni próbáltam) ahhoz, hogy üljön le és igyon meg egy kávét.

Mivel még mindig ott ültem a vizes fűben, reménytelenül bámulva az égi háború sújtotta házat és szorongatva a kihűlt kávámat, Nelly hamar levágta, hogy valami nem stimmel.

-          Hé, mi a gond? – kérdezte halkan, miközben mögém guggolt és a vállamra tette a kezét.

-          Kölcsön tudnád adni a laptopodat?

-          Persze, bármikor, hiszen tudod. Miért?

-          Venni akarok egy repülőjegyet. Minél előbb haza akarok menni.

Igazából az lett volna a legjobb, ha nem kellett volna segítséget kérnem tőle, csak csendben, fülemet-farkamat behúzva elosonhattam volna innen, búcsú nélkül, de mivel anya jól kiszúrt velem azzal a kőkorszaki mobillal, amelyen nem volt net, nem volt választásom.

-          De miért? – kérdezte döbbenten Nelly, és rögtön szembefordult velem.

-          Mert végre én is beláttam azt, amit rajtam kívül mindenki tud. Amit már mindenki látott a kezdetektől, de hiába próbált meggyőzni. Hogy nekem ez nem megy. Mindenkinek jobb, ha végre hazamegyek. Én oda tartozom, nem ide, kár ezt erőltetni – vázoltam a helyzetet közönyös hangon. Akkorra már szilárdan hittem, hogy ez a legjobb megoldás, azaz ez az egyetlen megoldás, és belenyugodtam.

-          De.. ez most honnan.. miért… mármint… miért most… ki mondta…? – hebegett Nelly értetlenül.

-          Nézz a házra! – mutattam. – Szerinted ezt rendbe tudom hozni?

-          Én már a kezdet kezdetén megmondtam neked, hogy ez egy romhalmaz. Hogy itt egy percig sem maradhatsz…

-          Igazad volt – szakítottam félbe.

-          … és hogy semmi értelme más házán dolgoznod ingyen, kérés nélkül…

-          Pontosan – vetettem közbe ismét.

-          De nem volt igazam! – kiáltott fel Nelly. – Azért,s mert én romhalmaznak láttam a házat, a te szemedben még nem volt az. Te velem ellentétben láttad, hogy milyen lehetne. Megláttad benne a lehetőséget, ahogyan senki más. És azért tartottam ostobaságnak, hogy belevágj ebbe a hatalmas munkába, mert én sosem lettem volna képes arra, hogy ilyesmibe kezdjek! Hiba volt, hogy megpróbáltalak lebeszélni, csak mert én a magam részéről nem akartam kezdeni semmit a házzal. És csodáltalak, amiért te annak ellenére, hogy senki sem támogatott, mégis belevágtál! Ezért segítettem, és ezért segítek neked továbbra is. Mert tetszik az elszántságod, tetszik, hogy nem hagyod magad, kitűztél egy célt magad elé, és rendületlenül mész előre, amíg…

-          Már nem megyek – szóltam közbe lehajtott fejjel. – Elég volt.

-          Még mindig nem értem, miért most – vonta fel a szemöldökét Nelly.

-          Odalenn a kikötőben nem volt vihar az éjjel?

-          De igen. Alig bírtam aludni tőle. A nagy szél felborított pár kukát, csörömpöltek az üres üvegek, amelyeket Bob kitett a ház mögé.

-          Hát, itt is okozott kárt – mutattam a közelben heverő tetőcserepekre. Nelly követte a tekintetemet, majd felnézett a tetőre, és végre meglátta az ott tátongó lyukakat.

-          Érted már? Nem vagyok erre képes! – jelentettem ki dühösen, rá sem nézve Nellyre. – Naiv voltam, hogy azt hittem, meg tudom ezt csinálni. Azt gondoltam, elég csak kidobálni a kacatokat, lefesteni a falakat, meg kipofozni kicsit a helyiségeket, és minden rendben lesz! Azt hittem, csak mert a konyhában és a fürdőszobában minden működik valamilyen rejtélyes oknál fogva, már el is van intézve minden, nem lehet semmi gond. Pár vödör festék, néhány új kép, és kész is! Igazuk volt Grantéknek, valóban alulbecsültem a rám váró munkát és túlbecsültem a saját képességeimet. Mit is hittem? Egyszerűen. Nem Tudom. Ezt. Megcsinálni – szűrtem a szavakat a fogaim között.

Nellyt azonban látszólag nem tudtam meggyőzni, mert egyre csak ingatta a fejét.

-          Hallom, amit mondasz, de valamiben tévedsz.

-          Mégis miben? Nem tudok oda felmászni! És nincsenek cserepek, amelyekkel pótolhatnám a törötteket! És mi van, ha beázott a padlás? Ha mostanra már az emeleti szobák mennyezetéről csöpög a víz? Ugyan, hagyjuk már! Ideje elfogadnom, hogy egy manhattani lány vagyok, akik sosem fogja itt megállni a helyét. Mindenkinek ott a helye, ahova tartozik. És én nyilvánvalóan nem ide tartozom. Visszamegyek anyámhoz – hajtottam le a fejem.

De Nelly még mindig nem akart velem együtt szomorkodni.

-          Mint mondtam, egyvalamiben tévedsz. Mindjárt be is bizonyítom, csak maradj itt, rendben? Ha jól sejtem, úgyis ücsörögsz már itt egy ideje… Egy perc és jövök! – És választ sem várva felpattant, majd villámgyorsan eltűnt.

Sóhajtottam, és felnéztem a házra.

-          Sajnálom – próbáltam bocsánatot kérni tőle. – Tudom, hogy cserbenhagylak, de hidd el, nincs más választásom. Ne haragudj.

Nem tudom, mennyi ideig ültem még csalódottan bámulva a házat, amikor meghallottam, hogy egy autó fékez le odakinn. Dühösen gondoltam Nellyre, amiért iderángatott valakit. Olyan egyszerűen meg lehetett volna oldani mindent, ha szépen odaadja a laptopját, ahogy kértem, és segít, hogy angolosan távozzak a szigetről. Ehelyett valószínűleg idecipelte nekem Mr. Grantet. Mintha így meg lehetne oldani a helyzetet!

Kivéve, ha azért hozta ide, hogy könnyebben lejussak a cuccaimmal a kikötőbe. Mióta Priya elküldte azt a hatalmas csomagot, amelybe kábé ezerszer több holmit préselt bele, mint amennyit kértem, és amennyire valóban szükségem volt Pire-on, rengeteg poggyászom lett. De ha Mr. Grant segít levinni a dolgaimat, akkor minden rendben.

-          Szóval mi a probléma? – szólalt meg mögöttem Mr. Grant helyett JJ. Na ne!

Felpattantam, és olyan dühödt villámokat szórtak a szemeim a JJ mellett álló és vigyorgó Nellyre, amelyeket csak egyféleképpen lehetett értelmezni: áruló! Nelly egyből elkapta rólam a tekintetét, és nagy érdeklődéssel kezdte el tanulmányozni a cipője orrát.

JJ ebből mintha mit sem vett volna észre, felmérte a házat és rögtön kiszúrta az ementáliszerűvé vált tetőt.

-          Hoppá – jegyezte meg, és az arcáról leolvadt az addigi mosoly.

-          Ez enyhe kifejezés – válaszoltam, ahogy mögé léptem. – De ez nem a te gondod, nem kell…

-          Ma estére újabb esőt ígértek, és ha nem is vihart, nem lenne jó, ha ez így maradna – közölte JJ meg sem hallva a tiltakozásomat. – Még beázik a házad.

-          Szerintem már rég beázott. A vihar után esett még pár órát – idéztem fel.

-          Akkor sem lenne szerencsés, ha még jobban beázna.

-          Oké, igazán fantasztikus, hogy mindketten látjuk a problémát, de ettől még nem oldódik meg, és amúgy sem lehet mit tenni, szóval…

-          Már miért ne lehetne mit tenni? – fordult felém felvont szemöldökkel JJ. – Meg kell javítani. – És ezt úgy mondta, mintha egy óvodással beszélgetne.

-          Nem mondod! – csaptam a homlokomra. – Hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe? Istenem, mekkora szerencsém van, hogy egy zsenivel hozott össze a sors, Nelly, ezer hála és köszönet, hogy idehoztad!

Azzal fogtam magam, és elindultam az ajtó felé. A legszívesebben hátraszóltam volna nekik, hogy húzzanak el innen mindketten, de nagyon gyorsan, azonban hála az égnek, sikerült visszafognom magam. Arra azért készültem, hogy majd jól bevágom az ajtót magam mögött.

-          Belle, mi csak segíteni akarunk! – kiáltott utánam Nelly, és tett néhány határozatlan lépést felém.

-          De nem kell! – ordítottam vissza, és tisztában voltam vele, hogy most már tényleg olyan voltam, mint egy óvodás. Egy hisztiző, toporzékoló óvodás. – És különben is lehetetlen, tudod, nagyon jól, Nelly, hiszen elmagyaráztam neked! Erre te idehozod nekem ezt a tudálékos lángészt, mintha ő már a puszta jelenlétével megoldana mindent! Mi ez, egy újabb szánalmas kísérlet, hogy összehozz vele?! Én csak azt kértem tőled, hogy segíts nekem repülőjegyet venni, hogy elmehessek innen végre, az ég áldjon meg! Ha erre nem voltál képes, akkor miért nem mondtad meg? Megoldottam volna másképp. Nem tudtok segíteni, senki sem tud segíteni! Hagyjuk a francba ezt az egészet!

Ismét hátat fordítottam nekik, és bár Nelly utánam szólt, már nem fordultam vissza. Hallottam, hogy JJ mond neki valamit, és utána Nelly már nem próbálkozott többet. De nekem mindegy volt. Végül teljesítettem a korábbi tervemet, és amint beléptem a házba, becsaptam az ajtót magam mögött. Aztán pedig megtettem azt, amit korábban még sikerült megállnom: elkezdtem zokogni.