16. fejezet

 

Maybe we're perfect strangers
Maybe it's not forever
Maybe the night will change us
Maybe we'll stay together

Perfect Strangers by Jonas Blue feat. JP Cooper 

 

 

Természetesen napokkal később sem tudtam kiverni a fejemből, amit odalenn, a boltban hallottam. Nagyon sajnáltam JJ-t, hiszen az apja jól hallhatóan nem volt túl kedves vele. Ha tényleg elveszítette az állását, és emiatt haza kellett jönnie, amit nyilvánvalóan ő is kudarcnak, de minimum kényszermegoldásnak tartott, nem volt szüksége rá, hogy valaki az orra alá dörgölje. És feltételezhetően nem ez volt az első ilyen jellegű beszélgetés, pontosabban veszekedés apja és fia között. Csak remélni tudtam, hogy legalább JJ anyja kedvesebb.

                És hát a legrosszabb az egészben az volt, hogy elvileg mindezt én nem hallottam. Elképzelésem sem volt, hogy ha legközelebb találkozom JJ-vel, hogyan fogok reagálni. Ideig-óráig megpróbálhattam persze elkerülni, de egy ilyen kis szigeten ez nem egyszerű, pláne, hogy JJ-vel elvileg már jóban voltunk, szinte rendszeresen beugrott hozzám. Bármikor betoppanhatott, akár azért, hogy beadja az ígért laptopot, vagy csak úgy. Talán azért is jött hozzám többször, hogy ne kelljen otthon lennie, alighanem elég ciki volt náluk a hangulat.

                Most tegyek úgy, mintha nem tudnám, hogy fasírtban van a szüleivel, de legalábbis az apjával? Vagy áruljam el neki, hogy tudom, mert akkor legalább ki tudja önteni a szívét valakinek? Vagy szörnyen dühös lenne rám. Teljesen tanácstalan voltam.

                Aztán az is eszembe jutott, hogy kell-e ez nekem egyáltalán? Mármint minek foglalkozom annyit ezzel? Megvan a magam baja, nem? És különben is, pár héten belül elmegyek innen, valószínűleg sosem jövök vissza, és JJ-t sem látom többet. Valószínűleg csak azért gondolok rá ennyit, mert Nellyn kívül nincs nagyon más társaságom a szigeten, leszámítva persze a nagyon kedves helyieket, de akkor is. Ha majd hazamegyek, és újra körülvesznek a régi barátok, eszembe sem fog jutni többet JJ. A régi barátok… akikről ugye épp megállapítottam, hogy annyira nem is jó barátok, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ha elmegyek innen, JJ a múlté lesz, szóval megéri nekem ennyi energiát áldoznom rá?

                Másrészről viszont miért ne? Még ha csak rövid ideig is van az életemben, most itt van. És mivel – ahogy az imént kifejtettem – nem vagyok bővében a társaságnak, igenis jó, hogy legalább ő van nekem. Minek a jövőn rágódni, miért ne éljek a mában? Most jó nekem vele, és kész. Majd lesz, ami lesz. De most jó, hogy van, akár barátként, akár… valami többként. Azért nem vagyok vak, látom, hogy nem közömbös irántam. Jó, talán nem vall éppen szerénységre, hogy ezt gondolom, de feltűnően sokat segít, nem? A festék, a tető, a laptop… Vagy csak alapból ilyen kedves mindenkivel. Ha épp nem morcos, amilyen eleinte volt velem ugyebár…

-          Halihó! – szólt be Nelly a konyhába, ahol épp a kávésbögrémet ölelgetve morfondíroztam JJ-n. Még jó, hogy Nelly az érkezésével kimentett egyre kuszábbá váló gondolataim közül.

-          Szia! Csatlakozol? – emeltem fel a kávéskannát az asztalról.

-          De még mennyire – felelte Nelly, és levett egy virágos bögrét a polcról, majd letelepedett mellém. – Már aggódtam, hogy nem zavarok-e, amikor csak így hívatlanul beugrok.

-          Már miért zavarnál? Tudod, hogy bármikor jöhetsz, Nelly, és nem kell előre szólnod.

-          Persze, régebben így volt, de most, hogy már JJ is bejáratos ide, ki tudja, mire toppanok be – vigyorgott. – És a világért sem akarnálak megzavarni benneteket.

-          Neked elment az eszed, Nelly – csóváltam a fejem. – JJ és én… szerintem még barátoknak sem lehetne nevezni minket. Csak mert párszor feljött ide, és segített. Kedves, persze, de azért nem állunk olyan közel egymáshoz.

-          És ezt te sajnálod…? – kérdezte bizonytalanul Nelly.

-          Őszintén? Nem tudom – vontam meg a vállam, és nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen hasonló témán agyaltam mindaddig, amíg meg nem jelent.

-          Ez az! – csapott a levegőbe diadalmasan Nelly.

-          Ez meg mit jelent? – kérdeztem értetlenül. – Most meg minek örülsz ennyire?

-          Nem hárítasz. Nem azt mondod, hogy köztetek nem lehet semmi, nem is tetszel neki, különben is, a nyár végén úgyis elmész, meg a hasonló kifogások, amelyeket eddig hallottam.

-          Nem mondtam, hogy össze akarok jönni JJ-vel – emlékeztettem.

-          De nem tiltakoztál, ami fejlődés – érvelt Nelly. – Vagyis szerintem a következő lépés, hogy már kifejezetten akarni fogod.

-          Ehhez amúgy is két ember kell – mondtam, igyekezve kiábrándítani.

-          De ha te benne vagy, az már fél siker – vágott vissza. Lehetetlen volt letörni az optimizmusát, úgyhogy csak legyintettem. – JJ-nek meg amúgy is jót tenne, ha nem folyton azon kellene rágódnia, hogy miként szabadulhatna mielőbb a szigetről, pontosabban az apjától. Az az ember kiállhatatlan egy alak!

Nem mertem még bólintani sem, nehogy eláruljam magam, hogy nemrég fültanúja voltam egy nem éppen kellemes beszélgetésnek JJ és Mr. Thompson között, ami pontosan azt támasztotta alá, amit Nelly mondott. JJ valóban el akart húzni innen, az apja pedig tényleg szörnyű embernek tűnt.

-          Ne érts félre, nem azért akarom, hogy ti ketten összejöjjetek, hogy JJ kicsit kevésbé legyen gondterhelt. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy tulajdonképpen mindegy, kivel jár JJ, csak találjon már magának valakit – mondta Nelly, aki láthatóan nem bírt leszállni a témáról. – Nem, szerintem ti ketten szuperek lennétek együtt, és mivel mindketten szinglik vagytok, ugyan miért ne jönnétek össze?

Ugyan Nelly mindig is aktívan tolta ezt a témát, már a kezdetektől azon ügyködött, hogy JJ és én egy pár legyünk, feltűnt, hogy most a szokásosnál is jobban megszállottja volt a kérdésnek. És volt egy tippem, hogy miért.

-          Mesélj csak, Nelly, mi újság Dannyvel? – vetettem fel.

-          Jaj – nyögte Nelly, és a fejét az asztalra hajtotta. – Ne is kérdezd.

Szóval tényleg innen fújt a szél. Ezért terelte a szót rám olyan lelkesen.

-          Itt maradt végül, vagy feladta? – firtattam, mert természetesen eszem ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot.

-          Hát, kiderült, hogy egy nagynénjének az egyik közeli szigeten van kastélya. Ott lakik, és onnan jár át minden nap egy csónakkal, amelyet mások valószínűleg jachtnak neveznének – közölte Nelly, még mindig az asztalra hajtott fejjel.

Felnevettem.

-          Szerintem szuper várúrnő lenne belőled, Nelly! Látom magam előtt, ahogy ott állsz a zord skót táj közepén egy vár fokán, a vad felvidéki szél belekap a vörös hajadba, a skótkockás uszály meg csak úgy lebeg mögötted…

Nelly végre felnézett. – Neked teljesen elment az eszed. Nem megmondtam, hogy dobd ki Mrs. Graham ősrégi ponyváit?

-          Más kapva kapna az alkalmon, hogy egy ilyen gazdag és kékvérű fiú üldözi a szerelmével – mondtam, ignorálva az iménti megjegyzését. – Milyen más bizonyíték kellene a szüleinek, hogy te nem a vagyonára hajtasz?

-          Biztos azt hinnék, csak megjátszom magam, aztán meg jól kiforgatom őket a vagyonukból rögtön az esküvő után.

-          Azt hinnék? Mi ez a feltételes mód? – vontam fel a szemöldököm. – Várj egy percet, Nelly, tudnak egyáltalán Danny szülei arról, hogy a képben vagy?

-          Először is nem vagyok a képben – jelentette ki határozottan Nelly. – Másodszor…

-          Nelly? – mosolyogva oldalba böktem, hogy szóra bírjam, de ő makacsul hallgatott és az asztallapot nézte. – Nem is tudnak rólad, igaz?

-          Nincs mit tudni, hiszen, mint mondtam, nem vagyok a képben. Nem járunk Dannyvel.

-          De akkor mi volt az a nagy duma arról, hogy a szülei kitagadnák, ha veled lenne, hogy már születése óta kinézték az arisztokrata menyasszonyát, meg ilyenek? Az egészet csak feltételezed?

Nelly megvonta a vállát, és még mindig kerülte a tekintetemet.

-          Mégis mi mást gondolhatnék, Belle? Minden, amit mondtam arról a családról, a rangjukról, az őseikről meg a vagyonukról egytől egyig igaz! Szerinted mit szólnának, ha egy vasárnapi ebédre engem vinne haza Danny az óriási, labirintusszerű kastélyukba? Engem!

-          Mármint egy okos, kedves és gyönyörű lányt? – kérdeztem vissza nyugodtan.

-          Egy ágrólszakadt, szegény családból származó csórót, aki még a diplomáját sem szerezte meg! – pattant fel Nelly, és a körmét rágva körözni kezdett az asztal körül.

-          De már csak rövid idő választja el az oxfordi jogi diplomájától. Azért ez nem rossz ajánlólevél. És ha találkoznak veled, meglátják, milyen kedves, becsületes lány vagy. Nem egy szerencsehajhász.

-          Ezt nem ígérheted, hiszen még sosem találkoztál velük! – csattant fel Nelly.

-          És ha jól tudom, te sem – válaszoltam. – Szóval te sem tudhatod, hogy tényleg olyanok, amilyennek képzeled őket.

-          Lássuk be, nagyobb az esélye az én teóriámnak, mint a tiednek – makacskodott továbbra is. – Nem hiszem, hogy amint meglátnak, elalélnak tőlem és a keblükre ölelnek.

-          Lehet, hogy megrögzött sznobok, igen, de lehet, hogy elvarázsolod őket. Figyelj, Nelly, én csak annyit mondok, hogy meg sem akarod próbálni! – mondtam, felálltam, mellé léptem és a kezemet a vállára tettem, hogy magamra vonjam a figyelmét és megnyugtassam. – Ha szerinted nem ér annyit Danny, hogy legalább tegyél egy kísérletet, akkor rendben, én nem erőltetem, de ha tetszik neked a srác, akkor kérlek, ne zárd ki a lehetőségét annak, hogy semmi gond nem lesz a családjával.

Nelly jó darabig hallgatott, és reméltem, hogy elgondolkodott azon, amit mondtam. Folyton a cipője orrát bámulta, de egyszer csak felemelte a tekintetét, és mintha nem a konyhámat, hanem valami egész mást látna maga előtt, mosolyogva, halkan megszólalt.

-          Hát, Danny tényleg fantasztikus srác…

15. fejezet

No matter what they try, they won't take away our will to fight
If you shoot them down, we can make it right, we'll make it right
And up against all odds, take a thousand lives, a thousand lives

So if you shoot them down, we can make it right, we'll make it right

 

Lionhearted by Porter Robinson feat. Urban Cone 

Miután befejeztem a beszélgetést Nellyvel, aki visszatért a pubba – és Danny némán könyörgő tekintete elé – a bolt felé vettem az utam, hogy feltankoljak élelemmel a következő néhány napra. Reméltem, hogy JJ lesz a pult mögött és emlékszik a korábbi ígéretére, kölcsönadja a laptopját. Nagyon tetszett a gondolat, hogy a kertben az egyik fa alatt tejeskávét kortyolgatva fedezzek fel addig soha nem látott honlapokat, böngésszek cikkeket inspirációt gyűjtve a házhoz.

A munkálatok szerintem jól álltak, egyre inkább a csinosítgatásé lett a főszerep, és ezt a részt nagyon élveztem. Persze tudtam, hogy nagy mázlim volt a házzal, hiszen ha sokkal rosszabb állapotban lett volna, egy rakás olyan munkát kellett volna elvégezni, amihez 1. biztosan szakember kell, és 2. sokba kerül. De nem volt szükség semmi ilyesmire. Nem kellett például a vezetékeket kicserélni a falban, vagy új nyílászárókat beépíteni a régiek helyett. Igaz, néhány nagyobb projektről azért mondhattam le nagyvonalúan, mert mégiscsak valaki másnak a tulajdonáról volt szó, én csupán átmenetileg laktam itt és passzióból dolgoztam a házon. Ha az enyém lett volna, mégpedig hosszú távra, biztosan alaposabb lettem volna. Mindenesetre a festéssel, a bútorok felújításával és nem utolsósorban az óriási takarítással, a legtöbb holmi kiszanálásával hatalmas változást lehetett elérni, és a szigeten sokan – különösen azok, akik elképzelhetetlennek tartották, hogy a ház menthető, és nem kell a földbe döngölni – nagyot csodálkozott az átalakuláson. Én pedig úgy éreztem, mintha Csipkerózsika elfeledett kastélyát ébresztgettem volna mély álmából. Na jó, Csipkerózsikának legfeljebb csak egy szolgálója fért volna el ebben a házban, de akkor is.

Tündérmesébe hajló gondolataimból kiabálás szakított ki. Már csak pár lépésnyire jártam Thompsonék üzletétől, és az ordítozás egyértelműen onnan hallatszott ki. Két férfi veszekedett, és az egyik hangban azonnal felismertem JJ-t, de nem volt nehéz rájönnöm, hogy a másik fél az apja, Mr. Thompson. Természetesen rögtön földbe gyökerezett a lábam, nem mertem belépni a boltba. És persze a kíváncsiságom nagyobb volt annál, semmint hogy egyszerűen sarkon forduljak és hazamenjek. Igen, bevallom, hallgatóztam.

-          Már ezerszer megmondtam, hogy amint lehet, lelépek innen, nem kell aggódnod! – mondta JJ emelt hangon. – Hidd el, ha rajtam múlna, már itt sem lennék.

Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy JJ elhagyja a szigetet.

-          Ha pedig rajtam múlna, fiam, most sem kellett volna hazajönnöd. Ha tartottad volna magad a tervhez, amelyet anyáddal kidolgoztunk neked… – felelte Mr. Thompson zsémbelődve.

-          Ja, persze, hogy fogorvos legyek? – nevetett fel keserűen JJ. – Az első perctől nevetséges ötlet volt, ezt te is tudtad. Mintha kedvem lenne mások szájában turkálni!

-          Biztos állás, biztos jövedelem, anyáddal mindig csak ezt akartuk a fiainknak. Érdekes módon a bátyádnak sikerült, és sosem panaszkodott.

-          Kyle építész lett, az istenért! Az egy remek szakma, fantasztikus karrierlehetőség!

-          Talán te is az akartál volna lenni?

JJ nem válaszolt egy darabig, aztán halkan megszólalt.

-          Én sosem voltam olyan jó a suliban, mint ő. Nekem valószínűleg nem ment volna.

-          Így van – értett egyet Mr. Thompson habozás nélkül. Ezt egy kicsit kegyetlennek éreztem. Hát, még amikor hozzátette: - Mindig is Kyle volt az okosabb kettőtök közül. De ettől te még lehettél volna jó fogorvos.

JJ megint felnevetett. Az apja viszont folytatta:

-          És most mégis mi a terved? Talán itt akarsz kisegíteni a boltban egész életedben? Pontosan ettől az élettől akartunk megóvni anyáddal! Ezen az istenverte szigeten nem dúskálhatsz a lehetőségekben! Miért nem lehet megérteni, hogy a fiainknak jobbat, többet akartunk?

Azt vártam, hogy JJ ellenkezik, mondván nem is olyan szörnyű ez a sziget. Igaz, távol van mindentől, tényleg nincs sok lehetőség, de azért közel sem a legborzalmasabb hely a világon. Jó, nekem is kicsit szűk lett volna a tér hosszú távon, sőt azt hiszem, klausztrofóbiás lettem volna, ha valaki kijelentette volna, hogy márpedig itt kell leélnem életem hátralévő részét, de mások igenis itt éltek, méghozzá nagyon boldogan.

-          Apa, csak elbeszélünk egymás mellett – jelentette ki JJ immár sokkal higgadtabb hangon. – Nem azt mondtam, hogy itt akarok maradni, épp az imént mondtam, hogy amint lehet, elhúzok innen. Csak még nem tudok, érted? De már dolgozom az ügyön, hidd el, nem fogok sokáig a nyakatokon lógni.

-          Ezt mondtad az első nap is, amikor megérkeztél. És azóta sem történt semmi. Az emberek beszélnek.

-          Hadd beszéljenek, kit érdekel? – csattant fel JJ.

-          A múltkor Mrs. Ross azzal jött ide, hogy fáj a foga és vethetnél rá egy pillantást. Anyádnak úgy kellett rögtönöznie, hogy kitaláljon valami kifogást.

-          Apa, nekem nem ciki, hogy nem váltottam valóra a nagy terveteket, és nem lettem fogorvos. Felőlem mindenki megtudhatná Pire-on.

-          És mit mondanánk? Hogy munkanélküliként itt tengődsz? – kérdezte dühösen Mr. Thompson.

-          Ezt úgy mondod, mintha egész életemben ingyenélő, link alak lettem volna! – mondta sértődött hangon JJ. Az apja nem javította ki. – Válság van, apa. Nem én vagyok az egyetlen, aki elveszítette az állását. És gyanítom, nem az egyetlen, akinek össze kellett húznia magát kicsit és ne adj’ Isten haza kellett költöznie a szüleihez. Átmenetileg – tette hozzá gyorsan, gyanítom Mr. Thompson arckifejezését látva.

Egy ideig csend volt, aztán megint JJ szólalt meg.

-          Nézd, apa, ha ez nektek ekkora gáz, elmegyek még ma. Majd kitalálok valamit, meghúzom magam máshol.

-          Nem az a probléma, hogy itt vagy, fiam. Hanem az, hogy ez azt jelenti, kudarcot vallottál. És egy szülőnek fáj látni, ha kiderül, hogy bár annyit dolgozott a gyerekéért, az egész hiába volt.

Ezután már egyikük sem szólt semmit.

És nekem nyilvánvalóan egyáltalán nem volt kedvem bemenni a boltba, mert akármelyikük is maradt ott kiszolgálni a vevőket, nagyon fura lett volna. Bár talán ha JJ lett volna ott… Szívesen megvigasztaltam volna, vagy legalább csak átöleltem volna, de úgy éreztem, nem állunk olyan közel egymáshoz, még annak ellenére sem, hogy a múltkor a szemtanúja volt a kiborulásomnak, és ő vigasztalt. Ugyan sok mindenbe beavattam őt velem kapcsolatban, de aminek most a fültanúja voltam, valahogy jóval intimebbnek tűnt, mint bármi, amit én meséltem neki magamról. Anyám vélhetően bennem is csalódott, én sem értem fel a várakozásaihoz, de azért nekünk sosem voltak ilyen vérre menő veszekedéseink. Mi nem ordítoztunk egymással, és anyám sosem vetette nyíltan a szememre, hogy mennyire csalódott bennem.

Azért ez durva volt. És tegyük hozzá, elvileg ezt nekem nem is lett volna szabad hallanom, úgyhogy nem mehettem be csak úgy JJ-hez.

Így aztán eldöntöttem, hogy egyelőre tej nélkül iszom a kávémat, és szép lassan visszasétáltam a házamhoz. Azzal biztattam magam, hogy talán egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és akkor JJ maga meséli el nekem a történteket. Én pedig ott leszek, hogy jó szorosan átöleljem.

14. fejezet

Szökőnap. A tél utolsó napja. Új fejezet.

So if you're looking for devotion
Talk to me
Come with your heart in your hands
Because my love is guaranteed

Show Me Love by Sam Feldt feat. Kimberly Anne

 

-          Hát, mindenesetre ez megmagyarázza, hogy miért járt bottal JJ, amikor a legutóbb beugrottam a boltba – somolygott Nelly a kávéscsészéje felett, amikor legközelebb a kertben töltöttük jól megérdemelt szünetünket, miután lefestettünk pár régi szekrényt, amelyeket az egyik hálóba szántam. Az emeleti ablakok tárva-nyitva voltak, hogy a kellemes nyári melegben mielőbb megszáradjanak, és a festékszag minél könnyebben távozhasson a házból.

-          Úristen, Nelly, micsoda? Bottal jár?! – meredtem Nellyre, akinek épp akkor meséltem el a sztorit JJ-ről meg a tetőmről.

Nelly pár másodpercig csak nézett rám, majd amikor már épp rászántam magam, hogy kirázom belőle a választ, elnevette magát.

-          Jaj, Belle, téged olyan könnyű ugratni! JJ-nek kutyabaja, nyugalom! Esküszöm, ha nem mondod, sosem mondtam volna meg, hogy munkabaleset érte – kacagott még mindig, láthatóan jót mulatva azon, hogy mennyire megrémültem.

-          Gonosz vagy, Nelly – jelentettem ki, és lehunytam a szemem, hogy élvezzem a simogató délutáni napsütést az arcomon.

-          Kicsit – hagyta helyben Nelly. – De legalább tudom, mennyire aggódsz JJ-ért. Közel sem hagy hidegen a srác.

-          Csak szörnyen bántott volna, ha azért sérül le komolyan, mert nekem akart segíteni. Úgy éreztem volna, hogy az én hibám.

-          Szóval, ha mondjuk az én tetőmről potyogott volna le, akkor nem érdekelne a dolog?

-          Először is: nem. Másodszor pedig, nem a tetőről esett le. Csak annak a nagy fának az egyik alsó ágáról – mutattam még mindig behunyt szemmel a fa irányába.

-          Oké… - válaszolta Nelly, de tudtam, hogy nem hitt nekem.

Nagy levegőt vettem, kinyitottam a szemem, és felé fordultam:

-          Rendben, egyszer s mindenkorra tisztázzuk a helyzetet, Nelly.

Nelly komolyságot tettetve – és a mosolyát alig visszafojtva – figyelt.

-          Nem érdekel JJ. Mármint úgy nem, ahogy gondolod. Még pár napja elég bunkó volt velem, emlékszel. Igaz, hogy most kedves, de ettől még nem estem hasra. Barátnak oké, de ennyi. És annak is csak addig, amíg itt vagyok.

-          Jó – bólintott Nelly.

-          Nem hiszel nekem. – Nem is kérdés volt, hanem ténymegállapítás.

-          Én abban hiszek, hogy ez egy folyamat, Belle. Eleinte idegenek voltatok, aztán megismerkedtetek, lassan barátok lesztek, és…

-          És ennyi.

-          Nem biztos, hogy ott a folyamat vége.

-          De. Mert véget ér a nyár. És nem mondom, hogy általánosságban véve nem vagyok vevő a nyári kalandokra, mert igenis az vagyok – közöltem, és egy pillanatra visszarévedtek a gondolataim Barcelonába és Marco jachtjára… - de nem most. Most itt a ház – mutattam az épületre. – Nekem ez óriási dolog, Nelly. És nincs szükségem másra. Ez a projekt bőven kitölti az életem.

-          Értem – sóhajtott Nelly lemondóan. Aztán felcsillant a szeme, ahogy láthatóan eszébe jutott még valami. – De ki mondta, hogy JJ csak nyári flört lenne?

-          Ó, Nelly – hanyatlottam vissza a székbe, és ismét lehunytam a szemem, hogy napozzak kicsit.

-          Miért? Láttam, hogy néztél rá az első nap, amikor megérkeztél Pire-ra. Majd’ kiestek a szemeid.

-          Igen. Nem tagadom, hogy bejön.

-          Na, látod!

-          De ennyi, Nelly! – emeltem fel teátrálisan a kezeimet. – Tetszik, jó lenne kalandnak, de ahogy mondtam, most nincs szükségem ilyesmire. Talán ha máskor, máshol találkoztunk volna… talán. De itt és most én erre nem vagyok nyitott.

-          Hát, jó – legyintett Nelly, és láttam rajta, hogy feladta. Azt viszont nem tudhatta, hogy kettőnk közül ő volt az egyetlen, akit eredményesen sikerült meggyőznöm, hogy nem kérek JJ-ből. Mert őszintén én nem hittem saját magamnak.

Mindenestre Nellynek csakhamar kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az én – nem létező – szerelemi életemmel foglalkozzon. Amikor másnap bementem a pubba, hogy benézzek hozzá vásárlás előtt, fura látvány fogadott. A bárpultnál egy huszonéves srác ült, pontosan olyan, amilyennek az ember egy jólfésült, klasszikus brit srácot képzel. Elegáns volt, élére vasalt nadrággal, inggel, kötött pulcsival, ahogy kell. A szomszédos bárszéken bőrtáska és egy gondosan összehajtogatott zakó hevert. Egy fiatal gentleman, egy klisé. Bár meg kell hagyni, meglehetősen jóképű klisé. Világosbarna, kicsit hullámos haj (természetesen a kinti, tengeri szél ellenére makulátlan frizura), és amennyire láttam, kék szemek, na és persze arisztokrata arcvonások. Bár lehet, hogy az utóbbit csak képzeltem.

Szóval a srác cseppet sem törődött az elé tett korsó sörrel, amelyről már eltűnt a hab, hanem csak folyamatosan követte tekintetével Nellyt, aki önmagához képest is jobban pörgött. Hol poharakat mosogatott, törölgetett, hol felszolgált, hol csapolt, hol meg eltűnt pár pillanatra a hátsó helyiségben. Na, szegény fiúk akkor addig nézte az ajtót szomorú kutyaszemekkel, amíg Nelly vissza nem tért. Aki ilyenkor olyan képet vágott, mintha csalódott volna, hogy a srác még mindig nem adta fel, hanem kitartóan ücsörgött a pultnál.

Aztán amikor Nelly kiszúrt engem, megkönnyebbült arccal jött oda hozzám. Leültem az egyik asztalhoz, közel az ajtóhoz. Én is a pulthoz szoktam, mert úgy egyszerűbb beszélgetni Nellyvel, de most nem akartam az idegen közelébe kerülni.

Nelly szó nélkül hozta a szokásos kávémat, és lehuppant mellém az asztalhoz. Mivel alig voltak a pubban, és tartottam tőle, hogy a srác kihallgathatja a beszélgetésünket, megkérdeztem:

-          Nem tudsz egy kis szünetet tartani?

-          Dehogynem – vágta rá Nelly, és már kinn is voltunk az épület előtt, letelepedtünk egy padra.

-          Daniel Alexander Charles Ashcroft. Ha az apja egyszer majd meghal, megkapja a neve elé a Lord címet is – közölte Nelly.

-          Tessék?

-          Gondolom, arra vagy kíváncsi, ki az a fickó odabenn.

-          Hát, megfordult a fejemben – vallottam be, miközben a kávémat szürcsöltem. – Igazán lenyűgöző neve van.

-          Az.

Egy darabig vártam, de úgy tűnt, Nellynek nem volt több hozzáfűznivalója a témához. Én persze nem hagytam annyiban. Ez volt a minimum, amiért ő állandóan a JJ-témát tolta nekem.

-          És mit kell tudni róla a nevén kívül? Nem idevalósi, ugye?

-          Dehogy! – nevetett fel Nelly, mintha ez lett volna a világ legnevetségesebb felvetése. – A családja Kentbe való. Ott van a kastély, az uradalom, meg minden…

-          Az uradalom – ismételtem. – Úgy hangzik, mintha egy Jane Austen-regényből lépett volna elő.

-          Valószínűleg így is van. Egy igazi Mr. Darcy. Gazdag, jóképű, meg ilyenek.

-          És akkor te lennél Elizabeth Bennett?

-          A szegény lány? Ja.

Tudtam, hogy Nelly nagyon nem érezte jól magát. Nem csak abból, hogy finoman szólva nem volt jó kedve, hanem hogy csak tőmondatokban beszélt, és egyfolytában a kikötőben ringatózó hajókat figyelte, mintha valami szörnyen izgalmas történt volna a fedélzetükön. Pedig nem.

-          Nem értem – vallottam be.

Nelly nagy levegőt vett, és igyekezett minél gyorsabban elhadarni a dolgok állását:

-          Dannyvel Oxfordban ismerkedtem meg, ő is jogot tanul, mint én. Csakhogy míg én ösztöndíjjal, meg a szüleim évtizedek alatt összekuporgatott pénzéből teszem mindezt, ő azért, mert már vagy ötezer évvel ezelőtt az ősei is odajártak. Míg én örülök, ha van annyi pénzem, hogy nem gabonapelyhen élek a koleszben, az ő szülei súlyos pénzeket adományoznak az egyetemnek, csak mert ez a családi szokás. Az apjának helye van a parlament felsőházában! A családfáját kábé az ősemberekig vissza tudja vezetni. A hétszáz szobás kastélyukban minden fal a felmenői portréival van kitapétázva. Ő az, akire azt mondják, hogy ezüstkanállal a szájában született.

-          Szóval van köztetek pár különbség.

-          Mármint úgy érted néhány szakadék, igaz? Van.

-          És?

-          Mit és? – nézett rám meglepetten Nelly.

-          Tetszik neked? Mert gondolom, te neki igen, ha miattad idejött Pire-ra. És le sem bírja venni a szemed.

-          Az nem számít, hogy tetszik-e nekem. Fényévekre vagyunk egymástól, annyira különböző kasztban tartozunk, hogy kizárt, hogy valaha is bármi történjen közöttünk.

-          Fura, hogy ezt mondod – vontam fel a szemöldököm.

-          Miért? Szerinted nem így van?

-          Hát, van egy olyan érzésem, hogy volt egy kis túlzás abban, ahogy leírtad a srác életkörülményeit, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy meglepődtem, sőt sokkot kaptam attól, hogy ez téged zavar. Annyira belevaló, optimista csajnak ismertelek meg, hogy nem hittem volna, hogy az ilyesmi eltántoríthat, ha tényleg bejön neked Danny.

Nelly sóhajtva lehuppant egy italos ládára az ajtó közelében.

-          Nem Danny a gond. Ő egy tüneményes fiú, okos, kedves, vicces, és láttad milyen veszettül jóképű? – tette fel a költői kérdést, miközben ábrándozva meredt a kék égen úszó felhőkre. Elmosolyodtam, annyira látszott Nellyn, hogy fülig szerelmes. Új oldaláról ismertem meg, és hihetetlen módon a korábbinál is jobban megkedveltem.

-          Akkor mi a baj? – kérdeztem, sajnálva, hogy félbeszakítottam a boldog merengését.

-          A családja, a vagyona, a nemesi címe… - sorolta keserűen. – Az emberek azt hiszik, mekkora boldogság a herceg fehér lovon. Milyen romantikus, ha eljön és megmenti a szegény lányt, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Minden tündérmesében ez van, nem? Csakhogy a mesékben nincsenek apósok és anyósok, akik hallani sem akarnak rangon aluli menyről, akik folyton csak kötelességekről meg felelősségről papolnak, mindenről, amit a mérföldes családfa és a pénz jelent. Hogy a fiuknak már magzatkorában meg volt tervezve élete minden perce, és a tervnek nem része egy szürke, csóró lány, vagy akár a szerelem.

Összeszorult a szívem. Ismeretlenül is meggyűlöltem a srác szüleit. Nem annyira azért, mert nyilvánvalóan Nelly és Danny boldogságának útjába álltak, hanem mert miattuk Nelly szürke, csóró lánynak tartotta magát. Ez az életvidám, csupa szív lány, aki az alatt a pár hét alatt, amióta ismertem, több segítséget, támogatást és szeretet adott nekem, mint addigi életem során bármelyik barátom!

                Leültem Nelly mellé és megfogtam a kezét.

-          De ha Danny és te… ha ti összetartoztok, akkor harcolnotok kell. Ez a 21. század, a fenébe is, nem a középkor! És ha Danny itt van, akkor kétségkívül kész megküzdeni érted, értetek, nem? Ráadásul téged nem olyan fából faragtak, hogy ennyiben hagyd a dolgot, téged nem lehet ilyen könnyen eltántorítani – mosolyogtam biztatóan.

-          Azért ne szaladjunk ennyire előre, Belle. Nem véletlenül nem meséltem neked még Dannyről. Nem is járunk vagy ilyesmi. Csak randiztunk párszor. Ő többet akar, azt szeretné, hogy a barátnője legyek, de én nem akarom. Ezért van itt. Könyörögni, hogy adjak neki esélyt.

-          És te nem akarod?

-          Ez annyira nehéz! Mármint olyan nagy harc lenne, és én nemcsak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg bele tudok-e állni ebben a folyóba árral szemben, hanem abban, sem, hogy egyáltalán akarok-e. Ez sosem lenne egy egyszerű kapcsolat. Mi van, ha ő az igazi, halálosan egymásba szeretünk, összeházasodunk, gyerekeink lesznek, de őt a szülei kitagadják, elveszíti a családját, a gyerekeink sosem ismerik meg a nagyszüleinket? Akármilyen boldogok lennénk, mindig beárnyékolná a boldogságunkat ez az egész. És mi van, ha Danny egy idő után meggyűlölne engem mindezért, hiszen végtére is én lennék az oka mindennek.

-          Oké, Nelly, állj, azt hiszem, egy kicsit megint előreszaladtál. Sok lehetőség van. Mi van, ha kiderül, Danny nem az igazi? Le van a gond. Mi van, ha tényleg egy pár lesztek, viszont a szülei egy idő után beletörődnek a dologba, minden szép és jó lesz.

-          Mi van, ha nem? Jobb megelőzni a bajt – hajtotta le a fejét Nelly megadóan.

-          És mi van, ha tényleg ő a nagy ő? Hagynád elfutni a tökéletes szerelem lehetőségét a szülei miatt? – kérdeztem, miközben igyekeztem a szemébe nézni. De Nelly nem válaszolt, csak a cipője orrát bámulta.

Felkeltem, szembefordultam vele és előadtam a javaslatomat.

-          Figyelj, Nelly, én azt mondom, adj magadnak egy kis időt. Nem küldd el Dannyt. Azért az igazán nem semmi, hogy idejött miattad! Szerintem ő biztosan komolyan gondolja a dolgot. Van egy olyan érzésem, hogy neked kapóra jött ez az állás a fogadóban, Pire-on eltűnhettél egy időre Danny elől, igaz? – nevettem, és Nelly egyetértően bólintott. – Talán sok éjszakán át őrlődtél a helyzet miatt, talán nem, én az utóbbira tippelek, tekintve, hogy sosem szóltál egy szót sem róla, valószínűleg ez is a része volt a tervnek, hogy még csak ne is gondolj rá, felejtsd el minél előbb. – Vártam egy kicsit, és Nelly ismét bólintott. Egész jó voltam ebben. – Hát, a dilemma, amelyet igyekeztél ignorálni, most személyesen jött utánad. Ez van. Kénytelen leszel gondolkodni rajta. Legalább pár napot, rendben? Ha gondolod, küldd el most Dannyt, de adj neki egy határidőt, amikorra meghozod a döntésedet és visszajöhet, hogy megbeszéljétek. Na, mit szólsz?

Nelly egy darabig hallgatott. Még mindig lehajtotta a fejét, úgyhogy nem tudtam olvasni az arcáról sem. Aztán végre felnézett rám. A szeme totális tanácstalanságról árulkodott.

-          Az biztos, hogy a fogadóban nem maradhat. Teltház van. Azaz nincs, de neki ezt mondom. Nem akarom, hogy szem előtt legyen, amíg gondolkodom.

-          Még a végén rossz irányba befolyásolna? – vigyorogtam. – Nekem van vendégszobám.

-          Jó, szállásold csak el nyugodtan, de akkor nem látogatlak meg többet – jelentette ki Nelly ellentmondást nem tűrve.

-          Igaz is, útban Pire láttam pár cuki panziót a szomszédos Turner Islanden – feleltem mosolyogva.

Nelly végre visszamosolygott. Aztán felállt, odalépett hozzá és átölelt.

-          Köszönöm. Igaz barát vagy – súgta a fülembe.

-          Ugyan már – válaszoltam. – Örülök, hogy végre viszonozhatom egy picit mindazt, amit tőled kaptam.