24. fejezet

Itt is a következő fejezet, extra hosszú, ahogy ígértem. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, különösen a végéhez ;)
Jó szórakozást!

These are the nights I won't get over
These are the songs I won't forget
And these are the places we grew up
And these are the people that I love
These are the days
That we'll talk about when we say
Those were the days

Those Were the Days by Marc Scibilia & StadiumX

Késő délután megérkeztek a vendégeim, három pár: Katie és George, Joley és Nick, továbbá nem utolsósorban Nelly és Danny. Az estebéd hivatalos célja a szép idő kihasználása volt egy grillezésre, a nem hivatalos pedig az, hogy jobban megismerjük Nelly hódolóját. Róla eddig csak annyit tudtam, hogy egy gazdag arisztokrata család sarja, egy szimpatikusnak tűnő, mindig elegáns srác, aki valósággal csüng Nellyn. A többiek pedig valószínűleg még ennyit sem tudtak róla.

                A grillezés Nick ötlete volt, és George lelkesen betársult mellé, bizonygatva, hogy ők, az igazi amerikai srácok majd megmutatják brit barátnőiknek, hogy milyen is egy igazi barbecue. Felvontam a szemöldököm az ötlet hallatán, mert sehogy sem tudtam elképzelni Nickről, hogy képes lenne begyújtani egy grillt. Még azt sem, hogy meg tudná különböztetni a grillsütőt egy mosogatótól. Manhattanben sosem grill partikra jártunk. De kiderült, hogy mióta az apjával az elmúlt hónapokban sokat javult a kapcsolata, gyakran grilleztek a Hamptonsban lévő nyaralójukban. Joley megsúgta, hogy néha még Nick anyja is betársult hozzájuk.

                Szóval a fiúk utasításainak megfelelően beszereztem több tonnányi különféle húst Mr. Thompson boltjából (mikor is ugye összefutottam JJ-vel), és miközben a srácok a grillel foglalatoskodtak, mi lányok az asztalnál ülve zöldségeket pucoltunk és aprítottunk a salátákhoz. Nelly és Danny késett.

-          Pár hónapja nem gondoltam volna, hogy ezek ketten ilyen nagy egyetértésben fognak grillezni – jegyezte meg Joley, és csodálkozásában még a hagymát is elfelejtette tovább pucolni.

-          Na igen, én is épp erre gondoltam – csatlakozott Katie a másik oldalamon, és ő is ámuldozva méregette a fiúkat, akik még csak a ki tudja honnan előkerített grillsütő begyújtásával voltak elfoglalva.

-          Miért? Úgy néznek ki, mint ha ezer éve a legjobb haverok lennének – mondtam, mire a két lány elnevette magát.

-          Azok ott? Múlt ősszel még összeverekedtek Bob kocsmájában – vigyorgott Joley.

Ledobtam a zöldséghámozót és mindkét kezemet a magasba emeltem.

-          Hogy mi? Kizárt! Ők? Verekedtek? Egymással? És itt? Lenn a pubban? – hüledeztem.

A lányok most már az én döbbenetemen mulattak.

-          Hát, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a verekedés csak annyiból állt, hogy George behúzott egyet Nicknek – magyarázta Joley.

-          De Nick kezdte, csak nem találta el George-ot – tette hozzá Katie, én meg csak kapkodtam a fejem.

-          Igen, Nick akkoriban sajnos kicsit sokat ivott – húzta el a száját Joley.

Sejtettem, hogy mindennek Nick egykori barátnője, Michelle halálához lehetett köze.

-          Szerencsére nem fajult el jobban a dolog – folytatta a történetet Joley. – És amikor Nick jobb passzba került…

-          …köszönhetően Joley-nak – szúrta közbe Katie, mire a lány a másik oldalamon elpirult, majd folytatta:

-          Szóval azóta egész jól összehaverkodtak.

Ekkor megnyikordult a kapu, és felbukkant Nelly és Danny. Utóbbi megint inget és a vállára vetett pulcsit viselt, igaz, legalább az inge ujját feltűrte (azaz gondolom, felhajtogatta), és farmert húzott. Kicsit furán festett mellette Nelly, akinek gesztenyeszínű haja ugyan már valamivel visszafogottabb külsőt kölcsönzött, mint a korábbi tűzvörös, de a rojtos szélű és lyuggatott farmer sortja, fekete, valamelyik punk együttest éltető pólója, erős sminkje és ezeregy karkötője a csuklóján még mindig meglehetősen feltűnő jelenséggé tette. Különösen Danny mellett. Viszont ez láthatóan nem zavarta az újdonsült álompárt, mert kéz a kézben érkeztek. Miután Nelly mindenkinek bemutatta a párját, letelepedett mellénk az asztalhoz, Danny pedig kinyitott egy üveg bort.

-          Milyen kár, hogy JJ nem tudott jönni – sóhajtott Nelly, én pedig látványosan forgattam a szemem, hogy Nelly már megint nem tud leszakadni a témáról. 

Amikor jött a grillezés ötlete, Nelly maga hívta meg JJ-t, de ő passzolta a bátyja érkezése miatt. Bár alighanem jobban érezte volna magát itt, biztos nem érezte volna fairnek a családjával szemben, ha nincs otthon, amikor a szeretett fiú hazatér. Ugyan sajnáltam, mert sejtettem, milyen lehetett náluk a hangulat, de szimpatikus volt, hogy vállalta mindezt a családja kedvéért.

-          Ma érkezik meg a bátyja, nem? – kérdezte Katie.

-          Igen, szerintem erről mindenki értesült már a szigeten, amennyiszer Mr. Thompson eldicsekedett vele – fintorgott Joley. – JJ érkezése előtt is ilyen volt?

-          Hát nem egészen – nevetett Nelly.

-          Tegyük hozzá, hogy JJ érkezéséről senki nem tudott – közölte Katie. – Váratlanul bukkant fel.

-          Pont, mint én tavaly – jegyezte meg Joley. – Nagyon padlón voltam, valósággal menekültem ide a nagyihoz.

-          Igen, viszont neked örült a nagymamád – mondta Katie.

-          JJ-t meg annyira utálják a szülei, hogy kezdem azt gondolni, adoptálták – mondta Nelly, és belekortyolt a borba, amelyet Danny elé tett. 

-          Ugyan, azért ez túlzás – csóválta a fejét Katie. – Nem utálják.

-          Dehogynem! – vágta rá kórusban Nelly és Joley.

-          Te még sosem hallottad, hogy beszél vele az apja? – firtatta Nelly.

-          Én csak pár napja vagyok itt, de már én is többször hallottam, ahogy leszidja szegényt – kontrázott Joley. – De miért?

-          Mert ő nem a bátyja – közölte egyszerűen Nelly. – Őt úgy istenítik, mint ha minden szeretetüket csak az egyik fiuknak adhatnák, a másikat meg már csak utálni lehetne. Talán csak annyin múlik az egész, hogy Kyle az idősebb, az elsőszülött fiú. Tuti rém maradiak Thompsonék.

-          Biztos nem segít a helyzeten, hogy Kyle elismert építész, JJ meg… ki tudja – vonta meg a vállát Katie.

-          Hát, ha a szülei boltjában segít ki, az nem túl biztató – mondta Joley.

-          Ez csak átmeneti – vágta rá gyorsan Nelly. Nyilván ő is beszélgetett JJ-vel, végül is gyerekkori barátok voltak.

Dannyre tévedt a tekintetem. Nem igazán tudta, mihez kezdjen magával, hiszen kétségkívül fogalma sem volt, kikről folyik a beszélgetés, és senkit sem ismert. Kicsit nehezteltem Nellyre, amiért így magára hagyta a barátját egy kis pletykálkodás miatt, bár annyira azért nem csodálkoztam. Amikor Danny – talán unalmában – a házat fixírozta vele szemben, odaszóltam neki:

-          Szívesen megmutatom neked a házat, Danny. Most újítom fel.

-          Tényleg? Te egyedül? – nézett rám csodálkozva.

-          Nem semmi a csaj, mi? – szólt közbe Nelly. Hirtelen feltűnt neki, hogy Danny is ott van. – Menj csak, nézz körül! – biztatta, majd visszafordult a lányokhoz, akik ezúttal a fogadósékról, Brenish-ékről beszéltek, ha jól hallottam, Joley nemrég találkozott a lányukkal, és erről számolt be éppen.

Dannyvel egymásra mosolyogtunk, hogy így le lettünk rázva, és elindultunk a ház felé. Körbejártuk a helyiségeket, és Danny őszinte érdeklődéssel nézelődött, kérdezgetett. Bevallotta, hogy egyáltalán nem ért sem a felújításhoz, sem a házakhoz úgy általában, de tetszett neki, amit látott.

-          Nem semmi, hogy ezt mind egyedül vitted véghez – bókolt a túra végén, a nappaliban állva.

-          Hát, Nelly sokat segített – mosolyogtam. – És egyébként is nagyon rendes velem, amióta csak megérkeztem a szigetre, pedig akkor találkoztunk először.

-          Igen, nagyon kedves lány – mondta Danny olyan átszellemült arccal, hogy a kedves ahhoz képest elég enyhe szónak tűnt. – Szerencsés vagyok.

-          Ő is az – feleltem, és őszintén gondoltam. Ugyan nemrég ismertem csak meg Dannyt személyesen, de nagyon kedves srácnak tűnt. A nyugalma, visszafogottsága pedig kifejezetten megfelelővé tette Nelly számára, mert nem hinném, hogy egy hasonlóan tűzről pattant emberrel kibírnák egymás mellett. Úgy tűnt, ők viszont egész jól kiegészítik egymást, már amennyire ennyi idő után megállapíthattam.

-          Köszönöm – mosolygott Danny és félszegen lesütötte a tekintetét, hogy egy másodperccel később gondterhelten emelje vissza. – Néha nem vagyok benne biztos, hogy ő is így gondolja. Mármint hogy szeretne-e egyáltalán velem lenni.

Jaj. Most én mondjam meg neki, hogy vele igen, csak a szüleitől tart? Nem beszéltek erről? Másrészt fájt látni, hogy ez a szegény srácot kétségek mardossák, miközben nincs rá oka, hiszen vele nincs Nellynek baja, sőt. Danny láthatóan megértette, hogy zavarban voltam.

-          Ne haragudj, Belle, nem kellett volna semmit sem mondanom. Nyilvánvalóan nem a te problémád, hogy úgy érzem, nem vagyok elég jó Nellynek – mondta szomorúan, és majd’ megszakadt tőle a szívem. Hogy gondolhatja ezt? Nem hagyhattam szó nélkül, még ha nem is szívesen kavartam volna be nekik.

-          Az igazság az, Danny, hogy Nelly is pontosan ettől fél, hogy ő nem elég jó neked.

-          Tessék? – nézett rám, és az arcára kiült az őszinte döbbenet. Jesszus, hogy érthetik félre ennyire egymást? Hát miről beszélgetnek ezek? Mennyit szenvedett nekem Nelly, hogy ő egy csóró lány, aki kevés Dannynek és a családjának, miközben a szívszerelme meg azon retteg, hogy ő nem elég jó Nellynek. Egek!

-          Nézd, Danny – ültem le a kanapéra, és vártam, amíg a srác követte a példám. – Nem hiszem, hogy velem kellene ezt megbeszélned, szerintem inkább Nellynek és neked tisztáznátok kéne a helyzetet. Amíg te azon aggódsz, hogy kevés vagy neki, ő éppen attól tart, hogy a köztetek lévő óriási különbségek miatt nem ér fel hozzád. 

-          Miféle óriási különbségekre gondol? – ráncolta Danny a szemöldökét, én meg legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, hogy mennyire vacak vagy egyszerűen nem létező a kommunikáció közöttük. Ennyire nem ismerik egymást?

-          Nos, úgy tudom, te egy nagy hagyományokkal rendelkező arisztokrata családból származol – közöltem, szándékosan kihagyva a piszkosul gazdag jelzőt. Danny bólintott, de az arcára volt írva, hogy nem érti, hol itt a gond. Így hát egyszerűen hozzátettem: - Nelly családja pedig egész más.

Talán túl diplomatikusan fogalmaztam, de Dannynek még mindig nem esett le a tantusz.

-          Tudom, de nekem ez nem számít – jelentette ki.

-          De neki igen. Nem akarja, hogy bárki azt higgye, a családod miatt van veled. Tudom, te nem hiszed azt, de ő nem szeretné, ha bárki más azt hinné.

Ha sosem érti meg, mire célzok, akkor sem mondom ki, hogy Nelly Danny szüleitől fél. Innentől oldják meg maguk!

-          És szerinted mit kéne tennem? – szegezte nekem a kérdést Danny. Szegény, olyan gyámoltalan tekintetet vetett rám, hogy megsajnáltam. Végül is nem tehetett arról, hogy egy kőgazdag nemesi család sarja, és Nellynek emiatt komplexusai vannak.

-          Beszéld meg Nellyvel. Keress egy alkalmas időpontot, és beszéljetek végre nyíltan, hogy ki mitől fél ebben a kapcsolatban. Mondd el neki, hogy attól tartasz, nem vagy elég jó neki, és hagyd, hogy elmondja, ő mi miatt aggódik. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen meg fogjátok tudni nyugtatni egymást és eloszlatjátok egymás félelmeit. Én mondhatom neked, Danny, hogy fantasztikusan illesz Nellyhez, mert így van, de mégiscsak az lenne az igazi, ha ő mondaná neked, nem?

-          De – helyeselt Danny.

-          Akkor beszéljetek nyíltan. És még mielőtt találkozna a szüleiddel – tettem hozzá gyorsan.

A srác egyetértőn bólogatott.

-          Köszönöm, Belle.

-          Ugyan, erre valók a barátok – kacsintottam rá, és ő végre megkönnyebbülten nevetett. 

Jóleső érzés öntött el. Szívesebben neveztem barátomnak Dannyt, akivel akkor beszéltem életemben először, mint bármelyik régi haveromat Manhattanben, akikkel éveken át jártam együtt bulizni. Fura volt, hogy nem volt fura ilyen hamar őszintén beszélgetni valakivel. És nagyon szuper volt segíteni valakinek a boldogsága megtalálásában.

Pár órával később, amikor mindenki hazament, és egyedül maradtam a házban, különös volt, hogy csend vett körül. Heteken, hónapokon át éltem itt egyedül, és ugyan voltak bőven látogatóim, mégiscsak egyedül voltam itt a legtöbbet, vagyis a csendnek megszokottnak kellett volna lennie. Most mégis olyan szokatlan volt, és nem éreztem magam jól tőle.

Mivel a srácok segítettek elmosogatni és elpakolni a vacsi után, nem volt más teendőm, mint hogy lezuhanyozzak és ágyba bújjak. Úgy terveztem, netezek még kicsit az ágyban alvás előtt. Ám amikor már pizsamában a hálószoba felé tartottam, kopogtatást hallottam a bejárati ajtón. Oké, hogy fura volt egyedül lenni, de azért nem vágytam már társaságra sem így, tizenegy felé. Viszont ha valaki ilyen későn jön, nyomós oka lehetett rá. Vagy a vendégeim közül valaki itt felejtett valamit. Más opció nem jutott eszembe, nem féltem, hogy valami rossz szándékú idegen akarna bejönni, hiszen Pire-on ilyesmi elképzelhetetlen volt.

Magamra kaptam egy kardigánt és ajtót nyitottam. A küszöbön JJ állt, és nem tűnt túl nyugodtnak.

-          Azt mondtad, bármikor átjöhetek, ha nagyon elegem van. Hát, már rohadtul elegem van.

Kedves Olvasóim!

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék a segítségére lenni az eligazodásban azoknak, akik először járnak az oldalon. Itt alapvetően három, nagyjából összefonódó, de külön-külön is olvasható történetet találtok, amelyek a kitalált Pire szigetén játszódnak. Annyit kell tudni a szigetről, hogy Skócia nyugati partjainál található, nehezen megközelíthető, picike és csodálatosan idilli hely.

A Pire-i krónikák első részében, a Floraliában, hősnőnk, a szigetért rajongó Flora leveleiből ismerhetitek meg ezt a varázslatos helyet, ahol éppen egy filmet forgatnak, Flora kedvenc színészével, Dennisszel a főszerepben. Ez az ő egymásra találásuknak a története.

A második történetben, A sziget foglyában Joley, a sikertelen zenész kényszerűségből érkezik a szigetre, amelyet mindig is gyűlölt. Úgy érzi, élete kudarcba fulladt, és képtelen kikászálódni a gödörből. Mígnem egy nap rájön, hogy tinédzserkori rajongásának tárgya, Nick szintén Pire-t választotta, hogy elbújjon a világ elől. Az ő történetük Joley palackba zárt üzeneteiből bontakozik ki.

Jelenleg pedig a harmadik történetnél járunk, az Illúziónál. Itt a hősnő Belle, egy elkényeztetett, gazdag lány, aki bizonyítani szeretne, hogy nem az a haszontalan semmirekellő, akinek az anyja tartja, ezért a nyarat mindentől és mindenkitől távol, Pire-on tölti. Arra azonban nem számít, hogy egy szinte lakhatatlanná vált házba kell költöznie. Azonban Belle vállalja a kihívást, nekilát a ház felújításának, és közben felkelti az érdeklődését a helyi boltos fia, JJ, aki körül meglehetősen sok a rejtély.

Nos, ezt a három történetet tudom ajánlani nektek. A sziget lakói és az előző történetek szereplői gyakran felbukkannak, de mint mondtam, ettől még nem muszáj mindent szép sorban olvasni. Reményeim szerint nagyon szórakoztató kikapcsolódásra számíthattok ezekkel a romantikus olvasnivalókkal.

Az oldalon emellett találtok még jó pár novellát, amelyeket az évek során különböző pályázatokra, vagy csak úgy írtam.

Végül szeretnélek megkérni benneteket, hogy mondjátok el a véleményeteket arról, amit olvastok, hagyjatok kommentet, és ha tetszett, ajánljátok az oldalt ismerőseiteknek! Köszönöm :)

23. fejezet

Ez most annyira rövid, hogy ígérem, pár napon belül jön egy hosszabb fejezet. Egy jóval hosszabb ;)

Open up your mind, clear your head
Ain't gotta wake up to an empty bed
Share my life, it's yours to keep
Now that I give to you all of me

2U by David Guetta feat. Justin Bieber

Miután Nick elment, egy jó időt még azzal töltöttem, hogy egy Üzleti terv elnevezésű üres dokumentumot próbáltam megírni a laptop szövegszerkesztőjében. Nem sikerült, a monitor sokkal később még mindig idegesítően fehéren bámult vissza rám. Morcosan csuktam össze a gépet, és próbáltam Nick tanácsára összpontosítani: adjak magamnak időt. Úgyhogy felkaptam a táskám és elindultam a boltba bevásárolni.

                Előtte még be akartam ugrani a pubba, de mivel az ablakon át láttam, hogy a pult mögött poharakat törölgető Nelly széles mosollyal magyaráz épp valamit a túloldalon helyet foglaló Dannynek, aki szerelmetes tekintettel csüng rajta, inkább egyenesen a bolt felé vettem az irányt.

                Odabent nagy bánatomra nem JJ, hanem az apja szolgált ki éppen. Amíg végzett az előttem lévő vevővel, összeszedtem pár dolgot a polcról, majd odaléptem a pulthoz, hogy fizessek.

-          Ez minden? – kérdezte szokásos morcos hangján Mr. Thompson, miközben a tételeket beütötte a pénztárgépbe.

-          Igen, köszönöm. És szeretnék érdeklődni, hogy megérkezett-e a függönyanyag, amelyet két hete rendeltem.

Mr. Thompson úgy sóhajtott egyet, hogy abban benne volt: egyáltalán nincs ínyére, hogy ezért neki most hátra kell mennie.

-          Itt van – tett le elém egy csomagot. Majd mielőtt belekukkanthattam volna, már közölte is a végösszeget, egyértelműen jelezve, hogy fizessek és távozzak. Látványos türelmetlenséggel várta, amíg összekapartam a pénzérméket a tárcámból, szóval gondoltam, cseverészek vele egy kicsit, hogy oldjam a feszültséget.

-          Hallom, nemsokára hazalátogat a nagyobbik fia, Kyle.

-          Ó, igen – felelte a férfi, és olyasmit tett, amitől egyszeriben megfagyott az ereimben a vér: elmosolyodott! Sosem láttam még ilyen hátborzongató látványt. – Kyle fiam már ma este megérkezik. Nagyon örülünk neki a feleségemmel. A nejem már napok óta süt-főz. Sajnos csak pár napra tud maradni, de mi már ettől is nagyon boldogok vagyunk. Sikeres építész, tudja? Már díjakat is nyert.

Hűha. Valamiért az volt az érzésem, hogy JJ érkezése előtt nem áradozott ennyit. Ha egyáltalán tudta, hogy jön, bár valószínűbb, hogy JJ szándékosan meglepetésszerűen toppant be, nehogy valami kifogást találjanak a szülei, miért nem jöhet ide.

Ebben a pillanatban felbukkant maga JJ is, egy láda zöldséget hozott be az üzletbe hátulról. Nem tudom, mennyit hallott Mr. Thompson dicshimnuszából, de elég frusztráltnak tűnt. Viszont amint rám nézett, felderült.

-          Szia, Belle! – mosolygott, azonban még mielőtt viszonozhattam volna a kedves üdvözlését, az apja rámordult:

-          Siess már, te semmirekellő, ne húzd itt az időt, azok a ládák nem jönnek be maguktól!

-          Igenis – húzta el a száját, JJ és Mr. Thompson háta mögött intett nekem, hogy menjek ki. Gyorsan fizettem, összepakoltam a cuccaimat, és már ott sem voltam.

JJ a bolt oldalánál várt, ahova nem nézett ablak az épületből.

-          Annyira sajnálom, ahogy apukád bánik veled – mondtam neki köszönés helyett, és mielőtt rájöttem volna, mit teszek, átöleltem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ez így kicsit talán túlzás volt, ennyire nem voltunk jóban, de JJ viszonozta az ölelést, sőt jó szorosan magához vont.

-          Köszönöm, ez jólesik. Nagyon – súgta. Nekem meg az esett jól, hogy így álltunk ott, de szerencsére ezt nem mondtam ki hangosan. Viszont amikor vége szakadt az ölelésnek, emlékeztettem:

-          Az ajánlatom természetesen áll. Bármikor átjöhetsz hozzám, ha már nagyon eleged van.

-          Hidd el, akkor állandóan nálad lógnék – nevetett.

-          És? Hol itt a gond? – vontam meg a vállam mosolyogva, azzal felkaptam a táskám, sarkon fordultam és megindultam hazafelé. Úgy ítéltem meg, hogy ennyi kacérság még belefér. De hátra nézni, hogy lássam JJ reakcióját, nem mertem.

22. fejezet

Boldog új évet!

All alone as you look through the door
Nothing left to see
If it hurts and you can't take no more
Lay it all on me

Lay It All On Me by Rudimental feat. Ed Sheeran

Amint a múltkor is mondtam, JJ-nek valóban sikerült beültetni a bogarat a fülembe. Mióta kilépett az ajtón, gyakorlatilag csak azon törtem a fejem, hogyan is tudnám folytatni mindazt, amit Pire-on elkezdtem. Tetszett a házfelújítás, és szívesen belevágtam volna újra. Azonban nyilvánvalóan nem a szigeten. Nem hittem, hogy lett volna ház, amelyet ott a gondjaimba vehettem volna, de nem is nagyon gondolkoztam ezen, mert a korábbi terveim azon része, amely szerint a nyár végén elmegyek innen, változatlan volt. Minek is maradtam volna Pire-on?

                Bár megismertem egy csomó fantasztikus embert, igazi barátokra is szert tettem, miközben a korábbi, otthoni barátaimról kiderült, hogy annyira nem számíthatok rájuk. Viszont a családom, vagyis az anyám, nem Pire-on élt, és ha nem is voltunk a legjobb barátnők, nem szívesen maradtam volna hosszú ideig távol. Hiszen csak mi voltunk egymásnak.

                És hát Pire azért nem felelt meg sem az ideális lakhelyről alkotott elképzeléseimnek, sem az életritmusomnak. Pár hónapig nagyon jó elvoltam itt, engem is meglepett, mennyire nem hiányzott New York nyüzsgése, a felhőkarcolók, az az imádni való forgatag. Fura volt, hogy viszonylag könnyen megszoktam a szigetre jellemző csendet, a végtelen tenger látványát, azt, hogy itt nem egymás hegyén-hátán, hanem kényelmes távolságra éltek az emberek, hogy nem lehet csak úgy leinteni egy taxit, ha mennél valahova, hogy csak egyetlen bolt van, ahol bevásárolhatsz, és ha már egy picit extrábbat szeretnél az alapvető élelmiszereknél, meg kell rendelned, és nem utolsósorban, hogy az egyedüli szórakozóhely a kocsma, ahol miközben te lehúzol egy sört, melletted a nénikék teáscsészékkel a kezükben pletykálnak.

                De szentül hittem, hogy csak azért ment az átállás elég egyszerűen, mert mindvégig tudtam, hogy ez ideiglenes. Mint egy hosszúra nyúlt vakáció. Bizonyára ezért fogadtam el egy legyintéssel sok olyan dolgot, aminek pedig normális körülmények között idegesítenie kellett volna.

                Szóval nemsokára hazamegyek, ez biztos. Manhattanben azért több a lehetőség is, lássuk be. Pire-on elég hamar eljut az ember a korlátjaiig. Felújítandó ház sem volt ugye. Legalábbis más eladó vagy kiadó ingatlan nem volt a szigeten, és nem hallottam róla, hogy bárki a felújításon töprengett volna.

                Persze volt valaki, aki miatt talán maradtam volna. De az a valaki is bármelyik pillanatban leléphetett a szigetről, hiszen ezt tervezte állandóan, folyamatban is volt valami munkalehetőség, vagy mi, legalábbis ezt mondta a múltkor. És nem hittem, hogy JJ akár csak egy percig is habozott volna miattam, ha lehetőség nyílt volna arra, hogy lelépjen a szüleitől. Hiszen akkor, amikor nem kellett volna, folyton bizonytalankodott. A pikniken, amikor megcsókolhatott volna.

                Na, mindegy, azt tudtam, hogy elmegyek a szigetről. És amint visszatérek New Yorkba, szerettem volna ismét belevágni egy Mrs. Graham házához hasonló projektbe. New Yorkban biztosan milliószámra vártak a felújítandó házak. Referenciának ugyan jó lett volna a pire-i akcióm, de nem hittem, hogy bárki eljött volna az óceán túlpartjáról személyesen is körülnézni itt, mielőtt rám bízta volna a házát. Szóval össze kellett állítanom egy jó kis anyagot a házról, egy csinos kis mappát rengeteg fotóval. Mondjuk, ahhoz nem ártott volna a munkálatok megkezdése előtt dokumentálni a kiinduló állapotot. A fenébe.

                Tehát kellett egy ház… New Yorkban… vajon kit győzhetnék meg, hogy engem bízzon meg? Kiterjedt ismeretségi köröm volt ugyan, de mindenki shoppingmániás particicának tartott odahaza. A korábbi énemre én magam sem bíznám az ingatlanomat.

                Vagyis kellene venni egy házat, és az lehetne a referenciám. Viszont ehhez nagyon nagy tőke kell… kifizetni a ház árát, a felújítás anyagait, a munkákat, amelyeket én nem tudok elvégezni. Nem biztos, hogy egy újabb házzal is akkora szerencsém lenne, mint Mrs. Grahamével, ahol nem volt szükségem mesteremberekre. De honnan szedhetnék pénzt? Anyám biztos nem adna, hiszen ez nem olyan, mint amikor a téli ruhatáramat finanszírozza, mégiscsak egy házról lenne szó! A saját pénzem meg… az örökségem szépen lekötve csücsül egy svájci bankszámlán, és még pár évig csak az anyám férhet hozzá. Aki nyilván nem nyúlna hozzá, hiszen ő is egy shoppingmániás partcicának tart. És ezen még ez a nyár sem változtat. Aligha fog eljönni ide valaha is megnézni a házat… Pedig anélkül nem hinne nekem. Mondjuk, ezért nem hibáztatom, nem adtam rá túl sok okot eddigi életemben, hogy kötelességtudó, felelősségteljes, szorgalmas lánynak tartson.

                Ah, milyen egy ördögi kör ez! Ahhoz, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan, amilyen voltam, kellene egy kis kezdő lökés, azt viszont nem kaphatom meg, mert mindenki olyannak ismer, amilyen voltam, de már nem vagyok. Azt hiszem. Én is belezavarodtam. De hogy kezdjek így új életet?

-          Mitől vagy ilyen gondterhelt, kicsi lány? – dugta be a fejét a konyhámba Nick. Az asztalnál ültem, előttem a felnyitott laptop, én pedig épp elkeseredetten vertem az asztallapba a fejem. Néhány mondatban vázoltam neki a dilemmámat. Elgondolkodva nézett rám. – Ó. Hát ez tényleg nem egyszerű. De azt mondtad, csak most kezdtél el gondolkozni ezen az egészen, igaz? – várakozón nézett rám, és én bólintottam. – Akkor adj magadnak időt. Ha tényleg belevágsz ebbe az egészbe, ha úgy érzed, megtaláltad a hivatásod és mindent megtennél, hogy beindítsd a dolgot, akkor nem várhatod, hogy két másodperccel az isteni szikra kipattanása után már kész terveid legyenek.

-          Nem? – kérdeztem vissza megkönnyebbülve.

-          Figyelj, még én sem igazán találtam ki, mihez kezdjek az életemmel. Apám szerintem változatlanul azt reméli, hogy visszamegyek az egyetemre, de szerencsére nem mondja ki. Mert tuti nem is fogok – vigyorgott. – Jolie szerint a rajzolással kéne kezdenem valamit, de még nem találtam ki, mit.

-          Ez jól hangzik – mosolyogtam. – Mindig is tetszettek a rajzaid. Mármint az a kábé két darab, amelyet láthattam, mert mindig dugdostad mindenki elől.

-          Sosem hittem, hogy érnének bármit is. De Jolie folyton azzal nyaggat, hogy kezdjek velük valamit. És valószínűleg igaza van.

-          Oké, kössünk alkut – ajánlottam. – Mostantól mindketten azon törjük a fejünket, hogy miként építsük fel új karrierünket. Azaz az első karrierünket. Részletesen kidolgozzuk a terveket. Rendben? – nyújtottam felé a kezemet.

-          Nincs határidő? – habozott, mielőtt belecsapott volna a tenyerembe.

-          Nincs, de azért jó lenne, ha még ebben az életben összejönne.

Nick nevetve rázott kezet velem.

-          Úgy látom, neked is jót tett, hogy eljöttél Manhattanből, Belle. Nézz csak ránk, gondoltad volna pár éve, hogy egy aprócska, világvégi szigeten ücsörögve gondolkozunk majd azon, hogy hódítsuk meg a világot? Mármint munkával – kacsintott.

-          Szóval szerinted ezen múlik? – néztem rá szkeptikusan. – Csak ki kellett szakadnunk, és máris szárnyalunk? Ez lenne az igazi énünk?

-          Hű, nagyon filozofikus hangulatban vagy ma. Mennyit aludtál? – vigyorgott ismét Nick. – De komolyra fordítva, csak normálisabb, hogy olyasmiken agyalsz, hogy vállalkozást indítanál, házakat újítanál fel kemény munkával, mint azon, hogy hova indulj bulizni ma este. Persze az sem rossz, de régen csak arról szólt az életünk.

-          Akkoriban nem tartottam azt olyan rossznak, sőt – vallottam be. – Azonban egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy pár hét múlva visszamenjek, és mindent ott folytassak, ahol a nyár előtt abbahagytam. Amúgy ez már csak azért is kizárt, mert az egykori barátaim kivetettek maguk közül – közöltem drámai hangon, hogy ezzel a pátosszal leplezzem, mennyire fájt ez még mindig.

-          Ezt meg hogy érted? – vonta fel a szemöldökét Nick.

-          Egyszer nagyon vacakul éreztem magam itt, és megpróbáltam felhívni pár barátomat. Egyik sem akart hallani rólam. Személyes sértésnek vették, hogy olyan hirtelen eljöttem. Kivéve Priyát. Neki sem tetszik, de ő legalább még beszél velem.

-          Mert kábé ő az egyetlen viszonylag normális csaj a baráti körödből.

-          Hé! – bokszoltam Nick karjába.

-          Talán nincs igazam?

Elgondolkodtam.

-          De. Valószínűleg igen. De akkor sem fair, hogy ilyenek.

-          Legalább tudod, kire számíthatsz – vonta meg a vállát Nick. Kérdő tekintetemre bólintott. – Igen, ezen én is átmentem, amikor Michelle meghalt.

-          Sajnálom.

Nick legyintett.

-          Tényleg úgy gondolom, hogy jobb tudni, kik állnak mindig melletted. Akkor is, ha baj van, akkor is, ha olyasmit kell tenned, ami nekik nem tetszik. Manhattanben szinte minden kapcsolat felszínes. De mit is várhatnál azoktól a barátoktól, akikkel gyerekkorod óta csak bulizni jártál? Miért várjuk el, hogy szimplán beszélgetni is lehessen velük? Szerintem teljesen természetes, hogy amíg mi is ilyenek voltunk, ilyen emberek vettek körül, rájuk volt szükségünk, most viszont megváltoztunk, és már másfajta barátokat igényelnénk. De szerencsére itt Pire-on vannak ilyenek. Mi az? Miért bámulsz rám így? – nevetett zavartan.

-          Mert másra sem tudok gondolni, mint hogy igazad van.

-          Köszi – nevetett láthatóan még mindig zavarban. – Örülök, hogy itt vagy, Belle, láthatóan neked is jót tett Pire.

-          Talán mindenkinek ide kellene jönnie egyszer.

-          Á, a legtöbben menthetetlenek – rázta meg a fejét. – Másokra nem biztos, hogy így hatna ez a hely. De rád… végül is Priya után te vagy a második legnormálisabb csaj Manhattanben.

-          Na, húzz innen, Donnelly, inkább az új hivatásomon gondolkodom, mint hogy a sértegetéseidet hallgassam – nevettem és az ajtó felé intettem.

Nick vigyorogva felkelt és búcsúzóul egy puszit nyomott a fejem búbjára.

-          Azért ne mindig csak a munkára gondolj, Belle.

-          Te viszont néha gondolj arra is, mihez kezdesz a szuper rajzaiddal – kiáltottam utána, ahogy kiment. Ő hátrafordult és engedelmesen szalutált. Mosolyogva nyitottam fel ismét a laptopomat. Nicknek igaza volt. Szerencsére fantasztikus barátaim vannak Pire-on.