37. fejezet

- Mondd, te teljesen megőrültél? – rontottam George-nak így, hogy a barátnőm felől megnyugodhattam, és immár minden energiámmal ráförmedhettem.
- Most mi bajod? – kiáltott fel George sértődötten.
- Észrevetted te egyáltalán, hogy Katie ott ült melletted? Hogy mondhattál ilyet az ő jelenlétében?
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte George, szemmel láthatóan még mindig nem fogva fel, mit is vétett.
- Katie bízott a kapcsolatotokban, még ha csak pár napos is! – kiabáltam. – Te meg épp most vallottad be neki, hogy csupán játszadozol vele. Ha vége a nyárnak, vége a nagy szerelemnek is, ugye? Miért nem voltál képes te is legalább szépíteni az igazságot, mint Dennis?
- Hé-hé, engem most miért keversz bele? – hökkent meg Dennis. – Na mindegy, ezt majd később megbeszéljük – legyintett, s azzal George-hoz fordult: - Figyelj, haver, Flora-nak igaza van. Ha te nem látod Katie-n, mennyire szeret téged, akkor minden kétséget kizáróan vak vagy.
- De hát én is szeretem! – méltatlankodott George. – Sőt, biztosan állíthatom: életemben először ki merem jelenteni, hogy valóban szerelmes vagyok. Nem is értem igazán, mi történik velem. Ilyet még sosem éreztem, az egyszer biztos. Tényleg – azzal esküre emelte a kezét.

Dennis bólogatott.

- Rendben. Akkor tisztázzuk: Katie szeret téged, igaz? – sandított rám, várva a beleegyezésemet.

Határozottan biccentettem egyet.

- Tehát ő szeret. És te is őt. Nagyon – nézett ismét George szemébe.

Ő is bólintott.

- Remek. Tehát mindketten szeretitek egymást, hol itt a probléma? Világéletedben vándoréletet éltél, hát most itt az alkalom, hogy kipróbálj egy új helyet. Itt van a lány, akit szeretsz, ezzel egyik nagyváros sem veheti fel a versenyt. A buli meg a pörgés nem fogják őt pótolni, hidd el nekem.
- De mi lesz a munkámmal?
- Arra az évi párszor néhány hetes forgatásra elutazol. Azután hazajössz. Ide.

Szegény George még mindig nem úgy festett, mint akit épp az imént győztek volna meg. Szerencsétlen srác úgy ült ott, mint vádlott a bíróságon, akire épp most szabták ki az életfogytiglant.

De hát mit is vártunk mi tulajdonképpen tőle? Hogy egyik pillanatról a másikra feladja egész korábbi, jól megszokott és feltehetően jól bevált életmódját egy olyan lány kedvéért, akit hihetetlenül rövid ideje ismer? Igen, mi ezt a lehetetlent kívántuk tőle.

Dennis és én tanácstalanul néztünk egymásra. Csalódottan biggyesztettem az ajkam és nagyot húztam a poharamból, jelezve: én már lemondtam az ügyről.
Dennis azonban még nem.

- Most aztán alaposan rád ijesztettünk, mi? – vigyorgott megszeppent kollégájára, aki hevesen bólogatott. – Na, jól van – folytatta. – Figyelj csak. Csupán azt szeretném, ha kipróbálnád. Mi hamarosan befejezzük itt a forgatást és elhúzunk. Te maradj itt, töltsd Pire-on a jól megérdemelt szabadságodat. Mindössze néhány hetet. Nem azt mondom, hogy rögtön költözz ide, az előbb talán kicsit rosszul fogalmaztam. Csak adj egy esélyt a dolognak. Aztán majd meglátod. Rajtad áll. Én pusztán figyelmeztetni akarlak, hogy ha most hagyod kicsúszni a kezeid közül a lehetőséget, akkor esetleg egy életre megbánhatod, és örökké kínozni fog a kérdés, hogy mi lett volna, ha…

Mindketten George-ra szegeztük a tekintetünket, figyelve a válaszát. Végül megadóan hajtotta le a fejét, majd hozzám fordult:
- Hol van Katie?

A tömegen túl, a tengerpartra mutattam. A beszélgetés alatt ugyanis azért mindvégig szemmel tartottam barátnőmet, nehogy baja essék. És ő ott üldögélt egy nagyobbacska sziklán, Mrs. Borgh-gal az oldalán.

George felállt és nagy sóhajtozások közepette elindult felé.

- Csodálatos voltál – mosolyogtam Dennis-re.

Mindazonáltal nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ezt a kis prédikációt akár saját magának is előadhatná. „Talán már meg is tette” – reménykedtem. Dennis nem szólt semmit, csak magához húzott és hosszú csókot nyomott a homlokomra.

A nap további része már éppolyan fantasztikusan telt, mint ahogyan kezdődött. Katie és George kéz a kézben tértek vissza hozzánk, az arcukon táncoló derültség minden kétséget kizáróan arról árulkodott: elrendezték az ügyet egymás között.

Miután minden fellelhető falatot és itókát végigkóstoltunk, még arra is könnyedén ráálltunk, hogy a mulatozásra hívogató muzsika csábításának ne álljunk ellen, s hamarosan a felhőtlenül jókedvű helybéliek, valamint a közeli szigetekről érkezettek társaságában ropjuk a fülbemászó, vidám zenére. Meglehet, még sosem nevettem annyit, mint azon a napon. Az elvétett tánclépések, a kedves szavak, az összetalálkozó ujjak, a huncut szemvillanások, a lopott csókok mindörökre megmaradnak emlékezetemben.

***

Most már tudom, George a legteljesebb mértékben megfogadta Dennis tanácsát. Katie másnap, reggeli közben elmesélte, hogy amint a stáb szedi a sátorfáját a nyár végén, George is összecsomagol, de csak azért, hogy átcuccoljon ide.

- Még fogalmam sincs, mi lesz ebből a dologból, elképzelni sem tudom, meddig fog tartani – mondta barátnőm.

Az asztalnál ülve egyik kezét a forró teásbögrére fonta, a másikkal ábrándozgatva könyökölt s révedezve nézett a semmibe. Aztán egyszer csak elnevette magát. Majd elhallgatott, de arcán ott maradt a mosoly.

Elégedetten figyeltem. Lám, mennyit elért ez a George Spencer néhány nap alatt! Ha pár héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, a kedves, de őszintén szólva nem annyira nagy kaland George elcsavarja higgadt barátnőm fejét, minden bizonnyal egyszerűen kiröhögtem volna az illetőt. Ha pedig azt is állította volna, hogy Katie, a világ legracionálisabb, legmegfontoltabb és legjózanabb embere az egész életét felteszi egy ilyen „talán összejön” ügyre, egyenesen megfulladtam volna a nevetéstől. Katie mindezidáig sosem mondott olyat saját magával kapcsolatban, hogy „gőzöm sincs” vagy „nem tudom”. Sosem gondoltam volna, hogy megélem valaha is azt a napot, hogy Katie, aki azt is tudja, hogy mit fog csinálni negyvenkilenc nap múlva este hat óra tizennégy perckor, belemegy egy efféle, bizonytalan kimenetelű kalandba.

Azért persze határozottan örültem, hogy így történt. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy ha nem is az én álmodozó, merengő életmódom a normális, de nem is az ő felfogása, amely szerint jobb mindent az észre bízni, semmint a szívre. Ha rám azt mondják, a fellegekben járok, akkor ő meg földhözragadt. Két véglet vagyunk. Pontosabban voltunk. Mostanáig. Mert nagyon úgy fest, én győztem: felhúztam magam mellé, a fellegekbe.

- Úgy tudom, ők valamivel előbb végeznek, mint ahogy te elmész. Szóval, ha gondolod, George maradhat a fogadóban, amíg még itt vagy, és majd csak akkor jön át, ha te elutaztál Pire-ról – eszmélt fel az ábrándozásból Katie.

- Már miért zavarna engem George jelenléte? Semmi sem dob fel jobban, mint egy mellettem turbékoló párocska – feleltem vidáman.

Barátnőm rám mosolygott, majd felállt és elkezdte leszedni az asztalt.

Ahogy jobban belegondoltam ebbe az egész nyárvége-dologba, elkomorultam. Katie legalább odáig ellát. Pontosan tudja, hogy mi lesz addig és akkor.

És én? Nekem halvány lila gőzöm sincs, mi lesz augusztus végén. Dennis elmegy? Marad? És ha marad, meddig? És mi lesz akkor, amikor nekem is vissza kell térnem Londonba? Majd ott folytatjuk, amit itt elkezdtünk? Elvihetem a családomhoz? Bemutat a szüleinek? A barátainak? És mi lesz ősszel? És télen? És jövőre?

Kérdések kavarogtak a fejemben. Lázasan igyekeztem elkergetni őket. Eddig még sikerült.

***

Amikor este beléptem a pub-ba, Dennis-t az egyik asztalnál ülve találtam. Vele szemben az ügynöke foglalt helyet. Mike kötött, kockás mellényével, nyakkendőjével, feketekeretes szemüvegével és lapuló, szőke hajával éppolyan antipatikus volt, mint mindig.

Az asztal fölé hajolva próbált minél közelebb férkőzni Dennis-hez, aki viszont milliméterenként hátrébb tolva a székét igyekezett kitérni előre. Mike drámai arckifejezéssel és állandó hadonászással akarta nyomatékosabbá tenni mondanivalóját, vagy talán csak ezzel kompenzálta amúgy igen halkra vett hangját. Dennis körbejáratta tekintetét a helyiségben, a többi vendégtől a pulton át az ablakból nyíló kilátásig mindent alaposan szemügyre vett, csak éppen beszélgetőpartnere szemébe nem nézett. Felvont szemöldökéből, tarkójára kulcsolt kezeiből, hanyag testtartásából nem volt nehéz kitalálni: szörnyen untatja már az asztal túloldaláról hangzó előadás.

Éppen ezért, amikor egyik szemforgatása közben felfedezte jelenlétemet, azonnal fölpattant és odajött hozzám. Miközben átölelt, a fülembe súgta: „ments meg, kérlek”. Erre viszont még lehetőségem sem volt.

Mike ugyanis, miután olyan tekintetet vetett rám, mintha a világ legveszélyesebb sorozatgyilkosa lennék, szó nélkül felállt és elment.

Dennis kihúzott nekem egy széket – még véletlenül sem azt, amint az imént az ügynöke ült – és letelepedtünk az asztalhoz. Dennis igencsak idegesnek tűnt, hiába próbálta leplezni folyamatos vigyorgással. Nem tudtam megállni, hogy ne járjak a végére a dolognak.

- Talán valami baj történt? – kérdeztem az arcát fürkészve.
- Nem, nem, nincs semmi gond. Mi baj is lehetne? – hadarta. Majd, eszébe jutva a mentő ötlet, felcsillant a szeme: - Kérsz valamit inni?

Meg sem várva a válaszomat, odaszólt egy mellettünk elhaladó fickónak:
- Figyelj, haver, ha már úgyis arra jársz, nem hoznál nekünk két sört?

A megszólított grimaszából kiolvashattam: nem, egyáltalán nem állt szándékában úgyis arra járni. Mindenesetre nem tagadta meg a kérést, hamarosan visszatért két korsóval. Dennis szinte egy húzásra kiitta az egyiket. Mivel én hozzá sem nyúltam a sajátomhoz, várakozással vegyes csodálkozással nézett rám. Aztán leesett neki.

- Hiszen te nem is szereted a sört, igaz? – nevetett fel idegesen. – Hogy én milyen hülye vagyok! Ne haragudj.

Legyintettem, hogy nem tesz semmit, majd elétoltam a korsómat. Megköszönte és belekortyolt.

Végtelennek tűnő percekig hallgattunk, még csak egymásra sem pillantottunk közben. Hirtelen Dennis ökle csattant az asztalon. Összerezzentem.

- A fenébe is! – kiáltotta. – Ez az ostoba Mike jól elrontotta az esténket!

Kérdőn tekintettem rá, készen arra, hogy meghallgassam miféle szörnyűség történt.

- Nem érdekes, hagyjuk – morogta arcát a tenyerébe temetve.

Mikor végre letette kezeit a két korsó mellé, nagy sóhajtozások közepette bámult kifelé az ablakon. A lágyan hullámzó, fekete tengeren kívül nem sok mást láthatott, de úgy látszott, az is kellőképpen lekötötte. Észrevettem, hogy remeg a keze. Ráfontam a sajátomat, két legyet remélve egy csapással: meg akartam nyugtatni, és egyúttal felhívni magamra a figyelmét. Ez utóbbi azonnal sikerült is: kérdőn pillantott rám, mire elmosolyodtam. Végre az ő arca is felderült. Megszorította a kezem, majd így szólt:

- Gyere, ússzunk egyet – azzal már fel is ugrott és megindult az ajtó felé, maga után rángatva engem is. Úszni? Itt? Most? Ez komoly?

36. fejezet

Elérkezett a pire-i év egyik legjelentősebb napja: a Nyári Vásár. A helybeliek egyszerűen így nevezik azt a vasárnapot, amelyen meghívják a környező szigetek lakóit, és míg délelőtt egy nagyszabású vásárt tartanak, ahol mindenki szabadon árusíthatja a saját portékáját, a szőttesektől a házi lekvárokon át a kézzel font kosarakig mindent, addig délben hatalmas lakoma veszi kezdetét, melynek során a szabad ég alatt felállított hosszú asztalok mellett vendégelik meg az idetévedőket. Folyik a sör és a bor, a tányérokról sosem fogyhat el a hal, a rák, és minden más finomság, amellyel a tenger járul hozzá e víg torhoz.

Mondanom sem kell, a Nyári Vásár hagyománya is évezredekre nyúlik vissza, természetesen annak a legendás királynak és tündérfeleségének a történetéig, akikről már többször is említést tettem neked. A pire-iak mindmáig büszkék rájuk, hiszen sem előttük, sem utánuk nem fürdött akkora dicsfényben e szigetecske, mint az ő idejükben. Ezért hát hűségesen ápolják emléküket, többek között ezt az eseményt is nekik ajánlva. Ezt úgy mutatják ki, hogy hiteles jelmezt öltenek: a férfiak hős harcosoknak, a nők tündéreknek öltöznek. A méretes asztalokra pedig csakis olyan étkek kerülhetnek, amelyeket régen ők is fogyaszthattak palotájukban mulatozva.

A Nyári Vásár tehát talán a legkiemelkedőbb napja az évnek, amikor mindenki önfeledt és vidám.

Katie-vel mi is lázasan készültünk eme eseményre: már hosszú napok óta folyton-folyvást csak sütöttük a finomabbnál finomabb süteményeket. Az ínycsiklandó illatok talán még a fogadóig is elértek, mert George és Dennis egyszeriben igencsak sűrűn látott vendégek lettek minálunk. Hol együtt jöttek, hol külön-külön, de egyvalamiben mindketten megegyeztek: érkezés után rögtön felpattantak a konyhapultra, a sütő mellé, hogy a legjobb helyről felügyelhessék a konyhában zajló műveleteket, és persze a legközelebb legyenek a frissen elkészült finomságokhoz, amelyeket azon nyomban szigorú minőségellenőrzésnek vetettek alá, amint azok kibújhattak a sütő forró rejtekéből.

Kotnyeleskedésük elviselésének megkértük az árát: nekik kellett kicipelniük a vásár helyszínéül szolgáló mezőre a süteményekkel megrakott kosarakat. Ott várt már bennünket a többi között a nekünk kijelölt kis stand, amelyet Katie a kertből hozott virágokkal tett barátságosabbá.

Körülöttünk készülődött a többi alkalmi árus is, volt, aki saját maga termesztett zöldséget és gyümölcsöt ajánlott, de akadt kézzel szőtt szőnyeg, hímzett párna, csipketerítő, puha takaró, vesszőkosár és minden egyéb vásárfia. Mrs. Borgh természetesen a virágaiból kötött, lélegzetelállítóan szép csokrokat kínálta.

Ami azonban a nem mindennapi áruk mellett igazán különlegessé tette a vásári forgatagot, az kétségtelenül a sokféle egyedi jelmez volt.

Mi Katie-vel minden évben ugyanazt a ruhát öltjük fel. Az övé igazán becses darab, még az édesanyja varrta magának sok-sok évvel ezelőtt, aztán Katie megörökölte. Hosszú, hófehér öltözet ez, amely éjfekete hajával párosulva még inkább királynőivé teszi barátnőm megjelenését. Gyönyörű, lágyan fénylő anyagból készült, szoknyája szegélyét és az ujját finom, ezüstszállal hímzett virágfonatok díszítik. Mély, szögletes nyakkivágása mentén is hasonló füzér fut végig. Katie ősi kelta stílusban készült karpereceket és nyakláncot vesz fel hozzá. Haját ezen az egy napon kivételesen nem csupán egyszerű lófarokba fogja, hanem rafinált, elegáns kontyba tűzi néhány, legalább ezerévesnek tetsző hajtű segítségével.

Teljesen biztos voltam benne, hogy ha valamikor, hát George abban a pillanatban halálosan és végérvényesen bele fog szeretni barátnőmbe, amint megpillantja ilyen ragyogó, hercegnői mivoltában. Igazam is lett: Dennis mesélte, hogy George percekig meg sem bírt szólalni, olyannyira elakadt a szava az ámulattól. S később, a vásár egész napja folyamán egy másodpercre sem mozdult mellőle, mintha a világ tudtára akarta volna adni, ő a földöntúli tündérlány büszke kedvese. Vagy csak pusztán attól tartott, ha egy szempillantásra is elengedi maga mellől, soha többé nem lesz ismét az övé e drága kincs.

S hogy én magam milyen ruhába bújtam? Az enyémet maga Katie készítette az első nyáron, amikor idejöttem. Azóta is minden alkalommal, amikor megérkezek a szigetre szokásos vakációmra, szinte az első dolgom kinyitni a szekrényemet és ellenőrizni: igen, még mindig ott pihen csodás jelmezem. S nem tagadom, a nyár folyamán többször is csak azért lépek oda a tekintélyes, ódon ruhásszekrényhez, hogy feltárva ajtaját végigsimíthassam eme példátlan darab anyagát. Szépségesen ragyogó, bronzba hajló óarany ruhát képzelj magad elé! Hosszú szoknyája alját és kerek dekoltázsát finom csipkeszegély övezi, ujja csak könyékig ér, a fennmaradó részt ugyancsak bőséges csipke pótolja ki. S az egész olyan fenségesen tündöklik, hogy én már nem is kockáztatom, hogy akár csak egyetlen ékszerrel is megtörjem a ruhából áradó varázst. Hajamat is a maga lágy hullámaiban hagyom a vállaimra omlani, hadd játszadozzanak a fürtök kedvükre.

Miután Katie leért a lépcső aljára, házunk halljába, rajtam volt a sor, hogy kápráztassak. Minden bizonnyal sikerült is: Dennis tágra nyílt szemekkel várakozott az utolsó lépcsőfokon, miközben én azon imádkoztam, hogy csak most ne botoljak el hosszú ruhámban. Sikerült ezt elkerülni és boldog mosollyal érkezhettem lovagomhoz, aki csókkal fejezte ki elismerését.

Lovagot írtam bizony, ugyanis kísérőink számára nem volt mentség, hogy ők nem pire-iak, muszáj volt jelmezt ölteniük, ha meg akartak jelenni a vásáron. Kapóra is jött nekik e feladat teljesítésében a „véletlenül” éppen a szigeten zajló forgatás. Mivel a filmesek közül rajtuk kívül senki sem akarta tiszteletét tenni a vásáron, amelynek napjára felfüggesztették a munkálatokat, bőven volt miből válogatniuk.

George kölcsönvette Sean egyik öltözetét: sötétbarna csizmát húzott egy árnyalattal világosabb nadrágjára, s mindehhez földszínű ing dukált. Minden ruhadarabja szemmel láthatóan erős, strapabíró anyagból készült, hogy jól bírja a harcot – vagy inkább a forgatás nehézségeit. Oldalára kardot kötött, vállára íjat és nyilakkal tömött tegezt kanyarított.

Dennis magától értetődően abban a jelmezben jelent meg, amelyet Sir Coll-t alakítva nap mint nap visel a kamerák előtt. Az ő csizmája és nadrágja fekete volt, hófehér ingére bőrből font mellvértet öltött. Hogy egyedi megjelenését fokozza, szürke köpönyeget terített vállára, melyet míves, ezüst kapocs fogott össze elöl. Az ő oldalán is kard függött, melynek markolatát drágakövek ékesítették. Csizmájából apró, fényes tőr kandikált ki.

Csupán a vérző sebek, a ruhájukat elcsúfító foltok és szakadások hiányoztak még e két férfiúról ahhoz, hogy azt mondhassam róluk, alighanem egyenesen a csatatérről jönnek. Így viszont úgy festettek, mint akik még csak most indulnak oda.

Így érkeztünk hát meg a Nyári Vásárba. Talán nem túlzás azt állítani, hogy bizony az egész vásár legjobban öltözött kofái lehettünk.

Pompásan ment az üzlet, nem utolsósorban azért, mert George pultunk előtt fel-alá járkálva, kiáltozva adta a nép tudtára: nálunk kaphatók a legfinomabb sütemények.

- Emberek, asszonyok, jöjjenek közelebb bátran! – rikkantotta. – Kóstolják meg e mesés ízű csemegéket, vegyenek ezekből a földöntúli csodákból, s ízük feledhetetlen emlékként fogja elkísérni önöket életük minden napján! Ne hagyják ki ezt a soha vissza nem térő alkalmat, hiszen csak egyszer van Nyári Vásár! Idén legalábbis már nem lesz több! Jöjjenek, nézzék, milyen szépségesen szép tündérhercegnők készítették csakis önöknek ezeket a rendkívüli süteményeket! Kóstoltak-e már valaha igazi tündérsüteményt? Vegyenek hát belőle, ilyet nem találnak másutt a világon!

Ám Dennis sem volt rest kivenni a részét az értékesítésből: telipakolt egy kosarat, majd eltűnt a tömegben. Kiváló üzleti érzékről tanúbizonyságot téve portékáját éppúgy kínálta a vásár másik felén ácsingózó sokaságnak, mint a többi árusnak. Néhány percen belül üresen tátongó kosárral tért vissza, megtöltötte, majd újra eltűnt. Mindezt addig folytatta, amíg egyszer csak azzal nem fogadtuk: eladtuk a süteményt az utolsó darabig!

- És most mi lesz a pénzzel? – huppant az immár üres pultra George. – Elosztjuk négyfelé?
- Négyfelé?! – ütköztem meg. – George Spencer, mondd, te mégis hány süteményt sütöttél?
- És ki kiáltotta világhírré, hogy milyen eszményiek a sütijeitek? – vágott vissza George. – A ti stratégiátokkal még most is itt állna az áru fele, így viszont akár már mehetünk is sörözni.

Tündérhez méltatlanul az öklömmel fenyegetőztem, George pedig mindenre elszántan vicsorított rám. Dennis mindeközben egy, a kosara aljáról előkapart süteményt rágcsálva mulatott rajtunk.

- Jól van, jól van – intett le bennünket Katie. – Nem osztjuk el a bevételt.
- Látod, George? – vigyorogtam diadalmasan. – Egy vasat sem kapsz, mert csak mi dolgoztunk keményen Katie-vel.

Döbbenetemre azonban barátnőm a fejét rázta.

- Senki nem kap semmit. Fogjuk ezt a pénzt és csapunk belőle egy nagy lakomát Bob-nál, rendben? – jelentette ki ellentmondást nem tűrve. Nem is mondtunk hát semmit. Katie folytatta: - Persze nem ma. Most ugyanis az itteni dínomdánomból vesszük ki a részünket. Gyerünk!

Azzal hátrahagyva a tömeg azon részét, amely még a standok között forgolódott, csatlakoztunk azokhoz, akik viszont már éhesen és szomjasan a hosszú asztalok mellett gyülekeztek.

Bob is kitelepítette ide a kocsmáját. Hatalmas hordókból folyt a mámorító nedű, óriási kondérokban főtt az étel, jókora tüzek felett alighanem középkori várak kínzókamráiból elcsent, tekintélyes nyársakon forogtak az ökrök és egyéb finomságok. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben, s midőn épp arra gondoltam, hogy ezt a jókedvű hangulatot már nem lehet fokozni, hegedűszó hangzott fel, hogy vidám talpalávalóval dorgáljon meg: az imént túl elhamarkodottan ítéltem.

Csakhamar rábukkantunk egy asztalra, amely mellett még sikerült megkaparintanunk némi helyet. Katie-vel valódi hercegnőknek érezhettük magunkat, mert George és Dennis rögvest eltűntek a tömegben, hogy étellel-itallal alaposan megrakodva térjenek vissza hozzánk – egy szavunk sem lehetett a kiszolgálásra.

- Bárcsak örökre ilyen maradna Pire, mint amilyen ma – sóhajtott Dennis, kezében egy régi – vagy legalábbis réginek tetsző – korsóval, melynek peremén átbuggyant a hófehér sörhab. – Akkor egy percig sem haboznék idetelepedni.

- Ezt most úgy érted, hogy így is-úgy is ideköltözöl, csak még tétovázol előtte egy kicsit? – kérdezte George két falat hús között.

Mindhárman kíváncsian tapadtunk Dennis-re, lesve a feleletet. Ő megrettent eme nagy várakozástól. Zavarodottan mosolygott, majd meghúzta a sört, gondolván, így nyerhet egy kis időt a legmegfelelőbb válasz kiötlésére. Csaknem teljesen kiitta a korsót, úgyhogy elég sokat gondolkodhatott. Ám utána sem tűnt sokkal okosabbnak.

- Nem is tudom – szólalt meg végre rémült hangon.

Először arra gondoltam, a fene vigye el, miért nem tudta azt mondani, hogy igen, már holnap idehozatom a cuccomat, és el sem megyek innét többé. Aztán rábeszéltem magam, hogy ez nem is olyan rossz felelet, legalábbis a teljes elutasításhoz képest kifejezetten jó.

- És te, George? – szegeztem a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelten az elszántan habzsoló rendezőasszisztensnek.

Szinte a torkán akadt a falat a váratlan támadás hatására. Katie olyasféle pillantást vetett rám, amilyeneket alighanem én magam is lövellhettem rá a Sean vagy Dennis társaságában elköltött vacsorák során elejtett megjegyzéseit jutalmazandó. Szívélyes mosollyal viszonoztam a nyársaló tekintetet.

Mindketten tudtuk azonban, hogy valójában csupán egy olyan kérdést vetettem fel, amit ő nem mert, pedig a válaszra maga is nagyon kíváncsi volt. Így hát hamarosan George találta magát figyelmünk középpontjában éppúgy, mint az imént Dennis. Mert még ő is figyelt, minden bizonnyal derekasan kiélvezve, hogy ilyen hamar elterelődött róla a beszélgetés fonala.

George a kezében tartott csirkecombot használta fel időhúzásra, ahogyan az előbb Dennis az italát. Gondosan lerágogatta róla a legkisebb húscafatokat is, miközben arckifejezésén látszott, roppantul megerőlteti magát a gondolkodásban.

- Rendben, figyeljetek – tette le végül a letisztogatott csontot a tányérjára. – Én egyáltalán nem tervezem, hogy ideköltözzek. Szép, szép ez a mai nap, tényleg felejthetetlen, de nekem nem elég ahhoz, hogy egy életre ide csábítson. Sajnálom.

Katie elfordult, poharából keserű tekintettel kortyolta sörét, szemét a távoli tengerre szegezve. Ekkor aztán pláne úgy véltem, hogy Dennis válaszára határozottan nem lehet panaszom. Feltéve, ha őszinte volt. És nem csupán arról volt szó, hogy közte és George között mindössze az az egyetlen különbség, hogy ő inkább kozmetikázza egy kicsit a véleményét, semmint a képembe vágja a kiábrándító igazságot.

A szemem ismét Katie-re tévedt. Mindenképpen tenni szerettem volna valamit, hogy enyhítsem valamelyest a csalódottságát.

Ám mielőtt még kieszelhettem volna, hogy miként is fogjak neki, Dennis szólalt meg:
- Mégis mi vonz téged annyira a nagyvárosban?
- A sok ember, a nyüzsgés, az állandó buli – sorolta George habozás nélkül. – Minden kéznél van, amit csak akarsz, és amikor csak akarod. Ráadásul nem szabja meg neked senki, hogy mikor teheted ki a lábadat a saját otthonodból, mint itt, ahol kénytelen vagy alkalmazkodni az egyetlen komphoz, és ha hazafelé tartva véletlenül lekésed, akkor éjszakázhatsz az utcán.

Katie fintorogva kelt fel az asztaltól és tűnt el a tömegben.

Nem mentem utána. „Nem lesz baja – gondoltam. – Az emberek figyelnek rá.” Igazam volt: már láttam is, amint Mrs. Borgh aggódó tekintettel néhány lépéssel lemaradva követi Katie-t.

35. fejezet

A fogadóbeli nagy közös reggeli után érthetően igen nehezen ment a munka mind George-nak, mind pedig Dennis-nek, bár nyilvánvalóan inkább utóbbinak rótták ezt fel a forgatáson. Másnap George mesélte – aki a Katie-vel átbeszélgetett éjszaka után, úgy tűnik, mind gyakoribb vendég lesz nálunk –, hogy Dennis ügynöke, Mike valósággal tajtékzott a dühtől, amikor védence karikás szemekkel, szédelegve jelent meg a forgatáson.

- Sosem láttam még embert így kikelni magából! – ecsetelte George a történteket, kezében a Katie által külön az ő kedvéért sütött, jókora muffin-nal.

Barátnőm házában ugyanis hagyományosan a szerda a muffin-nap. George pedig hétfőn látogatott el hozzánk. A szerdai muffin tehát komoly jel volt.

Reggel, mikor álmosan lekászálódtam az emeletről, barátnőmet már a konyhában tüsténkedve találtam. Arcán elégedett mosollyal húzta elő éppen az ínycsiklandóan illatozó süteményeket a sütőből.
- George átjön reggelire – közölte a három főre terített asztalra pillantva.

George tehát imádja Katie muffin-ját. Katie pedig a srác lelkesedését, amikor az megpillantja a sütit, majd másodperceken belül mohón eltünteti. Az Isten is egymásnak teremtette őket!

Néhány perc múlva pedig George az asztalunk mellett ücsörögve számolt be a görbe este és reggel után történtekről.
- Mike teljesen kikészült, szó szerint hisztizett – nevetett.
- Na és Dennis? Leteremtette? Vagy bocsánatot kért tőle? – előzött meg nagy meglepetésemre Katie.
- Nem, annál sokkalta meghökkentőbb dolog történt: türelmesen végighallgatta! Majd, miután Mike vagy félórán keresztül kitombolta magát, csak annyit kérdezett tőle Dennis csendesen: nincs véletlenül egy aszpirinod?
- És a rendező? – firtattam. – Ő mit szólt, hogy Dennis másnaposan állt a kamera elé? Hazaküldte, hogy aludja ki magát?
- Épp ellenkezőleg! Extra hosszú volt a tegnapi forgatás! A rendező ugyanis igencsak élvezte, hogy Dennis végre meghallgatja az instrukcióit! Én a magam részéről persze nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy nem csupán a fásult kótyagosság miatt volt ilyen türelmes…

Minderről azért kellett George-tól értesülnöm, mert Dennis-szel nem találkoztam azóta sem. De még csupán egyetlen nap telt el, hagyok neki hát időt, hogy kialudja magát és regenerálódjon.

Miután George kényelmesen megreggelizett nálunk, barátnőmmel a mosogató fölött tárgyaltuk ki az eseményeket. Én azt akartam tudni, mivel érhette el újdonsült lovagja, hogy Katie megváltoztassa az álláspontját, barátnőm pedig azt, mi is történt pontosan a parton az előző nap hajnalán.

Mivel nem bírtunk a kíváncsiságunkkal, sorsot húztunk. Vesztettem: nekem kellett elsőként elmesélnem töviről-hegyire a kalandjaimat.

Összefoglalóm után Katie véleményt nyilvánított:
- Szerintem nagyon ígéretesen halad ez a kapcsolat kettőtök közt – azzal szótlanul folytatta tovább a mosogatást.

Vártam pár percet. „Ez most biztosan a hatásszünet” – gondoltam magamban. De Katie továbbra sem mondott semmit, így meghökkenve kérdeztem:
- Ennyi?
Barátnőm bólintott.
- Semmit nem szólsz Audrey Brown-ról? Dennis kiállhatatlan természetéről? A beképzeltségéről? A tapintatlanságáról? A kapcsolatunk kilátástalanságáról? – faggattam.
Katie megrázta a fejét.
- Tényleg ennyi? – hitetlenkedtem.

Katie ismét bólintott. Aztán rám nézett:
- Ennyi. Dennis-re egy szavam nem lehet, ha elfelejtem mindazt, amit még azelőtt hallottam róla, hogy személyesen is megismertem volna. És azt mondta, szeret. És te is őt. Mi egyebet kívánhatnék? Legyetek boldogok!

Egyik ámulatból a másikba estem. Az az éjszaka bizony igen nagy hatással volt az én drága barátnőmre! Teljesen kicserélődött.

Végre Katie következett.
- Hol is kezdjem? – játszott a türelmemmel a plafont bámulva.
Ideges pillantást vetettem rá, mire ő elvigyorodott.
- Sajnálom, de nagyon élvezem a helyzetet, hogy végre nekem is akad mesélnivalóm, nem csak neked – jelentette ki. – Szóval, induljunk az elejéről. George meghívott egy italra, és elkezdtünk beszélgetni. Mindenféléről: a munkánkról, a gyerekkorunkról, filmekről, zenéről, könyvekről. Nagyon kedves fickónak találtam, csak állandóan ott lógott a fejem fölött, mint Damoklész kardja, hogy ki nem állhatja Pire-t. Márpedig te tudod a legjobban, hogy én viszont el sem tudom képzelni, hogy ne itt éljek. Én ide tartozom.

- Ennyire az elején még nem feltétlenül kellene úgy állnod a dologhoz, hogy biztosan ő lesz majd életed nagy szerelme, gyermekeid apja – vetettem közbe. – Hiszen még alig ismered. Csak arra kellett volna gondolnod, hogy „lesz, ami lesz, szerzek magamnak egy kellemes estét, aztán majd meglátjuk”.
- Sajnálom, de ez nekem nem megy. Ennyi idősen, mint én az embernek már nem járhat más a fejében. Te még könnyen beszélsz – sóhajtott Katie.

Muszáj volt elnevetnem magam:
- Ezt nem mondhatod komolyan! Katie, hiszen még csak huszonhét éves vagy! Előtted az élet!
- Egy ilyen kis szigeten, mint Pire az ember nem engedheti meg magának, hogy válogasson.

Ebben viszont igaza volt. Itt tényleg nem lehet válogatni. Mert nincs miből. Talán ha tizennégy olyan pasi van a szigeten, akik korban Katie-hez illenek. Ha ebből levesszük a hiúkat, butákat, megbízhatatlanokat, zordakat, idegesítőket és humortalanokat, marad úgy öt. Ha a külsőleg kifogásolhatókat is, akkor kettő. Igen ám, de Jon Frith két hét múlva Kanadába költözik, Mark MacShiel pedig nemrég kérte meg egy glasgow-i lány kezét. Akkor az annyi, mint... nulla.

- De remélem, nem azért fogadod el George közeledését, mert tűrhető, mert végül is elmegy? Ha tényleg az igazit keresed, akkor annak olyan valakinek kell lennie, akit szeretsz, akiért rajongsz, akiért az életedet adnád! Nem olyannak, aki hideg és racionális számítások alapján épp megfelelő!
Nagy megkönnyebbülésemre Katie megrázta a fejét.

- Nem. George tökéletes volna számomra. Na, azt azért nem jelentem ki, hogy máris beleszerettem – tette hozzá gyorsan. – Ahhoz nekem még több időre, és főleg több információra van szükségem… De jó úton haladunk. Ám mint mondtam, az a bökkenő, hogy ő nem pire-i. És ahogy kiveszem a szavaiból, esze ágában sincs megválni a nagyvárostól. Úgyhogy ez a dolog eleve halálra van ítélve.

- És te mégis meghívtad reggelire. Ebből az következik, hogy még te magad sem tartod annyira veszett fejsze nyelének az ügyet.

Katie egy darabig nem szólt semmit, látványosan törte a fejét, majd egyszer csak kitört belőle a nevetés:
- A fenébe is, igazad van! Még nincs minden veszve, és én nem adom fel egykönnyen!

***

Végre találkozhattam Dennis-szel.

Megpróbáltam magam is érdeklődni, hogy miként állnak a filmmel. Titkon azt reméltem, ha ügyesen csűröm-csavarom a szót, a végén elérhetem, hogy meghívjon a forgatásra, és végre-valahára megnézhetem magamnak, hogyan készül egy igazi nagyszabású produkció, amelyért néhány hónap múlva taposni fogják egymást az emberek, csak hogy láthassák a mozikban. Tudom, korábban azt mondtam, nem érdekel annyira az egész, de hát mégsem túl sűrűn akad az ember szomszédságában egy forgatás, nemigaz?

Próbálkozásomra azonban csak egy lemondó legyintés volt a válasz.

Ezután azzal kísérleteztem, hogy érdeklődtem, nem volt-e túl nagy zűr abból, hogy a múltkor másnaposan jelent meg. Természetesen ismertem már a helyzetet George látogatásának köszönhetően, de mégiscsak tőle szerettem volna hallani a történteket. Dennis szótlanul megrázta a fejét, majd az égre szegezte a tekintetét.

Azon rövid idő alatt, mióta ismerem, kifigyeltem, hogy ha Dennis nem akar beszélni valamiről, akár mert kellemetlenül érinti a téma, akár mert nem tartja méltónak az érdeklődésére, szavak nélkül, pusztán gesztusokkal adja az ember tudtára, hogy ő a maga részéről legszívesebben hanyagolná a kérdést. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy összeeszkábáljon egy tömör, talán csak egyszavas feleletet.

Vettem az adást. Nem firtattam tovább az ügyet, de annyira azért merészeltem sértődöttnek lenni, hogy ne próbálkozzak más témával. Ha ő sem mutat különösebb hajlandóságot, hogy beszélgessen velem valamiről, akkor én sem fogom feleslegesen fárasztani magam.

Így hát szótlanul bandukoltunk a part menti úton, én a méltóságteljes tengert mustrálgatva, ő meg az út másik oldalán fekvő, csodálatos kilátással büszkélkedő házakat nézegetve. Úgy ballagtunk egymás mellett, mint két idegen. Amikor az imént megjelent a házunk előtt, és sétálni hívott, én – őszintén bevallom – nem egészen erre gondoltam.

Egyszerre csak éreztem, ahogy ujjai átfonják kezemet. Szemem sarkából figyeltem, egy rám vetett pillantás is társul-e a fordulathoz. Túl dacos voltam ahhoz, hogy a fejemet is felé fordítsam.

De nem. Dennis továbbra is szótlanul lépdelt mellettem, a házakat szemlélve.

„Ha te így, hát én is így” – duzzogtam magamban, és igyekeztem a korábbinál legalább kétszerte nagyobb figyelmet szentelni a tengernek. A kezét azért nem engedtem el, annyira azért nem voltam morcos.

Először arról ábrándoztam, hogy talán nem lehet véletlen, hogy Llyr, aki a tenger és a vizek ura, egy személyben az alvilág királya is. Felidéztem magamban egy korábbi sétánkat, amelyen Dennis arról mesélt, hogy szerinte milyen káprázatos lenne, ha az emberek a vízből vétetnének, és éltük végeztével oda is várnák őket vissza. Talán így is van. Talán a túlvilág valóban a tenger mélyén rejtezik, és így, szimplán egyszerűségből rendeltetett csupán egyetlen isten a kettő felügyeletére.

Ismét Dennis-re pillantottam lopva. Semmi változás! Ugyanúgy baktatott mellettem az épületekbe feledkezve, mint eddig. Ezért úgy döntöttem, megtartom mogorva páncélom, és csak azért sem osztom meg vele gondolataimat. Visszafordítottam hát merengésemet a tenger felé.

Manannan Mac Lir. A legfőbb tengeristen, egyesek szerint csak Llyr másik neve. De milyen csodálatos is ez a név! Dallamos és játékos.

Innen nem messze fekszik Arran szigete, ahol palotát tartott fenn, amelyet Amhain-nek, azaz almafának neveztek. A tengerek mellett ő felelt még például az időjóslásért, a varázslatokért és a művészetekért. Én abban is látok összefüggést, hogy ugyanaz az isten vigyázta a tengert és a művészeteket. Hiszen mennyi, de mennyi művészt ihletett már meg az évezredek során a tenger! Költőket, festőket, zenészeket.

A tenger, ami egyszerre jó barátja az embernek, amikor halat, táplálékot ad neki, és amikor hullámain messzi tájakra repíti; de ellensége is egyben, amikor haragra gerjed és elnyeli a kicsiny embert hajóstul-mindenestül.

Kiszámíthatatlan és végtelen. Gyönyörű és büszke. Sokszínű és szeszélyes. És mennyivel jobb a legtöbb embernél! Mert nincs az az éktelen harag, az a veszedelmes gerjedelem, az a semmi jóval nem kecsegtető, zord düh, ami után ne simulnának el mégis békésen vonásai, ami után ne válna ismét nyugodt, lágyan ringatózó jámbor baráttá.

Újfent Dennis-re sandítottam. Semmi változás! Vagy mégis? Habár tekintetét még mindig a part menti házak kötötték le, arca mégis más volt. Nyugalom ült rajta. Elégedettség, derű. Mintha a tenger jelen hangulatát tükrözte volna vissza, pedig szinte teljesen háttal fordult neki. „Talán az ablakok vetik vissza felé a tenger békéjét?” – tűnődtem.

Újabb név ugrott be. Nuada. A Felhőgyúró. Az ő esetében is szinte minden kapcsolatba hozható a vízzel, az óceánnal, amire még ezeken kívül gondot visel. A hadviselés azért, mert a csaták jó része vízen zajlott. Különösen, ha a betörő vikingekről volt szó. A halászat teljesen egyértelmű módon. A szépség ügye is nyilvánvaló: a tenger mindig szép. Még ha éppen háborog is. A természet csaknem minden színét-árnyalatát felvonultatja, tajtékjai bármilyen formát ölthetnek. És örök. Megeshet, pont ez a legszebb benne.

Hogy akkor miért osztották Nuadára a kovácsok, a krónikások vagy éppenséggel a kutyák gondját-baját is? Nos, ennek megfejtését másra hagyom.

Az én fejemben már egy másik név járt: Don. A Mély Tenger. Az egyetlen istennő, akire a tengert bízták. És emellett annak tükörképét: a levegőt. A két éltető elem: víz és levegő, a nélkülözhetetlenek, az élet forrásai. Néha azt hiszem, ezek ketten csintalan pajtások, azon versengnek, hogy melyikük a kékebb. Vagy ha mérgesek, akkor melyikük a szürkébb. Ha vihar dúl a tengeren, és szörnyű égzengés is társul hozzá, talán éppen egymással birkóznak-nyelvelnek. Időnként még meg is tréfálják egymást: olyat játszanak, hogy visszatükrözik, utánozzák a másikat. Mókásak, de ha veszekednek, az Isten óvjon tőlük!

Sokadszorra pislogtam Dennis-re. Még mindig semmi! „Kezd kihozni a sodromból ez az alak” – bosszankodtam magamban. Ám továbbra is szilárdan kitartottam amellett, hogy nem én leszek az, aki megtöri a csendet.

Türelmem mégis vészesen fogyni kezdett, ugyanis már nem jutott eszembe több isten vagy istennő, akiket kapcsolatba tudtam volna hozni a tengerrel. Szerencsémre mégsem nekem kellett feladnom a csatát – ha rajtam kívül egyáltalán más is akként fogta volna fel –, ugyanis Dennis megszólalt:

- Mióta elindultunk, folyvást azon tűnődőm, vajon miért tesznek ki az emberek tejet, sajtot meg kenyeret az ajtajuk elé?
- Ez azért nem ilyen általános. Szerintem ilyesmit csak Mr. MacBrayne, Mrs. Crail és Mrs. Ross házánál láthattál. Na jó, talán még MacKinnon-éknál.

Válaszommal végre sikerült oly sokáig néma útitársam figyelmét magamra irányítanom. Dennis döbbenten bámult rám. Tekintetében ott rejlett a kérdés: „Hát te meg honnan tudod ezeket? Hisz’ végig a tengert nézted!” Én csak kitartóan mosolyogtam rá, kisvártatva aztán ő is elvigyorodott. Magától is rájött a megoldásra: egyszerűen túl sok nyarat töltöttem már itt.

- A tündéreknek hagyják elől – magyaráztam. – És láttad azokat a kis vödröket is, amelyek vízzel voltak tele? Például MacKenzie-éknél.
Dennis bólintott.
- Na, azokat is a tündéreknek teszik ki, abban fürdethetik meg a kicsinyeiket.
- Erről Mrs. Borgh egy szót sem mondott.
- Talán mert ő nem idevalósi. Pire-on sem mindenki követi ezt a hagyományt, így Katie sem töri magát különösebben, hogy a tündérek kedvében járjon. Pedig vagy két évvel ezelőtt azt mondta neki Mrs. Ross – akiről a gyerekek azt hiszik boszorkány, mert mindig azt mondogatja, ha mérges valakire, hogy vigyen el Macha, tudod, a Halált Hozó Anya –, hogy örökre vénlány marad, ha nem segíti a tündéreket.
- Légy őszinte: azt, hogy összejött George-dzsal, a tündéreknek köszönheti? Kitett élelmet a küszöbére az utóbbi időben?

Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Katie ahhoz túl józan. Ha az életem múlna rajta, sem lennék képes azt állítani róla, hogy babonás. Mindenesetre, szerintem ez egy kedves, régi szokás.
- Gyakran járnak tündérek Pire-on?
- Ó, állandóan. Sokan közülük itt is laknak, egy egész tündérklánra való. Itt élnek a tóban vagy a föld alatt. Pire-on állítólag picike tündérek tanyáznak, és tetőtől-talpig zöldbe öltöznek.
- És netán megpillanthatjuk őket valahol?
- Úgy tartják, egy kőbe fúrt lyukon át könnyen megláthatók. De a tündérek gyűlölik, ha kilesik őket. Még a végén megbűvölnének! Úgyhogy mindig tarts magadnál egy négylevelű lóherét, az megvéd a varázslatuktól.
- Tehát nem is olyan barátságosak, mint a mesékben?
- Az attól függ, melyik tündérről is beszélünk. A Sluagh például nem más, mint egy hatalmas sereg, amely fel nem oldozott halottakból áll. Ők kifejezetten vadásznak az emberekre. A Phouke tagjai is veszélyesek lehetnek, ők gyakran állati alakban jelennek meg. És persze ott van Bean Sidhe. Ő egy tündérlány, az emberek előre rettegnek, hogy meghallják a sírását. Az ugyanis egy családtag halálát jelzi.
- Szóval tejen, sajton meg kenyéren élnek.
- Meg hangaszáron, gyökereken, gombán, mézen és őztejen. Mindezt pedig harmattal öblítik le.

Dennis jót mulatott e témabeli tájékozottságomon. Talán folytatta is volna a kérdezősködést, ám a környéket szokatlan hang verte fel. Dennis az eget kémlelte, s hamarosan Athar Monadh csúcsa mögül előtűnt egy helikopter. A zajos gép a kikötő felé tartott, ott volt csak ugyanis elegendő hely a leszállásra. És nem utolsósorban ott várta Duncan Grimsay a nem mindennapi módon érkező Annie Brogaig-et.

A helikopter leszállt, majd lassan végleg elhallgatott. Dennis-re néztem, lesve, mikor szól, hogy akkor most forduljunk vissza, mert a kocsmában már várja a haverja, Jerry. Aki nyilván nem venné jó néven, ha idegenként egyedül kellene eltöltenie pár órát, amíg visszarepítheti Annie-t Turner Island-re.

Dennis egy darabig a kikötő felé nézett, mint aki habozik, aztán egy széles mosolyt felöltve hozzám fordult:
- Hol is tartottunk? Ja igen, a tündérek – azzal belém karolt és megindultunk tovább az úton, egyre távolodva a kikötőtől. – Én azonban sokkal kíváncsibb vagyok erre a boszorkára, hogy is hívják?

- Mrs. Ross, de valójában nem boszorkány. Bár néha kétségeim támadnak a felől, hogy vajon ezt ő is tudja-e. Azt hiszi, azért mert körbeültette bogánccsal a házát, hogy távol tartsa a tolvajokat, ahogyan a hagyomány tartja, máris ért a gyógyfüvekkel való varázslatokhoz, mint egy igazi banya.
- Hát, a bogáncs tényleg hatásos lehet a hívatlan vendégek elijesztésében, még ha nincs is mágikus ereje – kacagott Dennis.

- Jó, de ő egész álló nap bazsalikomot éget a házában, mert az állítólag elűzi a rossz szellemeket. Macskamentával eteti a cicáját, hogy így lépjen vele földöntúli kapcsolatba. Van egy fűzfa az udvarában. Állítólag, ha kívánsz valamit és kötsz egy csomót egy vékony fűzfaágra, akkor az óhajod teljesül. Persze utána ki kell oldanod a csomót. Nos, Mrs. Ross méretes fűzfájának már minden ágán kibogozatlan csomók hajladoznak.

Dennis elnevette magát.
Majd hirtelen előremutatott.
- Te, az nem egy fűzfa ott elöl? – nézett az út következő kanyarodója felé.

Egy kisebb dombon ifjú fa rázta lombkoronáját a lágy fuvallatban.
- De igen – feleltem.
- Gyere – kiáltotta, majd futásnak eredt, maga után vonszolva engem is.

Mikor odaértünk a fűzfához, elkapta az egyik lengedező világoszöld hajtást, csomót kötött rá, majd diadalmasan felém fordult:
- Én kívántam. Most te jössz.

Ráálltam a dologra. Kiválasztottam egy szélben táncoló fiatal ágat és megcsomóztam, miközben azon gondolkodtam, vajon ő mit kívánhatott. Merthogy az én álmomon nem kellett túl sokáig törnöm a fejem, az elég egyértelmű.

- Kész – mondtam és elégedetten fordultam felé.

Egymásra kacsintottunk cinkosan, majd nevetve szaladtunk le a dombocskáról, immár zavartalan társalgás közepette folytatva utunkat tovább a parton.

34. fejezet

Lebaktattunk a partra, s amint homokot ért a talpunk – ekkor vettem észre, hogy Dennis mezítláb volt, elképzelni sem tudom, hol hagyhatta el a cipőjét –, Dennis elengedte a kezem és karjait az ég felé emelve hatalmasat üvöltött, mint egy ketrecéből frissen szabadult vadállat. Majd meginogott egy kissé:
- Ajjaj – mondta és azon nyomban egyensúlyát vesztve elvágódott a fövenyen.

Ijedten ugrottam oda hozzá:
- Jól vagy? Minden rendben? Nem ütötted meg magad? – hadartam.

Dennis erre kinyitotta szemeit, egy hosszú percig úgy bámult rám, mint aki nem ismer fel, majd arcán ismét megjelent az az idióta vigyor.
- Kutyabajom – mondta lassan, azzal megpróbált felülni, de ez nemigen sikerült neki. Visszahanyatlott hát a homokba és egy darabig a felette ragyogó csillagokat szemlélte. – Igazad van. Tényleg nagyon szépek. De te sokkal szebb vagy – fordult felém, és végigsimította az arcomat.

Milyen romantikus pillanat volt! Igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy Dennis most alkoholos befolyásoltság alatt áll, vagyis nem mérvadó, amit mond. „De hiszen éppen most a legőszintébb, nemigaz? Azért hoztam ide” – érveltem magamnak.

- Na, hol az a pia? – rontotta el Dennis végleg a közel tökéletes pillanatot.
- Az imént annyira megijedtem, amikor elestél, hogy elejtettem az üveget, és széttört a sziklán – hebegtem.

Dennis-nek eszébe sem jutott, hogy nem szikla, hanem puha homok volt alattunk, pedig azon heverészett. Tényleg elejtettem az üveget, de az nem tört el, teljes épségében pihent mellettem: ha Dennis egy picit oldalra fordította volna a fejét, meg is pillanthatta volna.

- Nem baj – dörzsölte meg álmosan a szemét, és ásított is egy nagyot, hogy nyomatékosítsa fáradtságát.

Ettől nekem azonnal beugrott, hogy igazából miért is jöttünk a partra: gyorsan ki kellett szednem hát Dennis-ből mindent, amit akartam, mielőtt elnyomta volna az álom.
- Figyelj csak, Dennis – szólaltam meg.
- Igen? – dünnyögte csukott szemmel. – Figyelek.
- Akkor nyisd ki a szemed, hogy tudjam, valóban itt vagy – mondtam, majd megsimogattam a homlokát, s úgy tettem hozzá: - Kérlek.

Dennis erre valóban felpattintotta pilláit, bár kifejezéstelen tekintete nem volt túl meggyőző. „Mindegy – gondoltam magamban –, most vagy soha”. Azzal nekiláttam felépíteni magamban egy értelmesnek hangzó kérdést. Mielőtt azonban hozzáfoghattam volna, ő megelőzött:
- Ha most azért vagy ilyen komoly, azért ráncolod a homlokod, mert azt akarod kérdezni, szeretlek-e, akkor megkíméllek egy kicsit, és elárulom: igen, szeretlek. Még soha senkit nem szerettem úgy, mint téged… Tudom, ez úgy hangzik, mintha a legutóbbi filmemből vettem volna…- mondta, majd elgondolkodva hozzátette: - jé, tényleg onnan vettem. Mindegy – legyintett, és újra becsukta a szemét, aztán egy sóhaj kíséretében folytatta: -, de igaz.

És az is igaz, hogy én még soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint akkor.

Szerettem volna még kikérdezni őt Audrey Brown-ról, arról, hogy szerinte van-e jövője a kapcsolatunknak, és hogy mi lesz majd, ha véget ér a nyár. Hogy tényleg utálja-e Sean-t, és feladná-e valaha a karrierjét Pire-ért. Hogy tudatosan válik egyre kedvesebbé a többiekkel is, és hogy belátja-e végre, hogy ugye nem is olyan rossz, ha kedvelik az embert.

De egyszerre csak halk szuszogás ütötte meg a fülemet: Dennis már az igazak álmát aludta. Én is leheveredtem hát a fövenyre és befészkeltem magam mellé.
- Én is szeretlek, Dennis – suttogtam és elaludtam.

***

Eme különleges és megismételhetetlen éjszaka után a hajnal első fénysugarai ébresztgettek. Mikor kinyitottam a szemem, Dennis-t nem találtam magam mellett. Riadtan forgattam körbe a fejemet, s egy pillanat alatt rátaláltam: ott ült mellettem, mosolyogva nézett rám.

- Nem volt szívem felkelteni téged. Olyan édesen aludtál.
- És te mégis mióta vagy már fenn, ha szabad érdeklődnöm? – könyököltem fel, majd kisimítottam a hajamat az arcomból, ám hasztalan: a gyenge szellő minduntalan visszarepítette.

- Ne aggódj, én is csak úgy öt perce ébredtem fel. Rémes fejfájással – temette arcát a kezeibe. – Kérlek, légy őszinte: nagyon kiállhatatlan voltam? Ugye nem tettem vagy mondtam semmit, amit nem kellett volna?
Rám sem mert tekinteni, mialatt ezt kérdezte.

Felidéztem magamban a tegnap esti beszélgetésünket ott, a parton. Nagy levegőt vettem, majd mosolyogva feleltem:
- Nem, semmi rosszat nem mondtál.
Dennis hallatott egy megkönnyebbült sóhajt.
- Azért sajnálom. Ne haragudj rám, kérlek.

Azzal nagy nehézségek árán feltápászkodott, hozzám lépett és karját nyújtva talpra húzott engem is. Átölelte a vállamat és én éreztem, hogy nem pusztán kedvességből teszi ezt, valóban szüksége volt némi támogatásra.

- Na, menjünk reggelizni Bob-hoz, mielőtt még a halászok megjelennek – mondta és megindultunk vissza, a fogadó felé.
- Igazán nincs okod nyugtalankodni – szólaltam meg. – Közel sem voltál olyan súlyos eset, mint George a múltkor.
Dennis elnevette magát.

Mikor odaértünk a pub-hoz és benyitottunk a sötét helyiségbe, belém hasított a gondolat, hogy fogalmam sincs, mi lett Katie-vel, és valószínűleg ő sem tudja elképzelni, én hol lehetek. A bűntudat mégis csupán egy-két szempillantásig mardosott, mert amint hozzászokott a szemem a kocsma homályához, az egyik asztalnál felfedeztem barátnőmet – még mindig George társaságában. Nagy nevetések közepette éppen pirítóst falatoztak, teát kortyolgattak.

Az ódon ajtó nyikorgására Katie felpillantott, és egy másodpercnyi döbbenet után, vidáman kiáltott felénk:
- Nahát, ti is itt? Gyertek, csatlakozzatok hozzánk!

Mialatt odabotorkáltunk Katie-ékhez, végigfutattam fejemben a lehetőségeket, hogy mit művelhettek ezek ketten az éjszaka folyamán. Barátnőm kifogástalan öltözete és frizurája, teljességgel változatlan és hibátlan megjelenése azonban rögtön megnyugtatott: ha nem is otthon, az ágyában alva töltötte az elmúlt órákat, de legalább semmi extra nem történt.

Ám az is felötlött bennem, hogy én bizony igencsak gyűrötten festhettem: hajam kócos volt, ruhámat homok borította. Nem lepődtem hát meg, hogy Katie hangtalanul súgta felém a kérdést, miközben leültem mellé egy székre:
- Nem történt semmi komoly, ugye?
Mosolyogva megráztam a fejem, majd megszorítottam a kezét:
- Minden rendben, ne izgulj. Majd mesélek – súgtam.

Katie bólintott, és továbbrepítette tekintetét Dennis felé, aki ez idáig csupán egy alig hallható, zavaros „jó reggelt”-et bírt kipréselni magából, majd lerogyott egy székre.
- Mit szólnál egy narancsléhez? – kérdezte Katie kedvesen.
Dennis megadóan bólintott.

Bob kérés nélkül hozta nekünk is az enni- és innivalókat, bár azok többségét csak jómagam kóstolgattam, Dennis fintorogva legyezgette el maga elől a felkínált falatokat.

Nekem csak ekkor jutott eszembe George-ra pillantani, aki velem szemben ült. Arcán kaján vigyor kucorgott, a szokottnál is kajánabb. Hamar észrevette, hogy őt figyelem, nyilván arra sem volt nehéz rájönnie, hogy próbálom kiolvasni ábrázatából az éjjel történteket. Az a bizonyos vigyor viszont semmi jóval nem kecsegtetett.

Egy darabig szemmel láthatóan kiévezte a helyzetet, majd végül megkönyörülve rajtam, megszólalt:
- Nyugi, csak beszélgettünk. Tényleg. Itt ücsörögtünk a pub-ban egész álló éjjel és beszélgettünk. Mindenről – azzal Katie-re nézett és megszorította a kezét. Barátnőm boldogan mosolygott rá.

Ismét bizakodni kezdtem. A leghalványabb elképzelésem sem volt ugyan arról, hogy miként tudták áthidalni a köztük lévő különbséget, már ami a Pire-ral kapcsolatos nézőpontbeli eltérést illeti, ami mindezidáig kizáró ok volt. Mindenesetre azt azért sejtettem, hogy nem Katie mozdult el megrendíthetetlen álláspontjáról, ahhoz túl jól ismerem. Elismeréssel adóztam hát George-nak.

- És ti merre jártatok? – járatta tekintetét George hol Dennis-re, hol meg rám pillantva, nem tudván, kitől várhatja a választ. Mindeközben még mindig jelentőségteljesen fogta Katie kezét.

Először magam is Dennis-re pislogtam, jobban szerettem volna hallani az ő verzióját, semmint a magamét mesélni. Ő azonban könyörgő szemmel nézett rám, jelezve, neki még szüksége van egy kis időre, hogy összeszedje magát.
- Hát… mi a parton voltunk – válaszoltam.

George gúnyosan vigyorgott mindkettőnkre, mintha azt akarná ezzel mondani: „most már mindent értek”. Dennis mindössze egy röpke vicsorgással verte vissza a támadást, jómagam azonban fontosnak tartottam szóban is tisztázni a dolgot:
- Aludtunk. Csak aludtunk – jelentettem ki.

Ezután megpróbáltam békésebb vizekre terelni a beszélgetést:
- És ti hogyan maradhattatok itt egész éjszakára? Bob nem tessékelt ki benneteket még este?
- De igen – felelt ezúttal Katie. – Pontosabban csak próbálkozott. Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy mi csupán egyetlen asztalra tartunk igényt, no meg két székre. Úgyhogy maradhattunk. Bob nemrég jött csak le, hogy reggelit készítsen nekünk. Hamarosan pedig megtelik a pub emberekkel – nézett körbe a helyiségen. – Nemsokára jönnek a szokásos, munka előtti diskurzusra. És persze egy italra.

Dennis mordult egyet, tudtunkra adva: a közeljövőbeli tömeg egyáltalán nincs az ínyére.
- Hát a megbeszélt találkozóddal mi lett? – érdeklődtem tovább.
- Semmi. Kiderült, hogy Irene-nak közbejött valami.
- Hál’ Istennek – tette hozzá George.
- Nincsenek véletlenek – jegyezte meg Dennis.

Mindhárman csodálkozva pillantottunk rá. Íme, az első összefüggő, jól érthető mondat a szájából mióta beléptünk a pub-ba! Ő azonban ámultunkból észre sem vett semmit, mert éppen nagyot kortyolt a narancslevéből.

- Jut eszembe, Dennis – szólalt meg George. – Mike érdeklődött utánad, tudni akarta, hová tűntél, és rettentően dühös volt egész este. De mi nem szolgálhattunk neki információval, mert tényleg dunsztunk sem volt arról, hol vagy. Bár, talán ha tudtuk volna, sem kötöttük volna az orrára! – kacsintott Dennis-re.

Ő azonban csak egy lemondó legyintéssel fejezte ki a véleményét. Nagyon úgy tűnt, nem lesz a szavak embere aznap.

Ezután hosszú percekig csak hallgattunk és ettünk. Meglepetésünkre Dennis törte meg a csendet:
- Szóval ti ketten összejöttetek – nyugtázta a már régen kiderült fejleményt. – Remek. Nagyon örülök.
Senki sem felelt.

- Én csak annyit mondhatok neked, George – folytatta Dennis, – hogy nagyon helyesen teszed, ha pire-i lányt választasz. Nekem bevált – azzal hátradőlt székében, és olyan elégedetten szemlélt engem, hogy abba rögtön belepirultam.
- De hát én nem is vagyok pire-i – javítottam ki.
- Ugyan, miket beszélsz – legyintett ő. – Nálad pire-ibb senki sem lehet.
Katie egyetértően bólogatott.

Közben lassan valóban megtelt a pub körülöttünk, de szerencsére egy-egy pillantásnál, udvarias köszönésnél senki sem méltatott minket többre, így zavartalanul folytathattuk kényelmes reggelinket.

A filmesek közül még senki sem jelent meg, nekik még túl korai volt ez az óra. Ők csak jóval az után kerülnek elő, miután a helybelieket munkába szállító komp elhagyja a szigetet.

A betérő pire-iak között volt Mr. Brogaig is. Gondterheltnek tűnt, ahogyan az utóbbi időben mindig. Sietve felhajtotta whiskyjét, majd távozott anélkül, hogy bárkivel is szóba elegyedett volna. Katie-vel merengve néztünk utána, bámultuk a nyöszörögve csukódó ajtót.
- Még mindig hajthatatlan az öreg? – kérdezte Dennis, majd kávéért kiáltott Bob-nak.

George idegesen tekingetett hol egyikünkre, hol másikunkra. Fogalma sem volt, miről volt szó. Még mielőtt Katie vagy én belevághattunk volna a Pire-t jelenleg leginkább izgalomban tartó történetbe, Dennis megelőzött minket és néhány mondatban összefoglalta a tényállást. Barátnőmmel hüledezve pislogtunk egymásra. Hinni sem akartunk a fülünknek, Dennis olyan pontosan adott elő minden részletet. Én persze már tudtam, hogy ismeri a sztorit, na de hogy ennyire az eszébe vésett volna minden apró-cseprő mozzanatot?! Még azt is töviről-hegyire elmagyarázta, hogy hol laknak a szigeten az érintett családok. Teljesen elképedtem.

- És most mi lesz? – kérdezte George. – Összeházasodnak azért, ugye?
Dennis széttárta a karját és felvonta a szemöldökét.

Ebben a pillanatban Daisy viharzott be a fogadóba. Kérdezett valamit Bob-tól, aki felénk mutatott, erre Daisy ránk nézett, arca felderült és megindult az asztalunk felé. Bob utána szólt, Daisy visszafordult. A fogadós Dennis kávéját nyomta a lány kezébe, gondolván a feleletért cserébe Daisy igazán megspórolhat neki egy utat.

A kisebbik Brogaig-lány végre elérte kicsiny társaságunkat, nyájasan üdvözölt bennünket, majd odahúzott egy széket és leült. Összébb húzódtunk, hogy helyet szorítsunk neki.

- Az az enyém lesz – mutatott Dennis a bögrére, amit Daisy még mindig a kezében szorongatott.
Nem túl kedves hangneme jutalmaként az asztal alatt picit belerúgtam a lábába. Épp csak megérintettem a cipőorrommal a sípcsontját, tényleg. Erre ő értetlen pillantást vetett rám, majd végtére is megértve tettem okát, cirkalmasan köszönte meg Daisy-nek a kávét, aki szörnyen zavarban volt, miközben átnyújtotta neki a gőzölgő italt. Dennis dühösen rám nézett, tekintetével szegezve nekem a kérdést: „most már elégedett vagy?”. Mosolyogva simítottam végig borostás arcát.

- Nem tudom, ki mennyire beavatott – nézett végig rajtunk Daisy, majd hatásszünetet tartva bevárta, míg mindegyikünk bólint egyet, hogy igen, én is tudom. – Jó. Tehát a helyzet az, hogy Annie és Duncan már napok, mit napok, hetek óta nem találkozhatnak, mert Annie ugyebár Turner Island-en dolgozik, Duncan meg itt. Reggel, este és hétvégén pedig a szüleim felügyelete nélkül Annie sehova sem mehet. Mintha kisiskolás lenne! – repítette tekintetét a mennyezetre.

- És mi miben lehetünk a segítségükre? – kortyolt a teájába a lehető legnagyobb nyugalommal Katie.
- Titkos randevút szimatolok! – vigyorgott George.
Daisy bólintott.

- A dolog nem egyszerű, pedig egész Pire a mi oldalunkon áll. Ha Annie szabadnapot vesz ki, anya vagy apa is egyből telefonálnak a munkahelyükre, hogy nem mennek be dolgozni. Ha Annie betegnek tetteti magát, anya otthon marad vele. Nemrég egy ősidők óta nem látott nagynéném meghívta őket a dél-franciaországi nyaralójába, de ők visszautasították az ajánlatot, csak hogy Annie-t ne kelljen itt hagyniuk. Rám persze nem merik bízni, hiszen sosem titkoltam előlük a véleményemet.

- Van már valami ötleted? – kérdeztem.
Daisy ismét bólintott.
- Rájöttem, hogy a szüleim egyetlen helyen nem tudnak Annie felett állni: a munkahelyén. Ez őket nem is zavarja, hiszen tudják: csak két járat közlekedik mindennap Pire és Turner Island között, egy reggel és egy este. Munkaidő előtt és után. Annie hiába tudna hát kiszökni az irodából, ha nem tud napközben visszajönni a szigetre, majd visszatérni Turner Island-re, mintha mi sem történt volna. Egyelőre csak eddig jutottam.

- És Duncan sem mehet oda hozzá – folytattam én. – Hiszen nem maradhat észrevétlen reggel a Shillay egyetlen fordulóján, amikor Mr. és Mrs. Brogaig is éppen azzal utaznak.
- Ne feledd – tette hozzá Katie. – Hogy Duncan-t valami fogadalom is köti, hogy sosem hagyja el a szigetet.
- Micsoda? – hitetlenkedett George. – Fogadalom?
- Erről én is hallottam – mondtam.

Még Dennis is bólogatott. Majd ő szólalt meg, az asztalra téve az üres bögrét, amiből pár perccel korábban egyetlen húzásra kiitta a kávét.
- Tehát a lányt kell idehoznunk valamikor napközben – szögezte le. Úgy festett, mint egy hadvezér, aki a stratégiáját ecseteli a katonáinak. – Ezt könnyedén elintézhetem.

Értetlenül bámultunk rá, miközben ő előhalászta nadrágzsebéből a telefonját és tárcsázott.
- Szia, Jerry – szólt a mobilba. – Neked is jó reggelt, tudom, kissé korán zargatlak, ne haragudj, haver. Figyelj csak, szükségem lenne rád meg a madárkádra. Hogy mikor…? Mikor is? – nézett egyenesen a vele szemben ülő, meglehetősen zavartnak tűnő Daisy szemébe.

A lány tépelődött pár pillanatig, majd halkan súgta:
- Holnapután.
- Szóval holnapután – beszélt ismét a telefonba Dennis. – Hát, kellene egy fuvar délelőtt, meg egy délután… Hogyhogy hol? Tudod, most itt vagyok Pire-on… Megértem, hogy nem ugrik be, hol a csudában lehet az – nevetett. – Vedd elő a térképedet! Tehát Turner Island és Pire között kellene. Rendben? Persze, írd csak nyugodtan a számlámhoz. Na jó, akkor viszlát holnapután!

Diadalittasan tette le a mobilját az asztalra. Másodpercekig élvezte még mindig bamba képünket.
- Akkor hát felverjük egy kicsit a pire-i csendet – vigyorgott. – Jön a helikopterem.

Rita pályázata

Egy kedves kolleginám, Rita07 pályázatot hirdetett meg, amire szeretettel vár minden vállalkozó szellemű jelentkezőt. A cím adott: Lejárt szavatosság. Azt hiszem, most aztán jócskán szabadjára engedhetitek a fantáziátokat! ;)

A pontos feltételek és a cím, ahol jelentkezhettek, megtalálható Rita oldalán, azaz itt.

Remélem, minél többen kedvet kaptok az íráshoz, szerintem nagyszerű műveket olvashatunk majd! :)

33. fejezet

Aznap este is találkoztam Dennis-szel a sziget egyetlen közösségi helyén: Bob fogadójában. Egy nagy csapat sráccal ült az egyik sarokban, amikor beléptem, hangos nevetésüket pedig már jóval azelőtt meghallottam, hogy megérkeztem volna a pub-ba. Amint ott ült, kezében söröskorsót szorongatva, élénken figyelve a társalgásra, nagyon vidámnak és boldognak tűnt.

Már régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy Dennis valójában nagyon is elégedett életének jelenlegi állásával. Hiába hangoztatja, hogy nem szívleli kollégái társaságát és csak azért múlatja velük az idejét, amikor nem lehet velem vagy nem látogathatja meg Mrs. Borgh-ot, mert ezen a borzalmasan unalmas szigeten egyszerűen nem akad más lehetősége, én már kezdem ezt nem elhinni. Miért ne tehetné meg, hogy felmegy a szobájába, telefonálgat, e-maileket írogat, tévét néz, vagy egyszerűen csak leül könyvet olvasni? Senki sem kényszeríti arra, hogy itt üldögéljen ezekkel az emberekkel, és ami azt illeti, meggyőződésem, hogy ők nem ismerik azt az énjét, amit nekem van szerencsém éppen felfedezni, így valószínűleg meg sem lepődnének, ha megvető tekintettel visszavonulna a szobájába munka után. Mert itt mindenki az öntelt, magabiztos és kevély Dennis Lleyton-t ismeri.

Ám ő mégis ott ült, és ahogy őt figyeltem, megállapítottam magamban, hogy egyáltalán nem lóg ki a társaságból. Poénkodik és nevet, mesél és hallgat.

Aznap este Katie is velem tartott Bob-hoz, egy helybeli lánnyal volt ott találkozója. Észrevettem, hogy neki is legalább annyira földbe gyökerezett a lába Dennis látványától, mint nekem.
- Nahát, ezt aztán végképp nem vártam volna – súgta oda nekem.
- Én sem, elhiheted – kuncogtam.
- Szentül meg voltam róla győződve, hogy vagy egyedül van vagy maximum az ügynökével. Na de ekkora és ilyen vidám társaságban!

Ám nem csodálkozhattunk tovább magunkban, mert teljesen váratlanul George lépett oda hozzánk. Már jó régen nem találkoztam vele, tulajdonképpen azóta nem, amikor azt a bizonyos látogatást tette nálunk.

Hirtelen elszégyelltem magam. Biztosra vettem, hogy azért jön oda hozzám, hogy számon kérje rajtam, miért kerülöm. És igaza is lenne. Bár ha egészen pontos akarok lenni, nem is kerülöm. Inkább csak mellőzöm. És ez valóban igen nagy hitványság részemről. Ugyanis egészen jól kijöttem vele mindaddig, amíg fel nem merült a lehetősége annak, hogy esetleg ő és Katie – tudod…

De aztán, amikor George-ról bebizonyosodott, hogy nem jöhet számításba barátnőmnél, valahogy úgy éreztem, már nem is akarok találkozni vele többé. Nem mintha attól tartottam volna, hogy esetleg Katie rossznéven venné, dehogy. Csak valahogy csalódtam. Nem is annyira benne, mert ő olyan amilyen, és ha Katie ízlésének nem felel meg, hát akkor ez van. De annyira szerettem volna, ha összejött volna a dolog! Amilyen hirtelen lobbant fel e lehetőség szikrája, olyan gyorsan ki is hunyt. És tudom, bár nem mutatja, azért Katie-t is megviselte a dolog.

Ekkor jutott tehát csak eszembe, George-nak valószínűleg fogalma sincs róla, hogy miért hanyagolom. Bár nem barátság, ami köztünk van, vagy talán már csak volt, de igazán megérdemelte volna, hogy ne térjek ki folyton a meghívásai elől, és ne igyekezzek úgy intézni a dolgaimat, hogy őt véletlenül se lássam közben. Magyarázattal tartoztam neki, és ettől előre féltem.

Aggodalmam azonban feleslegesnek bizonyult, mert George egyáltalán nem erről akart velem beszélni, vagy legalábbis nem ezzel indította a társalgást:
- Hátborzongató, mi? – vigyorgott, kezében egy sörösüveggel, miközben ránk sem pillantva mellénk állt, figyelmét ugyanúgy Dennis felé fordítva, ahogyan mi is tettük. Meglehetősen furán nézhettünk ki, amint ott álltunk hárman Dennis-t bámulva, mint a sóbálványok. – Néhány héttel ezelőtt bármibe lefogadtam volna, hogy Dennis Lleyton soha nem lenne hajlandó velünk tölteni az estéjét. Sean Hobbes? Ő aztán igen! Remek fickó, kár, hogy elment, ő volt a társaság bohóca. Na de Dennis Lleyton! Róla aztán sosem gondoltam volna! Mint ahogyan itt senki sem – nézett körül a helyiségben. – Különös, szinte kísérteties… Bár tudnám, ki vagy mi művelte ezt vele! Gőzöm sincs, mi történt, de csak gratulálni tudok hozzá. Néhány napja Dennis Lleyton olyan, mint egy igazi ember. Szinte már kedves – azzal megborzongott, mint aki szellemet látott.

Katie sejtelmesen rám pillantott, majd elismerően elmosolyodott. Nekem fülig ért a szám. A vigyor csak akkor olvadt le arcomról, amikor észrevettem, hogy azért mégis van egy ember a teremben, aki bizony nem jó értelemben lepődött meg Dennis viselkedésén. Sokkal inkább megütközött. És aggódott. Ez a valaki pedig nem volt más, mint Mike Winters, Dennis ügynöke. Egyedül ült a pultnál, távol a többiektől, ijedten szemlélve őket, mint aki azon gondolkozik éppen, hogy hogyan akadályozhatná meg azt, ami itt most történik – akármi is legyen az.

Ám George ismét félbeszakította tűnődésemet:
- Hozzá jöttél, igaz? – fordult felém.

Hirtelen el sem tudtam képzelni, mire gondol. „Mármint Mike Winters-hez?” – akartam kérdezni, hiszen még mindig őt figyeltem.

- Hát Dennis-hez, te buta – vigyorgott George. – Hozzá jöttél, nemde? – s miután bólintottam, vissza is fordult, hogy újra a mulatozó kompániát szemlélje. – Rád gyanakszunk ám – mondta és nagyot húzott az üvegből.

- Rám? Ugyan miért? – tettettem az értetlent, pedig pusztán csak arról volt szó, hogy hallani akartam az ő szájából, hogy „te tetted ezt, ugye? Te varázsoltad el”.
- Édes Flora, azt hiszem, tudod te nagyon jól, hogy mire célzok – fordult felém ismét. – Én itt voltam évekkel ezelőtt is, amikor először forgattunk ezen a szigeten, és annyit mondhatok, Dennis Lleyton nem ilyen volt. Hanem undok és fensőbbséges. Állandóan éreztette velünk, hogy ő a sztár, akit imádnak, és aki milliókat keres. Mi meg csak azért vagyunk, hogy őt segítsük ebben. Minden szavából és mozdulatából sugárzott a gőg, bizony. És még ennek a nyárnak az elején is éppen ilyen volt. De megváltozott. Azaz még tart a folyamat. Még nem egy kifogástalanul rokonszenves pasas, de már alakul… Napról napra szeretetreméltóbb lesz.

Miközben George-ot hallgattam, többször is muszáj volt oldalba böknöm Katie-t, aki már alig bírt magával a nevetéstől. De hiába kerestem tekintetemmel a lányt, akire várt, ő még nem érkezett meg. Szóval Katie maradt – és továbbra is valósággal fuldoklott, ahogy próbálta visszatartani a kitörni készülő nevetést.

- Tegnap ült le először az asztalunkhoz – folytatta George. Igen, az előző nap otthon töltöttem az estét Katie-vel, mert nem akartam, hogy esetleg ő is elhanyagoltnak érezze magát. – Miután aztán felment a szobájába, megvitattuk a srácokkal a dolgot, és arra jutottunk, hogy csak te lehetsz a hunyó. Mert minden más körülmény egyezik: a hírneve, a vagyona, a barátnője. Ugyan mitől lehet elviselhetőbb, mint a múltkor? – törtük a fejünket. Aztán rájöttünk, hogy te vagy a megoldás. Legutóbb nem voltál még itt, a te jelenléted az egyetlen eltérés a régi és a mostani ittlétünk között. Bevallom, nem érdekel, mit tettél vele, de fantasztikus vagy, és azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom: köszönjük! Az a kiállhatatlan fickó már a múlté, reméljük örökre. Vagy legalábbis a nyár végéig – azzal megint kortyolt egyet az italából. – Tehát kérlek, gondoskodj róla, hogy Dennis maradjon is ilyen, jó?

Amennyire örültem mindannak, amit George az imént mesélt, legalább annyira szerettem volna behúzni neki egyet a legutolsó mondata után. Talán azt hiszi, hogy én csak azért vagyok Dennis-szel, hogy nekik könnyebben menjen a munka vele? Mégis mit képzel ez?

George megláthatta bennem a kitörni készülő vulkánt, szemében rémület tűnt fel. És egyúttal értetlenség is: szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, mi hozott ki a sodromból.

- De minek is tartalak én itt fel, hiszen te biztosan Dennis-hez jöttél, ugye? – hadarta. – Menj csak bátran – azzal hátrébb lépett egyet, és kezét a vállamra téve, finoman előretolt.

Kénytelen voltam hát tenni egy lépést, mialatt George már Katie-hez fordult és meginvitálta egy italra a pultnál. „Legalább majd Katie helyre teszi ezt a mihaszna alakot helyettem!” – gondoltam magamban, azonban legnagyobb megdöbbenésemre, Katie mosolyogva fogadta el a meghívást és már meg is indultak a pult felé.

Hirtelen átfutott a fejemen a kósza gondolat, hogy barátnőm talán már nem emlékszik rá, hogy ez volt az a pasi, aki nemrég a pire-iakon gúnyolódott, miközben az ő muffinját tömte magába. Hezitáltam, hogy nem kellene-e esetleg figyelmeztetnem őt, vagy legalább csatlakozni hozzájuk, amikor egyszer csak meghallottam, hogy Dennis szólít.

Széles mosollyal léptem oda hozzá, egy pillanat alatt feledve Katie-t és George-ot. Ő magához húzott, az ölébe ültetett, majd hosszan megcsókolt. Nekem pedig az jutott az eszembe, hogy most először érzem magam igazán Dennis Lleyton barátnőjének.
- Késtél – pillantott az órájára Dennis, majd szemrehányó pillantást vetett rám.

Nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen ott álldogáltam már egy ideje, sőt teljesen pontosan érkeztem, hiszen akkor arról is be kellett volna számolnom neki, hogy miféle döbbenet tartóztatott fel. Attól tartottam, ha elmondom, mennyire meglepett, hogy ilyen víg mulatozás közben találtam, és esetleg még azt is hozzátenném, hogy mennyire örülök e pozitív változásnak, tüstént kipukkadna a buborék.

Dennis rájött volna, hogy megfeledkezett magáról: kiesett a szerepéből, efölötti bánatában alighanem a jókedve is elröppenne, és visszatérne a régi, szinte mindenki által utált Dennis. A körülötte gubbasztó emberek meg valószínűleg legalább olyan gyűlölködő tekintettel jutalmazták volna tettemet, mint amilyen hálásan pislogtak rám akkor.

Úgyhogy csak mosolyogtam rendületlenül és valószínűleg meglehetősen butuskán, miközben az jutott eszembe, hogy ha esetleg az intelligenciám lenne az egyetlen, amivel rá tudok verni Dennis ál-igazi barátnőjére, akkor most ezt az előnyömet is elveszítettem.

Csend állt be tehát közénk, ám úgy tűnt, Dennis-t ez egyáltalán nem zavarta, kitartóan vigyorogva bámult rám, mint egy ütődött. Rögtön leesett, miért.
- Mondd, te mennyit ittál? – pillantottam az asztalon álló üres üvegek és poharak hadára.
- Miért, józanul lehetetlen volna gyönyörködni egy szép nőben? – kérdezte, ám arcáról még mindig nem olvadt le az a bárgyú vigyor. Aztán a többiekhez fordult, és egyik kezét a szája elé tartva súgta, mintha nem akarná, hogy meghalljam: - Különösen, ha ez a szépséges leány az én barátnőm!

A körülöttünk ülők egy része elismerően, egyúttal bambán bólogatott, másik felük – valószínűleg a józanabbak – viszont tehetetlenül néztek maguk elé, nem tudván, miként kellene erre reagálniuk.
- Látom, hosszú és nehéz estének nézünk elébe – sóhajtottam félhangosan.

Na, ezzel végre sikerült Dennis arcára fagyasztanom azt az idétlen vigyort. Olyan csalódott képet öltött, mint egy gyerek, akinek elrontották a játékát.
- Most mi a baj? – csattant fel szinte már hisztisen. – Hiszen csak téged dicsértelek, veled dicsekedtem, mi ezzel a gond? Nem örülsz? Megbántottalak? Te késel, és még neked van rosszkedved! Nekem kellene itt pattognom, nem neked! Azt hittem, ez egy csodálatos este lesz, te meg tönkreteszed az egészet! Mondd, mire jó ez?

Dennis indokolatlan bőbeszédűsége és az a furcsa, ide-odatekergődző dallam, amivel kiejtette a szavakat, végképp meggyőzött arról, hogy érkezésem előtt ugyancsak a pohár fenekére nézett. Sőt, nem is egy pohár fenekére.

Hirtelen gonosz ötlet villant fel bennem. „A gyerekek és a részegek mindig őszinték, ugye? Ha az alkohol valóban igazságszérumként hat, akkor ki kell használnom a talán soha vissza nem térő alkalmat” – gondoltam. Gyerekes? Tudom. Hülyeség? Igen. De ott és akkor nem érdekelt.

Cselekednem kellett, mert nem ismertem még annyira Dennis-t, hogy tudjam, hogyan, mennyi ideig hat rá az ital. Ugyanakkor nem akartam a többiek orrára kötni a csak ránk tartozó információkat – már csak azért sem, mert fogalmam sem volt, ki mennyire éber még a társaságban –, úgyhogy szorgosan elkezdtem keresni egy jó indokot, amivel kicsalhattam volna őt a pub-ból.

- Nézd, milyen gyönyörűek a csillagok – próbálkoztam. – Menjünk ki és nézzük meg őket a partról!
- Te gyönyörűbb vagy akármelyik csillagnál, és téged itt is nézhetlek – hangzott a válasz, egy jókora csuklással kísérve.
Nagyot sóhajtottam. Indulhat a második menet.

- És mi lenne, ha ennénk valamit a pultnál? Szörnyen megéheztem.
- Nekem viszont egy falat sem menne le a torkomon. De te is maradj itt, kérlek, hadd nézegesselek még egy kicsit!

Végtelennek tűnő másodpercekig spekuláltam, mit kellene bedobnom, hogy elérjem célomat. Idegesen járattam körbe tekintetemet a kocsmán. Aztán hirtelen felcsillant a szemem: megvan! Előszedtem a legmézesmázosabb hangomat és Dennis fülébe duruzsoltam:
- Láttam ott az ajtónál egy nagy üveg whiskyt. Mit szólnál hozzá, ha megkaparintanánk csak kettőnknek?

Dennis arca felderült valahára. Bizalmasan rámkacsintott, jelezve: benne van a csínyben.

Felálltunk, én kézen fogva vezettem az ajtóig Dennis-t, akinek már meglehetősen bizonytalan volt a mozgása, majd egy gyors mozdulattal megragadtam az egyik asztalon álló üveget és mivel már nem volt szabad kezem, a könyökömmel nyomtam le a kilincset, így végre kint voltunk a sötét, csillagos ég alatt.

32. fejezet

Legutóbbi levelemet azzal kezdtem, hogy Katie-vel elhatároztuk, felkeressük Mrs. Borgh-ot. Tegnap végül a sok ígéretet és halogatást tett követte, és amint végzett délután a munkájával Katie, egy kosár, kertben termett finomsággal nekiláttunk a rövidke útnak.

Már vagy félórája üldögéltünk Mrs. Borgh tündérkertjében a szokásos teánkat kortyolgatva és almás pitét falatozva mellé, amikor a kötelező tiszteletköröket lefutva, miután kölcsönösen tájékozódtunk a másik családjának hogyléte felől, Mrs. Borgh nyájas mosolyát egy pillantásra sem levetve szólt hozzám:
- Képzelje, Flora, a minap is nálam járt az én kedves barátom, Mr. Lleyton.

Katie mellettem hirtelen félrenyelt egy pitefalatot. Mrs. Borgh ijedten tekintett rá, aztán, mint akinek egyszeriben eszébe jutott a titok nyitja, ismét felöltötte a barátságos mosolyát:
- Ó, igen, maga, Katie még nem is ismeri Mr. Dennis Lleyton-t. Tudja, nagyon derék, régi barátom ő, egy jóravaló, helyes walesi fiú, aki gyakran benéz hozzám, amikor Pire-on jár. Egy alkalommal, amikor Flora meglátogatott, összefutott itt vele, éppen ott ült a barátnője mellett, ahol most maga ül, kedvesem.

Katie fanyar arckifejezéssel nyugtázta, miszerint van szerencséje a híres-hírhedt Dennis Lleyton helyén ülni. Pontosabban, Mr. Lleyton helyén – ahogyan Mrs. Borgh emlegette finom modorával.

- Ma reggel aztán ez a fiatalember elmesélte nekem, hogy maguk, Flora, azóta is jóban vannak.
- De még milyen jóban! – kiáltott fel Katie.

Dühös pillantást vetettem rá, amire ő is elszégyellte magát egy kicsit, hangtalanul súgott nekem egy bocsánatot, de a dolgot már nem lehetett meg nem történtté, azaz inkább ki nem mondottá tenni.

Mrs. Borgh előbb csodálkozott egy kicsit, majd elmosolyodott, jelezvén, hogy most már mindent ért. Magam is meglepődtem, mennyire vártam ekkor, mit fog mondani, helyesli-e a dolgot vagy sem, mintha a nagymamámnak számoltam volna be először az új barátomról.

- Helyes, nagyon helyes – felelte lassan. – Ez a dolgok rendje. Van itt nekünk egy okos és bájos leánykánk és egy kedves úriemberünk, mi egyebet is kívánhatnánk, ha nem azt, hogy találják meg a boldogságot egymás oldalán?
Katie hevesen bólogatott, de arcán az a gúnyos mosoly ült, amiből könnyedén kiolvashattam, hogy magában épp a „kedves úriember” kifejezésen mulat.

- Nos, legközelebb, drága Flora, ha majd Mr. Lleyton eljön hozzám, csatlakozzék hozzá bátran, s ha maga jönne, hát hozza el őt magával. Azt hiszem, remek szórakozás lesz majd magukat együtt látni – kuncogott. Aztán Katie-hez fordult: - Akkor leányom, ezek után nincs már más hátra, mint hogy magának is párt találjunk. Eszem ágában sincs abba a rémesen hideg, nyirkos sírba tenni a lábamat mindaddig, amíg maga egyedül van. Nem akarom magányosan itthagyni.

Katie immár másodszorra készült megfulladni a délután folyamán. Szinte hallottam a gondolatait: „Még hogy nekem egy férfit? Más se hiányzik! Csak felforgatná az én szép kis nyugodt életemet. Egyszer már hagytam, hogy megmutassák, mit tudnak, és akkor aztán fényesen leszerepelt előttem az egész bolond népség! Köszönöm, de nem kérek többet belőlük!”

- Na, ha valamikor, hát mostanság van éppen elég férfi a szigeten, úgyhogy kizárt, hogy ne találjunk valakit, aki magának is megfelel – folytatta Mrs. Borgh továbbra is széles mosollyal az arcán. – Csak ne tenné olyan rémesen magasra a mércét, kedvesem, higgye el, azt a lécet szinte senki sem tudja megugrani! Mindegy, én azt mondom, most vagy soha, mert nagy valószínűséggel ebben az évezredben már aligha lesz ilyen széles a választék, mint most, angyalom. Használja hát ki bátran! Ne nézzen már rám ilyen ijedten, csillagom, na, csak hogy megnyugodjon, megígérem magának, én is körbenézek, hogy ki jöhet szóba. Biztos vagyok benne, hogy ha összefogunk, akkor még ezt a rémesen lehetetlennek tűnő feladatot is megoldjuk, nemigaz, kedveskéim? – kacsintott ránk.

Én hevesen bólogattam, valóban egyetértettem Mrs. Borgh-gal, hogy Katie-re bizony ráférne már egy kis párkapcsolat. Legalább nekem sem szorulna el úgy a szívem nyár végén, amikor utoljára integetek még neki a Shillay fedélzetéről, mielőtt végleg eltűnik a láthatárról Pire. Hiszen, még ha a világ legkedvesebb és legtörődőbb szigetén is hagyom itt egyedül majd’ tíz hónapra, az akkor sem ugyanaz.

Katie viszont kényszeredetten mosolygott, láthatólag nagyon nem tetszett neki, hogy miután olyan jót szórakozhatott rajtam, egyik pillanatról a másikra visszájára fordult a dolog, és ő lett a célpont.

Jóízűen kacagtam fel, amikor búcsút véve Mrs. Borgh-tól kiléptünk a gyönyörű kert kapuján. Katie persze indulatosan fordult felém:
- Egy szót se, hallod?! – sziszegte, azzal nagy léptekkel indult el hazafelé, miközben én nevetve próbáltam utolérni.

Kreatív Blogger

Ez a díj jár néhány kötelezettséggel is:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Akkor lássunk neki:

1. Rita, nagyon szépen köszönöm, hogy gondoltál rám! Örülök neki, nagyon kedves Tőled! :)

2. Ugye ez fentebb megvolt ;)

3. Rita története, amit imádok: http://rachelhellonewyork.blogspot.com/

4. Hűha... hát, nézzük csak...
- imádok írni, amint talán már észrevettétek :)
- és imádok olvasni is, remek kikapcsolódás és ihletforrás ;)
- ami viszont a legjobban meg szokott ihletni: a zene
- imádok mindent, ami brit-skót-ír-kelta - talán ezt is tudjátok már :)
- kreatívnak tartom magam - de aki látta már a másik blogomat, ezt szintén tudja már :)
- nagy álmaim vannak, és naivan hiszem, hogy egyszer tényleg valóra válhatnak :)
- nagyon szeretek itt lenni, hihetetlenül sokat jelent a biztatásotok :)

5-6. Akkor következzen az elismerés tehetséges "kollégáimnak":
Rita07: A bűnös http://colpevole.blogspot.com/
AnnaMarcsi: Diplomás vámpír http://diplomasvampir.blogspot.com/
A. J. Cryson: A Képzelet Világa - Az Én Világom http://bo-szi-lvi.blogspot.com/
Diana: Végtelen Választás http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/
Szasza: Do never say it that never http://doneversayit.blogspot.com/
Delirium: Won't you die tonight for love? http://delirium-2.blogspot.com/
Zazi: Éberálom Londonban http://eberalom.blogspot.com/

7. Ezt pillanatokon belül teljesítem! :)

31. fejezet

- A legidősebb lányom férjhez megy. Na és tudja kihez? – fordult felém olyan hévvel Mr. Brogaig, hogy egy pillanatig azt hittem, teljes egészében engem hibáztat a történtekért. – Tudja, hogyne tudná… - legyintett ismét lemondóan, majd újra visszafordult az ablakhoz.

Bizonyos voltam benne, hogy megint egy legalább tízperces szünet következik. Ám ezúttal Mr. Brogaig folytatta. De nem fordult felém, így mintha csak magának mondta volna, bámult továbbra is kifelé az ablakon. Ekkor már tudtam, hogy neki aztán mindegy volt, kihez is szól. Inkább csak magának mesélt. Talán azért kellett ehhez mégis átülnie az én asztalomhoz, hogy ne nézzék bolondnak, amiért magában beszél. Szerencsétlenségemre pedig akkorra csak én maradtam rajta kívül a pub-ban, még Bob is hátrament a konyhába.

- Nem egészen ahhoz megy feleségül, akihez én szántam volna. Minek is szépítem a dolgot, egyáltalán nem ilyen emberrel kellene leélnie az életét! – csapott ököllel az asztalra, mire én riadtan hőköltem hátra. – Az az átkozott Duncan Grimsay! Az a félnótás halászlegény! Vinné el az ördög az egész családjával együtt! Sosem vált Pire büszkeségére az az esztelen família! Az öreg Grimsay jó barátom volt még az iskolában, mindennap együtt mentünk Turner Island-re meg vissza. Nagyon okos volt ám Angus Grimsay, mindig is osztályelső volt. Mindenki azt hitte az iskolában, hogy valamelyik hírneves egyetemen fog majd továbbtanulni. Oxfordban vagy Cambridge-ben. Hogy híres orvos lesz majd, atomfizikus, esetleg matematikus. De nem! Angus Grimsay inkább itthon maradt, Pire-on és halászlegénynek állt be az apja mellé. Talán megijedt, tudom is én… Mindenesetre én magam nagyon megharagudtam rá akkoriban, sokat veszekedtem vele, hogy ne legyen ilyen őrült, ne hagyja kárba veszni a tehetségét, az eszét. Hol könyörögtem neki, hol meg kiabáltam vele, de mindhiába! Angus hajthatatlan volt és maradt. Pedig én magam mit nem adtam volna azért, hogy legalább fele annyi eszem legyen, mint neki! Így hát azóta sem tudom neki megbocsátani, hogy így elpocsékolta átlagon felüli képességeit. Mennyi mindent tehetett volna! Talán életeket mentett volna meg, talán felfedezte volna egy máig gyógyíthatatlan betegség ellenszerét, ki tudja… és most már nem is fogjuk megtudni soha.

Még sosem hallottam korábban Angus Grimsay történetét. Még mindig nem tudom eldönteni, kinek is van igaza. Ha Isten vagy a sors vagy nevezzük akárminek, tényleg olyan tehetséggel áld meg bennünket, amivel kitűnhetünk a tömegből, valóban kötelességünk élni vele? Ha valaki úgy tud zongorázni, ahogy senki más, kötelező lenne neki zongoristává válnia? Nem lehetne esetleg pék vagy ács vagy tanár, ha ahhoz van kedve? Ha valaki kiváló biológiából az iskolában, akkor már nem is lehet, mondjuk, űrhajós? Igaz lenne, hogy nincs választásunk, azzal kell foglalkoznunk egész életünkben, amihez a legjobban értünk, függetlenül attól, hogy ez boldoggá tesz bennünket vagy sem? Ez lenne hát a predesztináció? S igaz lenne, hogy tényleg így működik a világ?

Nem hallottam róla, hogy Angus Grimsay boldogtalan lenne. Vidám, kissé talán hóbortos család Grimsay-éké, már amennyire ismerem őket. Nem tudom, valaha is megbánta-e a döntését Mr. Grimsay, őrlődik-e egyáltalán azon, hogy jó helyen van-e, s nem kellene inkább naphosszat egy laboratóriumban ténykednie és a világ megmentésén fáradoznia. Ha tényleg ilyen komoly a dolog, és nem csupán arról van szó, hogy valaki tűzoltó legyen-e vagy költő, kőműves vagy hentes, akkor lehet, hogy tényleg kötelességünk a tehetségünk és nem az érzelmeink szerint élni? Mert az egyáltalán nem mindegy, hogy valakiből agysebész lesz vagy halász.

Töprengésemet félbeszakította Mr. Brogaig. Ezúttal már egyenesen a szemembe nézett, úgy folytatta:
- Talán az idő segített volna, hogy megbocsássak Angus-nak. De minden megváltozott, amikor Duncan befejezni készült a középiskolát. Okos fiú volt ő is. Mindig is kiváló volt történelemből. A fejében van nem csupán Skócia, de az egész világ története a kezdetektől napjainkig. Kérdezze csak meg tőle, hogy ki uralkodott Kínában 589-ben vagy mi történt Alaszkában mondjuk 1247-ben, és ő tudni fogja! Sosem bírt még senki olyat kérdezni tőle, amire ne tudta volna a választ! Világhírű professzor válhatna belőle, mehetne előadásokat tartani akármelyik egyetemre vagy régészként ásathatna bárhol. Ám ő is inkább itt marad, s mi több, az apja támogatja ebben! De hát hogyan is dönthetne másképp az a szerencsétlen gyerek, ha olyan példát lát otthon maga előtt, mint az apja? Persze, hogy ő is megfutamodik! Inkább választja az egyszerű, kényelmes életet Pire-on, ahol még véletlenül sem szembesülhet semmilyen kihívással.

Fogalmam sem volt róla korábban, hogy Duncan Grimsay ilyen okos lenne. Bizony, a halászlegényből, aki leginkább valamilyen mesehősre hasonlított, ki nem néztem volna ezt a hatalmas tudást. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy vajon milyen titkai lehetnek még a pire-iaknak, amikor én már rég azt hittem, hogy mindent tudok róluk és nem érhet meglepetés. No meg az, hogy ha Duncan elment volna tanulni egy egyetemre, akkor Mr. Brogaig a legnagyobb örömmel adta volna áldását leánya frigyére. Dagadhatott volna a melle a büszkeségtől, hogy Annie egy ilyen remek történész felesége lesz. Mert Mr. Brogaig-nek, úgy tűnik, az nem elegendő, hogy ő maga tudja, milyen eszes fickóhoz is megy majd a lánya. Mennyi minden múlhat egy átkozott papíron!

A további társalgásnak – ami már csak azért sem lehetett túl szokványos, mert én magam egyetlen szót sem szóltam – csak véget vetett a komp érkezése. Felhangzott a hajókürt, és a Shillay-ről hamarosan egy-két tucat ember lépett a szárazföldre. Köztük volt Annie is, aki olyan vidámnak látszott, hogy senki sem mondhatta volna róla, hogy éppen állóháború dúl a családjában. És ott volt Dennis Lleyton is, aki egyenesen a fogadó felé tartott hatalmas, határozott lépteivel.

***

Bevallom, nem igazán tudtam Dennis-re figyelni a Mr. Brogaig-től hallottak után. Most bizonyára teljesen ütődöttnek tartasz, hiszen hogy lehet az, hogy ha valaki egy ilyen híres és jóképű színésszel sétálgat egy olyan idilli helyen, mint Pire, nem képes a gondolatait kordában tartani, és a mellette álló szuperpasira fókuszálni? Magam sem tudtam korábban elképzelni, hogy előfordulhat ilyesmi. Ugyanis ha odahaza még félig kómában a hajnali metrón vagy egy reggeli előadáson róla álmodoztam, magam elé idézve egy, a maihoz nagyon is hasonlatos képet, akkor most, amikor megvalósult, miért nem tudom a maga teljességében megélni? Miközben bandukoltunk a kanyargós úton a part mentén, többször is próbáltam fejbe kólintani magam, hogy hé, ne kalandozz már el annyira, itt van a pillanat, amiről oly sokat ábrándoztál! – de hiába, minduntalan visszatértem Annie Brogaig-hez.

- Jó, akkor megegyeztünk, felmászunk arra a nagy sziklára, és leugrunk. Kéz a kézben.

Emlékszem, erre a mondatra eszméltem fel, ez rángatott vissza a jelenbe gondolataim útvesztőjéből. Na meg az, hogy Dennis hirtelen megragadta a kezemet, és vonszolni kezdett felfelé a parton az egyik kőszirt felé.

- Micsoda?! – kiáltottam fel rémülten. – Már mégis minek ugranánk le mi arról a szikláról? És mikor egyeztem én ebbe bele?
- Az előbb kérdeztem tőled, és te rábólintottál. Hogy arra nem emlékszel, én mit mondtam egy fél perccel ezelőtt, az egy dolog, na de hogy arra sem, te mit csináltál!
- Sajnálom, én… nekem csak elkalandoztak a gondolataim, ne haragudj.
- Vettem észre. Valami baj történt talán, mióta nem találkoztunk? – kérdezte Dennis, miközben leült a fűbe és maga mellé intett, hogy foglaljak helyet én is.
- Nem, tulajdonképpen nem – feleltem, majd egy nagy sóhaj kíséretében letelepedtem mellé. – Csak folyton a Brogaig és a Grimsay család jár a fejemben. Egyszerűen nem tudom megérteni, mi ez a nagy hűhó körülöttük. Annie és Duncan szeretik egymást. Miért olyan bonyolult ez?

Dennis nem válaszolt semmit. Eszembe jutott, hogy valószínűleg neki fogalma sincs, miről hablatyolok. Nem is sejti, ki az az Annie és Duncan, halványlila gőze sincs, mi folyik Pire-on, és feltehetően leginkább azért nem, mert nem is érdekli. Nem törődik ő ilyen kis, csip-csup butaságokkal.

- Értem már. Annie Brogaig és Duncan Grimsay bizonytalan jövőjű esküvőjéről beszélsz, igaz?

Nem ez volt az első alkalom, hogy Dennis megdöbbentett. Egy újabb kellemes csalódás, no lám! Alighanem észrevehette ámulatomat, mert gyorsan hozzátette:
- Hallottam ezt-azt Bob-nál. Az ember óhatatlanul is meghall dolgokat, bármennyire is igyekszik nem odafigyelni.

Még hogy akaratlanul meghallotta! Ha valaki, hát Dennis be tudja ám csukni a fülét, ha úgy tetszik neki. Meg aztán, habár nem akarok rosszindulatú lenni, de lehetetlen elképzelnem őt, amint ott ül a pub-ban mondjuk a pult mellett, és az újság meg a sör között áthallgatózik a mellette ülő helyiek beszélgetésébe.

- Mrs. Borgh? – kérdeztem rá.
- Miért tartott ennyi ideig, hogy rájöjj? – nevetett rám Dennis. – Szóval tudok a dologról. És bár alapvetően magam is úgy gondolom, nem túl kedves Mr. és Mrs. Brogaig részéről, hogy akadályokat gördítenek a saját lányuk boldogsága elé, de azért nem hinném, hogy olyan szimpla lenne az ügy, ahogyan azt te képzeled.
- Mi lenne ebben olyan fenemód bonyolult? – kiáltottam fel döbbenten. – Ha két ember szereti egymást, mégis mi állhatna közéjük? És kinek lenne joga egyáltalán az útjukba állni?
- Persze, persze, úgy lenne a normális és ésszerű, ahogyan te gondolod, de az élet nem mindig ilyen egyszerű. Sok minden más is közbeszólhat, különösen, ha a felek nagyon különböznek egymástól valamiben. Mert a láng egyszer ellobban, és hogy utána mi következik, barátsággá, szeretetté szelídült érzelmek, vagy keserűség és gyűlölet, egyáltalán nem mindegy. Hogy az egyik a fehérbort szereti, a másik meg a vöröset, hogy a lány romantikus filmet venne ki estére, a fiú meg horrort, nem fog tányérdobálós veszekedéshez vezetni. De ha az egyik gazdagabb, okosabb, sikeresebb a másiknál, az előbb-utóbb égető probléma lesz, az egyik elkezdi irigyelni a másikat, s az irigység később gyűlöletbe csap át. És ennyi. Jó esetben, ha addigra még nem nyírták ki egymást, akkor elválnak, vagy szakítanak, vagy tudom is én. Vége. – azzal hátradőlt a vadvirágok közé.

Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy igaza van Dennis-nek. Tényleg vége. Mert mi ketten nagyon eltérően gondolkodunk. És ez nem olyan, mint a bor vagy a kikölcsönzött film. Ez olyan, amiből az a bizonyos tányérdobálós veszekedés lehet.

Aztán az a kósza gondolat suhant át az agyamon, hogy Dennis talán nem véletlenül terelte ebbe az irányba az egyáltalán nem erre indult beszélgetést. Csak nem fel akar készíteni valamire? Figyelmeztetni akar, hogy ne reméljek túl sokat ettől a kapcsolattól?

- Ez azt jelenti, hogy nem hiszel a sírig tartó szerelemben? – tettem egy utolsó, elkeseredett kísérletet.
Dennis sokáig formálta magában a választ. Aztán felült, elmosolyodott és így szólt:
- Dehogynem. Csak meg kell találni hozzá az igazit. Ami ennyi sok milliárd emberből igazán nem könnyű feladat! De ha olyan oltári nagy mázlid van, hogy megtaláltad, akkor minden esélyed megvan az örök boldogságra – azzal átölelt.

Majd halkan, inkább csak magának, hozzátette:
- Feltéve, ha nem szúrod el.