Harminckilences számú palack

Milyen hamar jött a folytatás, nem? :) Lehet, hogy az motivált, hogy régi arcokat látunk ismét, köztük a múltkori fejezet után megint itt az én "régi szerelmem" :D
Jó olvasást!

Errefelé aztán pörögnek az események, ezt elhiheted, Barátom! Márpedig ez igen nagy szó a világnak e távoli szegletén, amely kétségtelenül kiérdemelhetné a Legunalmasabb Hely a Földön megtisztelő címet. Legalábbis eddig ezt hittem, mert már nem vagyok egészen bizonyos ebben. A történtek után nem. Ugyanis, kérlek, ma részt vettem egy hollywoodi film forgatásáról tartott megbeszélésen!

            Dennis meghívásának eleget téve lementem Katie házába vacsorára. Katie szinte a nyakamba ugrott, amikor megérkeztem. Eleinte nem értettem ezt a tőle szokatlanul heves reakciót, de aztán eszembe jutott, hogy azóta nem is találkoztunk, hogy kendőzetlenül megosztotta velem a véleményét a Nickkel kapcsolatos akciómról. És aztán ugye ott volt az a bizonyos beszélgetése a nagyival, amely arról árulkodott, hogy volt egy kis lelkiismeret-furdalása utána. Pedig nem kellett volna, mert igaza volt, ezt belátom, tényleg alaposan belemásztam Nick életébe, még ha Katie ezt kissé nyersen is hozta a tudomásomra.

            - Annyira örülök, hogy itt vagy, Joley! – lelkendezett. – Amikor Dennis mesélte, hogy összefutott veled, és meghívott mára, nem is mertem reménykedni benne, hogy tényleg eljössz.

            - De megígértem neki.

            - Igen, de azt gondoltam, biztos csak udvarias akartál lenni.

            - Nézd, Katie, nem haragszom rád, szóval ejthetjük azt a múltkori témát, rendben? Igazad volt, tudom.

            Azt nem tettem hozzá, hogy abban viszont téved, hogy szerinte mi az oka annak, hogy bekavartam Nicknél. Semmi értelme nem volt felhozni azt a kérdést.

            - Joley, nahát, csakhogy megérkeztél! – jött ki az előszobába George is. – Végre bemutathatom neked Dennist és Florát. Azazhogy csak Florát, hiszen Dennisszel már találkoztál – mondta, azzal belém karolt és már húzott is beljebb. Ahogyan azt már többször említettem, George-nak kedvenc témája volt az álompár megérkezése Pire-ra, és ehhez méltóan most is rendkívül lelkes volt.

            Odabenn egy szépen terített asztal várt, és egy lány éppen az evőeszközöket tette fel a tányérok mellé. Dennis mögötte állt, és folyton valamit suttogott a fülébe, de a lány arcán ülő vigyorból ítélve biztos nem arról beszélgettek, hova valló a kés meg a villa.

            - Hát nem édesek? – súgta nekem oda George.

            Meg kell hagyni, tényleg azok voltak. Dennis egyik keze a lány csípőjén volt, és látszott rajta, hogy nem szívesen engedné el. És a lány – Flora –, nos, őt meg láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy a barátja feltartja a munkában, sőt igyekezett ő is odabújni hozzá. Mintha be sem tudtak volna telni egymás közelségével.

            Hirtelen kés hasított a szívembe, amint egy keserű hang azt mondta: jól nézd meg őket, mert neked ilyen boldogságban sosem lesz részed, már elpuskáztad rá az esélyedet.

            Gyorsan megráztam magam, és hogy eltereljem a figyelmem az efféle felesleges és keserves gondolatoktól, inkább alaposan szemügyre vettem Florát, a lányt, akiről annyit hallottam már. Szép lány volt, de ami ennél sokkal fontosabb: kedvesnek és közvetlennek tűnt, olyannak, akin az ember azonnal látja, hogy remek dolog lehet barátságban lenni vele. De az is lehet, hogy mindezt csak azért láttam így, mert a barátja és a szerelme társaságában valósággal sugárzott.

            George finoman elköhintette magát mellettem, mire a párocska szétrebbent.

            - Joley, de örülök, hogy eljöttél! – mosolygott Dennis, és az asztalt megkerülve odalépett hozzám. – Édesem, ő itt Joley, aki olyan csodálatosan énekel. Joley, ő pedig Flora…

            - Pire nagy rajongója, ha nem tévedek – fejeztem be a mondatot, amint kezet nyújtottam, és láttam Florán, hogy egy pillanatig hezitál, hogy most gúnyolódtam-e vele. De aztán úgy döntött, hogy biztosan nem, és széles mosollyal válaszolt:

            - A legnagyobb.

            - Hát, Joley ezt nem mondhatja el magáról – jegyezte meg George, de Katie, aki éppen egy nagy tál levest hozott be, leintette:

            - Ugyan, az már a múlté. Joley már egészen megkedvelte Pire-t, igaz?

            - Néhány embert biztosan – feleltem, miközben helyet foglaltunk. – De továbbra sem állítom, hogy itt akarnám leélni az életemet.

            - Hát, ha rajtam múlik, nem is fogod – közölte Dennis. – Nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen tehetség a világtól ennyire távol kallódjon.

            Flora erre oldalba bökte.

            - Aú! – húzódott össze egy grimasszal Dennis. – Jól van, tudom, Pire maga a paradicsom. Végül is itt találkoztunk.

            Arra gondoltam, ha ez most átmegy szerelemetes gügyögésbe, elnézést kérek, és kirohanok a mosdóba. Mit is gondoltam, hogy betársultam két tökéletes pár mellé?

            Ám Dennis csak kezet csókolt Florának. És ez viszont kifejezetten édes volt, nem nyálas.

            - Szóval a lényegre térve – fordult felém Dennis. – Valahogyan rögzítenünk kell a dalt, hogy megmutathassuk mindenki másnak, aki részt vesz a döntésben. De szerintem mindenki imádni fogja, ahogyan én is.

            - Köszönöm a bizalmat. De még nincs kész – emlékeztettem.

            - Nem akarlak sürgetni, de…

            - Dolgozom rajta, ahogy tudok. Nekem is fontos, tudom, mekkora lehetőség ez – mondtam. – Korábban hiába próbáltam betörni a zeneiparba, és álmomban sem gondoltam, hogy Pire-ra kell jönnöm ahhoz, hogy esélyt kapjak. Nagyon akarom ezt, úgyhogy igyekezni fogok, becsszó.

            - Rendben.

            - Ez azt jelenti, hogy az ünnepek után te is elmész? – szontyolodott el Katie. – Kiürül a sziget, magam maradok itt.

            - Hát, ha Dennis és George belevetik magukat a forgatásba, én idejöhetek, hogy társasággal szolgáljak – ajánlkozott Flora.

            - És mi van az egyetemmel?

            - Kezdek rájönni, hogy Dennis mellett amúgy is képtelenség folytatni.

            - Hé! – morrant az említett.

            - Ide-oda röpköd a világban, és ha együtt akarunk lenni, muszáj követnem – magyarázta Flora, mintha nem is ülne mellette a barátja. – Ha rendesen járnék az egyetemre, sosem találkoznánk.

            - Azt hiszem, meg kell csinálnunk a Loch Fionn lovagjai 3-at, haver, hogy boldoggá tegyük a lányokat – kacsintott George-ra Dennis.

            - Benne vagyok – nevetett George is, és Katie vállára tette a kezét.

            Én pedig igyekeztem minden figyelmemet a tányéromnak szentelni az ennyi boldogság láttán ismét előbukkanó pesszimista énem helyett.

            Később két részre oszlott a csapat: míg Katie és Flora az asztal egyik végén a szigetlakókkal Flora legutóbbi látogatása óta történtekről beszélgettek, a fiúkkal a film szakmai részleteit elemezgettük. Egyre lelkesebb lettem, ahogy a stáblistán helyet kapó hírességekről meg az egzotikus forgatási helyszínekről beszéltünk, bár nekem az egyetlen kis dalommal nyilván nem lenne helyem a forgatáson. De én már annak is örültem, hogy eljuthatok egy profi stúdióba, ahol végre felveszik az egyik dalomat.

            - Nem gondoltam volna, hogy éppen Mrs. Borgh unokájával fogok együtt dolgozni a következő filmemen – mosolygott maga elé Dennis, miközben a kávéját kavargatta a vacsora végeztével.

            - Én pedig – ahogy már mondtam – azt nem gondoltam volna, hogy itt talál rám a nagy lehetőség. Én, ostoba végig New Yorkban próbálkoztam!

            - Pire tényleg különleges hely. A nagymamád pedig nagyon különleges hölgy. Sokat segített, hogy mi Florával összejöjjünk. Meg is látogatjuk, amíg itt vagyunk.

            - Tudom, mekkora szerencsém van a nagyimmal. Befogadott, amikor nagyon padlón voltam. Sokkal tartozom neki.

            - Biztos bánni fogja, ha elmész.

            - Hát, nem egy végleges szerződést ajánlottál fel, csak egyetlen dalról van szó – nevettem. – De valószínűleg éppen erre a kezdőlökésre van szükségem, hogy végre összeszedjem magam, és elmenjek innen. Pire nem az otthonom, legfeljebb ideiglenesen.

            - Remélem, ez a dal csak a kezdet, Joley. Remélhetőleg egy hosszú és szép karrier kezdete.

            - Ámen – emeltem meg a kávéscsészémet.

            Nem sokkal később szedelőzködni kezdtem. Ideje volt indulnom, reggel vár rám a jelenlegi munkám. Azért most már nagyobb kedvvel törlöm a pultot, hogy látom a végét.

            Amint kiléptem az ajtón, zeneszó ütötte meg a fülemet. Imagine Dragons.

            - Nick? – kérdezte Katie rám nézve.

            Megvontam a vállam.

- Fogalmam sincs. Nem vagyunk beszélő viszonyban. – Reméltem, hogy nem érződött a hangomon, hogy ez nekem mennyire fáj.

- Ki az a Nick? – kíváncsiskodott Flora. Mind kikísértek, és most ott gubbasztottak a küszöbön.

- Nick Donnelly. Egy New York-i gazdag üzletember fia, aki most egy házban lakik lenn a parton – felelt Katie, tapintatosan megkímélve engem a válaszadástól. Hálás pillantást vetettem rá, mire ő bólintott.

- Nagy partiarc – tette hozzá George. – Gyakran hallgatja olyan hangosan a zenét, hogy mindenki osztozhat vele a műélvezetben, akár akarja, akár nem. Korábban Joley-val hallgatott zenét, bár neki sikerült elérnie, hogy lejjebb vegye a hangerőt.

- Ismertem egy Nick Donnellyt New Yorkban, akire ráillik a leírás – szólalt meg Dennis. – Mármint hogy gazdag az apja, és imád bulizni. Egyszer-kétszer partiztunk együtt Manhattanban. Nem semmi srác, tud élni, az már biztos. De hogy éppen itt legyen, a világ egyik legnyugisabb helyén! Nem vall rá. Talán mégsem az a Nick Donnelly, akit én ismerek.

- Nicknek nemrég meghalt a barátnője, és azután jött ide – közöltem. – El akart bújni a világ szeme elől.

- Ó, de szomorú! – mondta Flora.

- Fura, egy jó darabig nem szólt a zene a házából – szólalt meg ismét George. – Vajon mi történhetett?

Ezt én is szerettem volna tudni. Talán elment az apja a szigetről? Mert azóta nem hallgatott ilyen hangosan zenét, mióta ő idejött. Tudom, mióta én idehívtam.

Miután elbúcsúztam a többiektől, egy darabig ezen agyaltam, miközben hazafelé sétáltam. Aztán megacéloztam magam: Nickkel végérvényesen elszúrtam, de most esélyt kaptam, hogy rendbe tegyem a saját életemet. Eredetileg is csak ezzel kellett volna foglalkoznom, nem az ő sorsával. Azon nem tudok javítani, hiába próbáltam, és nem is az én feladatom. Ideje tehát magamra összpontosítanom, a saját problémáimat megoldanom.

A határozott

Joley

Meglepetés

Sziasztok!
Nem tudom, ki olvasta annak idején a másik történetemet, A szerencse lányát, de aki igen, és szerette, annak van egy jó hírem: rendkívül hosszú kihagyás után tettem fel folytatást! Nem tudom, mi lesz a sorsa annak az oldalnak, de ha kedvetek van, nézzetek át! :)

Harmincnyolcas számú palack

Kedves Idegenem!

Ha megengeded, hogy adjak Neked egy tippet, hova szervezd a következő nyaralásodat, hadd javasoljam Pire szigetét. Bár nem tudom, Téged mennyire vonz ez az Isten háta mögötti hely mindannak fényében, amit eddig meséltem róla, de ha odáig vagy a sztárokért, akkor elárulom, hogy felesleges Hollywoodig menned, Pire-ig is bőven elég elutaznod. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy itt is minden a csillogásról szól, sőt, de egy-két híresség meglehetősen gyakran elvetődik ide, és kétségtelenül könnyebben megközelíthetők errefelé, hiszen még nekem is sikerült találkoznom eggyel, pedig nem is akartam. Mármint nem volt ellenemre, de nem terveztem a dolgot.

            Emlékszel, amikor nemrég arról számoltam be, hogy felhívott Dennis Lleyton? Na jó, nem engem, hanem a fogadót, és Katie-t meg George-ot kereste, de én vettem fel ugyebár, így volt alkalmam kicsit társalogni vele. És George legalább ötmilliószor említette az elmúlt hetekben, hogy Dennis idejön az ünnepekre a barátnőjével, akivel itt ismerkedett meg a nyáron. Flora a neve, ha jól emlékszem, és hogy őszinte legyek, nem igazán vágyom a megismerésére, mert Katie elmondása alapján Pire fanatikus rajongójának tűnik, amivel én még mindig képtelen vagyok azonosulni. Igaz, ma már nem irtózóm annyira ettől a helytől, mint régen, hiszen rájöttem, van pár kifejezetten kedves ember errefelé, és végtére is mégiscsak itt leltem menedékre, miután sietve el kellett hagynom New Yorkot. De még mindig nem hiszem, hogy itt szeretném leélni életem hátralévő részét, és továbbra sem értem meg azokat, akik egyenesen itt akarnak lakni. Ha az én barátom lenne egy hollywoodi sztár, biztos nem az lenne a nagy álmom, hogy itt bujdokoljak.

            Mindegy, a lényeg az, hogy mostanában, amikor nem dolgozom, meglehetősen sokat bolyongok a szigeten, órákig ücsörgök a parton a tengert bámulva, vagy a sziget egyetlen hegyének, Athar Monadhnak az oldalában gubbasztva. Van, hogy a jövőn gondolkozom, realista módon belátva, hogy Pire csak egy kitérő az életemben, egy (kényszer)pihenő, és felelős felnőttként ideje kitalálnom, merre tovább. Van, hogy pusztán bámulom a hullámokat, és egyszerűen nem gondolok semmire, csak hagyom, hogy teljen az idő. És van, amikor kezemben a gitárommal dúdolgatok.

            Tudom, hogy meglehetősen összefüggéstelennek tűnik, amit itt összehordok, és biztos azt gondolod, hogy ez egy bizonyos személynek köszönhető. Nem bocsátkozom vitába. De máris megérted, miért mondtam, azaz írtam le mindezt.

            Ugyanis amikor legutóbb is épp hegyoldal egy eldugott – vagyis annak vélt – zugában pengettem a gitáromat és dudorásztam hozzá, egyszer csak meghallottam egy hangot a hátam mögött. Ki kell, hogy ábrándítsalak: nem, nem az ő hangját.

            - Imádom ezt a dalt, mi ez?

            Úgy megijedtem, hogy majdnem leestem arról a szikláról, amelyen ültem, amint megfordultam a vidám férfihang hallatán. És kivel találtam szembe magam? Ha az első tippedet már megtárgyaltuk, akkor? Igen, pontosan, Dennis Lleytonnal! Nem volt nehéz kitalálni a felvezetőm után, ugye?

            Szóval ott állt előttem ez a hollywoodi félisten, és ugyan a cuccaiból, meg a kipirult arcából levágtam, hogy éppen kocogott, de akkor is teljesen úgy nézett ki, mint a filmvásznon: irtó dögösen. A vidámság egyből lefagyott az arcáról, amint észrevette, hogy annyira rám hozta a frászt a hirtelen felbukkanásával, hogy majdnem szívrohamot kaptam.

            - Bocsánat, nem akartam megijeszteni. Ugye jól van? – lépett közelebb, és őszinte aggodalom látszott rajta, ahogy leguggolt mellém. Miután bólintottam, folytatta: - Csak ez a dal, amit énekelt… olyan szomorú és gyönyörű! Persze általában mindig a szomorú dalok gyönyörűek. De ez lenyűgöző! Hadd mutatkozzam be: Dennis Lleyton a nevem.

            - Tudom, felismertem – feleltem sután, mire neki az általam várt önelégült mosoly helyett egy árny suhant át az arcán.

            - Ne aggódjon, nem fogok autogramot kérni, vagy ilyesmi – vigyorodtam el, mire aztán megnyugodott.

            - Nem mintha nem értékelném a hírnevet… - kezdett mentegetőzni. – Csak szeretek pihenni járni Pire-ra, kikapcsolni a mindennapokból.

            - Ezt is tudom – bólintottam. – Jaj, ne haragudjon, még be sem mutatkoztam: Joley Fisher vagyok.

            - Akivel beszéltem telefonon! – kapcsolt rögtön, és nekem annyira hízelgett, hogy emlékezett rám, hogy teljesen belepirultam. – Szóval itt szokott énekelgetni, Joley?

            - Szeretem, hogy itt egyedül lehetek a gondolataimmal – feleltem őszintén. Tetszett a közvetlensége, hogy nem éreztette velem, hogy ő a nagy filmsztár, én meg egy kis senki hozzá képest. Nem ilyennek képzeltem egy hírességet.

            - És amint hallom, ilyenkor jön az ihlet. Mint mondtam, csodálatos volt az a dal. Tele érzelemmel.

            Szomorúan mosolyogtam. Nem tudtam mit mondani.

            - Saját szerzemény?

            Haboztam a válasszal. Ha bevallom, azzal azt is beismerem, hogy azok a bizonyos gondolatok, amelyeknek a társaságában szeretek itt ücsörögni, bizony nem éppen rózsaszínűek mostanság, ha egy olyan dalt eredményeztek, amely nem szól másról, mint a múltról és a megbánásról. Hogy régen milyen szép volt, de nekem sikerült mindent tönkretennem, és most más sem kívánok, mint hogy visszaforgathassam az idő kerekét, és másképp rendezzem a dolgokat. De most már késő. Tömény önsajnálat.

            Végül bólintottam, de közben a földre szegeztem a tekintetemet, hogy Dennis ne lássa a szemembe gyűlt könnyeket.

            - Sajnálom, hogy nem épp élete legvidámabb korszakát éli, Joley – mondta Dennis. Természetesen azonnal átlátta a helyzetet. De nagy megkönnyebbülésemre nem kérdezősködött.

            - Talán segíthetek egy kicsit javítani a hangulatán, Joley.

            Meglepve néztem fel rá. Ugyan mire gondolhatott? Elgondolkodva nézett a tenger felé, mintha neki is csak akkor álltak volna össze a fejében a gondolatok, amelyeket éppen készült megosztani velem.

            - Tudja, éppen dolgozom egy filmen. Tulajdonképpen ezért is jöttünk kicsit később ide a barátnőmmel, Florával, mint terveztük, ahogyan arról mi már beszéltünk is korábban. Ugyanis életemben először a producere is leszek egy filmnek, és azt hiszem, kissé későn ébredtem rá, hogy ez milyen rengeteg munkával jár – mosolyodott el. – Mindegy, a lényeg, hogy szeretném felhasználni a dalát a filmben, Joley. Amint meghallottam, rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. Ezért voltam talán kicsit túlságosan is lelkes – nézett rám bocsánatkérőn. – Tehát egy akciófilmről van szó. Ne nézzen rám így, Joley, mindjárt megérti, miért olyan tökéletes is ez a dal nekem. Szóval a fickó, akit játszom, egy afféle titkosügynök, vagy tucatnyi nyelven beszél, jártas az összes távol-keleti harcművészetben, meg ilyesmik, a szokásos. A pasast azzal bízzák meg, hogy épüljön be az ellenség soraiba, amolyan alvó ügynökként évekre. Aztán amikor akcióba kell lépnie, rájön, hogy éppen azokat kell bántania, akikkel az elmúlt években annyi mindenen átment, akikkel rengetegszer megmentették egymás életét. Annyira jól végezte a munkáját, hogy ezek az emberek feltétel nélkül megbíznak benne, mi több, a barátai lettek. És így hősünk két tűz közé kerül, nem tudja, mit tegyen. A régi vagy az új énjéhez legyen hű? Végül úgy dönt, a régi csapata utasításait követi. És persze megbánja. Úgyhogy megpróbálja helyrehozni a dolgokat.

            - Nekem ez nem annyira akciófilmnek hangzik, inkább drámának – feleltem.

            - Én is ezt a vonalat akarom kihangsúlyozni benne. A főhős őrlődését, hogy miként hozza meg a döntéseit, hogyan változik a személyisége. Azt szeretném, ha a nézők maguk is gyötrődnének, hogy kedvelik vagy utálják-e ezt a fickót. Nem sablonos, klisékkel teli filmet akarok, ahol minden karakter fekete-fehér. Vagyis legalább ez a férfi legyen szürke, hozzon jó és rossz döntéseket is. Remélem, érti, Joley, miért van szükségem az ön dalára.

            - Gondolom, annál a résznél, amikor a főhős megbánja, hogy nem az új barátai oldalára állt.

            - Pontosan. Ez a dal szólhatna, miközben ő épp egy füstölgő csatatéren áll, és ráébred, mit tett. Persze nem szó szerint, de érti, ugye?

            - Hogyne. Hú, erre nem számítottam – sóhajtottam.

            - Mire?

            - Hát arra, hogy mikor itt ülök és énekelgetek magamban, egyszer csak felbukkan egy filmsztár, és elkezd győzködni, hogy adjam oda neki az egyik kiforratlan szösszenetemet a következő filmjéhez!

            Dennis felnevetett:

            - Ha már itt van egy ideje, Joley, tudnia kell, hogy Pire-on folyton lehetetlennek hitt dolgok történnek.

            - Ott a pont – vigyorogtam. – Szóval elolvashatom a forgatókönyvet?

            - Ez azt jelenti, hogy érdekli a dolog, Joley?

            - Mi az, hogy! – kiáltottam. – De még dolgoznom kell ezen a dalon, mielőtt beleegyeznék, Dennis. Nem akarok ilyen félkész fércművet kiadni a kezemből.

            - Ahogy gondolja, Joley, ön a szerző. Mit szólna, ha ma este találkoznánk Katie-éknél? Biztos tudja, hogy ott lakunk Florával. George-dzsal együtt mindent megbeszélhetnénk. Őt már meggyőztem, hogy csatlakozzon a stábhoz. Igaz, Katie keresztbe le tudott volna nyelni, amikor közöltem, hogy ez azt jelenti, hogy pár hónapra LA-be kell jönnie. Remélem, önnek sem jelentene gondot odautazni, hogy rögzítsük a dalt. Persze csak ha úgy dönt, hogy szívesen a rendelkezésünkre bocsátaná a filmhez.

            - Nem, ez nem lenne probléma – vágtam rá, mert tudtam, nem szabad gondolkodnom. Nem szabad utat engednem a gátlásaimnak, a félelmeimnek, hiszen ez egy olyan lehetőségnek tűnt, amelyet épeszű ember ki nem hagyna. Nekem pedig épp ideje józanul, okosan viselkednem, ugye?

A megkomolyodott

Joley