7. fejezet

Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire hoztam a folytatást, higgyétek el, nem így terveztem. Viszont remélem, ez azért nem von le az élvezetéből! Jó szórakozást!

 

Cool
I'm just trying to be cool
It's all because of you
Some fanatic attitude
We're both on

Trying to Be Cool by Phoenix

 

Amíg a festékek megérkeztek, igyekeztem haladni a többi munkával. Mivel az időjárás meglepően szép volt (ugye van az a klisé, hogy a Brit-szigeteken mindig esik az eső), egyre több időt töltöttem a kertben. Nem volt többé szükségem futásra, a dzsungel eltávolítása, amely kitöltötte a kert nagy részét, bőven megfelelő edzésnek bizonyult. A futócuccaim biztos megsértődtek, de kénytelen voltam inkább bozótvágáshoz felvenni őket, mint a szigetkörök futásához.

A szerszámoskamrát kicsit félve nyitottam ki, mert ez volt az ingatlannak az a része, ahova a legkönnyebben beköltözhettek az állatok. A rozsdás lakatot szinte nem is kellett leverni, annyira rossz állapotban volt, hogy valószínűleg napokon belül amúgy is megadta volna magát. Nagyon-nagyon lassan nyitottam ki az ajtót, készen arra, hogy bármikor visszacsapjam, ha valami ki készülne ugrani odabentről. De szerencsére úgy tűnt, millió pókon és mindenféle bogarakon kívül más nem lakott a kamrában.

Előhúztam egy fűrészt, és találtam ágvágót meg metszőollót is. Persze mind siralmas állapotban volt, nemcsak azért, mert feltehetőleg még az ókorból származtak, hanem mert a tetőn jó pár lyuk tátongott, úgyhogy vélhetően sokszor beázott már a helyiség. Nem csoda, hogy még egy kóbormacskának sem kellett.

Határozottan megérte nekiesni az irtásnak, mert csakhamar kiderült, hogy Mrs. Graham – ahogy gondolom, kábé minden brit nő, bár ez is klisé, tudom – lelkes kertész volt, és ahogy visszanyestem a túlnőtt bokrokat, virágok bukkantak elő, amelyek kellő napfény hiányában megnyúlt szárakkal és sápadt színeikkel kitartóan küzdöttek az életért. Szinte hallottam, ahogy fellélegeznek, amint levágtam az ágakat a fejül fölül.

Sosem voltam szakértője a növényeknek, szóval fogalmam sincs, milyen csodákra bukkantam, és könnyen lehet, hogy amit én a legszebbnek tartottam, közel sem valami ritka botanikai csoda volt, hanem valami kósza, közönséges vadvirág. De a lényeg, hogy már láttam magam előtt a tarka virágos kertet, amely napról napra jobban kibontakozott előttem.

Természetesen a metszésről sem volt semmi elképzelésem, úgyhogy mindent úgy vágtam vissza, hogy szépen mutasson. Valószínűleg egy csomó mindent nem akkor és nem úgy kellett volna levágni, ahogy én tettem, de úgy gondoltam, ennek a kertnek igazán nem árthatok, annál az ősvadonnál rosszabb úgysem lehet, mint ami itt volt. És ha még egy-két alma, körte szépen be is érik, amíg itt vagyok… Amit majd megehetek a pavilonban ücsörögve. Vagy a nagy fa alatt a padon.

Erről jutott eszembe, hogy kellene festék ezekhez is, mondjuk valami vidám, ami feldobja a kertet és jól illik a színes virágtengerhez. És persze a kerítést meg a kaput is le kéne festeni… De persze első a ház, mégiscsak az a fontosabb. Visszanéztem az épületre, amelyen az egyetlen kívülről látható változás az volt, hogy tárva nyitva voltak az ablakok. Viszont már ez is határozottan jót tett neki, hiszen látszott, hogy van gazdája a helynek, valaki, aki azt akarja, hogy minél több fény és meleg áramoljon be a házba. És persze még véletlenül sem azt, hogy végre kiszálljon a doh a szobákból…

Mindenesetre már nem festett olyan siralmasan a hely, nem volt olyan elhagyatott, gazdátlan és szomorú. De ha lefesteném a bejárati ajtót valami harsány színre, ahogy a britek szokták, és az ablakokról lepattogzott fehér festéket is újrakenném, sokat dobnék a látványon – gondoltam.

Közelebb léptem a bejárati ajtóhoz.

-          Milyen színt szeretnél, édes? – kérdeztem hangosan, hiszen úgysem hallotta senki. Lepöcköltem pár felpöndörödött festékdarabot az ajtóról. – Szerintem a kék határozottan jól állna neked. Olyan, mint a tenger. Amit, ha minden jól megy, pár nap múlva innen is lehet látni. – És elnéztem egy óriási orgonabokor felé, amely útját állta a panorámának. Egyelőre. – Én szeretem a zöldet is, de ebben a kertben az nem lenne elég feltűnő.

-          Én a pirosra szavazok – kiáltott mögöttem valaki, és riadtan fordultam hátra. A kapuban JJ állt, mögötte az úton egy öreg kisteherautó, a hátulján néhány vödör festék, a házam új ruhája.

JJ persze szokásához híven észveszejtően nézett ki a kopott-szakadt farmerjában, a sötétkék pólójában és a napszemüvegében. És vigyorgott! Úgy látszik, még mindig tartott a két nappal korábbi jókedve.

-          A piros vidám, az embernek egyből jó kedve lenne, amikor hazaérkezik – folytatta, és nem zavartatva magát, benyitott a nem zárható kapun, és mellém sétált. – Ráadásul van egy vödör piros festékünk tavalyról, maradt egy rendelésből, senkire sem tudjuk rásózni, szóval szinte ingyen megkaphatnád. Még a kerti padra is futná belőle – intett a nagy fa felé, amely alatt üldögélve a kert termését terveztem csemegézni.

-          Valami beszáradt festéket akarsz rám tukmálni, aminek olyan extra a színe, hogy senkinek nem kell? – kérdeztem vissza. Nem ragadt át rám a jókedve, ahhoz túlságosan ledöbbentem, hogy egyszer csak felbukkant itt a semmiből. És még mindig vigyorgott. Ez a kép annyira nem fért össze a fejemben a korábbi napok hideg, lekezelő stílusával, hogy nem tudtam napirendre térni felette.

-          Nem, bár igaz, tavalyi a cucc, de még bőven jó, hiszen ki sem volt nyitva – vonta meg a vállát JJ. –  Mrs. Ross, a helyi boszorkány rendelte meg magának, mert állítólag a szellemek azt súgták neki, hogy ha ezzel festi le az ajtaját, az megvédi a rontástól. De mire megérkezett a festék, a szellemek megváltoztatták az álláspontjukat, és már a bronzszínről mondták ugyanezt. Legalábbis apám ezt mesélte. Azóta is ott áll a piros a polc alatt.

-          Várj, túl sok infó ez egyszerre! – tartottam fel a kezem. – Van Pire-on boszorkány? És van egy asszony, akinek az ajtaja bronzra van festve?

-          Igen és igen – bólintott JJ nevetve. – Az ajtó csillog, ha rásüt a nap.

Nem bírtam tovább, én is elnevettem magam. JJ közben pontos útbaigazítást adott, hogy ha mega akarom nézni a csillogó ajtót, merre keressem. És felajánlotta, hogy nekem is rendel a bronzfestékből, ha akarom, de szerinte előtte konzultálnom kellene Mrs. Ross-szal, hogy bevált-e a rontásűző árnyalat. Mert csak akkor fessem én is bronzra az ajtómat. Nevetve közöltem vele, hogy nem, jó lesz a piros. Nekem az is elég extra.

Közben JJ körbesétált a kertben. Kicsit fura volt, hogy nem is várt invitálásra, de annyira büszke voltam az elmúlt két napban elkövetett kerti munkálatokra, hogy örültem, hogy valaki megnézi.

-          Szép haladást értél el, meg kell hagyni – mondta. – Amikor a legutóbb errefelé futottam, be sem lehetett látni a házig a kerítéstől.

-          Te is szeretsz futni? – kérdeztem.

-          Igen, bár Pire elég kicsi, szóval nincs túl sok jó útvonal. De nincs mit tenni, ha az ember egyszer itt lakik.

Felvetődött bennem, hogy ezek szerint nem csak ideiglenesen vetődött haza. Úgy hangzott, mint aki visszaköltözött. És itt fog nyitni akkor egy fogorvosi rendelőt? Elég fura lenne… Még mindig nem tudtam elképzelni fehér köpenyben, fúróval a kezében. Bár abban Thompsonéknak igazuk van, hogy fogorvosra mindig szükség van, és amennyire tudtam, Pire-on nem lett volna riválisa. De akkor miért az apja boltjában dolgozott? Iszonyatosan furdalta az oldalamat a kíváncsiság, viszont nem álltunk olyan közeli ismeretségben, hogy megkérdezhettem volna tőle. Sőt gyakorlatilag ez volt az első normális beszélgetésünk, mióta megláttam.

Valószínűleg neki is ugyanez járhatott a fejében, mert visszatért elém és kezet nyújtott.

-          Azt hiszem, még be sem mutatkoztam neked rendesen, ne haragudj. JJ Thompson vagyok.

-          Tudom – csúszott ki a számon, miközben még mindig kissé zavarban voltam, ahogy kezet ráztunk.

-          Nelly? – nevetett JJ.

-          Igen – sütöttem le a szemem.

-          Remélem, csupa szép dolgot mesélt rólam.

-          Tulajdonképpen igen – feleltem őszintén, visszagondolva arra, hogy Nelly nem akarta elhinni nekem, hogy JJ velem milyen fagyos volt, ugyanis szerinte nagyon rendes srác. – Én pedig Belle vagyok – tettem hozzá, amikor rájöttem, JJ miért néz rám várakozón. Szóval neki nem mesélt Nelly rólam.

-          Belle. Szép név. Szó szerint – mosolygott.

-          Köszönöm.

-          Szóval, Belle, elhoztam a festékeket neked, mert volt egy olyan érzésem, hogy nincs kocsid. – Elgondolkodtam, honnan tudhatta a címem. De valószínűleg én voltam az egyetlen új lakó Pire-on, úgyhogy nem lehetett olyan nehéz kitalálni.

-          Tényleg nincs autóm. Úgy terveztem, egyenként felhozom ide a vödröket.

-          Hát, ettől megkíméltelek – közölte, és már le is emelt két vödröt a kocsi platójáról.

-          Köszi – mondtam, és nyúltam én is egy vödörért.

-          Ugyan, hagyjad, majd én beviszem – És már el is indult a ház felé. – Inkább főzz egy kávét, lécci.

Gyors léptekkel követtem, és feltettem a kávét az előszobában álló asztalon, amely még mindig az ideiglenes konyha szerepét töltötte be. JJ néhány fordulóval behordta az összes festéket, majd hálás mosollyal vette át a felé nyújtott kávét. Miközben kortyolgatta, bekukkantott az innen nyíló helyiségekbe, majd megkérdezte, hogy felmehet-e az emeletre. Felsétáltunk, és ő ott is alaposan körülnézett.

-          Hát, nem semmi munkába kezdtél. Minden elismerésem – mondta végül, és leült a hálószobában az ablakpárkányra, ahonnan csodásan be lehetett látni a kertet.

-          Akkorra tartogasd a dicséretet, amikor kész leszek mindennel – válaszoltam. – Valójában még mindig nem vagyok biztos benne, hogy lesz kitartásom befejezni, de egyelőre még csinálom. És minden napot egy kisebb győzelemnek könyvelek el.

-          Ha kell segítség… - mondta JJ elgondolkodva, - néha van egy kis szabadidőm, amikor nem a boltban dolgozom. Errefelé nem lehet túl sok mindent csinálni, és őszintén nincs kedvem akkor is otthon lógni. Ott nem túl jó a hangulat…

Szívesen megkérdeztem volna, hogy miért, de szerencsére ismét sikerült időben féket tennem a nyelvemre. Nem akartam kíváncsiskodónak, pletykaéhesnek tűnni előtte, pláne, hogy tényleg semmi közöm nem volt hozzá.

-          Hát, néha tényleg jól jönne, ha nem kellene állandóan létrára állnom – mosolyogtam, és felpillantottam a plafonra, ahol foltokban még mindig megvolt a megfakult, foltos virágmintás tapéta.

JJ felállt, és mintha demonstrálni akarná, hogy alkalmas a feladatra, kényelmesen, mindenfajta nyújtózkodás nélkül felnyúlt, és letépett egy óriási darab öreg tapétát a mennyezetről. Aztán vele együtt lejött egy adag vakolat és por is, és mindkettőnket beterített. JJ félve nézett rám, de amikor elvigyorodtam, ő is elnevette magát. Belenéztem a bögrémbe, amelyben a kávé tetején vastag porréteg úszott.

-          Csinálok újat – jelentettem ki, és elvettem az ő bögréjét is. Mielőtt kifordultam volna a szobából, még visszaszóltam neki. – Mire visszajövök, egyetlen virág se legyen azon a plafonon!

-          Igenis, főnök! – hallottam JJ vidám hangját, amint leszaladtam a lépcsőn.

Még szerencse, hogy nem láthatta az arcomat, miközben az új adag kávét főztem. Mert bár Nellyt is imádtam, ennek az újonnan és rendkívül váratlanul jött segítségnek valahogy még nála is jobban örültem.