Tizenkilences számú palack

Itt a következő fejezet. Azért előtte hadd tegyek annyit hozzá, hogy finoman szólva meglepett, milyen kevés hozzászólást kapott az előző rész. A látogatók számából tudom, hogy azért olvassátok a történetet, és korábban sem tengtek túl a kommentek, de a múltkor negatív rekordot döntöttünk. Ami különösen azért fájt, mert szerintem eléggé megosztó fejezet volt vagy lehetett volna, ezért is érdekes lett volna látni a véleményeteket. Ne aggódjatok, nem fenyegetőzöm olyasmivel, hogy abbahagyom, és nem szabok feltételeket a következő fejezethez, hogy ha nem gyűlik össze ennyi megjegyzés, akkor... Csak csendben megjegyzem, hogy bánt. Szeretném, ha valami nem tetszik Nektek, akkor szóljatok! Nem jó a történet? Nem elég izgalmas/vicces/eredeti/szórakoztató, stb.? Mi a baj? Szeretném tudni, hogy változtathassak rajta, mert nekem nagyon sokat jelent ez a történet, ez az oldal, és szeretném, ha Ti is a lehető legjobban élveznétek az itt töltött időt. Csak ennyit akartam. Remélem, páran elmondjátok a véleményeteket. És azt is, hogy tetszik Nektek ez a rész :)



A sors útjai kifürkészhetetlenek…

Vagy Istené? Mindegy, a lényeg, hogy ez egy hatalmas nagy igazság. Mert a sors/Isten nem igazán hagyja, hogy olyan gyorsan és könnyedén megszabaduljak Nicktől. Persze elég nagy naivitásra vallana, ha azt remélném, sosem futok vele össze, sosem pillantom meg őt többé, mivel Pire ahhoz túl kicsi, és korábban éppen ezzel biztattam magam, amikor egy újbóli találkozásért imádkoztam. Nem lenne fair, ha most épp az ellenkezőjében reménykednék, csak mert a pillanatnyi érdekeim úgy kívánják.

Jó, persze, nem volt szép tőlem otthagyni Nicket (még akkor sem, ha ő a múltkor nem tudta, hogy sosem készülök visszamenni hozzá a parti házikóba), csak mert úgy döntöttem, mégsem bírom idegekkel vagy inkább türelemmel a támogatását Michelle elvesztése után. Ha valaki azt mondta, volna nekem, hogy mivel minden figyelmeztetés ellenére úgy döntöttem, belemászok Nick életébe, akkor tartsak is ki emellett, és ne futamodjak meg, amint egy picit rosszul érzem magam a helyzetben, igazat adtam volna neki. És így aztán egyet kellett értenem a nagyival is, amikor felhozta a témát.

- Nagyon sántít a hasonlat, kicsikém, de ha megszelídítetted a kóbor macskát, éhhalálra ítéled, ha magára hagyod – mondta aznap este, amikor elvileg takarítani segítettem neki odahaza.
- Talán szenved egy picit az a macska, de aztán rájön, hogy rengeteg más forrásból juthat ételhez, és elfelejt, túlteszi magát a dolgon.
- Ez a macska már így is az éhhalál küszöbén volt, amikor rátaláltál, nem hinném, hogy valaha is más források után kutatna.
- Ahá, szóval elismered, hogy annak idején mégiscsak nekem volt igazam, és nem a pire-iaknak, amikor azt állítottam, hogy nem hagyhatjuk magára Nicket? – kiáltottam fel győztesen.
- Igen, kicsikém, pontosan. Annak a fiúnak határozottan jót tett, hogy te szembeszálltál a sziget többségi akaratával, ezt ma már bárki belátná. Éppen ezért nem hátrálhatsz most meg. Nem taszíthatod vissza…
- Tudom, nagyi, tudom! De olyan nehéz! Mindig is kételkedtem benne, hogy merő önzetlenségből segítek neki, és most már világosan látom, hogy nem tudom elviselni ezt a kilátástalanságot. Egy apró, halvány esélyét sem látom, hogy valaha is észrevenne engem Michelle árnyékában. Vagy legalábbis nincs türelmem kivárni, amíg meglátom azt a bizonyos esélyt.
- Márpedig, lányom, visszamész ahhoz a szerencsétlen fiúhoz! Nem hagyhatod cserben. Joley, az embernek arra kell törekednie, hogy minél jobbá váljon, fogd fel úgy, hogy ez egy próba. Egy gyakorlat, amely által jobb emberré válhatsz.

Ezt a new age-es dumát vajon honnan szedte a nagyi?

- Nem azt mondom, hogy most rögtön szaladj le hozzá, de ne mondj le róla. Az a fiú elfogadta a segítségedet, és nem hiszem, hogy bárki mást kitüntetne ezzel. Csak rád számíthat, különben…
- Különben alkoholmérgezésben elhunyt remeteként kerülne legközelebb az újságok címlapjára – fejeztem be.
- Hát, azért én nem fogalmaztam volna ilyen rémesen – kuncogott a nagyi. – Menj vissza hozzá, kicsikém.

***

Így aztán másnap kora este nagyszülői utasításra ismét lementem a partra. Azt hiszem, valójában örültem, hogy a nagyi kimondta, amit a józanabbik, felnőttebb énem próbált a tudtomra adni, de sikeresen elnyomtam a kiabálását. És amint munka után nekivágtam az útnak, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a korábban érzett önutálatom elpárolgott.

Pedig tényleg nem kis áldozat volt lesétálni a partra, ugyanis az ígért vihar megérkezett. Nem volt olyan észveszejtően durva, legalábbis a helyiek csak nevettek rajta a pubban, mondván, ez könnyű kis szellő ahhoz a viharhoz képest, amelyik a nyáron elsüllyesztette a Shillayt. Hát, ezt nem tudom megerősíteni, mindenesetre elég durván fújt a szél, kifejezetten örültem, hogy bevacsoráztam a fogadóban, így legalább teli hassal nagyobb eséllyel kerülhettem el, hogy felkapjon az orkán és egy másik szigetre repítsen. Ne adj’ Isten Londonba. Na jó, ez még viccnek is rossz.

Szóval leértem kikötőbe, majd végigsétáltam – azaz végigküzdöttem magam – a parton, miközben iszonyú nagy hullámok csapódtak a szigetnek. De szerencsére hamarosan megpillantottam Nick házát, és bár a parton nem égett a szokásos tűz (ami talán az időközben eleredt esőnek volt betudható), az egyik ablakban barátságos fény pislákolt.

Kopogtattam az ajtón, de nem kaptam választ, és meglepő módon a zene sem szólt. Talán Nick aludna már? Kicsit korán van hozzá, de amúgy sem feltétlenül normális életritmust követ… Beléptem és végigjártam a helyiségeket, de a ház lakójának se híre, se hamva nem volt. Kezdtem aggódni. Ugye nem sziklát mászik már megint? Ilyen időben?

Kiléptem a ház elé, és körbekémleltem a viharfelhők által ugyancsak elsötétített tájat. Alapvetően semmi bajom az ilyen időjárással, sőt, kifejezetten csodálom a fekete felhők, a váratlanul felbukkanó, vakítóan fényes villámcsapások, mi több még a fülsüketítő mennydörgések vad szépségét is. Csakhogy ha valaki kinn tartózkodik ilyenkor, az egész más. Akkor már nincs kedvem a természet erejében gyönyörködni.

Valami más ezen a parton, és nem a hiányzó tábortűzre gondolok. Nem is a hatalmas hullámokra. Valami megváltozott.

Ebben a pillanatban diadalittas kiáltást hallottam meg a távolból, pontosabban a tenger felől, és egyszeriben összeállt a kép: az a vacak, régi csónak hiányzik, amelyik itt szokott állni a ház mellett! Te jó ég, Nick kievezett a tengerre ebben az őrült időben!

Miután a szemem hozzászokott a sötéthez, és már tudtam, mit és hol keressek, hamarosan két hullám között felfedeztem Nicket, amint abban a vén csónakban ül, és lelkesen evez, mintha számítana az bármit is ebben a viharban. A hullámok úgy dobálták ide-oda a szánalmas lélekvesztőjét, mint valami papírhajót, de ő olyan kitörő örömmel ücsörgött benne, mintha vasárnap délutáni csónakázáson venne részt valami fél méter mély tó közepén egy elegáns kastély parkjában.

- Te teljesen megőrűltél? Azonnal evezz ki a partra! – kiabáltam neki, amit megtoldottam még heves integetéssel is, de nem voltam biztos benne, hogy képes leszek felhívni magamra a figyelmét a zúgó vihar közepette.
- Ez valami eszméletlen! Ki kellene próbálnod! – üvöltötte. Tehát sikerült észrevetetnem magamat. Szerencsére viszonylag közel volt a parthoz. De a sziklákhoz is.
- Kösz, ezt most passzolom. Nem jönnél ki? Tudod, nem tűnik túl biztonságosnak ilyenkor kievezni!
- Á, szélcsendes, napfényes délutánokon bárki képes rá. Na de most! Ilyenkor igazán izgalmas!

Nem valami ilyesmit mondott a múltkor is, amikor biztosítókötél nélkül mászott fel arra a batár nagy sziklafalra? Meg azt, hogy nincs veszíteni valója?

Eltűnt egy hullám mögött, és örökkévalóságnak tetszett, amíg ismét előbukkant. Aztán újabb hullám jött, és a torkom megint a szívemben dobogott, amíg meg nem pillantottam ismét. Így ment ez egy darabig, körítve a szikláknak csapódó hullámok robajával és a szakadó esővel. Most mi a fenét csináljak? A kezem újra a mobilomra csúszott a zsebemben, pedig már a múltkor sem tudtam, ugyan kit hívhatnék ilyen helyzetben. Ha egy eszement épp az életét teszi kockára némi adrenalinért. Komolyan, én ezt a pasit nem tudom kezelni, segítségre van szüksége, de nem az enyémre, én ehhez kevés vagyok, ide profi kell.

- Azonnal gyere ki! – kiabáltam a könnyeimmel küszködve. Oké, szemét módon magára akartam hagyni, de tényleg ezt érdemelném? Egy hosszú pillanatra kétségbeesetten lehunytam a szemem, már nem tudtam elviselni, amit végig kellett néznem. Ám amint kinyitottam a szemem, megláttam Nicket, amint nagy gonddal igyekszik kihúzni a fövenyre a megviselt csónakot. Mielőtt megfékezhettem volna magam, odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam. Természetesen nem érdekelt, hogy csuromvíz volt.
- Hé, nyugi – mondta nevetve, miközben az egyik kezével átölelt, a másikkal meg a ladikot tartotta, amelyet vadul igyekeztek visszarángatni a tengerre a hullámok.

Egy fél perccel később, amikor a megkönnyebbülés elmúlt, mindkét kezemmel ellöktem magamtól.

- Neked teljesen elment az eszed?! – rontottam neki dühösen. – Hogy lehetsz ilyen őrült, hogy tehetted ezt? Még egy ilyen meggondolatlan, hibbant alakot nem láttam! Meg is halhattál volna!

Nick szemtelenül vigyorogva csak a vállát vonogatta.

- Épp a kockázattól lesz olyan izgalmas.
- Idióta. Befelé a házba!

Magam is meglepődtem, hogy egy szót sem szólva, engedelmesen baktatott előttem. Odabent ráparancsoltam, hogy azonnal öltözzön át, mielőtt megfázik (elvégre már majdnem tél van!), ami komoly erőfeszítésembe került, ugyanis hihetetlenül vonzó volt az átázott pólóban és farmerban, na meg a vizes hajával. Azonban a lassan kékülő ajkak már kevésbé álltak jól neki.

Pár perccel később immár száraz ruhában leült az asztalhoz a konyhában. „Vitának-helye-nincs”-pillantással odadobtam neki egy vastag, kötött pulóvert, és ő szófogadóan felvette. Közben tejet vettem elő a hűtőből, és feltettem a tűzre. Kibontottam egy tábla étcsokoládét (immár bámulatosan eligazodok a konyhájában), kockáira törtem és lassan kevergetve beleolvaszottam a forró tejbe. A kész italt két bögrébe öntöttem, narancshéjat reszeltem bele, majd az egyik bögrét Nick elé toltam, aki élvezettel szagolt bele a felfelé szálló, narancsos csokoládégőzfelhőbe.

- Ezért már megérte... – mondta elragadtatottan, de amint észrevette a szúrós pillantásomat, valószínűleg módosított a mondat befejezésén, mert kisfiúsan bűnbánó szemekkel hozzátette: - kijönni a partra.
- Komolyan mondom, bánom, hogy Alfred nincs veled – mondtam inkább csak magamnak.
- Hogy ki? Ki az az Alfred? – nézett rám kíváncsian.

El sem hiszem, hogy hangosan kimondtam! Annak idején így hívtam magamban Nick inasát, komornyikját, vagy tudom is én, kijét, a fickót, aki elkísérte a szigetre, amikor először járt itt. Batman után szabadon. Mert Nick tényleg olyan volt, mint a képregénybeli Bruce Wayne: egy ifjú milliomospalánta, aki egyedül állt a nagyvilágban. Azzal a különbséggel, hogy az ő szülei nem haltak meg, csak épp nem értek rá vele foglalkozni. Nem is tudom, melyik a szomorúbb.

- Szóval? – Nick mindenképpen választ követelt.
- Hát, csak a fickó, aki veled volt az első itteni nyaradon – motyogtam szemlesütve.
- Ja, hogy Roger! – nevetett Nick. – Hát ez jó! Ő a franciatanárom volt. Csapnivaló a nyelvérzékem, márpedig apám ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak legalább három idegennyelvet. Szerinte ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jó üzletember váljék belőlem. Ha csak ezen múlna – fintorodott el, de nem fejezte be a mondatot. – Tehát apám azzal szúrt ki velem – mármint amellett, hogy ide küldött, ahelyett, hogy elengedett volna Barbadosra a haverokkal -, hogy egy francia fickót akasztott a nyakamba, aki mindenhova velem jött és folyton franciául beszélt velem.
- És bevált a dolog? – kérdeztem, miközben örömmel konstatáltam, hogy végre egy olyan sztorit hallok, amelyben nem szerepel Michelle.
- Nem igazán – vigyorgott Nick. – Ha franciául szólt hozzám, én csak megvontam a vállam, és inkább egyáltalán nem kommunikáltam vele, úgy tettem, mintha ott sem lett volna. Aztán egy nap megkérdeztem, mennyit fizet neki az apám, mert akkor én megduplázom, csak ejtsen már ki végre egy angol szót a száján. Ez bejött, és rájöttem, hogy egész normális a pasi.

Ja, kérem, így intézik ezt gazdagéknál.

- És mind a mai napig nem beszélsz semmilyen más nyelven, csak angolul – summáztam.
- Így van. Michelle is szerette volna, ha megtanulok franciául, de azt feleltem, minek, ő úgyis tud.

Műmosoly fel, Michelle visszatért. Légy jó barát, Joley! Ez a feladatod. De ki lesz az én barátom? Nick, aki vissza sem kérdezett, vajon én tudok-e nyelveket? Nick, aki sosem kérdez vissza? Remek, önző énem ismét felbukkant.

- Kérsz még egy kis forró csokit? – igyekeztem elterelni a szót, részben Michelle miatt, részben pedig azért, hogy a saját önmarcangoló gondolataimnak gátat vessek.
- Hogyne – emelte fel Nick a bögréjét. – Itt alszol? – kérdezte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze tudtam, mire gondol. A vendégszobára. És nem, eszemben sincs ezt felróni neki, annál azért még nekem is több eszem van. De a baráti itt alvás belefér. Végtére is már rég nem kiabál velem, úgy tűnik, csak befogadta a levakarhatatlanul folyton a nyomában kullogó kóbor kutyát.

Joley,
a lelkes pizsamapartizó

Tizennyolcas számú palack

Nos, ebben a részben visszatér Nick, látjátok, nem kellett nagyon nélkülöznetek ;) Viszont nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit szóltok ehhez a fejezethez, ugyanis ez egy olyan rész, amikor hmm... szerintem nem egyszerű megítélni a történteket. De majd meglátjátok! :)



Ó, Messzi Idegen!

Természetesen a nap során végig az járt a fejemben, amit Katie mondott, de nem jutottam dűlőre. Mondtam már, hogy mostanában nem ismerem ki saját magamat? Úgy tűnik, a régi határozott, vagány csaj a múlté, és a Pire által kilúgozott verzió egy folyton tépelődő, habozó, mindent túlanalizáló lúzer.

A műszak végeztével felkaptam a kabátomat meg a táskámat, és a biciklimet Nick háza felé toltam, gondolván, akármi is történik, akármit is mond nekem, az előrébb viszi a dolgot. Vagy legalábbis segít eldönteni, hogy megelégszem-e a barátsággal, amelyet Nick egyszer, talán, sok-sok beszélgetés után nyújthat nekem, vagy többet akarok, amit viszont valószínűleg sosem lesz képes megadni nekem. Márpedig, ha nem érem be a barátsággal, alighanem okosabb lenne nagy ívben elkerülni őt. Most még nem hiányoznék neki, ha nem mennék hozzá többet. A múltkor sem hívott meg.

Így aztán nem sokkal később az a bizony rakás szerencsétlenség csak álldolgált a biciklije mellett a Nick háza feletti sziklákon, és tanácstalanul nézett le a barátságos kis házra a parton.

- Á, Joley, szia! – köszönt rám egyszeriben Nick. Ijedten rezzentem össze. Ott állt a hátam mögött, furán vigyorogva. A kezében lógó üveg rögtön meg is magyarázta az érdekes arckifejezését. Könyörögöm, még csak délután három volt!
- Kávé? – mondtam, barátságos mosolyt erőltetve magamra.

Nick megvonta a vállát, és előrement az ösvényen, míg én egy kisebb sziklának támasztottam a biciklimet, mielőtt utánaeredtem volna. Pire-on aztán igazán nem kell tartani a bűnözéstől, a biciklin nem is volt lakat.

Kábé húsz perccel később a konyhában ültünk és isteni kávét kortyolgattunk, miközben Nick arról áradozott, hogy Michelle egyszer rávette arra, hogy segítsen ebédet osztani a hajléktalanoknak.

- Én persze először felajánlottam, hogy támogatom az alapítványt, amelyik az akciót szervezte, adtam is egy csekket Michelle-nek, hogy írjon rá akkora összeget, amekkorát csak akar, de ez neki nem volt elég. Azt állította, hogy ha én személyesen megyek oda levest meregetni, és odacsődítünk pár fotóst, akkor hatalmas publicitást kap a dolog, és sokkal nagyobb lesz a hatása, mintha csak arról adhatnának hírt, hogy átutaltam nekik némi pénzt. Ha Nick Donnelly ételt oszt a rászorulóknak, biztosan egy csomóan követik a példáját – gúnyolódott saját magán.

Hát igen, errefelé könnyű megfeledkezni arról, hogy Nick elvileg a manhattani társasági élet híres, na jó, hírhedt alakja. Én ugyanis sosem így ismertem. Eleinte tinédzser álmaim lovagja volt, utolsó, szörnyű pire-i vakációm egyetlen fénypontja, most meg csak a szomorú, megtört srác a szigeten. A pletykalapok sztárja, a limuzinjával egyik partiról a másikra száguldó, színészekkel, énekesekkel és mindenféle celebekkel barátkozó, minden este más topmodellel mutatkozó szépfiú, aki apuci pénzéből lébecol a világban, számomra ismeretlen volt.

Pedig ő volt a kicsapongó szoknyapecér, akit egyszer aztán csak behálózott és megszelídített egy okos lány. Filmvászonra illő történet, nem? Hollywoodi kasszasiker lehetne. Csakhogy ebben az esetben nem jött össze a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-dolog, azaz összejött, csupán az a bizonyos „meg nem haltak”-rész egy kicsit korábban jött a kelleténél. Vajon Nick számára ezzel véget is ért élete java, és innentől legfeljebb már csak vegetálhat, de sosem lehet már része az igazi, nagy boldogságban, vagy mindez csak egyetlen fejezet volt az életéből, és követi még sok szép másik? Már csak a kora miatt is remélem, hogy az utóbbi verzió teljesül majd.

- Aztán ott volt az a másik eset, amikor egy afrikai ország éhezőinek gyűjtöttek adományokat egy puccos estélyen – folytatta Nick. – Pontosítok: Michelle gyűjtötte a pénzt, és azzal kezdte, hogy rábeszélt, vessem be a kapcsolataimat, és szervezzük az egészet apám egyik üzlettársának a szállodájába. Hidd el, azt kérni tőlem, hogy vegyem rá az apámat egy ilyen szívességre, több volt, mint durva. De persze, ha Michelle valamit a fejébe vett, nem fogadott el nemet válaszként.

Nem ugorhatnánk át a következő nyolcvanhét anekdotát „A világ legtökéletesebb Michelle-je” című gyűjteményből? Már kezdett megfájdulni a fejem a csajtól. Ne aggódj, eszem ágában sem volt megbántani Nicket azzal, hogy közömbösnek, mi több, unottnak tűnök, amikor ezeket az édes kis történeteket megosztja velem, mert tudom, milyen sokat jelent neki, és amennyire eddig meg tudtam állapítani, gyakorlatilag senki sincs az életében, akivel Michelle-ről beszélgethetne. Úgyhogy az arcomra ragasztottam a lehető legérdeklődőbb, legkíváncsibb kifejezésemet, és hidd el, Nick semmit sem gyanított. Mivel ahhoz túlságosan is elmerült az emlékeiben, hogy egyetlen pillantást is fecséreljen rám.

Nem akarok érzéketlennek tűnni, de tényleg kezd tele lenni a hócipőm Michelle-lel. Szentül megfogadtam (igaz, egyéb lehetőség híján), hogy nem siettetem a dolgot, annyi időt adok Nicknek, amennyire csak szüksége van, hogy feldolgozza a barátnője elvesztését, de sajna a türelmem a vége felé jár, attól tartok. Mikor jön már az a rész, amikor végre észreveszi, hogy én is létezem, amikor nem azt kell folyton éreznem, hogy igazából bárki ülhetne vele szemben az asztalnál, mondjuk, a nagyi, vagy akár George is, hiába akarta megütni a múltkor? Mindaddig, amíg az illető nyitva tartja a fülét, és lelkesen hallgatja a Michelle-ről zengett ódákat, minden más mindegy.

Pedig annyira vágyom már rá, hogy valaki végre leüljön az én asztalomhoz, rám nézzen és megkérdezze: Joley, mi a baj? Hol az én nyitott fülű, érdeklődő hallgatóságom? Mert nem épp velem szemben ül, az fix.

Szomorúan állapítottam meg, hogy a) nem várhatom el Nicktől, hogy egyszeriben hagyjon fel a gyászával, és foglalkozzon velem, és b) mégis elvárom, bármekkora egoizmus is ez tőlem, és nincs türelmem kivárni, amíg hajlandó végre felém fordulni.

- Holtpont.
- Tessék? – nézett rám Nick, és rájöttem, hangosan mondtam ki a végkövetkeztetést. És egyúttal lelepleztem magam, hogy nem mélyedtem el annyira a Michelle-ről szóló dicshimnuszban, amelyet épp előadott. Hát nem nyilvánvaló, hogy nem vagyok alkalmas annak a bizonyos vállnak, amelyen kisírhatja magát? Bárki alkalmasabb lenne rá nálam. Bárki, aki nem olyan idióta, hogy elvárásokat támasszon felé. Jobb lesz menned, Joley, itt végeztél.

Nick még mindig várakozón figyelt.

- Holtpont, egy dal címe, eszembe jutott arról, amit épp meséltél – igyekeztem magam kivágni. Tűnj már el innen, te hazug dög! – Ne haragudj, de elfelejtettem, hogy megígértem a nagyinak, segítek neki takarítani ma délután. Igazság szerint ezért is jöttem el a munkából korábban.
- Persze, megértem, menj csak.

Csak én éreztem kínosnak a helyzetet? Felpattantam, de mielőtt elhagytam volna a konyhát, megragadtam a pulton álló üveget.

- Jobb lesz, ha ezt magammal viszem – kacsintottam Nickre. Legalább csináljak úgy, mintha segíteni akarnék. – Igyál inkább kávét, ha már valamit feltétlenül muszáj.
- Igenis – szalutált vigyorogva Nick. Milyen helyes! Igazán nem könnyíti meg a dolgomat. De miért is tenné? Azzal, hogy lelépek, csak a saját érdekeimet nézem, magamat akarom megkímélni a szenvedéstől, és őt magára hagyom a bajban, visszataszítva abba a magányba, amelyből nemrég még éppen én akartam kirángatni.

Jobb lesz kimennem a friss levegőre. Persze még jobb lenne minél távolabb mennem saját magamtól. Gusztustalan, egocentrikus és hazug vagyok. Remek, most már utálom is magam. Gratulálok, Joley, te aztán értesz hozzá, miként csinálj még nagyobb trágyakupacot az életedből!

A per pillanat öngyűlölő
Joley