2010. október 31., vasárnap

A pályázat végeredménye

Tudom, hogy mindenki azért van itt, hogy végre-valahára megtudja az őszi pályázat végeredményét, de engedjétek meg, hogy, ünnepélyes kedvemben lévén, néhány szót-mondatot írjak a beérkezett művekről és legfőképpen a pályázókról. Most már elárulhatom, hogy nekem csak egyetlen kívánságom volt ezzel az egésszel kapcsolatban: színvonalas, minőségi műveket szeretnék olvasni! És Ti, kedves pályázók, teljesítettétek ezt az óhajomat, amit nagyon köszönök! Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de szerintem aki végigolvassa ezeket a novellákat, egyetért majd velem, hogy egytől-egyig rendkívül tehetséges, hatalmas fantáziával megáldott írók küldték el alkotásaikat erre a pályázatra, ez egy igazi elit csapat, ahogyan Katarina mondaná :)

Nagyon hálás vagyok Nektek a csodálatos művekért, igazán remek szórakozás volt olvasgatni őket, és biztos vagyok benne, hogy ezzel mindenki így lesz, aki belemerül a novellákba. Úgyhogy minden erre járó olvasónak is ajánlom, hogy nézzen szét, biztosan megtalálja majd a kedvencét, akár könnyed, vicces, akár komoly és elgondolkodtató, akár édesen romantikus, akár keserédes történetre vágyik! Őszintén hiszem, hogy a sokféle történet közös nevezője pedig az említett magas színvonal!

Na, de térjünk rá végre a lényegre! Egy újabb közhely: a zsűrinek nehéz dolga volt, de tényleg. Jól mutatja ezt, hogy lett egy holtversenyünk is, egyszerűen képtelenség volt dönteni. És akkor most már tényleg dobpergés!


Az első helyezett és ezzel a 2010. őszi szezon legjobb novellaírója:
Ab Füst és varázs című írásával

A második helyezett:
B. M. Grapes Jó halál című alkotása


A harmadik helyezett holtversenyben
Diara Testhezálló szerep
és
Piroseper Hello, Vin! című pályázata


Azt hiszem, ezek az eredmények is nagyon jól illusztrálják, mennyire sokféleképpen közelítették meg pályázóink az őszi témát.

És most már csak két megjegyzésem maradt. Először is köszönetet szeretnék mondani zsűritársamnak, Evnek, örülök, hogy támaszkodhattam a véleményedre, a jövőben is számítok a segítségedre! És ez előrevetíti egy picit a másik mondanivalómat is: igen, lesz legközelebb. Nem is olyan sokára: hasonló mintára tervezek egy karácsonyi pályázatot is! A részletekről majd később, de gondoltam, időben szólok, ki tudja, kit mikor száll meg az ihlet karácsonyi angyala :)

Diara: Testhezálló szerep

Semmi kedvem nem volt részt venni egy újabb parádén, ahol a kispadon ücsörögve árulhattam a petrezselymet. Hogy ez egy képzavar? Nem az! Tizennyolc évemből az utóbbi négy csak erről szólt. A nővérem – aki mindössze három perces előnyének köszönhette ezt a titulust – a suli szurkoló csapatának a vezére volt, és, mint olyan, hivatalos volt minden buliba. Mit hivatalos? Ő volt a sztárvendég. Hogy, hogy jövök én a képbe? Nos, legtöbbször az ő árnyékában „élveztem” végig a meccseket, az iskolai rendezvényeket, és az ehhez hasonló bulikat. Ez amolyan kötelező elfoglaltság volt számomra. Liz csak az én társaságomban távozhatott otthonról, ha nem a szüleinkkel volt közös programja. Kettőnk közül ugyanis én voltam a megbízható. Miután Liz a gólyabált követő reggelen egy rendőrségi zárkában ébredt, a szüleink többé nem bíztak benne, és csak akkor mehetett el valahová, ha én is mentem. És én mentem. Mindenhová. Így lettem a szurkoló csapat örök beugrója, és a bulik állandó dekorációja. Gyűlöltem az egészet. Nem túl nagy élvezet az izzadtságtól bűzlő, bunkó focisták mellett ücsörögni, és hallgatni a dobhártyaszaggató káromkodásokat, vagy a házibulikon egyedül lézengeni, és azt figyelni, Liz éppen kivel kavar, és mennyit iszik. Igaz, a bulikon legalább eltűnhettem szem elől. Legtöbbször megkerestem az éppen aktuális helyszín legeldugottabb zugát, és ott megbújva kivártam a hepaj végét, hogy aztán a nővéremet összekaparva hazaindulhassak. Nos, ez is egy ilyen estének indult.

– Tudod jól, Eliza, hogy nem mehetsz sehová, hacsak Beth el nem kísér... – Anyám szavai hallatára máris libabőrös lettem, és elhihetitek, hogy nem az élvezettől.

Nem tudom, drága jó anyánk miért hozta ezt mindig fel, amikor nagyon jól tudta, hogy Liz úgyis eléri amit akar.

– De hisz' ő is jön! – kurjantotta tejbetök vigyorral, majd rám villantotta azt a bosszantó „tudodmiadolgod” mosolyát. – Igaz, Bess?

– Igen, persze! Ki nem hagynám a Halloween partit – helyeseltem bambán. Meg sem próbáltam izgatottságot színlelni. – Az lesz a holnapi napom fénypontja!

Álltam anyám hitetlenkedő, csalódott tekintetét, majd amikor elfordult, elhagytam a konyhát. Már nem kérdezte, miért. Tudta, hogy úgyse kapna választ, ahogy az elmúlt években sem kapott. A csalódottsága eleinte fájt, de már nem érdekelt. Immúnis lettem rá. Ha igazán érdekelte volna, megoldotta volna nélkülem Liz „felügyeletét”. Akkor nem kellett volna minden áldott nap behódolnom neki. De anyát valójában egyáltalán nem izgatta, hogy mi van velünk. Nem azért kellett vigyáznom Lizzyre, hogy ne essen baja, hanem, hogy ne ronthassa tovább a család hírnevét. Mit szólnának a nőegyletben a barátnői, vagy a szomszédok, ha újabb botrányba keverednénk?! Így hát a nyakamba varrták ezt a gondot, és abszolút hidegen hagyták őket a hogyanok és a miértek, amíg elvégeztem a dolgom.

Csakhogy ezúttal minden máshogy alakult. El kellett térnünk a forgatókönyvtől. A szereposztás megváltozott.

Szombat reggel velőtrázó sikoltozásra ébredtem. Dühösen és álmosan trappoltam Liz szobája felé. Mit képzel ez magáról?! Nem egyedül övé a ház! Muszáj úgy viselkednie, mint akinek elmentek otthonról, és felvernie mindenkit?

– Liz! Fogd be, vagy tegyél fel hangtompítót! Ha azt akarod, hogy mehess a ma esti partira, akkor nem kellene hajnalok hajnalán felüvöltened az egész házat. Főleg engem nem!

– Jaj, kussolj már, Bess! A bulinak úgyis lőttek! Így aztán tuti nem mutatkozom nagyközönség előtt!

Sipító hangon sopánkodott a tükör előtt ülve, körülötte több tucat kozmetikai szer, különböző kenceficék, amiket csalódottan dobált össze-vissza. Elég sokáig eltartott, míg rájöttem, mi az a világméretű katasztrófa, aminek hatására hirtelen otthonülővé szándékozott válni. A homloka közepén egy hatalmas, vörös folt éktelenkedett. Egy méretes pattanás. Akaratlanul is kitört belőlem a röhögés.

– Mi az Liz? Pályázol az egyszarvú szurkoló címre, vagy épp kialakulóban van a harmadik szemed?

– Fogd be, vagy én fogom be! – Röpült felém egy súlyosnak tűnő krémes tégely, de szerencsére időben kitértem előle, így az a falnak csapódva tört darabokra, lemorzsolva egy jókora darab vakolatot is.

– Tudod mit? Nem cukkollak. Olyan jó kedvem kerekedett, hogy megkegyelmezek neked. – Mosolyogva szedtem össze a kék üvegcserepeket.

– Olyan sekélyes vagy, hugi! Ennyi elég a boldogságodhoz?

– Dehogy! Kit érdekelnek a ragyáid! Annak örülök, hogy így nem kell eljátszanom melletted a gardedám szerepét. Nem kell órákat várnom arra, hogy elkészülj, és indulhassunk valahová, ahová egyébként eszem ágában sem lenne elmenni. Nem kell kiglancolnom magam és olyan ruhába bújnom, amiben szerinted nem hozok rád szégyent, de még véletlenül se tévesztenének össze minket. Arra használhatom az éjszakát, amire való, aludhatok, és... – Szerencsétlenségemre annyira lekötött a felszabaduló estém miatti öröm, hogy nem vettem észre a hangulatváltozását.

– Mit mondtál?! – kapta fel a fejét a szóáradatra. Felcsillanó szeme és gonoszkodó mosolya láttán gyanút kellett volna fognom.

– Hogy nyugodtan alhatok...

– Nem, előtte...

– Hogy nem kell kicsípnem magam...

– Bess! Te egy zseni vagy! – Olyan gyorsan pattant fel, hogy azt hittem összeakadnak a lábai, de úgy tűnik, az már túl sok lett volna a jóból. Egy gazella kecsességével termett ott mellettem, és a vállamat átkarolva a tükör felé fordított. – Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?!

Már kezdtem gyanakodni, hogy vége a nagy boldogságomnak, de még nem igazán értettem a dolgot.

– Igaz, nem veszélytelen a dolog – tanácskozott tovább magával engem fixírozva –, de muszáj lesz belevágnunk!

– Liz, megbuggyantál, vagy mi van? Kezdek félni tőled! Eressz már el! – Szó nélkül megtette és megeresztett egy negédes mosolyt. Huh! Ez egyre ijesztőbb!

– Bess, mi ikrek vagyunk! – ujjongott fel, miközben mosolya vigyorba szélesedett.

– Nem mondod?! Erre egyedül jöttél rá az elmúlt tizennyolc év alatt?

Vajon okozhat agykárosodást egy pattanás?!

– Jaj, ne bomolj, Bess! Tudod, hogy értem!

– Nem, Liz, fogalmam sincs, hogy érted. És nem ez az első alakom...

– Egypetéjű ikrek vagyunk, és úgy nézünk ki, mint két tojás – intett a tükörképünk felé továbbra is a fogait villogtatva.

– Igen, ééés? – Próbáltam rájönni, mire akar kilyukadni, de azt hiszem, kellett volna még az az egy óra alvás.

– Te leszel én a ma esti bulin! – nyögte ki végre, győzelmi pózba vágva magát.

Egy pillanatra a levegő is bennem rekedt. Köpni, nyelni nem tudtam.

– Ho... Hogy miii?! Te meghibbantál? Beszívtál, vagy mi?

– Dehogy! Ez a tökéletes megoldás a problémámra.

– Igen, és mégis hogy képzeled?! – Kezdtem bepánikolni.

– Egyszer már bejött, nem? Mi sem egyszerűbb. Felveszed a ruhámat, kisminkellek, elmész a partira és szépen eljátszod, hogy te vagy Lizzy, az iskola csillaga, különben... – A fenyegetésekre már nem voltam kíváncsi. Inkább átmentem ellenzékbe. Ezúttal én villantottam rá egy fölényes mosolyt.

– Egy valamiről megfeledkeztél, nővérkém...

– Gondolod? Éspedig?

– Ha én leszek te, akkor neked kell engem alakítanod.

– Óh, én nem megyek. Eszem ágában sincs ilyen állapotban kimozdulni itthonról.

– Csakhogy, te nem mehetsz egyedül sehová, így én sem, ha én vagyok te. Érted már, hugi? – Világítottam rá a terve gyenge pontjára, gúnyosan megnyomva az utolsó szót.

Ahogy fancsali fintorba torzult az arca, gondolatban már bele is vetettem magam a frissen mosott, pihe-puha párnák közé, hogy az egész napot lustálkodással töltsem. De olyan dolog történt, amire nem számítottam. Liz megrázta magát és vállat vont.

– Egyszer kibírom. Ennyit megér, hogy ne hagyjam ki az utolsó év, valószínűleg legnagyobb banzáját. És úgyis mindenki azt fogja hinni, hogy csak te vagy az. Ha jól alakítasz és jó kedvem lesz, az is lehet, hogy lendítek egy kicsit a népszerűségeden. – Mindezt olyan flegmám mondta, hogy kis híján el is hittem. Enyhe pánikrohamon estem át.

Rögtön az első lépésnél bajban voltunk. A ruhaválasztás. Nem a méret volt a gond, hiszen mindketten M-es méretet hordtunk – bár Liz ezt be nem vallotta volna semmi pénzért –, az ízlésünk azonban enyhén szólva különbözött. De volt egy tökéletes tervem. Ha már kénytelen vagyok elmenni, egy kicsit szórakozzak is, nem igaz?

– Akkor sem bújok bele abba a ruhába, ha élve megnyúzol! – csattantam fel vagy huszadszor. – Nem érdekel, hogy a többi szurkolóval előre egyeztettél, én ezt nem vagyok hajlandó felvenni.

– Márpedig felveszed, drága Bess, vagy máris tárcsázom anyát! Már látom is a fájdalmat a szemében, ahogy megtudja, hogy...

– Tedd azt, de akkor lemondhatsz a ma esti programról. – Határozott voltam és hajthatatlan, és a végső érvem még hátra volt. – Különben is, ne akard velem elhitetni, hogy az a legnagyobb vágyad, hogy beolvadj a többiek közé. Szerintem meglepődnének, ha tényleg abban mennél, amiben megegyeztetek. Te Eliza Bolton vagy! Azt veszel fel, amit akarsz, és nem azt, amit mindenki más! – A szeme csillogásán láttam, hogy nyert ügyem van. Már csak arról kellett meggyőznöm, hogy azt válassza, amit kinéztem a szekrényéből, különben egy egész szépségszalont kellett volna magammal vinnem a partira. De végül az is sikerült, így elkezdhettünk készülődni.

Liz belevetette magát az átalakító hadjáratba. Órákat ültem a fésülködőasztal mellett, míg ő kíméletlenül dolgozott rajtam. Manikűr, pedikűr, szőrtelenítés – juj!!! – szemöldök, szempilla... Még járni is meg akart tanítani, mire közöltem vele, hogy köszönöm, de tíz hónapos korom óta boldogulok egyedül. Csak azután engedett, miután bemutattam neki az ő sajátosan riszálós, affektálós tipegését. Végül persze ő is átalakításra került, amit már sokkal kevésbé élvezett. Úgy mosta le a körméről a több réteg rikító körömlakkot, mintha a fogát húzták volna. Helyette francia manikűrt kapott, a műszempillákat és a centi vastag vakolatot pedig felváltotta egy kevéske szempillaspirál, halvány natúr szemhéjárnyékoló és egy leheletnyi természetes hatású arcpír. Egészen más lett. Nem hittem volna, hogy fogom őt valaha is így látni a hálószobáján kívül. Én a ruhaválasztásnak köszönhetően elkészíthettem magamnak a megálmodott sminket, igaz, kicsit erősebb kivitelben, és a számára elmaradhatatlan műszempillákkal. A hajamat csavaros kontyban rögzítette, de ez is megfelelt a tervemnek, így nem tiltakoztam. Végül belebújtam az aranyló, testhez simuló miniruhába, amiben megegyeztünk, és a fekete tűsarkúba. Kissé ugyan zavart, hogy a combfix csipkéje néha-néha kivillant a szoknya alól, de azzal vigasztaltam magam, hogy már nem sokáig. Ő is felvette az én ruhatáramból kiválasztott zöld kisestélyit és már indulhattunk is. Vagyis indulhattunk volna, de amint felvettük a kabátokat, akcióba lendültem.

– Upsz! Fent hagytam a táskámat! Máris jövök! Te addig nyugodtan ülj csak be a kocsiba, egy pillanat az egész. – Csupán egy percre volt szükségem, hogy átvegyem a ruhát, és már ott is ültem mellette a limóban.

Még szerencse, hogy jelenleg egyikünk sem futott állandó pasival, különben igencsak bajban lettünk volna. Így azonban kettesben utaztunk és az estélyen sem kellett kínos szituációktól tartanunk. Legalábbis reméltem, hogy Liz egyik eddigi áldozata sem óhajtja éppen most feleleveníteni a közös emlékeiket.

Természetesen késve érkeztünk, ahogy mindig, ami kicsit nyugtalanított, de a ruhatárnál még elég nagy volt a tolongás, hogy gond nélkül felszívódjak. Gyorsan felkerestem a női szakaszt és megkezdtem a „Liztelenítést”. A műszempilla rövid úton a kukában kötött ki, a sminkem pedig egy kozmetikai kendő segítségével néhány árnyalattal halványabb lett. Leengedtem és az ujjaimmal összeborzoltam derékig érő barna hajamat, ami a tekervényes kontynak köszönhetően most lágy hullámokban omlott a vállamra. Vetettem egy utolsó elégedett pillantást a tükörbe és belevetettem magam a tömegbe. Tudtam, hogy Liz hamar rám talál, mert szemmel akar tartani, ahogy azt is, hogy tajtékozni fog, de ugyan mit tehetett volna?! Lassan sétáltam, kerülgetve az embereket, és élvezetem, ahogy a hűvös selyem körülöleli a testemet, és minden lépésnél érzéki simogatásként hat a szoknyarész lágy lengedezése. Ahogy egyre több pillantás pihent meg rajtam, lassan rádöbbentem, hogy talán mégse volt ez olyan jó ötlet. Nem voltam hülye, nem akartam ujjat húzni a nővéremmel, csak szerettem volna kissé elviselhetőbbé tenni ezt az estét. Teljesen Liz bőrébe bújni maga lett volna a pokol, de így, hogy kicsit visszavettem a figurából, máris kellemesebb volt. De azzal nem számoltam, hogy mindenkivel el kell majd hitetnem, hogy a finomabb külső ellenére, én Lizzy vagyok. Ezzel a ruhával lehet, hogy magam alatt vágtam a fát. Kétségtelenül gyönyörű volt, de az ilyen finoman elegáns darabok nem igazán illettek hozzá, ugyanakkor az én ízlésemnek kicsit még ez is merész volt, így a rám szegeződő tekintetek kereszttüzében azonnal elillant iménti magabiztosságom. A mellettem elhaladó fiú leplezetlenül bámulta a vörös alapon pezsgőszín mintás selyemruha fekete csipkével kiemelt, mély dekoltázsát, amitől pillanatok alatt elöntötte a vér az arcomat. A bokámba hasító éles fájdalom azonban elterelte a figyelmemet.

– Óh, ezer bocsánat, Lizzy! Nagyon fájt? – Markolt bele nővérem fájdalmasan a karomba, mielőtt közelebb hajolva dühösen a fülembe sziszegett. – Mi ez az egész, Bess? Te szabotálod a tervünket?!

– Bess, miért nem figyelsz jobban?! – utánoztam fennhangon Liz fensőbbséges hanghordozását, majd halkabban feleltem a másik kérdésre is. – Dehogy! Eszem ágában sincs. Egyszerűen arról van szó, hogy ebben a ruhában magabiztosabb vagyok, mint a tiedben. Ez az alakításomnak is jót fog tenni, hidd el.

– Ajánlom is, különben nem köszönöd meg, amit kapsz! – morogta a bokámat vizsgálgatva. – És állj készen egy jó magyarázattal a csajoknak, hogy miért ebben a göncben vagyok!

– Nyugi, megoldom! Hihető lesz, bízd csak rám!

Végre felpattantunk a lassan kínossá váló guggoló testhelyzetből és a fürkészőket figyelmen kívül hagyva elindultunk az asztalunk felé.

Újabb meglepetés ért. Liz három udvarhölgyén és jelenlegi párjaikon kívül még két ember foglalt helyet a nagy asztal mellett. Egyikük Todd volt, a focicsapat nagydarab kapitánya, Liz legutóbbi pasija, a másik pedig az új srác, a tanév elején ideköltözött Dean. Vajon mit keres itt?! A sors fintora, hogy ma nem én vagyok én! Rémülten Lizre néztem, de láthatóan ő is ledöbbent. Hogy melyik miatt, az már korántsem volt ennyire egyértelmű. Érdeklődve kúszott a tekintete egyikről a másikra. Mire azonban odaértünk, már hamiskás mosoly vibrált a szája sarkában és tettetett lazasággal letelepedett Dean jobbjára. Így én kelletlenül elfoglaltam az utolsó szabad helyet a két fiú között. Ebből még baj lesz! Arról volt némi sejtésem, hogy Todd mit akarhat, és egy cseppet sem örültem a fejleményeknek, de Dean jelenléte rejtély volt számomra. Már iskolakezdéskor felfigyeltem rá, ahogy sok más lány is a suliban, de mindeddig csak távolról figyeltem. Most pedig itt ült mellettem, olyan közel, hogy akár meg is érinthettem volna.

– Lányok, bemutatom Deant – vette át a kezdeményezést Dia, a velem szemközt helyet foglaló, kreol szépség. – Dean a szomszédunk, még nem nagyon volt ideje ismerkedni, és, mivel Bessnek úgyse volt párja... – itt várakozón elhallgatott és kérdőn körbehordozta a tekintetét. Természetesen senki nem tiltakozott.

Ez hihetetlen! Ez se az én estém, annyi szent! Szótlanul ültem, míg a nagy csend rá nem ébresztett, hogy az én döntésemre várnak.

– Persze, jól tetted, Dia! Hát, akkor csapjunk a lovak közé! – emeltem a magasba a kezem ügyében lévő poharat. Kényszerítettem magam, hogy Deanre nézzek. – Üdv a csapatban, Dean!

– Köszönöm, Liz! – emelte rám ő is a poharát, majd miután belekortyolt, a fülemhez hajolt. – Csinos a ruhád – súgta.

Meleg lehelete csiklandozta a bőrömet, és én beleborzongtam a közelségébe. Lehet, hogy mégse lesz olyan rossz ez az este? Éreztem, hogy, immár másodszor, ismét lángokban áll az arcom. Ha nem szokom le erről nagyon gyorsan, akkor pillanatok alatt lebukunk. Liz talán még életében nem pirult el. A helyzetet orvosolandó, úgy tettem, mintha valami huncutságot súgott volna a fülembe, és kacéran hozzá hajolva, hasonlóképpen feleltem, hogy a többiek ne tudják, miről folyik a diskurzus.

A lányokat azonban cseppet sem érdekelte a társalgásunk. Folyamatosan engem méregettek, amitől kezdtem magam úgy érezni, mintha meztelen lennék. Ráadásul egyre furcsább pillantásokat lövelltek felém, így kénytelen voltam lépni valamit.

– Csajok, elég már! Nehogy már besértődjetek, mert nem a megbeszélt hacukában jöttem! Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy egyengöncben leszek?! – Igyekeztem minél jobban visszaadni, Liz főnökösködő, „ki ha én nem” stílusát, és reméltem, hogy nem esem túlzásokba.

– Nem, persze – jött az első, megszeppent válasz Susy irányából. Ő volt a legújabb tagja a kvartettnek.

– Hááát, azért kicsit durva, hogy te ragaszkodtál az egyforma ruhákhoz, aztán megjelensz itt, mint valami önjelölt bálkirálynő – húzta el durcásan a száját Liz örök ellenfele, Tina.

A szemem sarkából Lizre sandítottam. Kíváncsian, enyhén kárörvendő mosollyal várta a folytatást. Nem igazán tudtam eldönteni, minek örülne jobban, ha meggyőzöm a lányokat a ruhaválasztás okáról, vagy, ha kudarcot vallok és beégek előttük.

– Tudjátok – húztam cinkos mosolyra a szám, és elhalkulva közelebb hajoltam hozzájuk, mintha nagy titkot akarnék megosztani velük –, van egy srác... – Titokzatosan elhallgattam, mire mindenki, beleértve Toddot és Lizzyt is, még közelebb húzódott hozzám, szinte hozzám préselve Deant. – Azt hallottam, hogy az elegáns, szexis csajokat kedveli. – Sokat sejtető mosolyom nem hagyott kétséget afelől, hogy mire akarok kilyukadni.

Vették is a lapot. A lányok hangos vihogásban törtek ki, Liz elismerő, bár kissé csalódott pillantást vetett rám, Todd pedig dühösen felhorkant. Egyedül Dean reakcióját nem tudtam hova tenni. Zavartan nézett hol rám, hol a másik oldalán ülő, somolygó Lizre. Csak én tudtam, hogy a felhozott indok valós volt. Valóban azért vettem fel ezt a ruhát, mert tetszeni akartam valakinek. Csak éppen akkor még nem tudtam, hogy az illető ilyen közel lesz hozzám, és hogy a testvérem kísérője lesz. Bár ne mentem volna bele ebbe az egészbe! Akkor most Dean az én partnerem lenne és nem Lizé!

Hamarosan a buli kellően beindult ahhoz, hogy senki ne foglalkozzon többet a miértekkel. A csajok elvonultak párjuk oldalán, magára hagyva ezzel furcsa négyesünket. Fájdalmas grimasszal vettem tudomásul, hogy cafka nővérem azonnal kivetette a hálóját Deanre. Igaz, azt is észrevettem, hogy nem a szokásos hévvel kacérkodott, hiszen azzal könnyen lebuktathatott volna minket. Ennek ellenére, csalódottságomban egymás után kértem az italokat, és néhány koktél után már fesztelenül élveztem az elismerő pillantásokat, és igyekeznem kellett, hogy egy pillanatra se essek ki a szerepemből. Ez többé-kevésbé sikerült is, egészen addig, míg Todd félreérthetetlenül rám nem startolt.

– Jössz táncolni, cica? – Felállt és már húzott is maga után, meg sem várva a válaszomat.

Tehetetlenül sodródtam a táncolók között, és egyre inkább megint úgy éreztem, hogy az este kudarcra van ítélve. Életemben először főszereplőként vagyok jelen egy bálon – még ha nem is egészen úgy, ahogy álmaimban –, és tessék, egy báb vagyok, akit mindenki kénye kedve szerint rángathat. Ekkor már szorosan Todd széles mellkasához lapulva lépdeltem, miközben hatalmas kezei szinte fájdalmasan markoltak a fenekembe. Úgy tűnik, kicsit többet ivott a kelleténél, hogy nyilvánosan így mer viselkedni. És én hagyom! – hasított belém a szörnyű felismerés. Mi a fene ütött belém? Lassan, de észrevehetően haladtunk a kijárat felé. Kezdtem megijedni. De mit tehetnék? Sokkal erősebb nálam. Csakhogy én most Liz vagyok, és ő ezt soha nem hagyná szó nélkül!

– Todd, húzd vissza a kezed, vagy nem állok jót magamért! – szakadt ki belőlem hirtelen, és ezzel egyidőben megtorpantam.

Toddot is váratlanul érte a kirohanásom, mert hitetlenkedve nézett vissza rám.

– Mondtál valamit, édes?

– Jól hallottad, és mondok még mást is! Ha nem értettél volna a múltkoriból, már semmi közünk egymáshoz, úgyhogy leszel szíves levenni a mocskos mancsodat a hátsómról, mielőtt tőből amputálom a legkedvesebb testrészedet! – sziszegtem egyre jobban belelovalva magam. A hatás kedvéért jó alaposan belevájtam a körmeimet a karjába, hogy értse, mire gondolok.

Lazult ugyan a szorítása, de a keze nem mozdult, és az arca vészjóslóan közeledett az enyémhez.

– Imádom, amikor ilyen vad vagy, bébi – hörögte szinte a számba.

– Úgy látom, nem értesz a szép szóból – morogtam, majd figyelmeztetés nélkül megmarkoltam a nadrágja elejét, és ami benne volt. – Azt mondtam, engedj el, te tulok!

Észre se vettem, hogy a táncoló párok földbegyökerezett lábbal bámulják a rögtönzött műsorszámot, amíg az egyik fiú fel nem szisszent a közelünkben. Lassan jutott el hozzám Todd fájdalmas nyögdécselése és nővérem hangos kacagása. Lizt kerestem a körülöttünk tolongók között, de helyette Dean melegbarna pillantásával találtam szemközt magam. Elkerekedett szemekkel bámult rám, majd a pillantása lassan lejjebb vándorolt a kezemre. Még épp láttam, hogy megrándult a szája sarka, mielőtt újra a „partnerem” felé fordult a figyelmem.

– Ha még egyszer hozzám érsz, akár egy ujjal is, bebizonyítom, hogy ez nem csupán üres fenyegetés! Világos?!

Hogy mihamarabb lezárjam ezt a kellemetlen „társalgást”, a Todd torkából feltörő artikulálatlan hangokat beleegyezésnek vettem, és elengedtem őt. Görnyedt testtartással, szégyentől vöröslő, lesunyt fejjel igyekezett elhagyni a táncteret. Olyannyira el akart tűnni, hogy a nagy rohanásban nem vette észre az előtte tornyosuló oszlopot. Mivel sátáni vigyorral az arcomon élvezettel néztem végig távozását, egy pillanatot se szalasztottam el a burleszkbe illő jelenetből. A megtaszított oszlop inogni kezdett, a tetején trónoló hatalmas, kancsal pofává faragott tök pedig tökéletes ívben landolt Todd tüskés fején. Megzavarodva fordult egyet a tengelye körül, majd összecsuklott, akár a colostok. Mintha világ életében erre a pillanatra gyakorolt volna, seggre huppant a megállapodó termetes oszlop tövében, hátát a monstrumnak vetve, fején a sárga, mélán vigyorgó dísztökkel. Még nem halt el a röhögés, én már a női mosdóban sikáltam a kezeimet. Még jó, hogy nem egy medencés bulin történt mindez. Épp az ajtóhoz léptem, amikor az kinyílt és Liz rontott be rajta vihogva.

– Szép volt, hugi! Én se csinálhattam volna jobban!

A dicséretnél is váratlanabbul ért, hogy a következő pillanatban a karjaiban találtam magam, és úgy szorongatott, mintha nem is akarna többé elengedni. Érzelmi kirohanásának az ismét nyíló ajtó vetett véget, és a rajta betóduló, hangosan zsibongó lánycsapat. Liz elhúzódott, a varázs megtört. Szó nélkül hagytam el a mellékhelyiséget. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, mára elég volt a szórakozásból. Már az épület előtt lépdeltem, amikor a fogvacogtató november eszembe juttatta, hogy kissé meggondolatlanul cselekedtem. A lenge selyemruha nem éppen meleg viselet volt. A karomat dörzsölgetve fordultam vissza a bejárat felé, és azzal a lendülettel hátra is hőköltem, amikor Deannek ütköztem.

– Bocs, ne haragudj – szabadkoztam lesütött szemmel és megpróbáltam kikerülni, de, mint valami idióta vígjátékban folyton ugyanarra léptünk.

Megelégelve a néma táncot, melyhez a fogam vacogása szolgáltatta a zenei aláfestést, lecövekeltem.

– Sajnálom, de erre most nincs időm – sóhajtottam. – Csupán másodpercek kérdése és jégkocka lesz belőlem, úgyhogy, ha megbocsájtasz, bemennék a kabátomért.

– Formás kis jégkocka lennél – terült el pimasz mosoly az arcán –, de nem venném a lelkemre, ha miattam kapnál tüdőgyulladást. Ha megengeded... – azzal levette a felöltőjét és gálánsan a vállamra terítette.

– Ok, most már ketten fagyunk halálra – konstatáltam. – Most már a te fogaid is kasztanyettáznak. Nem lenne egyszerűbb, ha beengednél, hogy felvegyem a kabátomat?

– Nem, mert akkor eltűnsz, mint Hamupipőke, és nekem nincs kedvem keresgélni téged.

– Miből gondolod, hogy eltűnnék? – néztem föl rá kíváncsian, félrehajtott fejjel.

– Abból, hogy nem az vagy, akinek mondod, magad, és ilyen esetekben a varázslat elillan, amint éjfélt üt az óra. Négy perc, és harangoznak.

Még mindig mosolygott, de a tekintete komoly volt. Megijesztett. Vajon mennyit tudhat? Rájött a személycserére, vagy valami egészen másról beszél? Nem jöhetett rá! Ha Liz barátnői és Todd nem ismertek fel minket, akkor egy idegen biztosan nem tudhatja. Ez esetben viszont Liz miatt van itt és nem miattam.

– És, ha én nem akarom, hogy együtt érjen minket a harangszó? – vetettem oda hidegen és a zakót a kezébe nyomva elsétáltam mellette. Már a kilincsen volt a kezem, amikor utólért.

– Beth, várj!

Nem is tudom, mitől torpantam meg. Attól, ahogy a nevemet kiejtette, vagy az érintéstől, ami bizsergető, elektromos hullámokat indított útjára az idegvégződéseimben.

– Ho... Honnan tudod, ki vagyok? – fordultam vissza döbbenten, még mindig a bőröm alatt cikázó, csiklandó érzés hatása alatt állva. Hogy lehet ilyen meleg a keze, amikor percek óta itt álldogálunk a fagyban?

– Több árulkodó jel volt, csak össze kellett illeszteni a kirakós darabkáit – vigyorodott el, ismét rám terítve a kabátját. – A nővéred nem lenne túl jó színésznő. Hiába próbálkozott, ő nem tud olyan kecsesen mozogni, mint te. Nem tudta levetkőzni a felvett, mesterkélt szokásait. Ez még nem lett volna baj, mert ahogy hallgattam a többieket, mindenki azt hitte, hogy csak utánozni akarod a nővéredet. De én figyeltelek az elmúlt három hónapban, és észrevettem, hogy inkább direkt mindent máshogy csinálsz, csak nehogy véletlenül hasonlíts rá valamiben. Így aztán, könnyű volt rájönnöm, hogy nem te utánozod őt, hanem ő próbál meg olyan lenni, mit te.

Hallgattam, és próbáltam megemészteni a hallottakat, miközben a szívem eszeveszett ütemben zakatolt.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg ismét a csendet.

– Nem árulom el, miért csináltuk – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire hangos nevetésben tört ki.

– Csalódnál, ha azt mondanám, hogy nem is érdekel? – kérdő pillantásomra folytatta. – Valójában azt akartam megtudni, hogy tényleg egy fiú miatt választottad-e ezt a ruhát...

– Igen, tényleg – feleltem a szemébe nézve. Amikor azonban elkomorult a tekintete, megbántam, hogy őszinte voltam. – Miattad. – A hangom szinte sóhajtásnyira halkult és az arcom újfent lángolt zavaromban. Ezúttal nem mertem ránézni.

– Ez volt a végső bizonyíték – suttogta ő is. Az arca szinte súrolta az enyémet.

– Micsoda?

– Hogy többször is elpirultál – simított végig az arcomon, mire csak még vörösebb lettem.

Egyre közelebb hajolt, már szinte összeért a szánk, amikor hirtelen felegyenesedett és zavartan megköszörülte a torkát.

– Valami baj van? – kérdeztem csalódottan.

– Nem is tudom... – toporgott tanácstalanul, majd vigyorogva újra fölém hajolt. – Talán, ha lefoghatnám a kezeidet, mikor megcsókollak...





Nagyon ötletes volt a novellád, és külön örültem, hogy Dean felismerte, hogy ki kicsoda valójában.

Modern, őszi tündérmese - édes, könnyed kis történet, nagyon tetszett!

Ab: Füst és varázs

Keletről fújt a szél, és a vadludak megfeszítették barna szárnyukat, ahogy a vezérgúnár gágogása mentén elszálltak a learatott földek felett. Úgy tűnt, az éjszaka fagyni fog, a fák arany levelei még ugyan kapaszkodtak a kopaszodó ágakba, de a hűvös széltől, amely már hátán hordta a közeli telet, mindegyikük reszketett.
- Te mikor mész el tőlünk? – kérdezte tőlem az egyik nyír gallyán lógó ágacska.
- Ó, még sokáig marad – suttogta a fölém hajoló dió. A hangja megnyugtatott, nem kellett szólnom, hogy megértsen engem.
- Bizony, bizony. Talán kivárja még a közelgő telet is! – csörgedezett fülem mögött a száraz fű. Valahol, a közelben vidáman csobogott a patak, minden egyes cseppje fiatalság, frissesség és derű. Varjak pettyezték a sötétedő eget. Az egyik a diófámra ült, karmaiban repedt mogyorót tartott. – Én mondom nektek, valaki el fogja vinni ezt a lányt – motyogta teli csőrrel. Aztán hátravetette a fejét, mert a torkán akadt a falat.
- Túl mohó vagy, Horka- nevetett a nyárfa. Levelei vidáman omlottak a faluba vezető útra.
Hűvös fuvallat rázta meg az erdőt.
- Pedig menned kellene- suttogta felém. Én még sem mozdultam, jól esett pihenni. Egy aranyló levélke az arcomhoz tapadt. Nem volt erőm elhessegetni, ott hagytam.
- Indulj, menj! – sürgetett a szellő. Megcibálta a dióm ágait, és én megborzongtam.
Meg akartam várni, amíg a sok-sok színes levél mind az arcomba hullik.

- Na jó, még ennyi ideig aludni! – kiabálta a fülembe Scipio. – Kellj fel! - Arrébb ugrott, apró lábait az orrom hegyére helyezte, onnan motyogta egyenesen a szemem közé: - Sosem, nősz fel Mathilda. Hallod? SOHA!

Tüsszentettem egyet, és Scipio már nem volt sehol.
- Scipio? Hová tűntél?
- Itt vagyok a fűben, ha tényleg érdekel – brekegte bosszúsan. – Még hogy engem szeretsz a legjobban a világon. Akkor nem tennéd ezt velem, és ami még fontosabb, már rég csókolóztunk volna!
Felhajtottam a köpenyem nyakát, és a csuklyát a fejemre helyeztem. – Tudod jól Scipio, hogy a békakirályfikról szóló történetek csak mesék. És hát – nyúltam le a morcos brekegés irányába – olyan picike vagy, félek, lenyelnélek.
Scipio kétszer akkorára fújta fel a fejét, mint amilyen a teste volt. Apró pofái kinyúltak, sárga szeme csíkká szűkült. Egy darabig bámultuk egymást, aztán sípolva kifújt magából minden levegőt, és felemelkedett. Felnevettem, ahogy utána kaptam.
- Még egy ilyen, és elrepülsz! Hogy is mondtad? A levelibéka csupa kecsesség és báj, ő a fa éke.
- Kérlek, ne gúnyolódj velem. Egy egész évszakon át aludtál. Tudod, mennyit unatkoztam?
Zavartan sütöttem le a szemem.
- Izé, szükségem volt pár percre. És a diófa olyan szép történeteket mesélt!
- Hónapokat – ugrott Scipio a fülem mögé. – Hónapokat aludtál, mintha elbájoltak volna! És velem ki törődött? A legjobb barátod voltam. És most nézz rám, tiszta csont és bőr vagyok, mert a kedves kis fáidról persze nem ehettem.
A mező felé indultunk, de megtorpantam az úton. Visszanéztem a dió és nyárfa felé, és sóvárogva feléjük nyújtottam a kezem. Valami vonzott feléjük.
- Elég a szentimentalizmusból! – sipította a fülem mögül Scipio. – Mi vagy te? Boszorkány vagy tündér? Ne rajongd úgy körbe a fákat!

Az ujjaim közé csíptem az apró, kapálózó békát.
- Egész nyáron ezen töprengtem.
- Brekk. Brekk. Brekk – kuruttyolt Scipio.
- Ne csináld ezt, tudni akarom, mit gondolsz!
- Nem gondolok semmit, én csak egy levelibéka vagyok.

A tenyerembe tettem, és megcirógattam apró nyakát. Éreztem, ahogy kéjesen megborzong.
- Régen még a legjobb barátom voltál.
Scipio ugrott egy nagyot, és a hajamba bújt: - Tudod, mi lenne nagyon jó dolog? – suttogta a fülembe.
- Mi? – kérdeztem sóvárogva.
- Tehénnek lenni. Egy tehénnél biztosan nem mondhatnád, hogy attól félsz, lenyeled.
- Ki hallott még tehénné változtatott királyfiról!
- Ezt meg sem hallottam.
- De tényleg, Scipio, mi van ha…, mi van, ha nem is boszorkány vagyok, hanem tündér?
- Múúú.
- Javíthatatlan vagy.
- Mostantól csak egy tehén.

Este éled fel csak igazán az erdő, este jár kel, minden, ami az emberek számára nem is létezik. Ha jól figyelek, egyszer talán…, nem mindenképpen: meglátok majd egy banyát, ahogy a söprűjével az ég felé röpül.
Scipio nem osztotta az évek óta dédelgetett reményeim.
- Jajj, ne gyere már megint ezzel a de magányos vagyok szöveggel, Mattie! – nyögte két szúnyogszárny rágcsálása között.
- Ha végre találkozunk eggyel, meg fogja mondani, hogy ki vagyok.
- Ha csak ez kell – szökkent Scipio a tűz elébe, és élvezettel beleszagolt a sült almámba - megmondhatom én is.
Lehajtottam a fejem, és kezemmel beletúrtam a száraz avarba. Élveztem, ahogy az ujjaim alatt csörög. Nagyot ásítottam, és közben éreztem a föld nehéz illatát, egy kevés virág aromával, és sok-sok esővel fűszerezve. Örült az ősznek a természet, minden porcikámmal tudtam.
Scipio halkan mellém ugrált, apró fejét lehajtotta egy lehullott vadgesztenyére, lábait elnyújtotta egy megpöndörödött levélkén.
– Nem is akarod tudni?- kérdezte kedvesen.
Nem válaszoltam.
– Szerintem te vagy a legszebb lány a világon. Szerintem te vagy a legmagányosabb és legjóságosabb lény, akivel valaha találkoztam. És megérdemled Mattie, bármire is vágysz, még akkor is, ha egy boszorkány az. - Zavartan az égre pillantottam. Sehol egy banya, csak pár denevér. – De el kell mondanom, hogy a boszorkányok sokszor vasorrúak, és az idegeidre mennének a nevetésükkel. Folyton üstökben kutyulnak, és táncol az arcukon a szarkaláb, és a leheletük…
- Köszönöm Scipio- mosolyogtam. – Megint kihallgattál egy mesét a faluban?
Scipio zavarában eltakarta a lábaival az arcát. – Mattie, mi lenne, ha mégis kipróbálnánk?
- Soha.
- Csak egy icipici puszit. Úgy is kicsi vagyok. Amíg nem változom daliás lovaggá, nagyon vigyáznod kell rám.
Felnevettem. – Ezzel nyaggatsz, mióta ismerlek.
- Gondoltam, ha megismersz kicsit jobban…
- Undok vagy, és kiállhatatlan.
- Kérlek Mattie.
- Nem.
Durcásan magára húzta a falevelet, és én az oldalamra fordultam.
- Scipio!
- Igen?
- Kérlek, ne hagyd, hogy most olyan sokáig aludjak.
Az arcomra tette az egyik hideg ujját, és kidüllesztette sárga szemét. – Soha többé nem engedem – motyogta szuggerálva.

- KÁR! KÁR! Kár, értetek, hogy nem a faluba mentek!
- Nohát, Horka! – integettem. – Mit csinálsz errefelé?
A nagy fekete varjú fél szemét becsukva megcélozta a lábam mellett elterülő hangást. Először zuhanórepülésben közeledett felénk, aztán amikor már Scipio is felvinnyogott ijedtében, hirtelen lelassult, és egy elegáns szökkenéssel egyenesen a virágok melletti pocsolyában landolt.
- Ezt még gyakorolnom kell – csapkodott dühösen. Scipio óvatosan kikémlelt a zsebemből:
– Pont úgy, mint a többit.
- Ejnye kis zöld barátom, ejnye, ejnye. Talán nem alakult jól az éjszaka? – Horka vidáman kattogtatott a csőrével. – Van ez így pajtás!
- Fogd be!
- Na de a mindenit! – tárta szét a szárnyát a varjú. – Hát nem azért jöttem, hogy ily felelőtlenül csevegjek, csicseregjenek csak a madarak. Mert a varjúk – itt hatásszünetet tartott-, a varjúk hírhozók.
- Még ilyet! Azt hittem, csak a szemetet kaparják fel – szólt közbe Scipio. Gyorsan visszanyomtam a zsebembe.
- Milyen hírt hoztál? – kérdeztem kíváncsian. – Csak nem boszorkányt láttál?
Horka kidüllesztette kékesfekete tollú mellét. – Nem is egyet, kis hölgy, nem is egyet! Ott futkároznak az utcákon, a kezükben finom bűbájjal megszórt vedreket tartanak, és azok a csillogó papírral bevont bogyók! Olyan édes az illatuk, hogy a könnyem is kicsordul.
- Hallod ezt Scipio!
- Én csak zöldséget ehetek – motyogta a zsebemből unottan. – Néha, ha a gyomrom engedi pár szúnyogot.
- Nem is olyan gyáva népnek való az, mint te, kis pernahajder! Mert mosolygó szörnyek lógnak most az ágakon, hiába ordítom rájuk, hogy KÁR, KÁR A VESZŐDÉSÉRT, ők csak bámulnak rám, tűz ég a szemükben, és mégis eszeveszettül boldogok. Hogy mennyire félelmetesek! De hát nem lepődöm meg semmin sem, hiszen most van a híres nap!
- Miféle híres nap? – dőltem előre. Horka odaugrott a lábam elé, úgy suttogta: - Ma van a napja kishölgy, amikor mindenki varázsol!
- Varázsol? – ugrott hirtelen Scipio elő. Horka felborzolt tollakkal bámulta, aztán összeszűkítette a szemét. - Hát persze! – szállt a magasba. – Mert ma a varázslat napja van! De azt mondom, jobb, ha mégsem mentek oda, gyertek inkább velem, a rókavölgy felé. Olyan mogyoróbokrokat találtam, hogy az maga a gyönyörűség!
Nem is várta meg a válaszunk, kipróbált egy légcsavart, amit valamilyen légi bemutatón látott, aztán belezúgott a málnásba.
- Mindig is mondtam, hogy hiányzik egy kereke- jelentette ki tárgyilagosan Scipio, aztán, mint aki mérgezett almát evett, ugrándozni kezdett.
- Tudod, mi van? – kérdezte, amikor pont a szememmel egy szintre ért. Meg kellett várnom, míg lepattan, és újra felfelé száll, hogy válaszoljak.. – Mi, Scipio?
A kis béka túl sokáig bámult, és keményen a földnek pattant.
- Ma – köszörülte meg a torkát, - ma van a varázslat napja. – Megint a földre huppant.
- Ezt már hallottam.
- De azt nem – kapkodott levegő után, ahogy újra felugrott -, azt még nem… - fogyott ki hirtelen a szuszból, majd egy újabb ugrással visszatért: – … hogy szeretlek.
Zavartan bámultam az ég felé. Scipio nem zavartatta magát, tovább folytatta: - Ma, végre megismerhetsz engem, és te is megtudhatod, ki vagy.
- Scipio, te hiszel ebben? Egy varázslatos, boszorkányos nap?
- Múú! Múúú! – ugrándozott a kis levelibéka örömében. – Múúú!
- Hát ez fantasztikus! Egy igazi tehénnel hozott össze a sors. – Tréfálkoztam, s közben észre sem vettem, hogy felém pattan egy zöld folt, és már el is csattant a csók.
– Scipio! – ordítottam dühösen. – Megbeszéltük, ó annyiszor megbeszéltük…
Aztán elnémultam. Scipio eltűnt, helyén lila köd szállt fel, és a nagy homályból előbukkant egy pár láb, egy nagy barna szempár, s végül testet öltött egy hatalmas tehén.

- Te jó ég! – suttogtam.
- Múúú! – bőgte Scipio.

- Valami nem jó, valami nagyon nem jó – zsörtölődött később.
- Óh – nyögtem. Jó ideje csak ezt tudtam mondani.
- Valami nagyon neem… – Hatalmasat büfögött.
- Óh – ismételtem a fejemet fogva.
- Egyáltalán nem egyszerű dolog a kérődzés – csapkodott a farkával jobbra-balra. – A gyomrom folyton ég, a bőrömet szétmarják a bolhák. Persze nagy vagyok, erős, meg minden, de folyton azon gondolkodom… Mattie figyelsz rám? Ó miért? MIÉRT? – bőgte. - Biztosan érzem, hogy igazából nem tehén vagyok… Te szent varacskos disznó! Minden békák lebénábbika! – torpant meg hirtelen. – Az nem lehet – nézett a két mellső lába közé. – Mattie LÁNY VAGYOK! Mattie, Mattie! Csináld vissza, - jött egyre izgatottabban felém. - Te csináltál belőlem nőt, most csinálj belőlem férfit!
– Látod ezt? – motyogtam kábán. Scipio durván meglökött. – Mit? – kérdezte.
- Boszorkánylámpások! – suttogtam. Scipio eltátotta a száját. Befogtam az orromat, aztán lassan a falu irányába fordítottam a fejét. Mindenütt ott voltak, a fák ágain, a bokrokon, az út szélén. Gonoszul vigyorogtak, szemük sárga fénye hol felerősödött, hol résnyire szűkült. Némelyikük bólogatni kezdett felénk. Megragadtam Scipio fülét. – Megláttak! – kiáltottam.
.- Ó Mattie, - prüszkölte Scipio. – Még jó, hogy nem lettem denevér. Mintha harangok zúgnának a fülemben: bimm-bamm, bimm-bamm. Lehet, hogy szerelmes vagyok?
- Most mit tegyünk? – tördeltem idegesen a kezem. – Mi van, ha nem fogadnak szívesen?
- Ne félj, amíg engem látsz – bőgött Scipio. – Nagy vagyok, és erős. Jóképűbb, mint azelőtt. Észrevetted már, milyen hosszú a szempillám?
Felnevettem. – Scipio, nem csókolózom marhákkal. És ne viccelődj, ez nagyon komoly helyzet.
- Hát persze, hogy komoly – bólintott. - Mégiscsak igazak a mesék! Engem elvarázsoltak, most már nem tagadhatod, és a boszorkányok lámpásai megmutatják az utat a varázslat felé! És mennyire csodálatosak! – Scipio kedveskedve hozzám dörgölőzött, amitől beleestem az árokba. Arra gondoltam, bárcsak inkább az orromat tapicskálná a hideg mancsaival.
- Egyszer mindennek meg kell történnie – motyogta magában Scipio.
- Ó, ne! – kiáltottam, pedig tudtam, késő. Scipio a hajamhoz dugta hideg orrát, és hatalmasat cuppantott az egész arcomra. Visszazuhantam az árokba.
- Te! Elviselhetetlen, te!
- Görény? – kérdezte Scipio feldúltan. – Görény? – A hátára kuporodott, és a lábai a közé sandított. – Hát jó, ez legalább rendben van! – mondta sértetten. – Viszont soha többet nem csókollak meg!
Dühösen fújtattam egyet. – Az nem jutott az eszedbe, hogy egyszer megkérdezz előtte?
Scipio vicsorogva morogni kezdett. – Nők – motyogta, úgy, hogy én is halljam. – És még ők vágynak romantikára!
- Tudd meg, - üvöltöttem rá- , tudd meg, hogy nem te vagy a szőke herceg. És soha nem leszel daliás lovag!
- Nézz magadra – állt mellső lábaira Scipio. Jobb mancsával egyensúlyozott, a ballal egyenesen rám mutatott. – Hát így néz ki, egy tündér, boszorkány, vagy netán egy hercegnő?
Lehajtottam a fejem, és megbámultam magam. Tetőtől talpig sáros voltam, az arcom pedig merő tehénnyál.
- Utállak!
- Múú!
- Már nem vagy tehén!

- Az vagyok, ami csak lenni akarok.
- Egy görény vagy – jelentettem ki vészjóslóan.
- Viszont a te illatod sem jobb!
A leggyorsabb iramban trappoltam a lámpások felé. Az apró dísztökök lassan ringatóztak a bokrok gallyain, szemükben apró gyertyák pislákoltak, kormos arcukból meleg füstillat szállt felénk. Az egyik fán bagoly huhogott.
- Te Mattie, - ugrott a hátamra Scipio, s közben a nyakam köré tekeredett, mintha meleg sál volna. - Mássz le rólam – prüszköltem.
- Félek – suttogta.
- Ó, tehát már nem kívánkozol a hős szerepébe?
- Most inkább csak felmelegítelek.
A lámpások fénye egyre halványabbá vált. Ahogy lépkedtünk a fagyos földúton, lépésről lépésre sötétebb lett. Az utolsó lámpások pont akkor aludtak ki, amikor elhaladtunk mellettük.
- Erre, erre – szólalt meg egy hang.
Scipio körmei a vállamba vájtak. – Csak egy sál vagyok, csak egy sál! A sál, nem gondolkodik, nem fél…
- És nem beszél… - fejezte be a hang a mondatot. Recsegni kezdett az egyik fűzfa mögötti nád. Lépések zaja fúródott a csöndbe, aztán az egyik bokor mögött vörös fény gyúlt.
- Gyertek kedveskéim – nyúlt ki egy kéz a bokor mögül. Mögötte, két méter magasan, egy hosszú botról vörös vigyorgó arcot formázó lámpás imbolygott.
– Csak nem féltek tőlem?
- Mondd meg neki, hogy igen! – suttogta Scipio.
- Dehogy félünk! – mondtam.
- Akkor gyertek velem. – A lámpás kacsintott egyet. Miért, ne? – gondoltam, és elindultam a nádas felé. Scipio vinnyogott, ahogy a sűrű levelek közt lépdeltem.
- Tudom, mi lesz a vége – motyogta Scipio. – Elcsábít, a szájunkba kelt kalácsot nyom, és aztán megsüt!
- Az csak egy mese- suttogtam.
- Kérdezd meg Jancsit!
- Nem ismerek semmiféle Jancsit.
- Hát ez az! – suttogta izgatottan Scipio.
- Tudni akarom, ki vagyok – jelentettem ki. – Te döntesz. Velem tartasz?
Scipio halkan felvinnyogot. – Tudod, hogy soha nem hagynálak el…
- Akkor menjünk.
Könnyebb volt bátorságot mutatni, mint nem félni.

A jó öreg Merlina mindig segít a bajba jutottakon – motyogta a fekete köpenybe burkolózott öregasszony előttünk. – És ti ketten! – fordult meg, miközben teátrálisan ránk emelte kezét.
- Ti ketten jó nagy kulimászban vagytok.
Scipio eltátotta a száját: – Láttad, mekkora körme van?
- Én az arcát figyeltem – súgtam vissza.
Az egész boszorkány olyan ismerős volt. Kerek fej, hatalmas fekete szemek, foghíjjas mosoly. – Folyton vigyorog, akár egy töklámpa – motyogta Scipio.
- Nem illik ilyet mondani, mi van, ha hall minket?
- Elfelejted, hogy én egy görény vagyok. Biztos azt hiszi, magadban beszélsz.
Merlina hátrafordult, és csettintett. – Erre, erre – kacarászott. – Mindjárt eljön az idő!
- Az idő? – kérdeztük egyszerre.
- Mindjárt éjfél.
- Mi lesz éjféltől? – kérdezte Scipio remegve.
- Honnan tudnám azt? Én csak egy boszorkány vagyok… - válaszolt Merlina nevetve. – De ez itt! – emelt ki egy piszkos kártyacsomagot a zsebéből - ezek a lapok, mindent elmesélnek.

Halkan susogott a szél a fejünk fölött, és a fák ágai összekoccantak, mintha ők is reszketnének a hideg holdfényben. Egy tisztáshoz értünk, rövid ideig ünnepélyesen hallgattunk, aztán Merlina leemelte botjáról a vörös töklámpást, és a rét közepén terpeszkedő kőre helyezte. A boszorkány mélyen a szemembe nézett, aztán felvihogott.
- Azt akarod tudni, hogy ki a csoda vagy te! – Bólintottam. Merlina lehajolt, és homlokát a félelemtől mozdulni képtelen Scipio fejéhez dugta. – No lám! – dörzsölte össze a kezét a banya, miután felegyenesedett. – Milyen egyszerű dolog!
Scipio tág orrcimpákkal szimatolt a levegőbe. – Mogyoró szagod van! – állapította meg.
A boszorkány a lámpásához nyúlt, és kivett belőle egy apró, piros gyertyát. Aztán szétterítette a kártyalapokat a földön. – Húzz egyet! – parancsolt rám.
Remegő kezekkel emeltem ki az egyik szélső lapot. Láttam, ahogy Merlina fekete szeme felragyog, aztán alábbhagy a fénye. Akár egy mécses lángja, gondoltam, és megfordítottam a kártyalapot.
- Nagyon jó, nagyon jó! – nevetett Merlina.
- De mit jelent? – kérdeztem halkan.
- Nem jelent semmit! – csapta össze elragadottan a tenyerét.
- Nem akarok közbe szólni – tolakodott közénk Scipio - de ennek a banyának nincs ki mind a négy kereke.
Merlina bólogatva vigyorgott. – Nagyon jó, nagyon jó! – mondta.
Összehúztam a szemöldököm, és kezemmel befogtam a görény száját. A félhomályban Merlina arcát vizsgálgattam. Láttam, amint hatalmas levegőt vesz, és tudtam, megint vihogni fog. Nem akartam, hogy újra vihogjon.
- Ha rólam nem tudsz mondani semmit, akkor mondd meg, ki ő – mutattam a kezemben ficánkoló állatkára. Merlina arca elkomolyodott, Scipio mozdulatlanná dermedt.
- Szerinted ki ő?
- Volt már béka és tehén, most görény. De azt hiszi ő a szőke herceg.
Merlina előredőlt, úgy bámulta Scipiót, mintha először látná. – De szerinted nem ő az!
- Nem – állítottam biztosan.
- Miért? Hisz azt mondja, szeret!
- Persze, hogy azt mondja- simítottam meg Scipio bundáját. – Ő a legjobb barátom.
Merlina elgondolkodva a vörös gyertya lángocskájára nézett. Már csak remegett a fény, és a faggyú a kőre a folyt.
- Mondd csak, mit tennél meg a barátodért?
- Mindent – vágtam rá. Scipio boldogan bólogatott.
- Add neki az utolsó esélyt! – kiáltotta parancsolóan Merlina. – A gyertya hamarosan kialszik, és csak az egyikőtökön segíthetek. Hagy tudja meg ki valójában - emelte fel hosszú körmével Scipio mancsát.
- Ne tedd Mattie! – tiltakozott Scipio. – A származásod, az álmod!
- Csak meg kell csókolnod – súgta ravaszul Merlina.
A távolban megkondult a templom harangja, tizenkettőt ütött, és a vörös gyertya lángja nyomban kialudt.
- Scipio – suttogtam halkan. – Csókolj meg.
- Mattie, nem tehetem, - kezdett bele Scipio, aztán meggondolta magát. - Vagyis megtehetem… Hát persze, hogy megteszem, úgy értem… Mattie, én nagyon félek…
- Csókolj meg most!
Valahol, felettünk, kuncogva az égre szállt egy varjú. Nevetve mogyorót dobált a fejünkre.
- Horka volt az, annyira tudtam- morgolódott Scipio. – Nyilván bevett egy olyan csupa varázs, csupa drazsé dilibogyót. Minket meg a hülye lámpásokkal kábított el. Töklámpás és füst. Biztosan olvastam már valami hasonlót egy mesében.
- Scipio! – sürgettem.
- Rendben van, rendben van. De mi van, ha rossz lesz? Teszem azt, talán szúrni fog a bajszom. És a fogaim is hegyesek, na persze nem számítok én, izé, nyelves csókra, csak egy olyan pici kis baráti…
- A tehénpuszinál rosszabb biztosan nem lehet.
Scipio felnevetett. – Jól letámadtalak, mi?
Én is kacagtam, és úgy éreztem, velünk kacagnak a lombok is. A szemem sarkában apró fény csillant meg, érdeklődve az irányába fordultam.– Tudod mit, Scipio, hagyjuk az egészet.
- Mi az, hogy hagyjuk? – kérdezte.
- Elszállt az ihlet – tártam szét a karomat.
- Elszállt? És én mit mondjak akkor? Annyit pedáloztam érted, hogy akár bicikli is lehetnék.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni, csak ez a fény, itt előttem…
- Milyen fény? Nem látok semmi fényt! Mattie, ugye most hazudsz? Nem akarod az életed feláldozni egy félig béka, félig görény, és nyomokban tehén hercegért.
- Olyan szépek ezek a falevelek – motyogtam halkan. – Aludni akarok, csak ez a fény…
- Mattie! Mattie! El ne aludj, ébredj fel!
- Múúú! – suttogtam.
- Mattie!
-
A szél viharossá változott, vadludak gágogása hallatszódott a közeli tó felől. Még nem éreztem a föld hidegét; a sok –sok lehullott levél melegen zizegett a testem alatt. Nem volt kedvem megmozdulni, meg akartam várni, míg az összes aranylevél az arcomba hull.
- Ébresztő – hajolt Skipp a fejem fölé. Barna szeme vidáman csillogott, miközben majd szétpukkadt a nevetéstől. – Az előbb tudod mit mondtál álmodban? Nem fogod kitalálni!
- Valami olyasmit, hogy zavar a fény? – próbálkoztam.
- Nem, annál sokkal jobbat! – felelte vigyorogva, miközben karját a feje alá hajtva mellém feküdt. – Ez az előnye annak, hogy az embernek egy lány a legjobb barátja. Mindig érik meglepetések.
- Olyan meglepetésekre gondolsz, mint mikor valaki álmában azt mondja: múúú?
- Pontosan! – vigyorgott.
Kövér varjú ugrált elénk, a csőre beleszorult egy dióba. Egy darabig mulatságos mozdulatokkal próbálta magát kiszabadítani, aztán úgy tűnt megunta: felröpült az egyik közeli madárijesztő vállára. Csak most tűnt fel, hogy a gazdák a szakadt kalap alá rendhagyó módon faragott Haloween tököt helyeztek.
- Tudod, - mondta Skipp elgondolkozva-, szerintem a „múú”, mint olyan egészen szexi.
- Folyton elrontod a pillanatot – motyogtam zavaromban.
- Eljön még érted is egyszer a herceg – sóhajtotta, és visszafeküdt. Aztán a kezébe vett pár csörgő falevelet, és a fejemre szórta.
- Boldog Haloweent, - mondta – pont olyan vagy, mint egy tündér.
Álmélkodó hangot hallattam, aztán megcsókoltam.
Még csak a csók elején jártunk, amikor óvatosan kinyitottam a szemem, és körbekémleltem a biztonság kedvéért. Minden tökéletes volt: nem volt a közelben sem béka, sem marha, sem görény -, mégcsak a herceg sem hiányzott. Csak én voltam a világon és Skipp, no meg az ősz.





Hihetetlenül ötletes történet.Tökéletesen visszaadtad azt az érzést, amit én az őszhöz társítok.

Tökéletesen hoztad az őszi hangulatot! És nagyon tetszett a szó szerint varázslatos történet, amely emellett igazán vicces is volt!

B. M. Grapes: Jó halál

Éva dideregve állt a hídon. Némán nézte, ahogy lent fodrozódott a víz. Bár még csak november eleje volt, kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé a folyón. Korán megérkezett a tél.

Éva haját szemébe fújta a szél, de ez nem zavarta őt abban, hogy gondolatban belemélyedjen a lenti árba.

Már egy órája támasztotta a korlátot, és azon töprengett, mit tegyen.

Hetek, sőt hónapok sorakoztak mögötte. Hosszú idő, amit mással se töltött, csak azzal, hogyan rendezze romokban álló életét.

Minden akkor kezdődött, mikor a férje azzal állt elő, hogy elege van ebből a keserű nyomorúságból, amit a család nyújt számára.

- Új életet akarok kezdeni- kijelentése éles tőrként hasított hitvese szívébe.

Az új élethez természetesen új nő dukált, Évát pedig félredobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Nemcsak a feleségét, de vele együtt mindent, amit együtt éltek át. A férfi örömet, bánatot egyszerre törölt emlékeiből, de a legrosszabb az volt, ahogy egyetlen mondattal kiradírozta Évát is életéből.

Kellene egy fegyver. Egy pisztoly, és egy szemvillanás alatt vége lenne mindennek. Csak az a baj, hogy engedélyt kell szerezni, de hogyan?

A folyón egymásra torlódtak a jégtáblák, és egy nagyobb egyszerűen a mélybe taszított egy másikat.

János után István következett.

- Ne haragudjon, kedves kollegina, de frissítenünk kell a csapatot.

Éva, aki mindig minden feladatot vitatkozás, ellenkezés nélkül megoldott, aki bármikor szó nélkül túlórázott, egy nap alatt alkalmatlan munkaerővé vált. Indoklás nélkül utcára került, és ötven évesen esélytelenné vált arra, hogy újra elhelyezkedjen. A hír arculcsapásként érte. Már csak a nyugdíjat kell várni, de hol van az még?! Addig mi lesz? Miből fog megélni?

Gázzal is lehetne. Csak meg kell nyitni a csapot. Pár perc kábulat, és már vége is.

De mi lesz, ha egy szikra véletlenül lángra lobbantja a gyúlékony anyaggal telített levegőt? Felrobban az egész ház. Ártatlanok is meghalnak. Fiatalok, akikre még sok jó vár. Vagy rossz, de ha meghalnak az én hibámból, nem tapasztalhatják meg élet igazi értékét.

A víz hatalmas farönköt sodort magával, majd egy örvény megragadta, és lehúzta a sötétségbe.

Andika teljesen kétségbe esett, mikor megtudta, hogy nemcsak imádott apja szakított anyjával, de Éva már nem tud naponta pénzt dugdosni a zsebébe. A munkanélküliség miatt kiürült pénztárcájából nincs mit. Andika nem gondolta végig, hogy János nemcsak Évát hagyta el, hanem őt is. A lányáról is éppúgy megfeledkezett, mint feleségéről.

- Anya, nem érdekelnek a ti problémáitok! Oldjátok meg magatok, engem pedig szépen hagyjatok ki, jó? Átköltözök Péterhez!- öt perc alatt összepakolta a cuccát, és mire anyja megszólalhatott volna, már becsapódott mögötte a bejárati ajtó.

Éva úgy érezte, jeges kéz tartja bilincsben szívét és lelkét egyszerre.

Ha vonat elé ugrok, garantáltan végem egy másodperc alatt.

De lezárják a síneket, és késni fognak az emberek. Mindenki engem fog szidni. Még akkor is, halálomban is engem fognak gyűlölni olyanok is, akiket nem is ismerek, akikkel sohasem találkoztam.

Az egyik pillérnek neki csapódott egy nagyobb jégtömb, és hatalmas dörrenéssel darabokra tört. Éva kíváncsian figyelte, ahogy darabkák szerteszét szóródtak a vízen.

Munka és család nélkül Éva esélyei zuhanórepülésbe kezdtek

- Tisztelt Kovácsné, én nagyon sajnálom, hogy maga meg a férje… és még a lánya is- szabadkozott Tótfalusi úr,- de értse meg, én is pénzből élek. Ha nem fizeti a lakás költségeit és számláit, fájó szívvel ugyan, de fel kell mondanom a bérleti szerződést- mézes- mázaskodott a tulajdonos, és mire Éva észbe kapott, már az utcán találta magát.

A hajléktalanok keserű kenyér ette már két hónapja, és most, hogy a kertek alatt megjelent a tél, cafatokká szakadva lógott Éván a ruhája, az utolsó, ami még tényleg az övé volt, amit még valamikori otthonából hozott ide, a híd alá, ahol napjait tengette. Egyre elviselhetetlenebbé vált az éjszakai hideg, és mivel hetek óta nem evett semmi táplálót, elkeseredettsége a tetőfokára hágott.

Vannak erős gyógyszerek is. Csak be kell venni, nem nagy ügy.

De mi van, ha hamar megtalálnak, és nem járok sikerrel?Vagy ha túl későn? Egy foszladozó hulla látványa örökre beívódik a megtaláló fejébe. Nem, senkit sem hozhatok ilyen helyzetbe!

Arcát forró könnycseppek melegítették át.

Istenem, segíts jó halált halni! Nem így, önkéztől, elfeledve, magányosan, hanem nemes cél érdekében, másokon segítve, hogy áldással emlegethessék a nevem, nem átkokat szórva!

Minden életnek van valami célja. Aki megszületett a földre, annak feladata is van itt, csak meg kell találni, mi az.

Mi az én célom, Istenem? Miért éltek én itt? Miért élek még mindig?

Nem, nem az számít már, miért érdemes élni, hanem az, hogy miért érdemes meghalni.

Tekintetét újra a zajló vízre fordította.

Nem maradt más lehetőség, csak a jeges, dermesztő folyó. Csak egy ugrás és a hideg víz megállítja a szívem. Ha mégsem, majd megteszi a hatást a fagyos közeg. Megbénítja majd izmaimat, és nemhogy úszni, mozdulni se fogok tudni. Ha szerencsém van, megesznek a halak. Ha nem, mire megtalálnak, felismerhetetlen leszek. A morfológiai vagy DNS- azonosítás majd megmondja, én vagyok az, de János és Andika emlékezetében úgy maradok meg, amilyen voltam, mikor utoljára láttak.

Segítség! Segítség!

Kétségbeesett kiáltozás térítette magához Évát.

Segítség! Segítsen má’ valaki!

A folyó partján rémülettől reszkető asszony tördelte a kezét, majd tehetetlenül kinyújtotta a hullámzó víz felé. Éva arra nézett, amerre a nő ujjai nyúltak, láthatatlan fonalat kibocsátva az egyik haragos örvény felé.

Az első pillanatban nem látszott semmi, majd hirtelen valami piros tűnt fel, hogy azután újra csak a víz szürkesége kavarogjon. De a piros valami nem hagyta magát, feltört a felszínre. Éva ekkor látta meg, hogy egy gyerek az. Beleeshetett valahogy a vízbe. Elszántan, hadonászva küzdött életéért.

Nem tudok úszni, húzza má’ ki valaki!- visított a nő, aki nyilvánvalóan a szerencsétlenül járt gyerek anyja volt.

Éva egy másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ha beleugrik a folyóba a hídról, megállhat a szíve a hirtelen hőmérsékletváltozástól, vagy beütheti a fejét egy sziklába. Akkor meghal, és nem veszik semmi hasznát. Pedig most segíteni akart. Lélekszakadva szaladt le a hídról. A parton egy pillanatra megtorpant. Lerúgta cipőit, mert csak fölös súlyként húzták volna le a fenékre, Éva pedig nem akarta, hogy sikertelen legyen vállalkozása. Belevetette magát a dermesztő közegbe. A hideg késként hasított a mellkasába, teste minden egyes pontját apró szilánkokként szúrta a jeges folyó. A nő minden erejét összeszedve úszott a gyerekhez. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle, mikor a fiú elmerült. Éva gondolkodás nélkül bukott le utána. A sötét, fagyos és vészesen örvénylő vízben szemeit becsukta és kinyújtott karjával tapogatva kereste a fiút, de nem találta. Ki kellett emelkednie a vízből, hogy levegőt vegyen. Kinyitotta a szemét, ekkor vette észre, hogy a gyereket már jó öt méterrel arrébb sodorta az ár. Erőteljes karcsapásokkal utána úszott, majd elkapta a grabancát, mielőtt újra lerántotta volna a tehetetlen fiút egy örvény. Eltartotta magától a fuldoklót, de a már kimerült, és átfagyott gyerek bábuként tűrte, hogy a nő magával vonszolja. Éva lábával taposva a vizet kievickélt a partra, ahol már nemcsak a fiú anyja, hanem egy fiatal lány is állt.

A két nő karjai csápokként kaptak a gyerek után. Egyetlen mozdulattal ragadták ki Éva kezéből. A fiú koszos vizet köpdösve fuldokolt.

Jócikám, csillagom, mi a büdös francot művetél, kisfiam!- szorította magához az anya a gyereket, mire az újabb köhögő roham kíséretében szürke kotyvalékkal öntözte meg a földet, majd nagy sóhaj kíséretében anyjára emelte tekintetét.

Hun a cipűje?- kérdezte a lány, mire az asszony összeráncolt homlokkal meredt a gyerek a lábára.

Segítsenek!- suttogta Éva, aki még mindig a vízzel hadakozott.

A csúszós parton nem tudott megkapaszkodni, beleragadt a szürke latyakba, de ahogy csontjai kezdtek átfagyni, egyre kevesebb erő maradt benne, hogy legyőzze a folyót.

Segítsenek már a hölgynek! - a távolból egy férfi ordított a parton álló két nőnek, akiket viszont teljesen lekötött a gyerek, pontosabban annak lába.

Hun a cipő?- fordult az anya Évához, aki azonban képtelen volt arra, hogy válaszoljon.

A hideg víz, mint mázsás súly el kezdte lefelé húzni, le a mélybe. Éva még egy ideig megpróbált küzdeni, de hamarosan alulmaradt. Elernyedtek izmai, és hagyta, hogy a folyó befejezze munkáját.

Segítsenek már!- a férfi ebben a pillanatban ért le a partra.

Megtámasztotta lábait a köveken, és megpróbálta elkapni Évát, de ujjai csak a fagyos szutyokban turkáltak.

Hát, elvesztette a cipűjit a gyereknek! Nem lássa?- vonyított az anyja.

Hagyja már! Segítsen inkább!- förmedt rá a férfi.

Mi van? Még hogy hagyjam?! Hát, mit kípzel, maga, hogy nekem glédába áll a pízem? Hunnan fogok ennek a gyereknek cipűt szerezni, mi? Mongya meg, ha olyan nagy okos!

Hallgasson már el, az istenit magának! – üvöltött a férfi. - Nem látja, hogy vízbe fullad ez a szerencsétlen?

De hát a cipű…

Az az asszony megmentette a maga fiát, nem érti? Az életét kockáztatta a maga gyerekéért.

A férfi hirtelen elfordította a fejét a két nőtől, és a vizet kémlelte. Néhány méterrel arrébb kiemelkedett egy test. A férfi egy ugrással ott termett, két kézzel megfogta a toprongyos kabátot, és kihúzta a teljesen átnedvesedett, jéggé fagyott Évát. Átfordította a hátára a mozdulatlan nőt, akinek csillogó szemei üvegesen kutatták a sötétkék, tiszta égboltot. Ajkai ellilultak, bőre fehérsége elvakította a parton állókat. A férfi fölé hajolva hallgatta, hogy lélegzik-e, majd kabátja gombjait feltépve erőteljes mozdulatokkal munkára próbálta bírni Éva néma szívét. Négy-öt ütemnyi szívmasszás után levegőt fújt a nő mozdulatlan tüdejébe. Percekig kitartóan dolgozott, de végül feladta a harcot, és csendesen maga elé bámult.

Meghalt.

A mellette álló két nő egymásra nézett. Az anyja magához ölelte a gyereket, a lány pedig észrevette Éva parton felejtett lábbelijét.

Anyám, na, nézzed csak, itt hagyta a cipűjit.

Hátha itt hagyta, akkor már neki nem kell, hozzad csak!- rántotta meg a vállát az anya.

A lány felvette a cipőt, majd szótlanul indultak el a gát felé. Az asszony melengetni próbálta a gyereket, a lány pedig ruhájába törölve tisztogatta szerzeményét.

A férfi döbbenten csóválta a fejét a zajló folyót fürkészve:

Ez a szerencsétlen, hogy pont mindenszentek napján kellett meghalnia.







Kicsit hiányoltam az ősz motívumot belőle.De összességében nagyon jó volt.

Lenyűgöző! Különösen tetszettek az elején a felvillanó képek, gondolatok, és hogy mindegyiket egy-egy pillantás a zajló folyóra zárt le - a végkifejlet pedig igazán szívbemarkoló.

Mara: Ősz, ősz, nekem oly kedves!

Nem, nem is igazi írás ez, mert nem akarok mást, csak kipakolni hatvan év bugyrát.

Már ez a szó is milyen messzire nyúlik vissza! Gyermekkorom ősze bukkan fel, anyám a konyhában tevékenykedik, valami befőzés van. Egyszer csak nyílik az ajtó, s a falu kéregető cigányasszonya köszön be. Rongyosan-mocskos bő redőjű szoknyája majd’ a földig ér, éppen csak kivillan csupasz lábfeje. Igen, mezítláb volt!

Anyám sebtében adott neki ezt-azt és már terelgette kifelé, meg se várva, hogy a nő a dolgokat elpakolja a hátán púposodó, nagykendőből kötött bugyorba.

Nekem is ilyesmi bugyrom van, habár képzeletbeli - telis tele sok-sok emlékkel. Ahogy múlnak az évek, egyre több szín, egyre több hangulat kerül bele. Válogatok az ősziekből, örömmel teszem, mert ebben az évszakban szinte csak jó dolgok történtek velem.

Ősszel vettük birtokba az új házunkat. Félkésznek sem mondható állapotban volt, mindössze a konyha fala volt bevakolva, lemeszelve, a többi helyiségben még a csupasz vályogtéglák látszottak.

Mekkora bizalom volt apámban, anyámban egymással és önmagukkal szemben, hogy hitték, mire beköszönt a zord idő, rendbe teszik a többit is. Mert ők vakoltak! Emlékszem, az egyik szoba mennyezete leszakadt, kezdhették elölről.

Mikor ezzel elkészültek, apám földet talicskázott, hogy padlószintre töltse a helyiségek alját, anyám naphosszat meszelt, közben azért volt minden nap meleg ételünk, tiszta ruhánk.

Villanyunk sokáig nem volt. Lehetett volna, ez a hatvanas évek közepe volt, de nem futotta rá. A dinnye rendre keveset vagy kevesebbet adott, éppen csak a szűkös megélhetésre telt belőle.

Egyik ősszel a gimnáziumi osztályfőnök háromnapos kirándulásra akarta vinni az osztályt. Meghallván az összeget, otthon nem is említettem az egészet, mert tudtam, ha kérnék, ha kölcsönből is, de anyám kerítene rá pénzt.

Végül ketten nem fizettünk be, a másik lánynak nem adtak a szülei, falum béli volt, tehették volna.

Az osztály –tudtomon kívül – megbeszélte, hogy a közös pénzből fedezik az én költségeimet. Nagyon meg voltam hatódva!

Egy-két héttel a kirándulás előtt mezőgazdasági munkára mentünk az iskolával. Akkoriban minden évben egy hetet munkával töltöttünk, egyszer paradicsomszedést, máskor szüretelést vagy a pritaminpaprika előkészítését végeztük, ez utóbbit a konzervgyárban. Kellett a munkánk, pénzt kaptunk érte, ami a közösbe folyt.

Abban az évben kukoricát törtünk. Az a lány, aki szintén nem fizetett be a kirándulásra, kijelentette, hogy ő nem dolgozik azért, hogy más kirándulni menjen belőle. Nagyon rosszul esett!

Amikor megint tanításra mentünk, szóltam az osztályfőnöknek, hogy mégsem megyek el a kirándulásra. Megmondtam az okát is, de hogy ki mondta, arról hiába faggatott, nem árultam el. Később a kiránduláson megtudta, mert hiszen a kukoricatáblában más is hallotta ezt a bántó kijelentést.

A lányra nem haragudtam. A három napot, amíg a többiek Miskolcon voltak, mi együtt töltöttük. Elvileg nekünk tanítás volt. de csak bementünk reggelente az iskolába, az ügyeletes tanár széttárta a karját és szélnek eresztett bennünket.

Jóval később a gyerekeimet is az ősz hozta: a fiam szeptember végén, a lányom október elején született. Varázslatos idők voltak!

A fiam születése simán ment, de a lányom… Mindketten majdnem meghaltunk! Neki nagyobb esélye volt rá, az utolsó pillanatban emelték ki – hála Istennek, hogy meghagyta nekünk; csodálatos emberke!

Abba is hagyom! De jólesett gondolatban végigballagni elmúlt őszeim mentén, s itt-ott lekuporodni, visszaidézni egy-egy kedves emlékemet.

És ez az idei? Ez nemcsak mosolyt, könnyeket is hozott, mert ez volt az első – anyám nélkül.

Befejezésül hadd idézzek egyik – gyerekkoromtól - kedvenc versemből:

„Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.”

Felsőszentiván, 2010. október 24. Józsa Mara





Nagyon tetszett a novelládban a dinamikussága, és néhol még rímelést is véltem felfedezni.

Egyedi ugyan, de nekem nagyon tetszett! A sok személyes emlék - megtisztelőnek tartom, hogy bepillantást engedtél nekünk ebbe a "bugyorba".

Katarina: Őszi sanzon

„Párisba tegnap beszökött az Ősz. Szent Mihály útján suhant nesztelen, kánikulában, halk lombok alatt, s találkozott velem.” – idézte fel Ady Endre szavait emlékezetében, miközben a Boulevard Saint Michael-en a Szajna felé sétált. Kánikula éppen nem volt, november első hetében az időjárás Párizsban nem mondható barátságosnak. Szitált az eső, köd terült a városra, és meglehetősen hideg volt, de őt nem zavarta, hiszen élete egyik álmát váltotta valóra éppen. Egy pillanatra mintha a múlt század eleji Párizst látta volna maga körül. Tudta, hogy Ady 1906-ban írta ezt a versét, és egyáltalán nem volt nehéz maga elé képzelnie, milyen lehetett akkor a város. - "A Boulevard St Michel s a RueCujas sarkán egy kissé lejt a járda. Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom, hangod mintha tárna visszhangzana, szívemben szól ma még. A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék". – mosolygott, amikor Radnóti szavai visszhangoztak a fülében. Úgy érezte, bármerre néz, mindenhol költészetet talál. Élvezte a város lüktetését, és közben saját zavaros érzéseit próbálta kordában tartani. Szent Mihály szobrához ért, s miközben a szobrot csodálta, arra gondolt, hogy neki sem ártana egy kis angyali segítség, Szent Mihálytól, vagy valaki mástól, aki éppen ráérne egy kicsit vele is törődni.

Mire a Szajna partjához ért, elfáradt, de most is, mint akkor, amikor először látta, ámulattal nézte a medrében lustán hömpölygő folyót. A látványról az otthona jutott eszébe, hiszen Budapestet is úgy szelte ketté a Duna, ahogyan Párizst a Szajna, de Párizsban a látvány a folyó mindkét partján szinte ugyanolyan volt, persze, ettől nem kevésbé elbűvölő. Egy kirándulóhajón fázósan húzták össze magukat a turisták, de az élményről a hideg ellenére sem mondtak volna le. Miközben a hajó után nézett, eszébe jutott, ahogyan tegnap este saját magát bámulta a panzióban, a fürdőszoba tükrében. Azon gondolkodott, ki ő, honnan jött és hová tarthat? Pozsonyi Zsófia. Általános iskolai magyartanár. A kisebbeknek „Zsófi néni”, a nagyobbaknak „Tanárnő”. Negyvenhat éves, két csodálatos lány édesanyja. Anna és Diana, az ikrek már egyetemre járnak. Közgazdaságtant tanulnak mind a ketten. Szükség van arra, hogy jó szakmájuk legyen, ezt mind a ketten tudják, de amellett tehetségesek is: Anna a zenében találta meg az örömét, csodálatosan zongorázik, Diana az írást kapta ajándékba, gyakran jelennek meg novellái az egyik nívós magazinban. Jól boldogulnak. Amikor később, egy pohár vörösborral a kezében az ablakon át nézte, hogyan homályosodik el a kivilágított, csillogó Párizs az esőtől, arra gondolt, hogy az élet egy-egy szakasza egy-egy évszakkal párosul. A tavasz a nagyon fiataloké, azoké, akik már majdnem felnőttek, de még nem egészen azok, úgy bomlik ki az életük, ahogyan a tavaszi virágok szirmai nyílnak. A harsogó, friss zöldek, az üde illatok az övék, a fiataloké. Azután jön a nyár, a húszas-harmincas éveiket élők tobzódása, a forróság, a felfokozott érzések és vágyak olyanok, mint a friss gyümölcsök illata és zamata, és nyáron minden olyan gyorsan történik. Az ősz pedig, mintha kétszer olyan hosszú lenne, mint a többi évszak. A kánikula elmúlik, átadja helyét a hűvös reggeleknek, tompulnak a fények, több a szürkeség. Az esőáztatta nappalok és éjszakák szomorkás hangulatát nehezen oldja a színesedő fák lombjának vöröse-aranya. A középkorúak ideje ez. Gyönyörűek a színek, de az élet már kissé lassulni látszik. Kellemes meglepetést hozhat egy-egy napos délelőtt, vagy délután, mert az ember szinte már nem is számít arra, hogy láthatja az éltető napot. Végül a tél, amely az elmúlást hozza. A fák és a bokrok ledobják színes lombruhájukat, borzongató a hideg és a sötétség. A fehér hó persze kissé vidámabbá teszi a telet, és megmelengeti a lelket a karácsonyi ünnepkör is, de ugyanez a lélek tudja, hogy az újjászületés talán már nem rá vár.

Meg kell hát barátkoznia az ősszel, gondolta, és erre nem is találhatott volna jobb helyet, mint Párizs. Amióta először olvasott arról, hogy Ady Endre, Radnóti Miklós, vagy Paul Verlaine hogyan írt erről a városról, azóta vágyott ide. Sokáig kellett várnia ennek az álomnak a beteljesültére. Nem mintha nem utazott volna szívesen bármikor, szinte bárhová, de az élete nem erről szólt. Még egyetemre járt, amikor megismerte azt a férfit, aki később a férje és gyermekeinek biológiai apja lett. Dénes nem volt férjnek és apának való. Művész volt, festő, és nem is tehetségtelen, de áldozata annak a vélekedésnek, amely szerint még élő képzőművész nem lehet sikeres. Művészlelke azonban nem bírta a kötöttségeket és kötelezettségeket, alig egy évvel a lányok születése után lelépett. Zsófia friss diplomával és két pici gyerekkel maradt egyedül. Ha nem lett volna az édesanyja és az anyósa – az Isten áldja meg őket -, nem tudja, hogyan oldotta volna meg az életüket egyedül. A két asszony azonban mindent megtett értük, felváltva vigyáztak a gyerekekre, bár sokáig mindketten dolgoztak, így Zsófia is dolgozhatott, és ha lassan és nehezen is, de megoldódtak a gondjaik. Sokszor kellett nemet mondania a lányoknak, és mindannyiszor a szíve szakadt meg attól, hogy nem tud mindent megadni nekik, amit csak szeretne, de szeretetben soha nem szenvedtek hiányt. Annának és Dianának mindig ott volt az édesanyja és mindkét nagymama, hogy a lehető legszebbé tegyék az életüket. Az asszonyok szövetsége megingathatatlan volt, és a hosszú évek alatt megtanulták kölcsönösen tisztelni is egymást. Zsófia taníthatott, és a lányok mellett ez volt még igazán fontos az életében. Imádta a hivatását, és ha egy-egy tehetséges, irodalomra fogékony tanítványt talált, attól volt csak igazán boldog. Anya volt és tanár tehát, de mi volt még ezeken kívül? Ha őszinte akart lenni magához, be kell vallania, hogy bizony, semmi más. Hűséges, jó barát is, persze, erről kis létszámú, de annál fontosabb baráti körének minden tagja tanúskodhatott. Azok a barátok, akik hosszú évek, sőt, évtizedek óta szomorúan látták, hogy ez az asszony magába fordult és magányba burkolózott. Minden idejét és energiáját a gyereknevelésnek és a munkájának szentelte, magánélete gyakorlatilag nem volt, és ez a tény itt és most, a fény és a szerelem városában meglehetősen elkeserítette.

Bár nem volt még késő, lassan besötétedett. Mivel éhes volt és fázott is, hátat fordítva a Szajnának, egy kisvendéglőt keresett. Néhány lépésre a Szajna parttól a Le Jardin de Paris ablakán kiszűrődő fénynek nem tudott ellenállni. Besétált, sötétkék ballonkabátját a fogasra akasztva egy asztalt kért a pincértől. Francia hagymalevest evett, mellé sajtos pirítóst, a leves átmelegítette. Az ételtől eltelve egy kávét is kért. Úgy lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette: valaki figyeli. A szomszéd asztalnál ülő férfinek kifejezetten tetszett, amit látott: az asszony sötétkék szövetnadrágjában és kék pulóverében sportosan elegáns volt, a nyakába kötött piros sál pedig kifejezetten bájossá tette az összképet. A férfi figyelte, ahogy gondolataiba mélyedve elfogyasztja a levest, ahogy az arcába hulló gesztenyebarna hajszálakat hátrasimítja, és ahogy az ablakon át a messzeségbe réved. Nem akarta megzavarni az asszonyt, amíg az evett, de a kávénál már nem bírt tovább ellenállni a kísértésnek.

- Bocsásson meg, Madame, hogy megzavarom, leülhetnék az asztalához néhány percre, kérem? – mivel hallotta, hogy a pincérrel angolul beszélt, így ő is angolul szólította meg az asszonyt.

A nő meglepetten nézett fel. Első gondolata az volt, hogy kikéri magának az inzultust, de a kifejezetten elegáns férfi láttán feltámadt benne a kíváncsiság, meggondolta magát, és hellyel kínálta az ismeretlent.

- Köszönöm! – mosolygott rá a férfi. Intett a pincérnek, és kávét rendelt.

- Minek köszönhetem a társaságát? – tette fel a kérdést az asszony.

- Nem szeretném, ha tolakodónak tartana. Néztem magát, ahogy vacsorázott, és a látvány olyan elbájoló volt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, ide kellett jönnöm magához.

- Elbájoló? – kacagott fel az asszony. – Ilyet sem mondtak nekem … nos, meglehetősen régóta.

- Angolul beszélt a pincérrel, tehát biztosan nem francia. Honnan érkezett?

- Budapestről, Magyarországról.

- Gyönyörű város, jártam már ott. … Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam! Christian Ruen vagyok.

- Zsófia Pozsonyi – nyújtott kecsesen kezet az asszony.

- Zsófia – próbálta a nevet kimondani a férfi, de nem ment könnyen. – Hogyan mondják a nevét angolul?

- Sophie.

- Sophie, ez nagyon szép név, illik magához – bókolt könnyedén a férfi. – Mi szél hozta Párizsba?

- Egy réges-régi álom.

- Az álmok makacs dolgok – nevetett Christian, és az asszony kedvtelve nézte, ahogy a férfi kék szeme is nevetőssé válik -, muszáj követni őket, mert ha nem tesszük, boldogtanságra ítéltetünk.

- És maga milyen álmokat követ, Monsieur Ruen?

- Az egyik éppen megvalósulni látszik, most, hogy megpillantottam magát! De maradjunk még egy kicsit a maga álmánál, annál, ami Párizsba hozta.

- Néhány verssor, képek, érzések, illúziók… - nézett el a férfi válla fölött valahová, ahová a férfi nem követhette.

- Megkapta Párizstól, amit akart?

- Majdnem – tért vissza a társalgáshoz az asszony, - és amit még nem kaptam meg, azt talán már nem is fogom. Holnapután hazautazom.

- Lesújtó a hír – komorodott el a férfi. – Akkor a holnapi napját kell a legemlékezetesebbé tennie. Van már terve arról, mit szeretne még látni?

- Nézzük csak – gondolkodott el a nő. – Megcsodáltam Louvre-ban a képzőművészet ezer csodáját, láttam a Sacre Coeurt a Monmarte-on, végigjártam a Montparnasse-ot, Párizs számos pontjáról megnéztem, hogyan nyúlik az ég felé az Eiffel-torony, hosszú sétát tettem a Pére Lachaise temetőben, belekóstoltam a francia gasztronómia néhány remekébe, úgyhogy a szokásos és kötelező turistaprogramok kipipálva.

- Ez dicséretes – lett egyre szélesebb a férfi mosolya -, akkor holnapra már tényleg nem maradt más hátra, minthogy felajánljam magának: megmutatom Párizst úgy, ahogyan azt csak egy párizsi ismeri. Mondja, hogy velem tart!

Miközben az asszony hallgatott, és a férfit nézte, agyában csak úgy száguldoztak a gondolatok. A férfi vonzó volt, az nem vitás. Egyáltalán nem ismerte, fogalma sincs arról, hiszen nem is lehet, megbízhat-e ebben az emberben. Pozsonyi Zsófia, negyvenhat éves tanárnő élettapasztalata és a józan esze azt súgta, hogy mondjon nemet, de a szíve azt mondta, hogy egy álmot követve jött Párizsba, és lehet ez az álom még szebb is, ha elég bátor ahhoz, hogy – egyszer az életben – a szíve szavát kövesse. Így hát a józanság és megfontoltság élő szobra lassan elmosolyodott, és azt mondta: - Örömmel! -, és közben arra gondolt, hogy az életének még egyáltalán nincs vége, sőt, éppen itt az ideje, hogy a sorsa egy kis napfényt csempésszen a hűvös, esős novemberbe, és megmutassa, hogy a tél még nagyon-nagyon messze van!








Örültem, hogy a főhősnő idősebb nő volt, és különösen tetszett az évszakok társítása a különböző életkorokkal.

Tetszettek a leírások, a kidolgozott részletek... talán egy kicsit hosszúnak érzem a felvezetést a történet teljes hosszához képest, de ez legyen a legnagyobb baj!