Díjak

Az elmúlt napokban újabb két díjjal lettem gazdagabb, ezekkel szeretnék most büszkélkedni egy kicsit :)




Természetesen ezúttal is jár néhány feladattal az elismerés:

1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled!
Ezt a díjat A. J. Cryson-tól kaptam, nagyon köszönöm neki, igazán jólesik, hogy gondoltál rám!

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik!
Az utóbbi időben már több írótársamat is kiemeltem, ez alkalommal azonban mindenkinek szeretném ajánlani ezt a díjat, aki írt, ír vagy írni fog egy történetet! Mindenki, aki valaha is megpróbálkozott az írással, megérdemli az elismerést :)

3. Értesíted őket az ajándékról!
Próbálom telepatikusan megüzenni mindenkinek ;)

4. Leírod, amiért szeretsz másoknak írni!
Talán önzőn hangzik, de nem csak mások miatt írok, hanem magam miatt is, mert úgy érzem, az írás az a tevékenység, amiben a leginkább kibontakozhatok. Egyike azon dolgoknak, amiket sosem unok meg, amik mindig tökéletesen kikapcsolnak és boldoggá tesznek. Az pedig, hogy esetleg másoknak is tetszik, amit írok, s örülnek, ha olvashatnak tőlem valamit, már csak hab a tortán! :)

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak!
Címszavakban: ábrándos, vidám, nyitott, kreatív, édesszájú, büszke, kíváncsi és türelmetlen.







Íme, az ezzel a díjjal járó kötelezettségek:

1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
Ezt az elismerést Katarinának szeretném megköszönni, igazán hálás vagyok, amiért kitüntettél vele!

2.) Tedd ki a logót a blogodra!
Ezt fent láthatjátok ;)

3.) Írj magadról 7 dolgot!
- imádom a lusta reggeliket, amikor a kávé mellett elolvashatom a friss napilapot
- legszívesebben bejárnám a Brit-szigetek, Kanada, Új-Zéland és Skandinávia minden négyzetcentijét
- pár éve nagyon szerettem A gyűrűk urát, de Harry Potter valahogy sosem kötött le
- szerintem nincs jobb barátnős program, mint egy kávézós-sütizős-sétálós-vásárolgatós délelőtt
- menthetetlen álmodozó vagyok
- mindig vannak szavak, amiket túl gyakran használok, mostanában ilyen az igazából
- imádom, amikor írás közben olyan gyorsan pörög az agyam, hogy alig bírom leírni a gondolataimat

4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Itt megismételném, amit az előző díjnál mondtam ;)

45. fejezet

Íme, itt a folytatás! Nem fűzök hozzá semmit, de örülnék, ha Ti annál inkább így tennétek, s elmondanátok a véleményeteket! ;)



Mrs. Borgh tündérkertjét hátrahagyva még mindig nem terveztem, hogy hazatérjek. Azazhogy természetesen nem kívántam kihagyni az ebédet, de úgy döntöttem, a hosszabbik utat választom. Bármennyire is szeretem Katie-t, akkor úgy éreztem, jobb lenne nekem az aggódó pillantása, a nála szokatlanul halk hanghordozása, s azon szándéka nélkül, hogy igyekszik egyfolytában a kedvemben járni, kímélni, mintha beteg volnék. Inkább egyedüllétre vágytam, kizárólag a saját gondolataim és érzéseim társaságára.

Ismét egy elhagyatott, kevesek által használt ösvényen haladtam, távol a házaktól és az emberektől, mezőkön, dombokon és völgyeken átvágva. Igen, pontosan ezt óhajtottam akkor. A rétek hullámzó smaragdzöldjét, amely melegen átölelt, amint sétáltam, a halványkék égen kergetőző habos felhőket, amelyek pajkosan kacsintottak le rám, üzenve: ők mindig itt lesznek felettem, ők sosem hagynak cserben. Az egész gyönyörűséges vidék, a lenyűgöző táj, amibe annak idején oly gyorsan beleszerettem, biztatóan vett körül, s éreztem: a gondok elől ismét hazaérkeztem.

Gondtalanul csivitelő madarak repdestek felettem, játszadozó pillangók csapkodták színpompás szárnyaikat, a fák ezernyi levele zizegett a lágy szellőben. Nem véletlenül hasonlítom mindig az édenkerthez Pire-t, hisz’ valóban olyan káprázatos idill uralkodik itt, hogy az szinte már nem is evilági.

És talán tényleg nem az. Talán Pire maga Elphame, a csodálatos tündérország. Eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg éppen azok a hosszú, vígan lengedező fűszálak simogatták a tündérhercegnő lábát, amelyek az enyémet is. Hiszen a legenda szerint éppen ezen a mezőn vigadott tündértársaival, amikor az ifjú király meglátta. Bizonyára pont azon a mézszínű virágok szegélyezte ösvényen próbált elszaladni a leskelődő uralkodó elől, amelyiken én is lépkedek. És a kanyar után, amely azt a furcsa, kővé dermedt törpére emlékeztető sziklát kerüli meg, ott csobog a patak, amelynek partjához érve egykor hirtelen megtorpant.

Én is megálltam – csakhogy én nem azért, mert megijedtem, hanem hogy gyönyörködjek az apró, szivárványszín halacskák jókedvű fogócskájában, a számtalan kisebb-nagyobb kövön megtörő, lendületét elveszítő, majd visszaszerző, friss, hideg, kristálytiszta víz lágy muzsikájában.

Habár engem nem üldözött senki, villámgyorsan kiötlöttem egy haditervet, hogy melyik kőre lépve keljek át a patakon és hamarosan már a túloldalon is voltam. Búcsúzóul visszatekintettem még egyszer a selymes füvű rétre és a kanyargós ösvényre, a tündérhercegnő és a király első találkozásának színhelyére, majd nagy léptekkel folytattam utamat.

A kedélyesen csiripelő, piciny madárkák csábítottak vissza a házak felé, ám én nem hallgattam rájuk: a nem messze sötétlő hegy felé vettem az irányt. Térdig, sőt néha derékig gázoltam a hosszúra nőtt fűben, imitt-amott vérvörös virágok pettyezték a mezőt körülöttem. Csakhamar elmaradtak mellőlem az énekesmadarak, és a sirályok jól ismert vijjogása váltotta fel derűs dalukat. Néhány lépés kellett már csak, s mintha leszakadt volna a rét egy darabja, mintha nyomtalanul eltűnt volna a semmiben: mély szakadék szélére értem, melynek alján a jó öreg tenger cirógatta barátságosan a fehéren világító fövenyt.

Voltaképp azonban a vakító homokból vajmi kevés látszódott, mert az idetelepült forgatás szinte teljesen eltakarta. Igen, ez volt utam célja. A hangyabolyszerű fennforgás, amely reményeim szerint valahol magában rejtette Dennis-t is. Magam sem tudtam, mit fogok tenni, ha végre megpillantom. Nem volt tervem, csupán annyit tudtam, látnom kell. Annyi nap telt már el, mióta ott, a kőfalnál elbúcsúztunk!
Rögtön felfedeztem az istállót és a díszleteket, amiket nemrég még sötétben, az éjszaka kellős közepén láthattam. Nem telt bele sok idő, észrevettem Dennis-t is. A lován ült, Camulos-on, a csodás éjfekete ménen. Sötét csizmát és nadrágot, meg bő, fehér inget viselt, amit piszokfoltok, szakadások és néhány csepp – remélem – nem valódi vér tarkított. Kezében hatalmas kardot lengetett.

Vele szemben George bársonyos-barna lován egy számomra ismeretlen, vörös hajú, szeplős férfi ült. Csupán nadrágot viselt, sem csizma, sem pedig ing nem volt rajta. Termetre jóval nagyobb volt Dennis-nél és szemmel láthatóan izmosabb is.
Mindketten vérben forgó szemekkel méregették a másikat egy ideig, majd dühödten egymásnak rontottak. Fogcsikorgatva csaptak össze a kardok, fájdalmasan nyerítettek a lovak. Néhány pillanatig nem lehetett tudni, mi lesz a csata kimenetele, nem lehetett kivenni, ki üt éppen, és kinek fáj.

A küzdelemnek az vetett véget, hogy Dennis egyensúlyát vesztve kibukott a nyeregből és a puha homokban landolt. Ellenfele először meghökkent, majd miközben valamelyest hátrált a lovával, szorgalmasan igyekezett visszatartani nevetését, ám nem sok sikerrel járt. Válaszként Dennis ingerülten rámordult, mint egy sebzett oroszlán, ahogy feltápászkodott a fövenyről. Még a lovához is volt egy-két keresetlen szava, de a távolból nem hallhattam, mit is vágott a vétlen állat fejéhez.

A rendező indulatosan kiáltva leállította a felvételt. Dennis-hez lépett, de hiába szólt hozzá bármit is, ő egy vállrándítással elintézettnek vélte a dolgot és kardját elhajítva eltűnt a sürgő-forgó emberek között.

Közvetlenül alattam két, a parton ácsorgó és nevetgélő fickóra lettem figyelmes.

- A forgatókönyv szerint nem neki kellett volna leesnie a lóról, hanem a küzdőfelének – mondta az egyik a másiknak. – De már vagy tizenötödszörre rontja el.
- Ez azért fájhatott – hangzott a válasz. – Láttad mekkorát zuhant? Hálát adhat az égnek, hogy itt dolgozunk, a tengerparton és nem, mondjuk, valami sziklás helyen!
- Már napok óta ilyen… Ha nem szedi össze magát, még télen is itt fogunk rostokolni!

Nem hallgattam tovább e gúnyos párbeszédet, mert egyszer csak égető-perzselő tekintetet éreztem magamon. Ismerős érzés kerített hatalmába: egy régi estén a valósággal belém fúródó szempár, amelyről oly sokat ábrándoztam korábban. És most is ugyanazok a szemek néztek rám hasonló kitartással és elszántsággal: Dennis a parton állt, néhány díszlet-ház jótékonyan takarta szinte mindenki elől, csak előlem nem. Csodálkozó pillantása némán kérdezte: hát te meg hogy kerülsz ide? Majd elmosolyodott, arcára földöntúli öröm költözött. Türelmetlenül nézett körbe, s azonnal felfedezte a szűk kis ösvényt, ami meredeken vezetett fel a mezőre, amelynek széléről figyeltem. Határozott léptekkel indult meg a csapás felé.

Én azonban fejemmel nemet intettem, majd sarkon fordultam és futásnak eredtem. Nem, nincs szükségem több hazugságra és fájdalomra. Olyasvalaki kell nekem, akiben végre feltétel nélkül megbízhatok. Hiszen maga Dennis mondta: nem érdemel meg engem. Sőt, még Mike Winters is így gondolja, nem mintha az ő véleménye mérvadó lenne.

Szaladtam hát árkon-bokron át, egyszer sem pillantva hátra, ugyanúgy, ahogyan a tündérkirálylány futott a király elől. Csakhogy én nem torpantam meg a patakocska előtt, hanem egyetlen bátor mozdulattal átugrottam.

Menekültem tehát, mint a tündérhercegnő, azonban az én történetem más véget ért: engem nem értek utol.

***

Levelemet egy nem túl régi emlék felidézésével folytatom, ami mostanság állandóan a fejemben jár. Az a ködös hajnal, amikor a kertet körülvevő, nyirkos kőfalon gubbasztottunk, Dennis meg én, és egyenesen rákérdeztem arra, hogy milyen a kapcsolat közte és Audrey Brown között. Még most is itt cseng a fülemben a saját kiabáló-könyörgő hangom, ahogyan kérleltem őt, ne tegye tönkre a szememben a szigetet övező csodás varázst. „Nem veheted el tőlem Pire-t, érted?” – kiáltottam.

Utólag igazat kell adnom Katie-nek, aki már jóval korábban megmondta, hogy sok mindent valószínűleg éppen azért hittem el Dennis-nek, mert egyszerűen számomra is az volt a boldogítóbb, ha valóban igaza lett volna. Talán ezért is siklott át Dennis mindig olyan gyorsan e téma felett, ha előhozakodtam vele. Meglehet, mindketten éreztük valahol, hogy ez a valami, ez a tisztázatlan ügy megmérgezheti az itteni gyönyörűséges napokat, s ezért kerültük is a kérdést. Legalábbis nem beszéltünk róla annyit, amennyit kellett volna. Dennis nem tiszta lappal indult, és én nem sürgettem eléggé, hogy rendezzük végre ezt a dolgot. Kényelmesebb volt elfelejtkezni róla, a szőnyeg alá söpörni, és gondtalanul a pillanatnak élni. Igen, az én hibám is.

„Az őszinteség teljes hiánya és egyszerre két lány ámítása megbocsáthatatlan vétek lenne” – jelentettem ki egykor. És ehhez máig tartom magam. Dennis eljátszotta nálam az esélyét. És már nincs több, nem adhatok többet.

A szobám ablakában kuporogtam, de már vagy félórája ugyanarra a sorára meredtem a kezemben tartott könyvnek. Képzeletemet nem a sikertelenül olvasni próbált történet, hanem a saját, keserű gondolataim vették szárnyaikra. Bús ábrándozásomból a lépcső felől hallatszó, a nyitott ajtón át akadálytalanul besurranó zaj ébresztett: Katie könnyed lépéseit ezer közül felismerném. És tényleg: pár pillanaton belül barátnőm dugta be mosolygó arcát az ajtó résén keresztül.

- El sem fogod hinni, mi történt!
- Hát akkor gyere beljebb és meséld el! – bátorítottam.

Katie belépett és kényelmesen letelepedett kockás huzatú, süppedős öreg fotelembe.

- Az imént Annie és Daisy jártak nálam. Keservesen panaszkodtak, hogy bejárták a környék összes létező esküvői szalonját, de egyikben sem bukkantak olyan ruhára, amelynek láttán felkiálthattak volna: igen, ez az! Így hát hosszas fejtörés után arra jutottak, hogy engem kérnek meg, varrjam meg azt a ruhát.
- És te elvállaltad?
- Hát… nem akartam. Tele vagyok vendéggel, ráadásul erre az esküvőre biztos a sziget apraja-nagyja új frizurát akar majd magának csináltatni, úgyhogy nem igazán van rá időm… - nézegette elgondolkodva a mennyezetet.
- Te mégis igent mondtál.
- Úgy van – nevetett pajkosan Katie. – Daisy addig-addig hízelgett, hogy neked is milyen szép tündérruhát varrtam évekkel ezelőtt a vásárra, hogy végül belementem. Ravasz egy lány ez a Daisy, nem árt vigyázni vele!
- Gondolom, Annie, azazhogy inkább a húga részletes instrukciókkal látott el. Neked már semmin sem kell gondolkodnod, csak legyártanod a megrendelt öltözéket.
- Nem egészen – rázta a fejét. – Meglepő módon nem sokat mondtak, csupán annyit, hogy olyan legyen, amilyenben én magam is szívesen oltár elé állnék. Ám ezt a kérést nem teljesíthetem.
- Miért nem? – tettem le kezemből a könyvet csodálkozva.
- Mert azt a ruhát, amiben én férjhez mennék, saját magamnak fogom megvarrni – kacagott. – Már hosszú évek óta itt él a fejemben egy kép az álomruhámról, nem fogom azt másnak átengedni. Még nem tettem le teljesen arról, hogy egyszer férjhez megyek…
- Férjhez is fogsz menni, Katie, én ebben egy percig sem kételkedem! – mosolyogtam rá biztatón. – Lássuk csak… kell tehát egy gyönyörűséges menyasszonyi ruha. Olyannak kell lennie Annie-nek benne, mint egy királykisasszonynak. Hiszen minden kislány arról álmodozik, hogy ezen a nagy napon ő lesz a világ legesleggyönyörűbbje. És mindenkinek elakad a lélegzete, amint megpillantja.
- Mint a legendabéli földöntúli szépségű tündérhercegnő? – vetette közbe Katie.
- Pontosan! – pattantam fel és lelkesen járkálni kezdtem fel s alá a szobában. – Ragyogónak kell lennie, fényességesnek, csipkével és selyemmel, gyöngyökkel és aranyszálakkal. Hosszú, hatalmas szoknyával, talán egy kis uszállyal… szűk derékkal, tölcsérszerű ujjakkal. Finom hímzésekkel: virágokkal, pillangókkal és levélkékkel. És persze lágyan hullámzó fátyollal – tettem hozzá elragadtatottan.
- Kellett nekem téged kérdezni – nevetett Katie. – De rendben, legyen hát ilyen káprázatosan tündöklő és egyúttal rengeteg munkát igénylő ez a fránya ruha! Viszont beláthatod, egyedül nem végeznék vele időre, nekem egy ilyen gönc elkészítése, amit leírtál, legalább karácsonyig eltartana, márpedig a meghívókat már szétküldték. Egy szó, mint száz: segítened kell!

44. fejezet

Jöjjön hát a folytatás, amiben tovább fokozódik a bizonytalanság...



Hittem is, meg nem is mindazt, amit Mike Winters „jó” szándékkal a tudomásomra hozott. Bizonyságot akartam. Bíztam abban, hogy igenis én ismerem jól Dennis-t, hogy velem volt őszinte, hogy az előttem feltárt érzései igazak.

De be kell látnom, én magam is mindvégig kételkedtem benne. Mindezidáig annak tulajdonítottam bizonytalanságomat, hogy finoman szólva nem mindennapos eset, hogy egy ilyen híresség, akit szinte félistenként imádnak szerte a világon, „leszáll” egy teljeséggel közönséges és átlagos földi halandóhoz, mint amilyen én vagyok. Tündérmesébe illő fordulat, nemde? Éppen ezért olyan nehezen hihető. A mai napig meggyőződésem volt, hogy emiatt lapul bennem állandó gyanakvás, emiatt próbálok minduntalan Dennis szavai és mozdulatai mögé lesni, emiatt keresek mindenben rejtett értelmet.

Most azonban rájöttem, hogy talán egyszerűbb dologról van szó: ösztöneim, emberismeretem figyelmeztetett: óvakodjak ettől az alaktól. Mert kétszínű, hazug, képmutató. Amit pedig velem művel, mindössze kegyetlen ármány, amit csupán a maga szórakoztatására űz. Meglehet, ez az intő sugallat öltött testet korábban Katie-ben is.

Képtelen voltam eldönteni, mi is az igazság. Melyik belső hangnak engedelmeskedjek? Annak, amelyik bátorít, hogy tartsak ki, ez pusztán egy próbatétel, amit ha mindketten kiállunk, folytatódhatnak örömteli pire-i napjaink. Vagy annak, amelyik viszont hidegen közli, hogy vége mindennek, eddig tartott a nagy kaland, most már egyedül az a feladatom, hogy túltegyem magam rajta és megőrizzem szívemben szép emlékként, ahogyan azt korábban is ígértem. „Én nem felejtem el ezeket az időket, és életem végéig hálás leszek értük Dennis-nek, függetlenül a végkifejlettől” – írtam Neked néhány héttel ezelőtt. És akkor valóban komolyan is gondoltam. Talán még most is. Lesz mit mesélnem majd az unokáimnak…

Mielőtt azonban végleg beletörődnék Dennis elvesztésébe, és abba hogy ez így teljeséggel normális, hiszen túl szép lett volna, ha mi ketten… Tudod, mint a szegény lány meg az ő hercege a mesében. És pont ez a lényeg. Hogy ez csak a mesében elképzelhető. A valós élet – sajnos – nem ennyire szép.

Tehát mielőtt végérvényesen elfogadtam volna a dolgok ilyetén állását, úgy döntöttem, azért még megpróbálok több információhoz jutni, csak hogy tisztábban lássak. Ha azt kell megtudnom, hogy Dennis valóban egy borzalmas, beképzelt és egoista pasas, ám legyen. Talán akkor majd könnyebben megbékélek a helyzettel. Ha viszont az új hírek pozitívabbra színezik a róla alkotott képemet, vagyis ha kiderül, hogy mégsem előttem játszotta meg magát… nos… akkor majd meglátjuk, hogyan tovább.

Sokat kellett törnöm a fejemet, hogy rájöjjek, ki is lehetne az informátorom. George-ra, ahogyan arról már korábban is beszámoltam, nem számíthattam. Most is, miközben e sorokat írom, itt üldögél lenn a konyhában, és nem nehéz kitalálni, mit is csinál éppen. Igen, jóízűen falatozik Katie frissen sült süteményéből. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek azt hinni, hogy igazából nem is a barátnőmbe, hanem a süteményeibe szerelmes. Vajon lehet erre hosszú távú és kiegyensúlyozott kapcsolatot építeni?

Mike Winters-ből, köszönöm, egy életre elég volt. Vele soha többet nem szeretnék beszélni. Audrey Brown-nal meg mégúgy sem. Dennis-szel annál inkább, de ő számomra jelenleg megközelíthetetlenebb, mint maga a királynő. Fent említett vérszomjas testőrei minden bizonnyal legfontosabb feladatuknak tekintik, hogy ne engedjenek engem a közelébe.

Hirtelen ötlettől vezérelve mégis a fogadóba indultam. Napfényes, gyönyörű délelőtt volt, a filmesek kétségkívül a forgatáson sürögnek-forognak, a pub konghat az ürességtől - következtettem.

Nemsokára beléptem a kocsmába, amelyben valóban egyetlen vendég sem ücsörgött. Bob éppen a székeket pakolta fel az asztalok tetejére: takarításhoz készülődött.

- Üdvözlöm, Flora – mosolygott rám. – Szolgálja ki magát bátran a pultnál, egy perc és magam is megyek.
- Maradjon csak, Bob – azzal fogtam a kannát, leemeltem a polcról egy nagy csészét és telitöltöttem gőzölgő, illatos teával.

Igazság szerint egyáltalán nem voltam szomjas, a sietségtől kimerülve pedig semmit sem kívántam kevésbé, mint egy forró teát. De mégsem ronthattam ajtóstul a házba, nem árulhattam el kerekperec, hogy miért is jöttem. Kellett tehát valami ürügy. Így hát csészémmel a kezemben egy darabig csak álldogáltam a pultnak támaszkodva.

- Mindig ilyen üres a pub délelőttönként? – kérdeztem elgondolkodva.
- Ó, igen, ilyenkor mindenki dolgozik. De hamarosan ebédszünet lesz a forgatáson, akkor majd korgó gyomorral megjelennek azok a zsiványok – morgott bosszúsan a fogadós.
- És gondolom, este is akad dolga bőven.
- Az attól függ. Azaz egy bizonyos nőtől. Ettől az új jövevénytől, ettől a boszorkától. Ha ő itt van, más nem nagyon marad meg a közelében. Az ostoba és tapintatlan megjegyzéseit senki sem bírja elviselni sokáig. Amint belép, a többi vendég egy emberként áll fel és távozik. Megértem őket, ez a sárkány egyszerűen buta és kiállhatatlan. Királynőként pöffeszkedik, pedig a csinos pofiján kívül mást aligha tud felmutatni. Sem észt, sem kedvességet. Mit ne mondjak, igencsak rontja itt nekem az üzletet ez a némber, nem bánnám, ha végre elmenne. De már csak pár napot kell kibírnom.
- Pár napot? – ismételtem reménykedve.

Bob, kezében a felmosóronggyal, bólintott.

- Igen. Aztán végre elmegy innen az egész pereputty. És mi visszakapjuk a jól megszokott, régi nyugalmunkat és csendünket. Őszintén remélem, nem sikerül majd olyan jól ez a film, hogy eszükbe jusson még egy harmadik részt is készíteni.

Szóval távozik az egész „pereputty”. George-on kívül mindenki. Vége a forgatásnak, vége a reménynek. Azok a boldog, kalandos napok már sosem térnek vissza.

Megköszöntem a teát és betettem magam mögött az ajtót. Elkeseredetten indultam hazafelé, emlékeztetve magamat, hogy az imént ígéretet tettem: bármi lesz is, elfogadom a helyzetet, megpróbálok beletörődni.

Ám alig hagytam el néhány házat, amikor újabb ötletem támadt: hamarjában letértem az útról és egy keskeny ösvénynek vágtam neki. Annak a bokrokkal szegélyezett, jobbára inkább csak a kutyák által használt utacskának, amelynek a végén ott magaslott Mrs. Borgh kastélya, a rózsakerttel körülvéve.

Elcsigázva értem fel a kapuhoz. Mrs. Borgh szalmakalapos feje szokás szerint kikandikált a rózsabokrok közül. Lépteim zajára azonnal felkapta a fejét, és habár egy pillanatig meglepődöttnek tűnt az arca, rövidesen széles mosoly terült el rajta.

- Mit álldogál ott, Flora, kedves, jöjjön már be! – hadonászott metszőollóval a kezében. – Nahát, mennyire örülök, hogy meglátogatott! Már épp készültem abbahagyni egy kicsit a munkát, hogy szusszanjak egyet egy csésze tea mellett, úgyhogy nagyszerűen időzített.

Pár percen belül egyikünk a kertészkedéstől, másikunk meg a sietős sétától kifáradva pihegett az óriási almafa alatt a hófehér padon, ahol nemrég még Dennis-szel üldögéltem. Kezembe vettem aznapi sokadik teámat és tanácstalanul forgattam fejemben a gondolatokat, hogy miként is kezdjek neki tudakozódásomnak.

- Képzelje, gyermekem, tegnap estefelé Dennis járt nálam – szólalt meg Mrs. Borgh, megkímélve engem a további tanakodástól. – Szörnyű, milyen rossz bőrben volt az a szerencsétlen fiú! Valószínűleg túl sokat dolgozhat, rémesen fáradtnak tűnt. Máskor mindig olyan önfeledt és vidám. Mint amikor maga is itt volt, emlékszik? Milyen káprázatos is volt az a nap! Itt ücsörögtünk hármasban, éppen itt…- az idős asszony távolba meredő tekintettel nosztalgiázott néhány percig, majd felriadva ábrándozásából, egyenesen a szemembe nézett: - Amin azonban a leginkább csodálkoztam, az az volt, hogy maga, kedvesem, nem tartott vele. Mi történt, talán összezördültek valami ostobaságon?

Valóban ostobaság az egész, csak nem pontosan abban az értelemben, ahogyan Mrs. Borgh gondolta. Inkább úgy, hogy ez a lehetetlen, borzalmas helyzet aligha gyakori eset.

- Maga sem árulja el! – kiáltotta vendéglátóm, megelégelve rövidke hallgatásomat. – Dennis-t is hiába kérdeztem tegnap, csak a vállát vonogatta! Rémesen udvariatlan kölyök, ez az egyetlen hibája. El kellene beszélgetnem az édesanyjával… Mindegy. Valami történt, és maguk mindketten olyan bús képpel jönnek ide, hogy még a virágaim is hervadásnak indulnak bánatukban. Mi az ördög történt?

Mély lélegzetet vettem. Muszáj volt elmondanom, ha több információra vágytam.

- Röviden annyi, hogy Dennis-nek van egy barátnője, aki most idejött utána. Mi meg nem találkozhatunk. Bár én kezdem azt hinni, már nem is akarom látni őt soha többé…
- Ugyan, kedvesem, ne hamarkodja el ennyire a dolgot! Ne jelentsen ki olyasmit, amit még később rémesen megbánhat! – emelte magasra a mutatóujját, majd nagyot kortyolt a teájából. Aztán letette a csészét az asztalra és felsóhajtott: - Maguk ketten egyszerűen bolondok! Erre nem létezik más szó: bolondok! Ostobák! Tegnap Dennis folyton magáról kérdezősködött. „Hogy van? Jól néz ki? Nincs semmi baja? Mikor látta utoljára? Vidámnak tűnt? Ugye nem látszott szomorúnak?” Állandóan a kérdéseivel ostromolt! És gondolom, maga is azért jött, hogy megtudja, vele mi van, igaz?

Megadóan bólintottam.

- Miért hozzám jönnek búsongani? Miért engem kérdezgetnek? Miért nem mennek oda egyszerűen egymáshoz és beszélnek szemtől-szemben? Én aztán nem tudom magukat megvigasztalni, főképp, mert nem ismerem pontosan a tényállást.
- Azt azért megkérdezhetem, Mrs. Borgh, hogy mit mondott rólam Dennis-nek? – puhatolóztam óvatosan.
- Hogyne, kedvesem – mosolygott. – Azt mondtam neki, amit tegnap délután láttam: nagyon jókedvűnek tűnt, amikor megérkezett a komppal.

„Látott volna nem sokkal később, miután én, idióta, végighallgattam Mike Winters-t…” – tettem hozzá magamban.

Várakozó pillantással tekintettem a mellettem ülő hölgyre, szememben a kérdéssel: és hogyan reagált minderre Dennis? Szerencsémre Mrs. Borgh megértett és lágy hangon felelt:

- Erre ő jó darabig csak hallgatott. Azután azt mondta: „Ennek örülök. Én úgysem érdemlem meg őt.” Majd felállt és távozott. Bizonyára valami rémesen nagy butaságot követett el, amit maga nem tud megbocsátani, igaz? Mit is mondott az előbb? Van egy másik lány is, akiről nem szólt magának?
- Igazából szólt. Bár én már azelőtt is tudtam róla, tudja, olvastam az újságokban. Ám Dennis azt állította, hogy nem jelent számára semmit az a nő.
- Ezt nem nehéz elképzelni, hiszen megismerte magát – mosolygott a szeretetre méltó asszonyság. – Nyilván nyomban elfeledkezett arról a lányról, amint maga belépett az életébe. Csak talán ezt elfelejtette megemlíteni annak a másik kislánynak.
- Igen, valószínűleg elfelejtette – gúnyolódtam.
- És akkor most mi lesz? Hogyan tovább, kedvesem?

Megráztam a fejemet.

- Fogalmam sincs. Már napok óta nem találkoztunk, nem beszéltünk. Ha majd elszánja magát végre, megkeres. Nem hinném, hogy ebben bárki is megakadályozhatná, ha ő úgy döntene – céloztam Audrey Brown-ra és Mike Winters-re, bár inkább csak magamnak, mert legjobb tudomásom szerint Mrs. Borgh nincs teljesen beavatva a részletekbe. – Én mindenesetre itt vagyok. Ha pedig nem jön – márpedig az imént hallottam, hogy hamarosan vége a forgatásnak –, akkor minden marad így, lezáratlanul, megoldatlanul – mosolyogtam szomorúan magam elé.

Született tehetség

Szeretném megköszönni ezt a díjat A. J. Cryson és Szasza írótársaimnak, nagyon kedves Tőletek, hogy rám gondoltatok!
Ám ezúttal is jár néhány kötelezettséggel ez az elismerés, amiknek most igyekszem eleget tenni ;)


1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
Ez természetesen megtörtént, miért is ne fogadnám el? :D

2) a logót kirakom a blogomba.
Fent láthatjátok a kérdéses logót ;)

3) a szabályzatot kirakom a blogomba.
Épp azt olvassátok ;)

4) megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
Rita07 (http://rachelhellonewyork.blogspot.com/)
Szasza (http://www.doneversayit.blogspot.com/)
AnnaMarcsi (http://diplomasvampir.blogspot.com/)
Diana (http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/)
Katarina (http://cafekatarina.blogspot.com/)
Delirium (http://delirium-2.blogspot.com/)

5) kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
Név: Freya
Lakhely: Dunakanyar
Magasság: 170 cm
Névnap: augusztus 5.
Foglalkozás: még keresem ;)
Testvérek: egy nővér
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol és német
Gyűjtemény: minden, ami kelta és könyvek
Iskola: az a korszak már elmúlt...
Kedvencek: csokoládé, virágok
Hobbi: írás, barátok, olvasás, filmezés, sütés, zene
Zsebpénz: akad ;)
Álom: megtalálni a helyem a világban
Szeretnék találkozni: kedvenc könyveim íróival
Háziállatok: jelenleg sajnos nincs

6) megnevezem, hogy kitől kaptam, és nagy betűkkel kirakom a blogomba.
Ezt is láthatjátok fent.

7) betartom a szabályokat.
Azt hiszem, ez sikerült ;)

43. fejezet

Itt is a folytatás! Ezúttal nincs semmi hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy jó szórakozást kívánok hozzá! :)



Miután Annie felpróbálta azt a „rengeteg” ruhát, ami az üzletben volt, és ami nagy valószínűséggel mégiscsak a teljes készlet lehetett, távoztunk. A menyasszony kedvesen csak annyit mondott Mrs. Morgan-nak, hogy még meg kell fontolnia milyen ruhát is szeretne, és később visszajön. A zsémbes öregasszony azonban átlátott rajta és lemondóan legyintett a kezével. Búcsúzóul pedig még ránk fújt egy hatalmas füstfelhőt.

Szerencsére a korábban kinézett asztal még mindig hívogatóan várt minket a kávézó előtt, úgyhogy immár a Brogaig-lányokkal kiegészülve oda telepedhettünk. Annie-nek hamarosan vissza kellett térnie az irodájába, így a cserfes Daisy-vel hármasban üldögéltünk és napozgattunk lustán.

- Na, és kinek az esküvőjét szervezhetem meg legközelebb? Mondjuk a jövő nyáron? – kacsintott ránk Daisy. – Te, Flora előbb jöttél össze Dennis Lleyton-nal, mint Katie ezzel a George-dzsal vagy kivel. Úgyhogy a te előjogod először férjhez menni.
- Nem hinném, hogy alig pár hetes ismeretség után valamelyikünk is az esküvőt tervezgetné – ábrándította ki Katie. – Gondolj csak bele, Annie-nek és Duncan-nek is milyen sok időre volt szükségük, mire erre a döntő elhatározásra jutottak.
- Á, hozzájuk aztán ne viszonyítsátok magatokat! Ők különleges esetnek tekinthetők. Két ilyen önállótlan embertől igazán nem lehet elvárni, hogy bármit is belátható időn belül dűlőre vigyenek. Mindig is szükségük volt egy kis külső segítségre.

Talán Daisy sohasem fog férjhez menni, sosem fog saját családot alapítani. Talán egyetlen életcéljának tekinti, hogy felügyelje és irányítsa nővére és leendő sógora mindennapjait. Ő fog határozni jövendőbeli lakhelyükről, a születendő gyermekek nevéről, be fogja rendezni a házukat, megtervezi a kertjüket. Ő találja majd ki, melyik iskolába írassák a gyerkőcöket, és azok mi legyenek, ha felnőnek. De ő dönti el azt is, hogy mi legyen az ebéd vagy ki, milyen ruhát vegyen fel aznap.

Kezdtem már abban is kételkedni, hogy Duncan Grimsay-be vajon valóban beleszeretett-e annak idején Annie, vagy őt is csak a húga szemelte ki a számára, mint ideális vőlegényt. Na jó, ez lehet, hogy már túlzás, mindenesetre Daisy-nek igencsak kevés feladata maradt volna testvére életében, ha az egy erősebb, határozottabb férfit választott volna magának.

Végül is, miután nagy nehézségek árán sikerült Daisy-t lebeszélnünk arról, hogy azon nyomban elkezdje törni a fejét a mi esküvőnkön, visszaindultunk a kikötő felé, ahol a Shillay már útra készen várt bennünket.

A hazafelé tartó út szerencsére már közel sem volt olyan lehangoló és elkeserítő, mint a reggeli. Már nem gubbasztottam a korlátnál szótlanul meredve a tengerre, hanem immár én is vidám, kedélyes társalgásba fogtam a nap végén velünk együtt hazatérő pire-iakkal.

Útközben igyekeztem Mr. és Mrs. Brogaig arcát fürkészve kitalálni, vajon hogy áll a családi háború a küszöbön álló esküvő hatására. Boldognak vagy legalábbis jókedvűnek ugyan nem tűntek, de mintha mégis derűsebbek lettek volna, mint amilyennek még a nyár elején láttam őket. Mert most már nem úgy festettek, mint akik éppen temetésről érkeznek. Beletörődöttnek, megbékéltnek, már-már nyugodtnak tűntek. Így hát én magam is megkönnyebbültem. Talán már tényleg semmi nem akadályozhatja meg, és nem is ronthatja el az esküvőt, az év a legfontosabb eseményét Pire-on. Micsoda, hogy éppenséggel egy nagyszabású mozifilmet is forgatnak a szigeten? Nos, ezzel alighanem egyetlen helybéli sem törődött.

Amikor végül ismét szárazföldre tehettük a lábunkat, első pillantásom a fogadóra esett. Nem láttam ott Dennis autóját. Még bőven világos volt, nyilván tartott még a forgatás. Derűsen karoltam Katie karjába, majd nekivágtunk a parti útnak kis házunk felé.

Egyszer csak a hátam mögött megszólalt egy hang:
- Miss Atterton, szabad lenne egy pillanatra zavarnom?

Ámulva fordultam meg, elképzelni sem tudtam, ki szólíthatott. Kié lehetett ez az túlontúl udvarias, kimért, ismeretlen hang? Régen döbbentem már meg ennyire. Mike Winters állt mögöttem. Arca idegesnek, egyszersmind határozottnak tűnt. Úgy látszott, mintha hosszas vívódás után jutott volna a döntésre, hogy meg kell tennie valamit, bármennyire nem fűlik hozzá a foga. Ez a valami pedig alighanem egy beszélgetés lefolytatása volt velem.

Taszított ez az alak. Már egészen a kezdetektől, amikor Sean elárulta nekem a pub-ban, hogy ki ő. Antipatikus volt mindig is, tetőtől-talpig. Élre vasalt nadrágjaival, kockás, kötött mellényeivel, vastagkeretes, fekete szemüvegével, és fénylő, szőke hajával. Mosolyra sosem húzódó szájával, állandóan zsebre dugott kezeivel, örökké ingerült tekintetével.

És kétségkívül én sem lehettem neki szimpatikus. Folyton megvető, gonosz pillantásokat lövellt felém, akárhányszor csak meglátott. Mintha az ellenségem lett volna. És talán valóban az volt. Hiszen ő építette fel a Dennis Lleyton – Audrey Brown álompárt, amibe én aztán alaposan beletenyereltem. Hát miért is kedvelt volna?

- Sajnálom, de attól tartok, most nem igazán alkalmas – feleltem hidegen.

„Nem, eszemben sincs ezzel a fickóval elcseverészni! Miről is tudnánk mi beszélgetni? Jó-jó, tudom miről. Azazhogy kiről. De nem. Ha csak feleolyan ellenséges, mint amilyennek a tekintete alapján tűnik, akkor semmi jó nem sülne ki a dologból, én meg már így is eléggé padlón vagyok. Nekem erre nincs szükségem” – gondoltam.

Sajnos azonban Mike Winters nem hagyta ennyiben a dolgot. Tántoríthatatlanságával furamód szerzett egy jó pontot nálam. Mindezidáig ugyanis kifejezetten puhánynak, félszegnek tartottam.

- Én mégis arra kérem, szakítson számomra egy kis időt. Csupán néhány percet kérek – tett egy lépést felém, amire én önkéntelenül is hátrálni kezdtem.

Aztán mégis úgy döntettem, ám legyen. Lehet, hogy bocsánatot akar kérni, amiért kéretlenül és otrombán beleavatkozott az életünkbe. Akkor pedig nem lehetek olyan kegyetlen, hogy ne adjak erre lehetőséget. Legyen hát.

- Rendben, azt hiszem, megoldható. Van pár percem.

Katie aggódva pillantott rám. Egy biztató mosollyal igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi baj, megoldom. Ő bólintott, majd egyedül indult el felfelé az úton.

- Megengedi, hogy meghívjam egy csésze kávéra vagy teára a pub-ban? – kérdezte Mike udvariasan, mégis távolságtartón.

Érzéstelen szavain hallatszott, hogy csupán formalitásból tette ezt az ajánlatot. Én pedig éppen ezért visszakézből elutasítottam:
- Nem, köszönöm. Ott is jó lesz – mutattam egy padra a közelben.

Miután leültünk, a férfi felém fordult és gondolkodás nélkül belevágott a mondókájába. Bizonyára alaposan kitervelt már mindent és számtalanszor el is próbálta a tükör előtt.

- Nézze, Miss Atterton, azért kívántam beszélni önnel, mert kérnem kell öntől egy nagy szívességet...

Most jön az a rész, hogy legyen szíves békén hagyni Dennis-t. Idegesen szegeztem a tekintetem a tengerre, mintha egy nem létező hajó után kémlelnék. Az járt a fejemben, hogy minek mondtam igent ennek az alaknak? Hát kellett ez nekem? Ez a kellemetlen helyzet, ez a kényelmetlen szituáció, amibe igazából egyikünk sem akart belemenni? Minek kínozzuk mi itt egymást?

- Idehallgasson, Mr. Winters – mondtam határozottan. – Pontosan tudom, mire akar kilyukadni. De úgy vélem – már ne haragudjon –, hogy mindehhez önnek semmi köze. Ez csak egyedül ránk tartozik Dennis-szel.

Mike szemmel láthatóan rossz néven vette, hogy félbeszakítottam. Kétségkívül megakasztottam gondosan felépített beszédében. Néhány másodpercig tátott szájjal hallgatott, majd végre összeszedte a gondolatait és megszólalt:

- Igen, önnek igaza van. Nem az én dolgom. De annyiban mégis, hogy mind Dennis, mind pedig Audrey régi jó barátaim. Igen kedvesek ők a számomra. Éppen ezért képzelheti, milyen szörnyűséges egy magamfajta embernek látni, hogy szenvednek azok, akik oly fontosak neki. Olyan régóta együtt vannak már és olyan nagyon boldogok voltak mindig is, hogy sosem hittem, hogy ennek valaha is vége szakadhat. Senki sem hitte volna! De talán még nincs veszve minden. Talán még megmenthető a kapcsolatuk, hiszen még mindig hihetetlenül szeretik egymást. Tudja, emlékszem arra az időre, amikor elkezdtek járni. Milyen régen is volt már az! – révedt a végtelenbe mosolyogva. Szinte már azt hittem, könny csillan a szemében. – Csodálatos pár ők ketten, náluk összeillőbb embereket nem is ismerek! Az Isten is egymásnak teremtette őket! Olyan jólesik az embernek rájuk nézni, mindig felderülök tőlük! De vége, vége már mindennek! – nézett rám szemrehányóan. – Ennek a gyönyörűséges szerelemnek befellegzett! Nincs már remény... De talán ha ön... Hogy is mondjam... félreállna... akkor talán lenne rá egy halvány esély, hogy ismét rendbe jöjjenek a dolgok. Hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Mert én még mindig szentül hiszem, hogy Dennis és Audrey, ők ketten, egymáshoz tartoznak. És ennek így kell lennie az idők végezetéig! Hogy Dennis ismét virágot hozzon Audrey-nak, folyton-folyvást róla beszéljen elragadtatottan, hogy megállás nélkül csak áradozzon róla, és kedvesen becézgesse, ha együtt vannak!

Muszáj volt mosolyognom. Majd nem tudtam visszatartani, fennhangon nevetni kezdtem.

- Gratulálok, Mr. Winters – préseltem ki magamból a szavakat a kényszeres hahotázás közben. – Majdnem bedőltem! Csaknem sikerült elhitetnie velem ezt a maszlagot! Csupán ezt az utolsó mondatot ne mondta volna! Még hogy Dennis ilyen émelyítően szirupos lenne! Ugyan már! Ha ismerné őt, ha tényleg ismerné, egy percig sem próbálná ilyen csöpögősen leírni őt!

Mike egyszerre volt döbbent és sértődött. Erre aztán nem számított. Az viszont már engem lepett meg, sőt megijesztett, amit a tekintetéből olvashattam ki: csalódott panaszt, valami olyasfélét, hogy „pedig ez eddig mindig bevált!”.

- De hát ők nagyon szeretik egymást, kérem, értse meg – tett egy utolsó kísérletet a helyzet megmentésére. – Hogy lehet képes tönkretenni egy ilyen káprázatosan boldog kapcsolatot?
- Ha olyan káprázatosan boldog ez a kapcsolat, ahogyan azt ön állítja, akkor mégis miért szükséges Dennis-t házi őrizetben tartani? – szegeztem neki a kérdést elszántan.

A korábban pár pillanatra meginogott határozottságom immár visszatért. Míg Mike prédikációja kezdetben olyan volt számomra, mint a lassú kínhalál, a végére, ahogyan elrontotta, leleplezve önmagát, életerőm visszatért, az arcomból hirtelenjében kiszaladt vér ismét üdén pezsgett.

Ellenszenves beszélgetőpartnerem mély lélegzetet vett.

- Jól van, látom okos nő maga. Jóval okosabb, mint feltételeztem.
- Köszönöm – biccentettem.
- Akkor hát kíméljük meg egymást a felesleges mellébeszéléstől, és legyünk teljesen őszinték. Ön meglepően jól látja: ami Dennis-t és Audrey-t összefűzi, az bizony nem szerelem. Még csak nem is szeretet. Ez a viszony nem ilyesmire épül. Hanem csak és kizárólag érdekekre. Kőkemény üzleti érdekekre. Hideg számításokra. Annak idején, amikor Dennis még a pályája elején tartott és igazi zöldfülű volt, egy nap azt mondta, kell neki valaki, aki kísérgeti őt a partikra. „Keríts nekem egy olyan szép lányt, hogy mindenkinek elálljon tőle a lélegzete, és irigykedve bámuljanak rám!” – mondta nekem. És én persze megtettem. Rátaláltam Audrey-ra, aki akkoriban még modellként dolgozott. Az elején még szerették is egymást, komolyan! Lehet, hogy csak egy kis fellángolás volt, de valódi. Onnantól kezdve minden lapból ők mosolyogtak. Egymás kezét szorongatják, állandóan kedvesen becézgetik a másikat… De mindez csak a látszat. Ha senki nem látja őket, azonnal elengedik egymás kezét, és elfordulnak a másiktól. Mára már valósággal gyűlölik egymást. Úgy beszélnek egymással, mint más a kutyájával. És látni sem bírják már a másikat. Ha együtt vannak, egyfolytában csak üvöltöznek, veszekednek, kiabálnak és civakodnak. Mégis minden este, amikor hivatalosak egy partira vagy estélyre, szépen felöltöznek, összefonják a kezeiket és mosolyognak. Süt róluk a boldogság. Pedig a szívük tele van utálattal. De hát ez a dolguk. Végtére is Dennis színész, nem jelenthet neki gondot estéről-estére eljátszani az elégedett hősszerelmest. Audrey meg ezért kapja a fizetését.
- A micsodáját? – kiáltottam.
- Na, nem ilyen konkrét formában – enyhítette a dolgot Mike. – Mondjuk úgy, Dennis fedezi minden költségét. A ruháit, az autóját, az utazásait, a szeszélyeit, mindent. Cserébe csak annyi a dolga, hogy szép legyen, és mindig rendelkezésre álljon, ha meg kell jelennie valahol Dennis oldalán.

Dennis tehát igazat mondott. „Egy szép kis kellék.” Valahogy ebbe így még sohasem gondoltam bele.

- Ugye ön nem szeretné így végezni? – folytatta Mike. – Amint említettem volt, a kezdet kezdetén Dennis még szerette Audrey-t. Mint talán most magát. Azonban nem kellett hozzá sok idő, és egyszerűen ráunt. Azután pedig egyenesen meggyűlölte. Dennis már csak ilyen. Nem ön az első, akit kiszemelt magának, hogy Audrey-t leváltsa. Ám egyik lány sem bírta sokáig. Én már jól ismerem őt, tisztában vagyok vele, milyen önző, durva és egoista tud lenni. Én csupán meg akarom önt óvni a csalódástól, a fájdalomtól. Higgyen nekem, Dennis nem illik önhöz. Ön jobbat érdemel. Egy kedves, megbízható, őszinte férfit.

Szerettem volna a képébe vágni, hogy ő csak ne akarjon megvédeni engem! Hogy hagyjon már békén, szálljon le rólam, ne akarja megmondani nekem, mit csináljak, milyen pasit válasszak! Honnan sejthetné ő, hogy ki való hozzám? Honnan tudhatná, hogy én milyen vagyok, kit érdemlek? És hogyan tarthatja magát Dennis barátjának, ha ilyeneket képes mondani róla a háta mögött? Ha Dennis tényleg szeret, akkor mégis honnan veszi magának a bátorságot, hogy ilyen kegyetlen módon hátba támadja, megmérgezve ezzel a minket összekötő szálakat, amelyek végre boldoggá tehetnének mindkettőnket?

Ám egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Csak ingerülten ráztam a fejem, miközben a legszívesebben befogtam volna a fülem és torkomszakadtából üvöltve, elküldtem volna Mike-ot melegebb éghajlatra. De sikerült türtőztetnem magam: szó nélkül felálltam és elmentem.

42. fejezet

Ahogyan kértétek, ma megérkezett a folytatás :) És szerencsére a zenegéppel is sikerült békét kötnöm, úgyhogy nincs más hátra, mint hogy jó olvasást kívánjak Nektek!


Attól a szörnyű naptól kezdve, amikor Audrey Brown betette a lábát Pire-ra, minden megváltozott – és egyáltalán nem jó irányba. Nem várt és nem szívesen vett jelenléte valósággal megmérgezte azt a varázslatos hangulatot, amiért mindezidáig annyira rajongtam, és ami azzá a parányi édenné tette ezt a szigetet, amilyennek megismertem és megszerettem.

Dennis hajnali látogatása végén azzal búcsúzott, hogy őszintén bevallotta, ő nem tartaná jó ötletnek, ha találkoznánk, amíg Audrey itt van. Azzal csak igazolnánk Mike feltételezését, hogy igenis oka volt rá, hogy idehívja ezt a nőt. Szerettem volna visszavágni, hogy miért, talán alaptalanul gondolta úgy, hogy köztünk van valami, valami komoly? Miért tagadnánk? Tulajdonképpen az ügynöke szívességet tett neki, hogy házhoz hozta tisztázatlan besorolású barátnőjét, tálcán kínálva a lehetőséget, hogy egyszer s mindenkorra véget vethessen a dolognak.

Ám Dennis homlokán olyan viharfelhőket láttam gyülekezni, amelyek megijesztettek és egyúttal óvva intettek a közbeavatkozástól. Ha másra nem is, ez a meglepetésvendég arra biztosan jó lesz, hogy szembesítse őt azzal: ideje végre elgondolkodni a történteken, az érzésein, a szándékain. És aztán, ha önmagával tisztába jött, elrendezni a dolgokat a körülötte élőkkel is. Elsősorban Audrey-val és velem. És ha már a nagytakarításnál tartunk, nem bánnám, ha a kotnyeles ügynökét is kipöckölné végre az életéből. Azonban csak remélhetem, hogy mindezt ő is éppúgy látja, mint én.

Tehát nem mentem le aznap este a pub-ba. És másnap sem. Körülbelül négy-öt napot ültem otthon – na jó, csak a fogadót és környékét kerültem el nagy ívben, a kedves helybélieket továbbra sem hanyagoltam –, és egyre csak vártam. Arra, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy hogy Dennis maga jöjjön el, elújságolva a hírt: Audrey végre távozott, ők ketten mindent elrendeztek maguk között, és ránk ismét olyan szép napok köszöntenek, mint annak a szörnyű nőnek az idejövetele előtt.

Ezen idegölő napok alatt gondolhatod, milyen borzalmasan éreztem magam. Semmilyen teendőt nem bírtam kitalálni, ami elterelhette volna a gondolataimat. Miközben a kertben tevékenykedtem, Katie-nek segítettem, kivettem a részem a házimunkából, ettem, aludtam, sétáltam, pire-iakat látogattam, mindig és mindenhol, unos-untalan Dennis járt a fejemben. Ez persze még nem lenne meglepő, hiszen az elmúlt hetekben-hónapokban ez már csak így ment. De most a fejemben az ő alakja mellett folyton feltűnt Audrey Brown is. Ott sündörgött körülötte, dörgölőzött, mint egy ravasz macska, behálózta, mint egy gonosz boszorka. Ami azonban a legrosszabb volt az egészben: fogalmam sem volt róla, hogy mindehhez mit szól egyáltalán maga Dennis. Elhessegeti, mint egy idegesítően zümmögő legyet, vagy épp ellenkezőleg, boldogan elfogadja, sőt bátorítja a hízelgését.

Valahol mélyen azért hittem, hogy Dennis-nek igenis nehezére esik elviselni ezt a perszónát, és legszívesebben szabadulna már tőle, amint lehet. Hiszen mindig olyan lemondóan beszélt róla. Mit is mondott azon az egyszerre nagyon távolinak, és mégis oly közelinek tűnő hajnalon? „Egy szép kis kellék”. Igen, így nevezte. És ezzel adott tápot vérmes reményeimnek, miszerint már csak én vagyok az egyetlen lány az életében.

Egyrészről sürgettem az időt, hogy gyorsabban teljen, és így mihamarabb vége szakadjon ennek a rémálomnak, másrészt viszont nem akartam, hogy múljanak a napok, hiszen akkor el kell hagynom imádott szigetemet, és vissza kell térnem Londonba.

Ezekben a rettenetes napokban George-tól reméltem tudomást szerezni a dolgok állásáról a fogadóban. Ám ő azon kívül, hogy „igen, még mindig itt van”, jóformán semmit sem árult el két falat sütemény között. Már megint csalatkoznom kellett tehát benne, mint hírforrásban.

A hatodik napon Katie megelégelte szenvedéseimet és kijelentette, hogy át kell mennie Turner Island-re egy kis bevásárlásra, ami nem tűr halasztást. Így hát kicsit korábban keltünk a szokottnál és a pire-iak többségéhez hasonlóan a kikötő felé vettük az irányt. Már messziről láttam, hogy a Shillay még nem igazán áll indulásra készen a picurka öbölben és még csak fel sem lehet szállni a fedélzetére, úgyhogy egy kis várakozásnak néztünk elébe a szeles parton.

Miközben ott álldogáltunk, Katie vidáman szóba elegyedett néhány munkába igyekvő helybélivel. Feltűnően sokat változott Katie Rhiannon az utóbbi időben. Egész pontosan az óta, mióta megjelent az életében George. Nyíltabb lett és barátságosabb. Kedvesebb és nyájasabb. Arcán mind gyakrabban tűnt fel mosoly, nevetését is jóval többször lehetett hallani. Vonásai kisimultak, a jókedv és a boldogság még szebbé tették. Immár nem harcos, hanem sokkal inkább jóságos királynő képét keltette. Pire pedig elégedetten vette tudomásul egyik leghűségesebb lakója ilyetén változását.

Valósággal belefeledkeztem újjászületett barátnőm tanulmányozásába, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a közeli fogadó ajtaja a jól ismert nyikorgó-nyöszörgő hanggal feltárul. Akaratlanul is odapillantottam. Mike Winters bújt ki a reggeli világosságba a pub homályából. Kezével óvta szemét a hirtelen rátörő fény elől. Nyomában Audrey Brown jelent meg, s fintorogva tette fel sötét napszemüvegét, amint kilépett az épületből. Természetesen most is a szokásos fekete-fehér színösszeállításban pompázott: ezúttal egy fekete mellényt húzott fel fehér blúzához és szoknyájához. Maga után rángatta Dennis-t, aki álmosan és fáradtan kóválygott elő. Szabad kezével a szemét dörzsölte, s közben hatalmasat ásított.

Mikor végre ki bírta nyitni a szemeit, pillantása az emberekkel teli kikötőre tévedt és persze azonnal észrevett. Könyörgéssel vegyes vágyakozó tekintetét nem tudta levenni rólam, míg a kocsma előtt álló kocsihoz botorkált. Nem értettem. Nekem kellene őt megvédenem, kiszabadítanom a ragadozó karmai közül? Nekem?! Hát nem talpraesett, felnőtt férfi már? Talán nem azonos ő azzal a fickóval, aki nemrég még Duncan Grimsay gyámoltalan viselkedésére panaszkodott, arra, hogy milyen gyáva dolog egy férfinak teljesen a nőkre bíznia magát?

Ám nem volt időm ezen tanakodni, mert Audrey Brown kiszúrta, hogy valaki lekötötte védence figyelmét, így rögvest igyekezett azt ismét magára vonni. Érintése, ölelése azonban hatástalan maradt. Dennis néhány másodperc után megelégelte a dolgot és beszólt valamit a hárpiának. Morcosan összevont szemöldökéből és Audrey meghökkent arckifejezéséből arra következtettem, valószínűleg a nem éppen kedvességéről híres énje szólalhatott meg. Elengedte a szőke fúria kezét és tett egy lépést felém. Egyet, nem többet. Mert Mike, aki az autó mellett állt türelmetlenül, odakiáltott neki, s erre mindketten beszálltak a kocsiba. Mike nagy gázzal indított, mintha menekülne.

Teljesen összezavartan szálltam fel a Shillay fedélzetére. Olyannyira nem tudtam, mit is gondoljak, mit kellene egyáltalán gondolnom, hogy egész úton mozdulatlanul álltam a korlátnál, és csak bámultam a tengert. Azazhogy eleinte még a mind kisebbre töpörödő Pire-t, azon mélázva, hogy milyen különös fintora a sorsnak, hogy éppen én hagyom el a szigetet és Dennis marad ott. Pedig tudtommal én vagyok kettőnk közül a Pire-rajongó. Igaz, ez mindössze egyetlen napra szólt, de akkor is.

Mit kellett volna tennem? Tennem kellett volna-e egyáltalán bármit is? Talán oda kellett volna rohannom és kitépnem őt annak a nőnek a karjaiból? Ezt várta volna tőlem? Ezért rimánkodott a tekintetével? És utána mit csináltunk volna? Elrejtőzünk a szigeten, és életünk végéig bujdosunk? Folyton efféle buta kérdések jártak a fejemben.

Amikor aztán Pire végleg eltűnt a láthatárról, lehajtottam a fejem és figyeltem, mint rajzol a tenger sötétkékjére habos, fehér fodrokat a hajó. Mikor Katie mellém lépett, fel sem pillantottam.

- Ugye nem azért meredsz ilyen némán és komoran a vízre, amiért gondolom? – kérdezte nevetve.
- Végül is miért ne? – sóhajtottam és még jobban áthajoltam a korláton.
- Azért, mert nem megoldás – komolyodott el hirtelen Katie. – És mert Dennis Lleyton nem érdemel ennyit.
- Nem ő hívta ide Audrey-t.
- De arról, hogy még mindig itt van, ő tehet.

Egyetértettem. Ha Dennis akarná, elzavarhatná. Még ha ezzel bele is gázolna a lelkivilágába. Az ilyesmi eddig sem okozott neki túl nagy problémát. Na jó, nem akarom őt egy érzéstelen, durva alaknak lefesteni, de hogy nem az a lelkizős-tétovázós fajta, az egyszer biztos.

A komp lassan megérkezett Turner Island-re. A pire-iak kiözönlöttek a hajó gyomrából és megindultak a szélrózsa minden irányába, ki dolgozni, ki pedig ügyeket intézni, ahogyan azt mi is tettük Katie-vel. Néhány óra leforgása alatt megfordultunk ezernyi boltban, a postán, a piacon és még ki tudja hol. Hatalmas csomagokkal felmálházva vonszoltuk magunkat a főutcán, keresve egy kávézót vagy valami hasonlót, aminek a teraszán végre megpihenhetnénk.

Csakhamar ki is szemeltünk magunknak egy kedves kis helyet. Egy kétemeletes, nefelejcskék ablakú, szürke kőház földszintjén kávézót rendeztek be. Előtte jókora dézsákban virágzó növényekkel lekerítettek egy darabot a járdából. Ott vártak bennünket a kis kerek asztalok és a kényelmesnek ígérkező székek. Pontosabban már csak egy bizonyos asztal: a hely nagyon népszerű lehetett, mert minden más asztal foglalt volt. Igyekeztük sietősebbre fogni hát nehézkés lépteinket, hogy odaérhessünk, mielőtt még más is kiszúrja magának az árva asztalkát és lecsap rá. Márpedig alighanem senki emberfiának nem volt nagyobb szüksége egy kellemes kis pihenőre, mint nekünk.

Azonban miközben loholtunk az utcán, elrohanva boltok és kirakatok tucatjai előtt, az egyik üzletből, amelyet már jócskán elhagytunk, kirohant és utánunk szólt valaki. Meghökkenve fordultunk hátra, elképzelni sem tudván ki lehet az.

Egy icipici boltocska ajtajában, néhány lépcsőfok tetején Daisy Brogaig álldogált s mosolyogva integetett felénk. Visszacipeltük hát pakkjainkat és erőtlen önmagunkat hozzá. Két óriási épület közé beszorított, keskeny házacskában kapott helyet az az aprócska bolt, amelynek akkor Daisy a vendége volt. A kirakatra vetve egy kósza pillantást, meglepődtem: a kisebbik Brogaig-lány egy esküvői ruhaszalon ajtajában ácsorgott.

- Te, Daisy, nem a nővéred készül…? – haraptam el a kérdést.
Nem akartam hozzátenni: „vagy már ezt is te intézed helyette?”.

- Jaj, dehogynem – kacagott fel a leányzó. – Neki kell a ruha, nem nekem! Ő is itt van, épp a próbafülkében igyekszik magára ráncigálni egy borzalmas darabot! Az üzletvezető rátukmálta azt a rémséget, mondván ez most a legnagyobb divat. Ő meg nem mert neki ellentmondani, hiába mutogattam a nő háta mögött, hogy fel ne vegye, mert iszonyúan néz ki! „Pezsgőszín, elegáns pezsgőszín” – affektált az a banya, pedig, nekem elhihetitek, sokkal inkább mustársárga az a rongy! De hát úgy kell neki, néma gyereknek anyja se érti a szavát, úgyhogy most húzhatja fel azt a rettenetes göncöt.
- Daisy, kedveském, a nővére szeretné tudni a véleményét erről a mesés darabról – szólt egy mézesmázos hang a helyiség mélyéről.
- Már ott is vagyok, Mrs. Morgan, már repülök is, ne aggódjon – felelte Daisy nem kevésbé émelyítően. Mielőtt azonban eltűnt volna, egy grimasz kíséretében odasúgta nekünk: - szentül meg vagyok róla győződve, hogy Mrs. Morgan valójában nem más, mint maga Morgan Le Fay.

Katie-vel csodálkozva egymásra nevettünk, majd sarkon fordultunk, hogy kiderítsük, elhalászta-e már valaki az orrunk elől azt a jó kis asztalt. Ám alig tettünk egy-két lépést, amikor ismét Daisy csilingelő hangja szólt utánunk:
- Mire vártok, gyertek már be!

Mi mást tehettünk volna, nem utasíthattuk vissza a meghívást és csomagjainkat nagy nehezen átpréselve a szűk ajtón, beléptünk az üzletecskébe. Odabent mindössze fél tucat ruha állt fejetlen-kartalan próbabakára húzva. Mrs. Morgan, aki egy öreg, kopottas fotelben ült az egyik sarokban és egykedvűen szívta cigarettáját, észlelte tekintetünkben a csalódottságot és köszönés helyett sértődötten vetette oda:
- Megnyugodhatnak, nem ez a teljes készlet. A többi az emeleten van. De úgyis mindenki ezekből választ.

Kiábrándulásom leírhatatlan volt. Én mindig is úgy véltem, az esküvő a legszebb nap az ember – na jó, a lány – életében, és emiatt aztán minden csodálatos, ami egy kicsit is kapcsolatban áll vele. Ha másért nem is, hát azért, mert a ravasz kereskedők pontosan tudják, hogy az ember az alkalom különlegessége okán hajlandó a tervezettnél többet költeni. Csakhogy ebben a szalonban az égvilágon semmi nem ösztönözte a betérőt a féktelen vásárlásra. Sőt, szinte már magára az esküvőre sem. A csupasz, az idők során szürkésre piszkolódott falak, a kevés és rozoga bútordarab, a próbafülke számtalanszor foltozott függönye aligha keltett jó benyomást egy házasodni szándékozó feleségjelöltben.

A dohányszagtól bűzlő ruhák meg úgy festettek, mintha már legalább a harmadik generáció koptatná őket. Egyáltalán nem voltak szépek, pedig egy mennyasszonyi ruhának nem elég csupán szépnek lennie, hanem egyenesen csodálatosnak, feledhetetlennek, lenyűgözőnek kell lennie! Ha nekem kellene oltár elé állnom valamelyik efféle förtelemben, hát a legszívesebben elfelejteném azt a napot, nemhogy a legemlékezetesebbnek tartanám!

Mire mi is bejutottunk szatyrainkkal, Annie már visszahúzódott a próbafülkébe és halk szitkozódások között sietett levenni, vagy inkább letépni magáról a húga által alighanem azonnal és könyörtelenül elvetett ruhát. Daisy idegesen téblábolt, szemeit folyton körbeforgatta – valószínűleg már órák óta asszisztált a megfelelő darab kiválasztásához. Hirtelen azonban felcsillant a szeme:
- Tulajdonképpen, ha már itt vagytok, miért is ne adhatnám oda ezeket nektek? – azzal két borítékot húzott elő a táskájából. – A meghívók. Az imént hoztuk el őket, és olyan, de olyan szépségesre sikerültek, hogy nem bírom ki, most rögtön át kell adnom nektek!

A meghívók valóban gyönyörűek lettek. Az elejükön egy kicsiny rajzocska Pire egyik tengerbe nyúló sziklaoromzatát ábrázolta, aminek az aljához hevesen csapódtak a hullámok.

- Itt kérte meg Duncan Annie kezét. Másodszor. Tudjátok, a múltkor – magyarázta Daisy lelkesen.
„Miután Dennis rábeszélte” – egészítettem ki magamban.

- Jól tudom ám, kit hozol magaddal – kacsintott rám a lány. – De azért Dennis Lleyton maga is kap egy külön meghívót, köszönetképpen, amiért megszervezte azt a páratlan találkát Annie-éknek.

„Nos, szüksége is lesz arra a meghívóra, ha el akar jönni, mert az én kísérőm ugyan nem lesz! – gondoltam magamban. – Ha akarnám, sem lehetne… De ti rosszul jártok, mert magával fog hozni egy rettenetes boszorkát is, aki nem a jó értelemben teszi majd felejthetetlenné azt a napot!”



Egy kis érdekesség: a kép szerint Turner Island-et egy Skócia nyugati partján lévő városka, Oban "játssza" ;)

41. fejezet

Végre sikerült hoznom a folytatást! Jó hosszú lett, igaz? :)
Viszont technikai okokból sajnos a hozzá illő zenét még mindig nem sikerült feltennem, de keressetek rá a dalra (infó oldalt), szerintem érdemes! ;)

Amint látjátok, renováláson esett át az oldal! Az új külsőt Ritától kaptuk, igazán szép lett, ugye? Köszönöm, Rita!



Körülöttünk a sötétben mindenféle építmények, díszletek árnyai látszottak. Emitt egy évezredekkel ezelőtti falurészlet, fából készült házakkal, istállókkal és – bitófával. Amott kőből – vagy legalábbis úgy tűnt, hogy abból – épített, az előbbieknél valamivel nagyobb lakhelyek és középen egy piactér tucatnyi bódéval – talán egy városka lehetett. Az egész azonban leginkább úgy festett, mint egy kísértetváros.

- Hátborzongató – suttogta Katie. – Olyan, mintha valami kegyetlen horda az imént hurcolta volna el az itt élőket.

Igaza volt: mind a falu, mind pedig a város úgy nézett ki, mintha lakói sietve, valószínűleg nem önként hagyták volna el a helyet. Az ajtók és ablakok tárva-nyitva, helyenként tűz nyomát lehetett látni. Mindenfelé különböző elhajigált tárgyak hevertek: edények, ruhadarabok, szerszámok, tányérok, fegyverek, ételmaradékok, törött korsók, kisebb bútordarabok. A holdfény hol egy vízzel telt vödrön, hol egy meghasadt tükrön, hol meg egy fényes ezüsttálcán csillant meg.

- Semmi különös, csak a lakosságot elhurcolták rabszolgának büntetésképpen, amiért rejtegették Sir Coll-t, vagyis engem – magyarázta zavartalanul Dennis, miközben az egyik melléképület, talán istálló ajtajának kinyitásával foglalatoskodott. – Megvan – kiáltotta, amikor végre sikerült valahogy leszednie – vagy feltörnie? – a lakatot és szélesre tárta az ajtószárnyakat.

Odabentről nem sok jót ígérő horkantás hallatszott.

- Mi az? Mi van ott? – kérdezgettük Katie-vel, és igyekeztünk óvatosságból nem túlságosan közel menni.

- Ezt nem gondolhatod komolyan – nevetett George, aki alighanem már pontosan tudta, mit forgat a fejében Dennis.

Ő pedig fülig érő szájjal bólogatott, majd eltűnt a pajta sötétjében. Végtelennek tűnő percekig várakoztunk, mire ismét megjelent. Kantárszáron vezetett két felnyergelt lovat. A nagyobbikkal, egy gyönyörű csokoládébarna hátassal George-hoz lépett, aki azon nyomban fel is ugrott a nyeregbe. A másikat, egy világosabb, meseszép sörényű mént, Katie-nek ajánlotta fel, aki – nagy megdöbbenésemre – egy pillanatig sem habozott, nem kérdezte, kié ez a ló, el szabad-e hozni egyáltalán, hanem rögvest felült rá, és George után vágtázott vele.

Amikor Dennis visszaindult az istálló felé, utána kiáltottam:
- Ne is fáradj, én még sohasem ültem lovon, és nem áll szándékomban éppen ezen a sötét éjszakán kipróbálni!

- Városi lány – legyintett Dennis, hátra sem pillantva és csak azért is eltűnt az épület homályában.

Csupán egyetlen lóval tért vissza: egy szépséges, ébenfekete, erőtől duzzadó paripával, amelyhez foghatót még sosem láttam. Fényes szőrén táncot járt egy vidám holdsugár.

„Remek, tehát én itt maradok egyedül. Menjetek csak, szórakozzatok jól, én majd szépen megvárlak titeket itt” – gondoltam magamban, mialatt Dennis felpattant a ló hátára. Az, amint megérezte magán a lovast, hátsó két lábára ágaskodott, a mellső kettővel pedig úgy rúgkapált, mintha egy láthatatlan ellenfelet szándékozott volna leütni. Dennis azonban súgott néhány szót neki, s a paripa, miután párszor idegesen megfordult a tengelye körül, végre nyugodtan megállt.

- Haragszik, amiért fel mertem ébreszteni – magyarázta Dennis.

Azután felém léptetett és a kezét nyújtotta:
- Na gyere!
- Nincs az az isten, hogy én erre a vadállatra felüljek! – dohogtam hátrálva.

Dennis megtorpant, megvonta a vállát, majd sebesen megindult felém a lóval és fogalmam sincs, hogy csinálta, de egy jól irányzott mozdulattal határozottan felrántott maga elé a nyeregbe. A ló duzzogva kapta fel fejét megnövekedett terhére panaszkodva. Dennis azonban biztosan tartotta a kantárt, s szerencsére a karjai között rettegve ficánkoló személyemet is.

- Nyugi – mormogta fogai között, s nem voltam biztos benne, hogy melyikünknek is szólt.

Végül is a paripa megbékélni látszott mind kései zaklatásával, mind pedig két utasával és álmosan a tengerpart felé poroszkált.

- A neve Camulos – mondta Dennis a lóra pillantva.
- Mint a hadisten? – kérdeztem.
- Pontosan. Együtt dolgozunk a forgatáson. Fantasztikus egy állat! Arra gondoltam, megveszem, ha befejeztük itt a munkát. Talán önzés, de nem akarom, hogy más lova legyen. Nagyon jól megértjük egymást – azzal egyik kezével elengedte a kantárt és végigsimított a hátason.

Riadtan igyekeztem megkapaszkodni a másik karjában. Dennis elnevette magát ijedtségemen, majd nagy kegyesen ismét mindkét kezével megfogta a kantárt.

- És mi lesz, ha holnap kiderül, hogy csak úgy, se szó, se beszéd, elkötöttél három lovat? – kérdeztem.
- A lovak nem tudnak beszélni – felelte szinte szótagolva, mintha egy kétévesnek magyarázná.

Kiértünk a partra. Ekkorra már teljes szépségében beállt az erre a vidékre jellemző rövid éjszaka. A hold hatalmas ezüsttányérként ragyogott az égbolt közepén, körülötte a csillagok fénylettek, mint udvarhölgyek a királynő körül. A holdfény hófehéren csillogva, hívogató, a végtelenbe vezető hidat rajzolt a lágyan ringatózó, fekete hullámokra. Lassan lépdeltünk a puha homokban. Camulos időről időre fáradtan beszédelgett a tengerbe, ám amint víz érte a lábait, mérgesen csörtetett ki ismét a partra.

Az állandó rettegésemtől eltekintve, mely szerint a következő pillanatban egészen bizonyos, hogy nyakamat szegve a földre zuhanok, s a ló azon nyomban halálra tapos, igazán feledhetetlen volt az éjszaka. Hiszen úgy érezhettem magam, mint egy hercegnő a mesében, akit éppen most mentett ki a gonosz sárkány, boszorka, vagy tudom is én minek a karmai közül a hős lovag, aki ugyan nem fehér, hanem hollófekete lován, de hazaviszi a kastélyába, hogy aztán feleségül vegye és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Igen, pontosan ilyen mesébe illő volt az a szótlan, emlékezetes éj.

A kelő nap figyelmeztetett bennünket: ideje visszatérni. Mikor megérkeztünk az istállóhoz, Katie és George már vártak bennünket. Visszavezettük a lovakat a helyükre, számtalanszor bocsánatot kérve tőlük, amiért nem hagytuk nekik kipihenni a kemény munka fáradalmait, pedig már nyakukon a következő nap. E kései – azaz inkább már korai – óra volt az oka annak is, hogy amikor a legelőkön és szántóföldeken keresztül visszakecmeregtünk az útra, már nem kértük a fiúkat, hogy ígéretükhöz híven kísérjenek el minket a házunkig. Végül Katie-vel egymásba kapaszkodva, vagy inkább egymást támogatva, óriási ásítozások közepette, immár világosban hazaérkeztünk.

***

A jeges tengerben való úszkálás és a holdfényes lovaglás után szilárd meggyőződésem volt, hogy boldogságomat és elégedettségemet már nem lehet tovább fokozni. És mit ne mondjak, igazam lett. Valóban nem lehetett már ezt fokozni. Vagyis innen már csak lefelé vezethetett az út.

Ezen a bizonyos lejtőn néhány nappal ezelőtt indultunk meg. Ekkor történt, hogy szokásomhoz híven, szürkületkor lelátogattam a pub-ba, hogy az estét Dennis-szel töltsem. Valamilyen megmagyarázhatatlan megérzés azt sugallta, hogy jobb, ha előbb bekukkantok az ablakon, mielőtt belépek a fogadóba. Így is tettem, s óvatosan odafurakodtam az óriási farakás és a kerti szerszámok közé, majd belestem az aprócska ablakon, amelyen át kényelmesen beláthattam a kocsma egész helyiségét.

Dennis a szokásos asztalánál ücsörgött egy korsó sör és az ügynöke társaságában. Semmi meglepő nem volt ebben. Már épp megkönnyebbülve hessegettem volna el magamtól a baljós előérzetet, amikor is egyszeriben észrevettem, hogy kettejük mellett a sarokban egy harmadik alak is ül. Egy nő. Továbbmegyek: Audrey Brown. Dennis állítólagos-valóságos barátnője. Ott gubbasztott a maga teljes lenszőke valójában.

Hármuk társasága nagyobbrészt lehangoltnak tűnt. Egyikük sem szólalt meg, és szemmel láthatóan kínosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se pillantsanak a másik szemébe.

Mike is mereven bámulta a falat, azonban az ő arcán nyugalom terült szét. Átfutott a fejemen, hogy én ilyennek sosem láttam ez idáig. Épp ellenkezőleg, ha engem meglátott, hirtelen ideges és ingerült lett. Most viszont kifejezetten derűsnek látszott, és ezt minden bizonnyal nem az a kopottas tájkép váltotta ki belőle, amelyre a tekintetét szegezte.

Dennis, aki vele szemben ült, homlokegyenest más képet mutatott: ő kimondottan nyugtalan volt, mint aki nem bír megülni a fenekén. Pillantása ide-oda cikázott a pub legkülönbözőbb, legtávolabbi pontjai között. Két másodpercenként helyzetet váltott, hol az egyik lábát tette keresztbe a másik felett, hol megcserélte őket, hol meg úgy nyújtózott el, mintha legalább ötször annyi hely állt volna rendelkezésére, mint valójában. Valószínűleg igencsak feszélyezte az a szituáció, amibe került, bármi legyen is az.

És hogy milyen volt Audrey Brown? Nos, ő szakasztott olyan, mint ahogyan a magazinok lefestik. Tudvalevő, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, minden nap kizárólag fekete és fehér ruhát vesz fel, néha talán szürkét is. Ezen az estén is fekete nadrágot viselt fehér pulóverrel, széke háttámláján hanyagul odavetett világos kabátka lógott. Hatalmas, sötét napszemüvegét a feje tetejére tolta. Szőke, egyenes haja fáradtan hullott a vállára. Nem túl határozott vonásainak, apró, mélyen ülő szemeinek és vékony ajkainak köszönhetően nem kifejezetten gyönyörű arcán természetesen tökéletes smink díszlett.

Tekintete folyton körbejárt a helyiségben, s mindig másra nézett, egyvalami viszont végig egyforma maradt: ugyanazzal a fintorgó megvetéssel méregetett mindent és mindenkit. Feltehetően a nagyságos hercegkisasszonynak igencsak nehezére esett leereszkednie ebbe a pórias, züllött világba – valószínűleg nem is önként tette ezt.

Percekig álldogáltam az ablaknál, alaposan megfigyelhettem hát a jelenetet. Arra azonban sehogyan sem bírtam rájönni, honnan az ördögből pottyant ide ilyen váratlanul ez a nő?

Azt bezzeg már jóval könnyebben el tudtam dönteni, hogy bemenjek-e. Nem. Semmi keresnivalóm ott. Mit mondjak? Alighanem Audrey keresztbe lenyelne, mielőtt egyáltalán megszólalhatnék. Sarkon fordultam és indulni készültem.

Hogy finoman fogalmazzak, nagyon csalódott voltam. Mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Mintha résnyire tárták volna előttem a mennyek kapuját, megengedték volna, hogy kedvemre kinézelődjem magam, ám mielőtt beléphettem volna, rám csapták az ajtót.

De nem. Biztosan maga Dennis hívta ide, mert beszélni akar vele. Nyilvánvalóan rólunk, kettőnkről. Elmeséli neki szépen, hogy mi minden történt az elmúlt hetekben, és szépen, finoman – na jó, talán nem annyira finoman, elvégre mégiscsak Dennis-ről van szó – kiteszi a szűrét. Szakít vele. Kétségtelenül nem telefonon akarta ezt közölni vele. Az azért durva lett volna. Ezért hát idehívta, mert ő most nem mehet el innen a forgatás miatt.

Tehát szakítanak. Végre vége az örökös bizonytalanságnak, Dennis hivatalosan is szabaddá válik. És persze azzal a lendülettel ismét foglalt is lesz. Ezért hát jobbnak láttam nem közbeavatkozni, nem megzavarni a dolgot. Dennis-nek persze kisebb gondja is nagyobb lehetett annál, hogy amiatt aggódjon, nem jövök, ahogyan még a legutóbb megígértem. „Észre sem fogja venni, épp eléggé lefoglalja ez a kis kellemetlenség” – gondoltam.

Miután ilyen jól megmagyaráztam magamnak a helyzetet és nekivágtam az útnak, egyszer csak a szokásos nyúzott hanggal nyílt a pub ajtaja és pár férfi alakja rajzolódott ki a kiáramló világosságban. Néhány lépés után megálltak és rágyújtottak. Egyikük aztán kivált a társaságból és hozzám lépett. Csak amikor egészen közel ért, és az ablakból kiszűrődő fény rávetődött az arcára, ismertem fel: George volt az.

- Nahát, neked nem odabenn kellene lenned Dennis-szel? – kérdezte köszönés helyett.
- És neked nem odafenn kellene lenned Katie-vel? – mutattam a házunkra a távolban.
- Úgy terveztem, csak később megyek.
- Én meg úgy, hogy bemegyek, de úgy látom, most talán csak zavarnék – vontam meg a vállam.
- Szóval akkor hazafelé tartasz? – fújta ki a füstöt George.

Bólintottam. Erre ő odakiáltott a többieknek, hogy mennie kell, majd kijelentette:
- Veled tartok – azzal a földre dobta cigijét, és gondosan eltaposta a cipőtalpával.

Azon tanakodtam, hogy miként hozzam szóba a nem várt fordulatot, amit az imént volt szerencsém megtapasztalni, ugyanis reméltem, George talán választ adhat néhány kérdésemre. Hál’ Istennek azonban nem kellett sokáig törnöm ezen a fejem, mert a mellettem ballagó fickó maga hozta fel a dolgot:
- Gondolom, meglepődtél Audrey érkezésén. Hát mi is. Mindannyian.

„Úgy érted, Dennis is? Akkor nem is ő hívta ide?” – akartam nekiszegezni a kérdést, de nem mertem.

- Igen, magam is csodálkoztam rajta – feleltem halkan.
- A délutáni komppal jött.

„Na, ne mondd! – fortyogtam magamban. – Feltételeztem, hogy nem napokkal ezelőtt érkezett és azóta Dennis szekrényében rejtőzködött.”

- Nem tudod véletlenül milyen sütit sütött ma Katie? Azt ígérte, almás lepényt, de remélem, inkább azt a finom áfonyásat, azt jobban szeretem.

Ennyi telt hát mindössze George-tól. Az út hátralévő részén már csak süteményekről, tortákról és lepényekről lehetett vele beszélgetni. Vagyis közel sem bizonyult olyan jó informátornak, mint ahogyan reméltem.

Hazaérve azonnal lefeküdtem aludni, mert bár még gyerek volt az idő, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzam a fejemben egymást kergető gondolatok tébolyult csapongását.

Ezek a bizonyos kerge feltételezések és hipotézisek hajnalra már egyáltalán nem hagytak nekem nyugtot, még a jótékony álomból is kikergettek. Így hát lekászálódtam a szobámból, ki az ajtón, egyenesen a kedvenc kőfalamhoz. Felkucorodtam rá, és összébb húztam magamon az imént sebtében felkapott kardigánt. Talán még sosem üldögéltem itt ilyen korán. A szokásos ködfelhő szinte még az egész szigetet beborította puha takaróként, mintha az emberek és állatok álmát vigyázná szelíden. Nem sokat nézelődhettem tehát, épp csak a kert végéig, a kapuig láttam el. Az útnak meg a szemközti házaknak már csak a körvonalait bírtam kivenni, azokat is csupán jókora erőlködés árán. Nem is tudtam, áldjam-e a homályt, amiért nem engedi, hogy a csodás táj elvonja figyelmemet a problémáimról, s kénytelen legyek végre átgondolni a dolgokat, vagy éppenséggel átkozzam, amiért nem tereli el féltőn gondolataimat a felbukkant veszélyről.

- Csakhogy látlak! – hallottam egyszeriben kiáltást a hátam mögül.

Hátrafordultam. Dennis állt ott.

- Nem tudtam aludni – dünnyögtem.
- Én sem – rázta meg a fejét. – Miért nem jöttél tegnap? Halálra izgultam magam miattad! Már azt hittem valami baj történt. Lezuhantál az egyik szikláról, belefulladtál a tengerbe, vagy mit tudom én. Odaszólhattál volna a fogadóba. Egész este az ajtót lestem. Talán rosszul érezted magad? Beteg vagy? – méregetett aggódó tekintettel, valami betegségre utaló jel után kutatva.
- Nem. Ott voltam. Csak úgy gondoltam, felesleges lennék.
- Audrey miatt? – sóhajtott. – Na igen. Tud meglepetést okozni ez a nő, az egyszer biztos.
- Szóval te nem tudtál róla, hogy idejön?
- Nem. Én nem. És senki más sem. Mike hívta.
- Mike?! Már minek hívta volna ide éppen ő?
- Hát nem nyilvánvaló? – nevetett rám Dennis, azzal felmászott mellém a falra. – Hetek óta azon idegesíti magát, hogy a szeme előtt fordul komolyra kettőnk ügye. Eleinte nem foglalkozott vele különösebben, azt hitte, csak egy futó kaland az egész, ha majd elmegyek innen, elfelejtelek. De miután mi egyre több időt töltöttünk együtt, és én még el is meséltem neki, hogy te milyen csodálatos egy lány vagy, megijedt. Szerintem leginkább attól, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Úgyhogy fogta magát és idehívta Audrey-t, hogy keresztbe tegyen nekünk, és engem rávegyen arra, maradjak inkább vele.

Ez volt tehát a második fázis, miután az első, a Sean Hobbes fedőnevű, csődöt mondott.

- Azt azért nem értem, neki miért nem mindegy, hogy te kivel jársz. Ez csak a te dolgod, nem tartozik rá. Ő csak az ügynököd.
- Igen, igazad van. De ő már csak ilyen. Tudod, Audrey-t már jól ismeri. Tudja kezelni a szeszélyeit. És ideálisnak tartja, mert egész csinos és jól forog a társaságban.
- Én viszont nem – biggyesztettem le az ajkaimat.
- Édes Flora, ha neked tényleg az a célod, hogy olyan legyél, mint Audrey, akkor igazán nagyot kell ám csalódnom benned – nevetett Dennis.
- Te mégis vele vagy – feleltem komoran.

Dennis felsóhajtott.
- Azt hiszem, én valójában sosem voltam vele igazán – majd felém fordult és rám kacsintott: - veled viszont annál inkább.

40. fejezet

Meghoztam a következő részt, s annyit elárulok: úgy olvassátok, hogy sokáig ez lesz az utolsó "rózsaszín" fejezet ;)
Újdonságként oldalt találtok egy picike részletet a következő epizódból!




Dennis a tenger felé pillantva igyekezett kitérni előlem. Azonban én nem hagytam annyiban a dolgot. Kezemet az állára téve arcát finoman magam felé fordítottam és kérdő tekintetet vetettem rá.
- Jó, bevallom, én voltam! – kiáltott fel megadóan. – Tudom, nem kellene beleavatkoznom idegenek életébe, de egyszerűen már nem bírtam nézni, mit összeszerencsétlenkedik az a fiú! Komolyan mondom, szégyent hoz ránk, férfiakra! Azt hiszi, a szájába repül majd a sült galamb, s ehhez neki semmit sem kell tennie. De végül is megértem. Eddig mindent a nők intéztek helyette. Főleg Daisy meg Annie. Kétségtelenül kényelmes lehetett hagyni, hogy mások döntsenek élete legfontosabb és legnehezebb kérdéseiben, de hogy ez nem vall férfira, az egyszer biztos!

- Szóval Duncan pipogya viselkedése bántotta a férfiúi büszkeségedet és ezért akcióba léptél? – nevettem. – Meg kell mondjam, ilyesfajta indítékra nem számítottam!

- Nagyon elszúrtam? – szegte le a fejét Dennis, mint egy rajtakapott és büntetésre váró kisfiú.

- Hogy elszúrtad-e? – kacagtam. – Dehogy, épp ellenkezőleg! Akármit is mondtál Duncan-nek, hatásos volt. Hamarosan megtartják az esküvőt és mindenki nagyon boldog. Kivéve persze Mr. és Mrs. Brogaig-et, de ez egyáltalán nem a te hibád.

Vidáman sétáltunk tovább, s egyre jobban látszódtak kis házunk fényei. Felettünk ragyogtak a csillagok, tündöklésüket visszatükrözte a sötét víz, s így a kettő, az égbolt és a tenger szakasztott ugyanolyannak látszottak. Úgy tűnt, mintha két ég, két világ között lépdelnénk, mintha Beltain ünnepe, lenne, amikor a legvékonyabb a világokat elválasztó határ.

- Szóval te tényleg felkerested Duncan Grimsay-t? – kuncogtam, még mindig a hallottakat emésztve.

- Hát igen, még mielőtt iderepítettük volna Annie-t, útba ejtettem reggeli kocogásom közben a kikötőt. Gondoltam, az a nem mindennapi randevú jó alkalom lenne a továbblépésre… Bár normális esetben már a lánykérés is az, ugye? Nem szokás azután tényleg házasodni? Vagy rosszul tudom? Mindegy, szóval kimentem a kikötőbe. Te, hogy ott milyen büdös van! Azt reméltem, a sós tengeri levegő majd elnyomja a szagot, de nem… Nem is értem, hogy bírják azok a nyomorult emberek az egész életüket abban a bűzben eltölteni… Én a magam részéről mindenesetre azonnal kidobtam minden ruhámat, amit ott viseltem…

***

Végre elérkezett az az este, amikor a Nyári Vásáron szerzett bevételünket elmulathattuk. Szinte mindent megrendeltünk a pub rövidke étlapjáról, csak hogy elverjük a teljes összeget. Hamarosan hegyekben állt az asztalunkon a sok finom étek, természetesen némi kellemes itókával kiegészülve. A lakoma persze jó sokáig tartott, s hamarosan már csak mi voltunk az egyedüli vendégek a fogadóban.

Mikor már teli hassal üldögéltünk és csak szuszogni tudtunk, mert több falatot egyszerűen nem bírtunk volna lenyomni a torkunkon, Dennis előállt egy különös ötlettel:
- Legyen ez az őszinteség éjszakája – javasolta. – Bárki kérdezhet bárkitől, s a megszólítottnak csakis az igazat szabad válaszolnia.

- Hát ez meg honnan jutott eszedbe? – hökkent meg Katie.

Dennis csupán megvonta a vállát felelet helyett.

- Hé, ha ez az őszinteség éjszakája, akkor muszáj válaszolnod! – mutatott rá George.
- Ez azt jelenti, hogy benne vagytok? – vigyorgott Dennis. – Nos, a feleletemben nincsen semmi különös: vagy ezer évvel ezelőtt, amikor még az egyetemen tengettem a napjaimat, unalmas estéinken ilyesmivel szórakoztunk a haverokkal. Igaz, mi úgy játszottuk, hogy ha valaki nem akart válaszolni, hát nem kellett, viszont akkor innia kellett egyet.
- Bob mindjárt zár – vetettem közbe. – Szóval szerintem legfeljebb csak az őszinteség percét adhatjuk elő. Mindenki feltehet egy kérdést egyvalakinek, rendben? És muszáj válaszolni, nem lehet egy whiskyvel megúszni!

A többiek beleegyezően bólogattak.

- Rendben, én kezdem – jelentette ki George határozattan, majd egyenesen a szemembe nézett. – Flora, honnan az ördögből találtad ki, hogy éppen erre a szigetre jössz vakációzni évekkel ezelőtt?

Ebben a szent pillanatban már meg is bántam, hogy az imént pont én fektettem le a játékszabályokat. Ha nem tettem volna azt az utolsó kitételt, most foghatnám a poharamat és felhajthatnék egy italt. Jobban járnék. Bár akkor meg valószínűleg éppen azzal kelteném fel a nagy érdeklődést a téma iránt, hogy megtagadom a választ. Essünk hát túl rajta, vessünk véget a titkolózásnak egyszer s mindenkorra!

- Nos… hát az úgy volt… hogy én... na jó, nem húzom tovább. A filmetek miatt jöttem. A Loch Fionn lovagjai, tudjátok. Láttam a moziban, és nagyon megtetszett a helyszín. Gondoltam, ezt meg kell néznem magamnak közelebbről is.

- A teljes őszinteség perce, ugye? – suttogta Katie.

Nem tudom, a fiúk meghallhatták-e egyáltalán a megjegyzését, mindenesetre úgy pislogtak rám, mintha várnák a folytatást.

- Rendben, rendben – adtam meg magam. – Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy az is motivált az ideutazásomban, hogy te voltál annak a filmnek a főszereplője, Dennis – pillantottam az igencsak meglepettnek látszó srácra, majd lehunyt szemmel elhadartam azt, amiről naivan oly sokáig reméltem, sosem fog kiderülni. – Kimondom kerekperec: a rajongód voltam.

Dermedt csend állt be a fogadóban. Nem mertem kinyitni a szemem, nem akartam látni a reakcióját. Sokkal inkább szerettem volna elrohanni és örökre eltűnni a szigetről. Még egy ilyen a megalázó helyzetet!

Végre megszólalt, és persze egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam.

- Voltál? Mi az, hogy csak voltál? – kapkodott levegő után.

Egy darabig értetlenül néztem rá, hiszen kiválóan hozta a csalódott, döbbent arcot. Hiába, ha egyszer színész, nem igaz? De ha már játszunk...

- Bocsánat, én azt hittem, annál egy picivel már több vagyok – fordultam el tőle, tettetve a sértődöttet.
- Ó, hát persze, persze, hogy több vagy – felelte egy elegáns kézcsók kíséretében. Majd huncutul vigyorogva hozzátette: - És mondd, ott lóg a poszterem az ágyad felett?

Durcásan rántottam vissza kezemet ujjai szorításából.

- Jól van, na, kérlek, ne haragudj, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki – nevetett. – Hé, ne duzzogj már!
- Csak akkor, ha megígéred, soha többet nem ejtünk erről egyetlen árva szót sem!
- Megígérem – tette kezét a szívére Dennis.
- Folytassuk hát – néztem bosszúra szomjazva a velem szemben ülő George szemébe. – Komolyan gondolod, hogy Pire-on maradsz, ha vége a nyárnak?

A kérdezett elnevette magát:
- Csak ennyi? Tényleg nincs semmi más a tarsolyodban, amivel meg tudnál szorongatni? Ennek örülök. Erre a kérdésre nem tudok mást felelni, mint amit eddig is: igen, komolyan gondolom. Nem ígértem örök hűséget Katie-nek, mert ahhoz még nem töltöttünk együtt elég időt. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. De most jól érezzük magunkat így, együtt, úgyhogy maradok. És természetesen sosem felejtem el, hogy ebben mennyit köszönhetek nektek – kacsintott rám és Dennis-re.

Katie elégedetten mosolygott, szemében láttam, hogy ő semmi meglepőt nem talált a válaszban, éppen erre számított.

- Ki a következő? – kérdezte Dennis. – Már csak mi maradtunk, Katie. Hölgyeké az elsőbbség.
- Lemondok róla, kérdezz bátran – felelte barátnőm, nagyot kortyolva italából. Talán abból remélt erőt meríteni.
- Ám legyen. Íme a kérdésem: még mindig azt hiszed, nem vagyok elég jó Flora-nak?

Katie-vel mindketten összerezzentünk. Barátnőm szigorú pillantást küldött felém, én pedig a szememmel igyekeztem üzenni: én aztán nem beszéltem vele erről soha, tényleg, hidd el!

- Nem Flora mondta – szólt Dennis, észlelve kétségbeesésemet. – Ő nem említett semmit, ám nem volt nehéz kitalálni. Tulajdonképpen igazad volt, Katie. Tisztában vagyok vele, milyen borzasztó fickó vagyok. Az anyák fejvesztve menekítik előlem a lányaikat. De szerinted még mindig ilyen lennék?

- Őszintén? Szeretném hinni, hogy nem. Flora valósággal sugárzik a boldogságtól, mióta ismer téged. Ennek természetesen nagyon örülök. Ha ő boldog, én is az vagyok. És persze azt is tudom, hogy korábban én sem ismertelek, tehát valójában nem tudom, mihez is kellene viszonyítanom. De ha a fele is igaz annak, amit összeirkáltak rólad, akkor igen, alaposan megváltoztál. Csak tudod, én nem vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy az emberek képesek-e változni egyáltalán.

- Jogos – bólintott Dennis. – Jól tudom, hogy a te véleményed milyen fontos Flora-nak, úgyhogy azon leszek, hogy bebizonyítsam, én már tényleg nem az a férfi vagyok, aki nemrég erre a szigetre megérkezett.

- Én pedig nem az a fajta ember vagyok, aki ne látná be, ha nincs igaza. Nem kőbe vésett szó a véleményem, megváltoztatom, ha úgy látom, már nem helytálló… De most következzék az én kérdésem. És kérlek, válaszolj rá olyan őszintén, ahogyan csak tudsz. Valóban annyira szereted Flora-t, ahogyan állítod, és komolyan gondolod a kapcsolatodat vele?

Sosem lehetek eléggé hálás Katie-nek, amiért megkérdezte azt, amit én magam valószínűleg sosem mertem volna. Mindannyian kíváncsian tapadtunk Dennis-re. Ő azonban cseppet sem jött zavarba.

- Ez nem is egy kérdés volt, hanem mindjárt kettő – vigyorgott. – De rendben, felelek mindkettőre, mert igen egyszerűek. A válaszom tehát mindkét esetben: igen. Ahogyan azt már Flora-nak mondtam, – bár ő bizonyára azt hiszi, nem is emlékszem rá, hiszen ittam egy keveset előtte –, s azóta nyilván már te is tudsz róla, úgy szeretem őt, mint még soha senkit. Örök hálával tartozom neki, mert általa egy olyan oldalamat ismertem meg, amiről mindezidáig nem is tudtam, hogy létezik. És valóban komolyan gondolom kettőnk kapcsolatát. Csak még nem tudom, hogyan lesz ez kivitelezhető, hogyan fogjuk összeegyeztetni az életvitelünket. Túl sok a bizonytalan részlet. De biztos vagyok benne, hogy megoldjuk.

Mindezt már inkább nekem, semmint Katie-nek mondta, mintha sejtette volna, hogy barátnőm szívességet téve nekem, pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amelyek az én éjszakáimat tették álmatlanná. Megfogta a kezemet, s közben szemében ott bujkált a kérdés: „hát kételkedtél bennem valaha is?”

Az őszinteség éjszakájának végül valóban Bob vetett véget. Megállt asztalunknál és tapintatosan csupán egy halk köhintéssel jelezte: ideje mennünk. Engedelmesen fizettünk hát és szedelőzködtünk.

Kiléptünk a pub elé, a hűvös éjszakába. A fiúk felajánlották, hogy hazakísérnek bennünket, amit mi örömest el is fogadtunk, remélve, hogy így valamelyest meghosszabbíthatjuk remek esténket. Már sétálgattunk egy ideje, amikor is Dennis hirtelen felkiáltott:

- Tudom, mivel tehetnénk még nagyszerűbbé ezt a mai napot!

Választ sem várva letért az útról és nekivágott egy elhagyatott legelőnek. Tanácstalanul néztünk egymásra, majd egy „végül is, miért ne?”-vállrándítást követően követtük. A mező után egy szántóföld következett, majd egy újabb rét. Természetesen egyszer sem érintettünk semmilyen ösvényt, toronyirányt haladtunk, bár sokáig fogalmam sem volt, merre.

Egy domb mögött aztán megpillantottuk utunk célját: Dennis diadalmasan állt meg egy csomó, sebtében felhúzott, fura épület előtt – ott voltunk, ahova annyira vágytam régebben: a forgatás helyszínén.

39. fejezet

Meghökkent barátnőm kezébe nyomtam a telefont, és visszatértem Daisy mellé. A kisebbik Brogaig-lány fóliával borított hajzata alól cinkosan mosolygott rám. Egy másodpercig azt hittem, pontosan tudja, miről is van szó, hogy ki és miért telefonált az imént. Ám szavai rögvest eloszlatták aggodalmamat:

- Jaj, Flora, kérlek, köszönd meg a nevemben Mr. Lleyton-nak a múltkori szívességet – ragadta meg a karomat. – Annie rettenetesen boldog, hogy találkozhattak Duncan-nel. A szüleim el sem tudják képzelni, mitől olyan, hogy madarat lehetne vele fogatni. Egész álló nap csak vigyorog, mindene apróságon nevet. Csodálatos!

- Nos, Daisy, örülök, hogy ilyen jól sült el a dolog. Csak aztán nehogy kitudódjon. Bár azt hiszem, Dennis-t nem különösebben zavarná, ha a szüleid meggyűlölnék…
- Annyit mondhatok, hogy a pire-iak szemében máris nagyot nőtt a segítsége miatt – mondta, majd elgondolkodva hozzátette: - Legalábbis valamivel kevésbé utálják.

Talán Dennis-nek mégiscsak igaza volt, amikor a múltkor azt mondta, a szigetlakók előítéleteit nehéz leküzdeni. Én meg vitatkoztam vele, hogy „de hát a helyieknek nincsenek is előítéleteik!”

De vannak. Dennis-ről negatívak, rólam pedig pozitívak. Ő bármit tesz vagy mond, mindig beképzelt, pökhendi marad, amilyen valószínűleg évekkel ezelőtt is lehetett, amikor először járt itt. És amilyen még nem olyan régen is volt.

Én viszont, bármit teszek vagy mondok, mindig is az a kedves, ártatlan, bájos kislány leszek, akinek ők látnak. Sebaj. Amennyi szeretet és törődés jár ezzel a naiva-szereppel, igazán nem panaszkodhatok.

- És a kellemes időtöltésen túl lett valami más eredménye is a nővéred kis kiruccanásának? – kérdeztem. Daisy értetlen arckifejezése láttán folytattam: - Úgy értem, van valami előrelépés a lánykérés, azaz az esküvő felé?
- Ó, igen – derült fel Daisy hirtelen. – Duncan rendkívül eltökélt, fogalmam sincs, mi lelte. Mintha valaki a lelkére beszélt volna. Igencsak sürgeti az esküvőt, még a nyáron meg akarja tartani. Itt a szigeten, és egyáltalán nem titokban. Nem érdekli, mit gondolnak a szüleim. „Legfeljebb nem jönnek el, amit irtóra meg fognak bánni, mert nagy buli lesz ám!” – jelentette ki Annie-nek. El tudod te ezt hinni? Duncan Grimsay, ez a tutyimutyi, gyámoltalan alak ilyet mondott!
- És mit szólt mindehhez a nővéred? Benne van? – firtattam.
- Hát, eleinte próbálta csitítgatni Duncan-t, tudod, ő nem akar állóháborút a családban. De aztán a lelkesedése átragadt rá is, úgyhogy minden bizonnyal ebben a pillanatban is éppen esküvői magazinokat lapozgat az irodájában – kuncogott Daisy.
- Talán igazuk van. Meglehet, hogy Mr. és Mrs. Brogaig meglágyulnak, ha valóban sor kerül az esküvőre. Akkor majd megláthatják, mennyire komolyak Annie és Duncan szándékai. És különben is, kétlem, hogy kihagynák a saját lányuk esküvőjét. Nem ronthatják el Annie életének legszebb napját – mondtam és az előttünk lévő kis asztalon üldögélő teáskanna felé nyúltam, hogy feltöltsem vendégünk időközben kiürült csészéjét.

Daisy egyetértően bólogatott.

- Remélem, hamarosan minden rendbe jön.
- Mondd csak, Daisy – szegeztem neki a kérdést váratlanul. – Ki is beszélte rá Duncan-t erre a határozott viselkedésre?
- Fogalmam sincs – rázta meg fejét a lány. – Pedig nagyon szeretném tudni, hogy megköszönhessem neki. Nélküle még mindig egy helyben toporognánk. Talán Mrs. Borgh volt az. Vagy Bob Brenish, esetleg Mr. MacBrayne…? Nem is tudom.

Halvány sejtés futott át az agyamon. Ám nem volt elég ideje, hogy izmos gondolattá, mi több kifejlett feltételezéssé alakuljon át, mert Katie visszatért.

- Na, meggyőzted? – súgtam.
- Ilyet többé ne csinálj! – sziszegte.
- Jó-jó, de meggyőzted?
- A te barátod, nem az enyém, miért nekem kellett vele beszélnem?
- Mert nekem nem hitt – vontam meg a vállam. – De ugye sikerült?
- Igen, sikerült – könyörült meg rajtam végre Katie. – Ám akkor sem foghatom fel ésszel, milyen barátság az, amelyben az egyik fél nem hisz a másiknak. És miért nekem kellett ezt megoldanom?
- Mert te kívülálló vagy. Elfogulatlan. Ráadásul kezdettől fogva ellenszenves volt neked Dennis. Ha a te véleményed megváltozott, akkor neki is meg fog. Köszönöm – mosolyogtam barátnőmre.
- Hát, szívesen. Bár azt be kell vallanom, hogy nem mondtam túl sok szépet róla – suttogta és Daisy-re pillantott.

Megértettem, mire gondol. Komolyabb ez a beszélgetés annál, semmint hogy alig hallhatóan intézzük. Felkeltem a székről és megragadtam a teáskannát.

- Hozok még – magyaráztam vendégünknek. – Katie, megmutatnád, melyik teából vehetek?

Azzal mindketten eltűntünk a konyha irányába.

- Tehát nem szépítettem a dolgot, azt mondtam, amit gondolok – jelentette ki Katie a tűzhely mellett.
- És mit gondolsz?
- Hogy veled jól bánik. Azt mondja, szeret. És tényleg kedves, amikor a közeledben van.
- Azt mondja, szeret? És csak akkor kedves, amikor a közelemben van? – visszhangoztam.
- Én csak akkor látom – tárta szét a karját Katie. – Sajnálom, de én sem bízom meg százszázalékosan Dennis-ben. És úgy tudom, te sem.
- Nálad biztosan jobban – rebegtem.
- Azért igyekeztem megnyugtatni Sean-t, és azt hiszem, sikerült is. Mondtam, hogy én itt vagyok és vigyázok rád.

Gúnyos fintorral válaszoltam. Katie felsóhajtott.

- Nézd, ahhoz képest, hogy az elején azt állította, azonnal idejön, és személyesen beszél le arról, hogy valaha is találkozz Dennis-szel, a végén megígérte, hogy sem telefonon, sem levélben, sem sehogy nem említi neked a dolgot. Ez azért eredmény, nem?

De. Ez eredmény.

***

Este ismét találkoztam Dennis-szel a fogadóban. Csak remélhettem, hogy ezúttal nem az ügynöke társaságában találom, rossz hangulatban. Szerencsére nem így volt. Néhány srác között üldögélt, akiket többé-kevésbé már ismertem a stábból.

Ott volt például Will és Emily. Róluk már rég nem meséltem, ugye? Ők is pontosan azon az éjszakán jöttek össze, amelyen először találkoztam Dennis-szel. Beszámoltam már róla, hogy Emily apja, Bob finoman szólva nem nézte jó szemmel egyetlen gyermeke és az idegen filmes között kialakuló vonzalmat.

Nos, a helyzet azóta jócskán megváltozott. Will, úgy tűnik, komolyan veszi a kapcsolatát Emily-vel, és jól tudja, meg kell nyernie Mr. és Mrs. Brenish tetszését, ha azt akarja, hogy elengedjék vele a lányukat Los Angeles-be. Ugyanis ezt tervezi a boldog pár. Will-t odaköti a munkája, Emily-nek pedig minden vágya, hogy végre világot láthasson.

Mindenesetre Mrs. Brenish támogatásának megszerzése bizonyult a könnyebb feladatnak. Néhány jól megfontoltan felépített, mégis spontánnak ható, cukros megjegyzés a frissen sült süteményről, a virágágyakról vagy a gondosan berendezett szobákról megtette a hatását: a gyanútlan asszony hamarosan szentül meg volt róla győződve, hogy William Grey-nél nincs megfelelőbb férfi a kislánya számára.

Bob már nem adta ilyen könnyen magát. Ám Will addig-addig segített be neki a ház körüli munkákba és ugrott be helyette a pult mögé, felajánlva neki egy kis pihenőt, hogy végre úgy tetszett, sikerült véghezvinnie a lehetetlent: jöttment létére elfogadtatnia, sőt talán megszerettetnie magát a helybeliekkel.

De a próbatétel még nem ért véget. Will-nek minden vasárnap Brenish-éknél kell ebédelnie, valamint sehova sem mehet, semmit sem mondhat anélkül, hogy a jó öreg Bob vigyázó szeme el ne kísérné. A fogadós csak arra vár, hogy mikor követ el egy hibát Will, mikor esik ki a jófiú szerepéből, s akkor aztán menten visszavonja bizalmát.

Hogy őszinte legyek, én Bob helyében nem Will miatt aggódnék: a kérdésben érintetlenként állíthatom, Emily érzelmei sem feltétlenül olyan igazak, mint amilyennek tűnnek. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy nem szeretik egymást, csak nem úgy, ahogyan azt a lány szülei képzelik. Dehogy gondolják ők, hogy ez egy életre szól, hogy rögtön össze kellene házasodniuk! És persze igazuk van. Hiszen még csak pár hete ismerik egymást. Hova kellene sietniük?

Valószínűleg arról lehet szó, hogy attól tartanak, ha nem tűnik elég komolynak a szerelmük, Mr. és Mrs. Brenish aligha engedik ki a lányukat a nagyvilágba Will-lel. Nem mintha Emily nem lenne elég nagylány már ahhoz, hogy ne mehetne, ha akarna. Csak talán nem szeretne haraggal elválni a szüleitől, ami azt hiszem, nagyon is érthető. Így hát rájátszanak a dologra egy kicsit.

Visszatérve azonban az estére, ott találtam tehát Dennis-t egy nagyobbacska társaság közepén. Pontosan úgy, ahogy néhány nappal ezelőtt: szemmel láthatóan jól mulatva. Igen ám, de akkor – amint az néhány perccel később kiderült ugyebár – némi alkohol segítségével változott olyan felhőtlenné a kedve. Csak remélni tudtam, hogy ezúttal némileg másként fest a helyzet.

A vigadozók közül George rögtön feltápászkodott, amint beléptem. Alighanem már régóta csak erre várt, türelmetlenül lesve az ajtót. Csupán egy mosolyt váltottunk, ahogy elhaladtunk egymás mellett. Nem volt nehéz kitalálnom, hova, pontosabban kihez indul.

Közelebb léptem, hogy Dennis is felfigyeljen jöttömre. Ő ezt készséggel meg is tette, majd átszólt a szomszédos asztalhoz.

- Elvihetem? – tette rá kezét az egyik székre.

Meg sem várva a választ, már csikorogva húzta is maga mellé a széket. Történetesen idős helybéliek üldögéltek annál a bizonyos asztalnál, ahonnan Dennis a széket csaklizta. Rosszalló tekintetüket ő persze észre sem vette. Bocsánatkérő mosollyal igyekeztem helyette is elnézést kérni. Ezt viszont már Dennis is észlelte. Szerencsére azonnal levágta, miről van szó és a legnyájasabb arckifejezését elővéve fordult vissza az öregekhez:
- Nagyon szépen köszönöm a kedvességüket – mondta mézesmázosan.

A tekintetében – remélem – csak én fedeztem fel a gúnyt.

- Már nem sok húzása van hátra, Mr. Lleyton – sziszegtem a fülébe, miközben letelepedtem az elcsórt székre. – Egy szép napon majd arra ébredsz, hogy a pire-iak kiráncigálnak a kikötőbe, és úgy fenéken billentenek, hogy meg sem állsz Turner Island-ig, de lehet hogy egészen Londonig sem.
- Neked is jó estét, kedvesem – nevetett és megcsókolt.

Ettől a kis invokációtól eltekintve igazán remek hangulatban telt az este. Talán a délutáni telefon is közrejátszott abban, hogy minduntalan az a nap járt a fejemben, amelyen Sean hozott el ide először, bemutatva minden jelenlévőt. Tudod, az, amikor közvetlenül a megérkezésünk előtt azzal riogatott, hogy végleg feladja a karrierjét. Na, akkor is ilyen szertelen jókedv uralkodott a fogadóban, bár a most jelenlévők közül akkor alighanem senki sem merte volna álmodni, hogy egyszer Dennis is a társaságuk része lesz.

Már közel lehetett az éjfél, mire a banda feloszlott, s ki-ki visszavonult a saját szállására. Dennis-szel is nekivágtunk a hazaútnak.

Természetesen ismét gyönyörű volt az éjszaka. Ragyogott a millió csillag az égen, a hullámok lágy moraja altatódalként zúgott fülünkben. Némán ballagtunk egymás mellett felfelé az úton.

- Még mindig haragszol rám, igaz? Ezért nem szólsz egy szót sem – mondta Dennis, amikor már nem bírta tovább elviselni a közénk ült csendet.
- Már miért haragudnék? Kellene? – lepődtem meg.

Dennis harapós pillantást vetett rám. Leleplezett. Mert kivételesen tényleg nem a szépséges tájat csodáltam, dehogy. Tudom, hogy apróság, a fejemben mégis azt a kis epizódot játszottam le újra meg újra, amikor olyan tapintatlanul szerzett nekem széket. Mégsem bántam, hogy tetten ért. Kifejezetten örültem neki, hiszen ezek szerint ismer már annyira, hogy nem tudom rejtegetni előle, ha valami nincs teljesen rendben.

- Ma sajnos be kellett látnom valamit: nem tudlak átnevelni – sóhajtottam.

Kísérőm értetlen tekintettel méregetett.

- Nem bírlak rávenni, hogy vetkőzd le az udvariatlanságod – magyaráztam.
- Nem is – vigyorodott el Dennis. – Ez a védjegyem.
- Hát mondhatom, igazán büszke lehetsz magadra. Akkor csak arra kérlek, legalább olyankor ne légy ilyen, amikor én is ott vagyok, jó? Mert engem zavar. Az emberek úgy néznek rám, mintha csalódtak volna bennem.
- Amiért egy ilyen undok fickóval jársz, mint én?

Tétován bólintottam.

- Tudod jól, hogy engem nem érdekel mások véleménye – hangzott a már jól ismert válasz. – Nem fogom türtőztetni magam idegenek kedvéért. De ha ez téged bánt, akkor igyekszem visszafogni magam, ha te is jelen vagy, rendben?
- Köszönöm – suttogtam.

Percekig bandukoltunk ismét szótlanul annak boldog tudatában, hogy újabb konfliktust sikerült – ha nem is a legtökéletesebben – elrendeznünk, amikor is rajtam volt a sor, hogy megtörjem a csendet.

- Hallottam egy furcsa történetet.

Dennis várakozva nézett rám.

- Daisy Brogaig mesélte, hogy Duncan Grimsay egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott: határozatlansága immár a múlté. Egyre csak sürgeti az esküvőt. Meglehetősen szokatlan az ilyen pálfordulás… Nemrég még úgy tűnt, inkább meghátrálna, semmint hogy tovább szítsa a konfliktust Mr. és Mrs. Brogaig-gel. Most meg, mint derült égből a villám, kijelenti, hogy márpedig egybekelnek Annie-vel, szóljanak hozzá bármit is a szülei. Mondd, hát nem különös? – fordultam Dennis felé. – Vajon mi lehet az oka ennek a rendkívüli fordulatnak?