Az este tökéletesen telt. Szólt a zene, isteni süteményeket ettünk és illatos forralt bort ittunk, táncoltunk, kicseréltük az ajándékainkat. George, Will és Dennis egy sarokba elvonulva kezdték el tervezgetni a készülő filmjüket, amíg Katie, Emily és Flora ki nem rángatták őket, hogy legalább ma este ne beszéljenek munkáról. Anya és apa kedélyesen elcseverésztek a helyiekkel, anya ijesztően jól kijött szigorú főnöknőmmel, Mrs. Brenish-sel. Bob kezdetben gyanakodva méregette a frissen visszatért Willt, de aztán úgy tűnt, egy whisky felett a srácnak sikerült meggyőznie Bobot, hogy csak a jószándék vezérli Emilyvel kapcsolatban. George, Adam és Dennis aztán előszedett valami ősrégi társasjátékot, és feltűnően jól szórakoztak a tűz mellett – mint kiderült, pénzben játszottak. Aztán Careen is beszállt, és alaposan kifosztotta őket, porig alázva a fiúkat. Közben Emily Katie-t, Florát és engem beavatott a Will-sztoriba, de esküszöm, olyan szövevényes az egész, egy igazi se veled-se nélküled kapcsolat, amelyben nyár óta naponta felváltva dobták egymást, majd könyörögték vissza magukat a másikhoz, hogy Emily még csak a szeptemberi események ecsetelésénél járt, de én már rég elvesztettem a fonalat. Viszont úgy tűnik, most minden a legnagyobb rendben van közöttük. Legalábbis egyelőre.
Már éjfél is elmúlt, mire mindenki hazament. Én a testvéreimmel, Emilyékkel és Floráékkel utolsónak maradtunk, hogy mindent elpakoljunk és kitakarítsunk. Katie-t és George-ot hamarabb hazaküldtük, mert ők bevállaltak egy karácsonyi ebédet másnapra, amelyre természetesen Flora és Dennis is hivatalos volt. Lassan Emily és Will is eltűnt, ahogy egyre fogytak a feladatok, majd Floráék is leléptek. Mielőtt felmostam volna a padlót, Adamet és Careent is hazaküldtem, akik látványosan ásítoztak, amint meglátták a felmosóvödröt. Nekem az elmúlt hónapok után nem okozott nagy gondot feltakarítani az egész helyiséget.
Mikor végeztem, lekapcsoltam a villanyt és bezártam magam mögött az ajtót, már hajnali kettő felé járhatott. Gyönyörű csillagos éjszaka volt, hűs szellő fújt a tenger felől. Az ablakokból már nem világított fény, és az egyetlen zaj a hullámok morgása volt. Csodálatosan békés volt az éj. Egy hosszú percig élveztem ezt a nyugalmat, aztán az mp3-lejátszómon elkezdtem hallgatni egy dalt egy indiai filmből, a Jo Bhi Main címűt. Tudom, egyáltalán nem karácsonyi, de valahogy ehhez volt kedvem.
Még épp csak elindultam felfelé a hegyoldalon, amikor észrevettem, hogy a part felől valaki közelít. Azt hittem, valaki a fogadóban felejtett valamit, azért jött vissza. De nem várhatott reggelig?
- Joley, várj! – hallottam meg Nick hangját, mire nagyot dobbant a szívem, és azonnal földbe gyökerezett a lábam. Belémhasított a tudat, hogy csak mert a körülmények megváltoztak, a Nick által táplált érzéseim változatlanok maradtak.
Kivettem a fülhallgatót, és kíváncsian fordultam Nick felé. Kapkodta a levegőt, mintha futott volna idáig. Egy sportdzsekit viselt, amelyet össze sem gombolt, a haja szanaszét állt, és éppen olyan vonzóan festett volt, mint mindig. És amint odaért hozzám, megragadta a kezemet, mintha biztosítani akarná, hogy nem megyek sehova.
- Reméltem, hogy még itt talállak – mondta, amint a légzése már engedte, hogy megszólaljon. – Apám mesélte, hogy találkozott veled az este. És elmondta azt is, hogy beindult a zenei karriered, és hamarosan elmész innen. Szóval mindenképpen el akartam hozni neked ezt, mielőtt még elmész.
Azzal átnyújtotta azt, amit a másik kezében tartott: egy CD-t. Pontosabban egy üres CD-tartót, amelybe egy fehér lapot csúsztatott, és a lapon mindenféle apró motívum adott ki egy nagy J-betűt. Motívumok, amelyek hozzám, az életemhez kapcsolódtak: többek között egy gitár, egy mikrofon, a nagyi házának pici mása, a Maduinn, egy New York-i felhőkarcoló, egy kávésbögre, a motor, amellyel kirándultunk, egy söröskorsó és egy seprű a munkámat jelképezendő és az ő háza, meg a tűz, amely mellett gyakran ücsörögtünk a parton. Az aprócska rajzokban ott voltam én, és az életem, amelynek ő is része volt. Meg sem tudtam szólalni a szememet égető forró könnyektől.
- Gondoltam, ha tetszik, esetleg használhatod majd az első albumod borítójaként – magyarázta. Aztán mivel nem szóltam semmit, csak bámultam a kezemben szorongatott CD-tokra, gyorsan hozzátette: - Persze, nem kötelező. Ha nem tetszik, ne is foglalkozz vele.
- Imádom! – suttogtam.
- Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve, és lejjebb hajolt, hogy a szemembe nézhessen. Végre ráemeltem a tekintetemet, és elmosolyodtam, amikor megláttam a szemében a kételkedést.
- Hát persze! – bólintottam. – Mindig is mondtam, hogy nagyszerűen rajzolsz. És ez a műved is fantasztikus!
- Örülök, hogy tetszik – válaszolta, és a hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés.
Egy darabig csak álltunk egymással szemben, de amikor a csend kezdett kínossá válni, ő megszólalt:
- Mikor indulsz?
- Az ünnepek után valamikor – mondtam.- Még nem tudom pontosan.
- Nagyon örülök a sikerednek, Joley. Őszintén.
- Á, még semmi sem biztos - legyintettem. – Lehet, hogy végül nem is kell nekik a dalom a filmhez.
- Ugyan már, bolondok lennének nemet mondani neked! – kiáltott fel Nick. – Irtó tehetséges vagy, és ezt te is tudod.
- Hát, remélem – feleltem félénken. – Egyébként én meg annak örülök, hogy apukáddal sikerült rendeznetek a soraitokat.
- Igen – hagyta helyben Nick, aztán kisvártatva megjegyezte: - Nem akarod azt mondani, hogy te tudtad, hogy úgyis így lesz?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Mert nem tudtam. Csak reméltem.
- Hát, igazad lett.
- Viszont azt sajnálom, Nick, ahogy intéztem a dolgot. Nem lett volna szabad így bekavarnom az életedbe. Ne haragudj.
- De jól sült el.
- Attól még nem volt helyes – közöltem makacsul. – És azt is sajnálom, hogy eddig nem volt bátorságom elmenni hozzád, hogy bocsánatot kérjek.
- Nekem pedig nem volt bátorságom bocsánatot kérni tőled azért, ahogy bántam veled. Ahogy elküldtelek és rád csaptam az ajtót… - mondta, és közben a horizontot fürkészte.
- Megérdemeltem – vontam meg a vállam.
- Dehogy érdemelted! – csattant fel Nick. – Azok után, amennyit tettél értem, amennyit segítettél! – És hirtelen átölelt. Olyan jó volt, olyan, mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. Mintha minden a régi lett volna, a legjobb barátok lettünk volna.
- Nem akartam, hogy úgy menj el, hogy azt hiszed, dühös vagyok rád – mondta Nick, miközben még mindig szorosan ölelt.
- Miért, talán nem voltál az? – kérdeztem nevetve.
- De – vallotta be. – Kábé öt percig. Utána már csak magamra voltam mérges, amiért megbántottalak. Jó, biztos lett volna más megoldás is, mint a hátam mögött felhívni az apámat, de ez még nem mentség arra, hogy gyakorlatilag kidobtalak a házamból.
- Nem így történt, mert még be sem mentem, szóval nem tudtál kidobni – emlékeztettem, mire Nick eltolt magától és a szemembe nézett.
- Hagynál végre normálisan bocsánatot kérni?
Bólintottam, miközben próbáltam visszafojtani a vigyorgást.
- Szóval… – kezdte, de aztán csak ennyit mondott: - bocsánat.
- Rendben, de te is bocsásd meg, kérlek, amit tettem, jó?
Nick elmosolyodott.
- Örömmel. Ha tudnád, apám mióta rágja a fülem, hogy keresselek már meg! De biztos voltam benne, hogy látni sem akarsz, így csak halogattam. Aztán ma mondta, hogy összefutott veled, és elmész Pire-ról, tehát tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm, muszáj odaadnom azt a rajzot, amely egyébként már vagy ezer éve kész van.
- Köszönöm. Mint mondtam, imádom! – néztem le még egyszer a CD-re. – És te mit tervezel az ünnepek után?
Kíváncsi voltam, mennyit változtatott a dolgokon az apja ittléte. Talán már együtt kitalálták, hogyan tovább. Nem valószínű, hogy Nick itt akarná leélni az életét.
- Én is elmegyek Pire-ról – felelte. – Visszamegyek apámmal New Yorkba. Valószínűleg visszamegyek a fősulira is, de nem hiszem, hogy közgazdaságtant meg hasonlókat tanulok, mint ő tette.
- Hanem?
- Nem is tudom, talán történelmet. Zenetörténetet – kacsintott rám.
- Az jó – bólintottam.
Szóval végre elérkeztünk idáig. Mindketten kivergődtünk a gödörből, és készen állunk folytatni az életünket e kis kitérő után Pire-on. Nick kezdi kiheverni Michelle elvesztését, én meg – ha lassabban is, mint terveztem – csak valóra váltom a zenei álmaimat. És mindketten kibékültünk a családunkkal. A terápia véget ért, a páciensek felgyógyultak, elhagyhatják a gyógyintézményt.
- Hazakísérhetlek? – szakított ki a gondolataimból Nick.
- Hogyne.
- Emlékszel, hogy a legutóbb épp el akartalak hívni bulizni? – kérdezte olyan hangon, mintha csak az időjárásról fecsegnénk.
- Aha.
- Nos, mivel te Los Angelesbe készülsz, közlöm veled, hogy ott éppenséggel remek bulihelyek vannak.
- Igazán? – vigyorogtam. – Ki gondolta volna…?
- És én ismerek párat a legjobbak közül – folytatta Nick még mindig közömbös hangon, rám sem nézve.
- Értem – mondtam, kíváncsian várva, mire megy ki a játék.
- És arra gondoltam, talán megmutathanám neked őket – Hűha!
- Igazán? Eljönnél ezért Los Angelesbe?
- Azért mennék el, hogy veled legyek – mondta, majd megfogva a kezem, maga felé fordított. – Persze, csak ha te is ezt szeretnéd.
Persze, hogy szeretném! - gondoltam. Azaz… vajon kibírnám, hogy egész hátralévő életünkben csak barátok legyünk? Hiszen, amikor Emily bekerült a képbe, akkor is majd’ szétvetett a féltékenység, pedig Nick nem az a fajta pasi, aki örökké egyedül marad. Végig bírnám nézni, ahogy valaki más oldalán megtalálja a boldogságot?
- Nem vagyok benne biztos, hogy te és én ugyanazt akarjuk… - suttogtam a földet bámulva.
Nick az államra téve a kezét gyengéden kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek.
- Én ezt akarom – súgta, majd egyre közelebb hajolt, míg végül lágyan megcsókolt. A hosszú, szenvedélyesbe fordult csókot követően levegő után kapkodva váltunk el egymástól, de szoros ölelésben maradtunk, a homlokunkat összeérintve.
- És te mit akarsz? – kérdezte Nick.
- Azt hiszem, tévedtem – mosolyogtam. – Te és én valójában ugyanazt akarjuk.
Hát, ahhoz képest, hogy mennyire nem vártam ezt a karácsonyt, igazán különlegesre sikerült, nem? Azt hiszem, ideje átgondolnom az elméletemet, miszerint nem kell ezt az ünnepet túllihegni, semmi extra, ez is csak ugyanolyan nap, mint az összes többi az évben. Nem, nekem az az este a legboldogabb napot jelentette egész eddigi életemben. Minden összejött, minden álmom valóra vált. Még most is alig merem elhinni!
Pedig miközben ezt az üzenetet írom Neked a szobámban, Nick is itt ücsörög az ágyamon, és képzeld, végre előhúzta valahonnan a laptopját, amelyet már hónapok óta nem használt (mégis elhozta magával Pire-ra), és most gőzerővel keres magának repülőjegyet Los Angelesbe, hogy az ünnepek után elkísérjen.
Na, de most rohanok, a karácsonyi ebéd mindjárt kész. Sokan üljük körül majd az asztalt, mert anyuékon meg a testvéreimen kívül immár Nick és az apja is itt vannak. A nagyi, anyu meg Careen a konyhában sürgölődnek, apu, Adam és Mr. Donnelly meg gondolom a politikáról vagy a gazdaságról beszélgetnek a nappaliban a kandalló mellett.
Délután átugrunk Nickkel, Adammel és Careennel Katie-ékhez, odajön majd Emily és Will is, szóval jó sokan leszünk! Biztos istenien fogjuk érezni magunkat!
Mindent egybevetve… tényleg én vagyok a világon a legboldogabb! Minden összejött: a családi béke, barátok és végül, de nem utolsósorban a nagy szerelem! És állítom Neked: Pire a legszuperebb hely a világon!
Még egyszer Neked is boldog karácsonyt!
Joley
És akkor most a végére két megjegyzés:
Először is a dal, amelyet Joley hallgatott, a Rockstar című filmből való, amelynek fantasztikus a zenéje - és szerintem Joley-nak is tetszene ;)
Másodszor pedig a lényeg: lesz még egy epilógus, hogy ne legyen olyan nehéz a búcsú, rendben? :)
.jpg)