Arcképek

Amint azt nyilván észrevettétek, sokakkal ellentétben én nem vagyok híve annak, hogy színészek, hírességek vagy névtelen emberek arcait "rendeljem" a történeteim szereplőihez, mert tetszik a gondolat, hogy mindenki fejében másként jelennek meg a főhősök, no meg a mellékszereplők. Ezen a szokásomon ezek után sem fogok változtatni, már csak azért sem, mert mindössze homályos képek élnek a fejemben a karaktereimről, nem igazán kötöm őket konkrét, valós emberekhez.
Viszont! Kíváncsi lennék arra, a Ti gondolataitokban kik "játsszák" az egyes szereplőket? Ki "alakítja" Joley-t, Nicket, meg a többieket? Esetleg Florát és Dennist? Már ha Nektek vannak ilyen elképzeléseitek. A legjelentéktelenebbnek tűnő szereplők is érdekelnek! 
Pusztán kíváncsiságból, ha van kedvetek megosztani :)

Huszonnyolcas számú palack

 

Kedves Ismeretlenem!

Egyre közelebb kerül a karácsony, és engem egyre jobban idegesít az a feszült és persze örömteli várakozás, amely sziget szerte övezi. Bob ma karácsonyi cédéket válogatott, amelyekkel megalapozhatja a hangulatot a fogadóban, amikor épp nincs kedve egyik hangszeren játszó pire-inak sem a spontán zenéléshez. Mrs. Brenish műfenyőgirlandokat aggat minden lehetetlen helyre, miközben halált megvető bátorsággal és szinte bárgyú vigyorral egyensúlyozik egy sámli tetején, amelyet egy asztalra állított székre tett. Mrs. MacGillivray rendre előhúzza a karácsonyhoz köthető régi sztorijait a szigetlakókról. Bár nem hinném, hogy annyira segíti az ünnepi hangulat fokozását, amikor napjában ötvenedszerre meséli el, miként hagyta el egy háromgyerekes anya a családját karácsony éjjel úgy hetven évvel ezelőtt. Hiába, Pire-nak is megvannak a maga sötét titkai. Azaz dehogy titkai, hiszen Mrs. MacGillivray tesz róla, hogy semmi se vesszen a feledés jótékony homályába.

            Katie rendszeresen hullafáradtan esik be a fogadóba, mert ha otthon van, hiába nem dolgozik, Pire lányai és asszonyai szó szerint az ajtaján dörömbölnek, hogy vágja le vagy fesse be a hajukat, hogy szebbek legyenek az ünnepekre. George aztán morogva jön utána, hogy micsoda lehetetlen helyzet, hogy Katie-nek menekülnie kell a saját házából, de egy korsó sör után általában lenyugszik, és incselkedve felajánlja, hogy vegyék ki a régi szobáját Bobnál, mert ott aztán senki sem zavarná őket.

Egy alkalommal, amikor ismét lejátszódott ez a már-már meghitten szokásos jelenet, George egyik pillanatról a másikra mintha megfagyott volna, mereven nézett az ajtó felé. Estefelé elég nagy volt a jövés-menés a pubban, így addig nem is figyeltem, ki jött be éppen. A gyomrom görcsbe rándult George reakciója láttán, és amikor megfordultam, a gyanúm beigazolódott: Nick állt ott a maga teljes valójában.

Az utóbbi időben többször beugrott, de általában délelőtt vagy kora délután, amikor nem volt annyira nagy a nyüzsgés, és lazán beszélgethettünk. Még az is előfordult, hogy már nyitáskor ott várt, és segített lepakolni a székeket az asztalok tetejéről.

Most viszont csúcsidőben érkezett, és csak állt ott tétován. Senki, valószínűleg ők maguk sem tudták, hányadán állnak George-dzsal az ominózus kocsmai verekedés óta, hiszen nem is találkoztak.

Bob ekkor lépett ki a konyhából egy étellel megrakott tálcával, és azonnal felmérte, hogy a múltkori zűr két főszereplője megint itt van az ő fogadójában. Bár a múltkor sem okoztak kárt, és Bob meg Nick kifejezetten jóban voltak, nyilván esélyt sem akart adni újabb fordulóra, úgyhogy elébe ment a dolognak, és széles mosollyal üdvözölte Nicket, mielőtt esetleg úgy döntött volna, hogy odamegy George-hoz, majd megkérdezte, mit hozhat neki. Nick egy kávét kért, azt is elvitelre. Tehát minél előbb le akart lépni, csak kellett valami alibi, hogy miért is van itt, hiszen sosem kért még kávét Bobnál. Ahhoz neki túl jó a sajátja a parti házában.

- Joley, lefőznél egy kávét Nicknek, amíg én kiviszem ezt a rendelést? – kérdezte Bob, majd választ sem várva már ment is az egyik távolabbi asztalhoz.

- Szia – köszöntem mosolyogva Nicknek, majd rákacsintottam: – Kevés kávé, sok tej?

- Minél kevesebb ebből a kávéból, annál jobb – vigyorgott vissza. – Vagy adhatsz csak egy üres poharat is, és már itt sem vagyok.

- Akkor minek jöttél egyáltalán? – Csak akkor jöttem rá, hogy hangosan kimondtam a csípős megjegyzésem, amikor láttam, Nick milyen furán néz rám. Meg kéne már tanulnom, hogy előbb gondolkozzak, és csak utána beszéljek! – Bocs, nem úgy értettem.

Hülye kifogás, hogy lehetett volna ezt másképp érteni?

- Ugyan már! – legyintett ő végül. – Érted jöttem, mert úgy emlékeztem, hogy mostanában végzel, de látom, már van társaságod – Azzal diszkréten Katie-ék felé pillantott, akik látszólag zavartalanul cseverésztek, de George időről-időre felénk nézett a barátnője válla felett. Csak remélni tudtam, hogy nem azt képzelte, vigyáznia kell rám vagy ilyesmi. Bár az alapján amennyit ő eddig megismert Nickből…

Mindenesetre annak nagyon örültem, hogy Nick szemmel láthatóan megjegyezte a beosztásomat.

- Kábé negyedóra múlva végzek. Katie és George pedig nem hozzám jöttek, gyakori vendégei amúgy is a pubnak. Tessék, egy adag forró tej – tettem elé egy papír poharat.

Nick értetlenül bámult bele a pohárba. Úgy tűnt, egy pohár száz százalék tej számára elképzelhetetlen volt. Akkor már inkább az üres pohár.

- És képzeljem hozzá a kávét? Vagy menjek haza, hogy normális kávét öntsek bele?

- Attól tartottam, ha adnék neked abból a kávéból, amelyik a többi halandónak megfelel errefelé, még ki találnád önteni, amint kilépsz innen. És én speciel jobban örülnék, ha az első általad említett opciót választanád – tettem hozzá kacéran.

- Megvárjalak kint? – nevetett rám.

- Vagy itt bent, senkit sem zavarsz, Nick, akár elhiszed, akár nem.

- Szerintem inkább nem hiszem – mondta elkomorodva, amint találkozott a tekintete George-éval.

- Csak nem ismeritek egymást – magyaráztam.

- És ez ma sem fog megváltozni – jelentette ki, majd fizetett, fogta a poharat, és kiment.

A műszakomból hátralévő perceket alig bírtam ki, folyton az órára pillantottam, és rettegtem, hogy Nick mégsem vár meg.

- Istenem, Joley, még a végén eltörsz egy poharat, ha ilyen sebességgel törölgeted őket! – szólt oda Katie. – Inkább beugrok helyetted, csak tedd le a kötényedet, és menj már Nick után.

- Micsoda? – kérdeztem zavartan. – Ja, nem, köszi, már csak két perc, és végzek.

- Megvár, nem?

- Hát, nagyon remélem. – Nem túl kedves módon George-ra vetettem egy dühös pillantást.

- Hé, miért én vagyok a rossz?! Talán oda kellett volna mennem hozzá, hogy megkérjem, maradjon, és meghívjam egy csésze teára? Nem én akartam megütni!

- Tudom, és sajnálom – sütöttem le a szemem.

- George is megérti, hogy Nick az utóbbi időben érthető okok miatt nem volt mindig egészen önmaga – mondta Katie diplomatikusan. – Igaz, George?

- Igen – motyogta a barátja kelletlenül. – De nem fogok tőle bocsánatot kérni! És ha már itt tartunk, nem biztos, hogy jól teszed, Joley, hogy ennyi időt töltesz vele, ez a fickó nem…

- George, ez nem a mi dolgunk – figyelmeztette Katie. – Egyébként meg Nickkel egyáltalán nincs semmi baj, csak épp nehéz időszakon megy keresztül, és ha Joley jól érzi magát a társaságában, ráadásul sokat segít Nicknek feldolgozni mindazt, ami vele történt, akkor nagyon is helyesen teszi, hogy találkozik vele, amikor csak tud.

- De amúgy nem a mi dolgunk, ugye? – nevetett rá George.

- Hát, nem – vigyorgott Katie. – Na, jól van, Joley, eredj innen, lejárt a munkaidőd!

Az órára néztem, és tényleg, már túlóráztam is két percet. Úristen, Nick tuti nem várt meg!

Sietve ledobtam a kötényemet, a kezembe kaptam a dzsekimet, elköszöntem Katie-éktől, meg Bobtól, és már rohantam is. Feltéptem a pub ajtaját, és már kinn is voltam a csípős hidegben. Körülnéztem, de senki nem várt odakint. Ha Nick csak két perccel ezelőtt indult volna el hazafelé, megállapítva, hogy az ígéretem ellenére mégis maradtam George-ékkal, még látnom kellett volna a part felé baktatni. De nem láttam, szóval egyáltalán nem is állt szándékában megvárni. Szép. Így fűzzek reményeket ehhez a pasihoz!

- Én a helyedben felvenném a dzsekit, még a végén megint megfázol – szólalt meg mögöttem Nick. Megpördültem, és ott állt Nick, hanyagul a fogadó falának dőlve. Hát persze, mindenhol kerestem, épp csak közvetlenül az ajtó mellett nem. Pedig ott volt. Mégis megvárt.

Megborzongtam a hidegtől, mire észbe kaptam, és belebújtam a dzsekimbe.

- Elég fagyosak lehetnek errefelé a téli esték, ha nincs az embernél véletlenül egy pohár forró tej, hogy átmelegítse – vigyorgott, majd átnyújtotta az utolsó pár kortyot.

Tudom, hogy néha – na jó, elég gyakran – megőrjít ez a pasi, legalábbis az, hogy sosem tudom, hányadán állunk, vagyis ő hányadán áll velem, de épp ettől olyan izgalmas ez az egész. Kaland vele minden perc.

Ennyit mára. Bocs, de megint úgy elszaladt az idő, már így is csak három órát tudok aludni, amíg fel kell kelnem a munka miatt! Hogy mit csináltunk aztán az este a múltkor, az legyen az én titkom. Legalábbis a következő üzenetemig. De ne találgass, úgysem jönnél rá, az hétszentség!

És köszönöm, hogy megint meghallgattál! Azaz elolvastál.

Joley