2018. január 16., kedd

23. fejezet

Ez most annyira rövid, hogy ígérem, pár napon belül jön egy hosszabb fejezet. Egy jóval hosszabb ;)



Open up your mind, clear your head
Ain't gotta wake up to an empty bed
Share my life, it's yours to keep
Now that I give to you all of me


2U by David Guetta feat. Justin Bieber

Miután Nick elment, egy jó időt még azzal töltöttem, hogy egy Üzleti terv elnevezésű üres dokumentumot próbáltam megírni a laptop szövegszerkesztőjében. Nem sikerült, a monitor sokkal később még mindig idegesítően fehéren bámult vissza rám. Morcosan csuktam össze a gépet, és próbáltam Nick tanácsára összpontosítani: adjak magamnak időt. Úgyhogy felkaptam a táskám és elindultam a boltba bevásárolni.
                Előtte még be akartam ugrani a pubba, de mivel az ablakon át láttam, hogy a pult mögött poharakat törölgető Nelly széles mosollyal magyaráz épp valamit a túloldalon helyet foglaló Dannynek, aki szerelmetes tekintettel csüng rajta, inkább egyenesen a bolt felé vettem az irányt.
                Odabent nagy bánatomra nem JJ, hanem az apja szolgált ki éppen. Amíg végzett az előttem lévő vevővel, összeszedtem pár dolgot a polcról, majd odaléptem a pulthoz, hogy fizessek.
-          Ez minden? – kérdezte szokásos morcos hangján Mr. Thompson, miközben a tételeket beütötte a pénztárgépbe.
-          Igen, köszönöm. És szeretnék érdeklődni, hogy megérkezett-e a függönyanyag, amelyet két hete rendeltem.
Mr. Thompson úgy sóhajtott egyet, hogy abban benne volt: egyáltalán nincs ínyére, hogy ezért neki most hátra kell mennie.
-          Itt van – tett le elém egy csomagot. Majd mielőtt belekukkanthattam volna, már közölte is a végösszeget, egyértelműen jelezve, hogy fizessek és távozzak. Látványos türelmetlenséggel várta, amíg összekapartam a pénzérméket a tárcámból, szóval gondoltam, cseverészek vele egy kicsit, hogy oldjam a feszültséget.
-          Hallom, nemsokára hazalátogat a nagyobbik fia, Kyle.
-          Ó, igen – felelte a férfi, és olyasmit tett, amitől egyszeriben megfagyott az ereimben a vér: elmosolyodott! Sosem láttam még ilyen hátborzongató látványt. – Kyle fiam már ma este megérkezik. Nagyon örülünk neki a feleségemmel. A nejem már napok óta süt-főz. Sajnos csak pár napra tud maradni, de mi már ettől is nagyon boldogok vagyunk. Sikeres építész, tudja? Már díjakat is nyert.
Hűha. Valamiért az volt az érzésem, hogy JJ érkezése előtt nem áradozott ennyit. Ha egyáltalán tudta, hogy jön, bár valószínűbb, hogy JJ szándékosan meglepetésszerűen toppant be, nehogy valami kifogást találjanak a szülei, miért nem jöhet ide.
Ebben a pillanatban felbukkant maga JJ is, egy láda zöldséget hozott be az üzletbe hátulról. Nem tudom, mennyit hallott Mr. Thompson dicshimnuszából, de elég frusztráltnak tűnt. Viszont amint rám nézett, felderült.
-          Szia, Belle! – mosolygott, azonban még mielőtt viszonozhattam volna a kedves üdvözlését, az apja rámordult:
-          Siess már, te semmirekellő, ne húzd itt az időt, azok a ládák nem jönnek be maguktól!
-          Igenis – húzta el a száját, JJ és Mr. Thompson háta mögött intett nekem, hogy menjek ki. Gyorsan fizettem, összepakoltam a cuccaimat, és már ott sem voltam.
JJ a bolt oldalánál várt, ahova nem nézett ablak az épületből.
-          Annyira sajnálom, ahogy apukád bánik veled – mondtam neki köszönés helyett, és mielőtt rájöttem volna, mit teszek, átöleltem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ez így kicsit talán túlzás volt, ennyire nem voltunk jóban, de JJ viszonozta az ölelést, sőt jó szorosan magához vont.
-          Köszönöm, ez jólesik. Nagyon – súgta. Nekem meg az esett jól, hogy így álltunk ott, de szerencsére ezt nem mondtam ki hangosan. Viszont amikor vége szakadt az ölelésnek, emlékeztettem:
-          Az ajánlatom természetesen áll. Bármikor átjöhetsz hozzám, ha már nagyon eleged van.
-          Hidd el, akkor állandóan nálad lógnék – nevetett.
-          És? Hol itt a gond? – vontam meg a vállam mosolyogva, azzal felkaptam a táskám, sarkon fordultam és megindultam hazafelé. Úgy ítéltem meg, hogy ennyi kacérság még belefér. De hátra nézni, hogy lássam JJ reakcióját, nem mertem.

2018. január 2., kedd

22. fejezet

Boldog új évet!


All alone as you look through the door
Nothing left to see
If it hurts and you can't take no more
Lay it all on me

Lay It All On Me by Rudimental feat. Ed Sheeran


Amint a múltkor is mondtam, JJ-nek valóban sikerült beültetni a bogarat a fülembe. Mióta kilépett az ajtón, gyakorlatilag csak azon törtem a fejem, hogyan is tudnám folytatni mindazt, amit Pire-on elkezdtem. Tetszett a házfelújítás, és szívesen belevágtam volna újra. Azonban nyilvánvalóan nem a szigeten. Nem hittem, hogy lett volna ház, amelyet ott a gondjaimba vehettem volna, de nem is nagyon gondolkoztam ezen, mert a korábbi terveim azon része, amely szerint a nyár végén elmegyek innen, változatlan volt. Minek is maradtam volna Pire-on?

                Bár megismertem egy csomó fantasztikus embert, igazi barátokra is szert tettem, miközben a korábbi, otthoni barátaimról kiderült, hogy annyira nem számíthatok rájuk. Viszont a családom, vagyis az anyám, nem Pire-on élt, és ha nem is voltunk a legjobb barátnők, nem szívesen maradtam volna hosszú ideig távol. Hiszen csak mi voltunk egymásnak.

                És hát Pire azért nem felelt meg sem az ideális lakhelyről alkotott elképzeléseimnek, sem az életritmusomnak. Pár hónapig nagyon jó elvoltam itt, engem is meglepett, mennyire nem hiányzott New York nyüzsgése, a felhőkarcolók, az az imádni való forgatag. Fura volt, hogy viszonylag könnyen megszoktam a szigetre jellemző csendet, a végtelen tenger látványát, azt, hogy itt nem egymás hegyén-hátán, hanem kényelmes távolságra éltek az emberek, hogy nem lehet csak úgy leinteni egy taxit, ha mennél valahova, hogy csak egyetlen bolt van, ahol bevásárolhatsz, és ha már egy picit extrábbat szeretnél az alapvető élelmiszereknél, meg kell rendelned, és nem utolsósorban, hogy az egyedüli szórakozóhely a kocsma, ahol miközben te lehúzol egy sört, melletted a nénikék teáscsészékkel a kezükben pletykálnak.

                De szentül hittem, hogy csak azért ment az átállás elég egyszerűen, mert mindvégig tudtam, hogy ez ideiglenes. Mint egy hosszúra nyúlt vakáció. Bizonyára ezért fogadtam el egy legyintéssel sok olyan dolgot, aminek pedig normális körülmények között idegesítenie kellett volna.

                Szóval nemsokára hazamegyek, ez biztos. Manhattanben azért több a lehetőség is, lássuk be. Pire-on elég hamar eljut az ember a korlátjaiig. Felújítandó ház sem volt ugye. Legalábbis más eladó vagy kiadó ingatlan nem volt a szigeten, és nem hallottam róla, hogy bárki a felújításon töprengett volna.

                Persze volt valaki, aki miatt talán maradtam volna. De az a valaki is bármelyik pillanatban leléphetett a szigetről, hiszen ezt tervezte állandóan, folyamatban is volt valami munkalehetőség, vagy mi, legalábbis ezt mondta a múltkor. És nem hittem, hogy JJ akár csak egy percig is habozott volna miattam, ha lehetőség nyílt volna arra, hogy lelépjen a szüleitől. Hiszen akkor, amikor nem kellett volna, folyton bizonytalankodott. A pikniken, amikor megcsókolhatott volna.

                Na, mindegy, azt tudtam, hogy elmegyek a szigetről. És amint visszatérek New Yorkba, szerettem volna ismét belevágni egy Mrs. Graham házához hasonló projektbe. New Yorkban biztosan milliószámra vártak a felújítandó házak. Referenciának ugyan jó lett volna a pire-i akcióm, de nem hittem, hogy bárki eljött volna az óceán túlpartjáról személyesen is körülnézni itt, mielőtt rám bízta volna a házát. Szóval össze kellett állítanom egy jó kis anyagot a házról, egy csinos kis mappát rengeteg fotóval. Mondjuk, ahhoz nem ártott volna a munkálatok megkezdése előtt dokumentálni a kiinduló állapotot. A fenébe.

                Tehát kellett egy ház… New Yorkban… vajon kit győzhetnék meg, hogy engem bízzon meg? Kiterjedt ismeretségi köröm volt ugyan, de mindenki shoppingmániás particicának tartott odahaza. A korábbi énemre én magam sem bíznám az ingatlanomat.

                Vagyis kellene venni egy házat, és az lehetne a referenciám. Viszont ehhez nagyon nagy tőke kell… kifizetni a ház árát, a felújítás anyagait, a munkákat, amelyeket én nem tudok elvégezni. Nem biztos, hogy egy újabb házzal is akkora szerencsém lenne, mint Mrs. Grahamével, ahol nem volt szükségem mesteremberekre. De honnan szedhetnék pénzt? Anyám biztos nem adna, hiszen ez nem olyan, mint amikor a téli ruhatáramat finanszírozza, mégiscsak egy házról lenne szó! A saját pénzem meg… az örökségem szépen lekötve csücsül egy svájci bankszámlán, és még pár évig csak az anyám férhet hozzá. Aki nyilván nem nyúlna hozzá, hiszen ő is egy shoppingmániás partcicának tart. És ezen még ez a nyár sem változtat. Aligha fog eljönni ide valaha is megnézni a házat… Pedig anélkül nem hinne nekem. Mondjuk, ezért nem hibáztatom, nem adtam rá túl sok okot eddigi életemben, hogy kötelességtudó, felelősségteljes, szorgalmas lánynak tartson.

                Ah, milyen egy ördögi kör ez! Ahhoz, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan, amilyen voltam, kellene egy kis kezdő lökés, azt viszont nem kaphatom meg, mert mindenki olyannak ismer, amilyen voltam, de már nem vagyok. Azt hiszem. Én is belezavarodtam. De hogy kezdjek így új életet?

-          Mitől vagy ilyen gondterhelt, kicsi lány? – dugta be a fejét a konyhámba Nick. Az asztalnál ültem, előttem a felnyitott laptop, én pedig épp elkeseredetten vertem az asztallapba a fejem. Néhány mondatban vázoltam neki a dilemmámat. Elgondolkodva nézett rám. – Ó. Hát ez tényleg nem egyszerű. De azt mondtad, csak most kezdtél el gondolkozni ezen az egészen, igaz? – várakozón nézett rám, és én bólintottam. – Akkor adj magadnak időt. Ha tényleg belevágsz ebbe az egészbe, ha úgy érzed, megtaláltad a hivatásod és mindent megtennél, hogy beindítsd a dolgot, akkor nem várhatod, hogy két másodperccel az isteni szikra kipattanása után már kész terveid legyenek.

-          Nem? – kérdeztem vissza megkönnyebbülve.

-          Figyelj, még én sem igazán találtam ki, mihez kezdjek az életemmel. Apám szerintem változatlanul azt reméli, hogy visszamegyek az egyetemre, de szerencsére nem mondja ki. Mert tuti nem is fogok – vigyorgott. – Jolie szerint a rajzolással kéne kezdenem valamit, de még nem találtam ki, mit.

-          Ez jól hangzik – mosolyogtam. – Mindig is tetszettek a rajzaid. Mármint az a kábé két darab, amelyet láthattam, mert mindig dugdostad mindenki elől.

-          Sosem hittem, hogy érnének bármit is. De Jolie folyton azzal nyaggat, hogy kezdjek velük valamit. És valószínűleg igaza van.

-          Oké, kössünk alkut – ajánlottam. – Mostantól mindketten azon törjük a fejünket, hogy miként építsük fel új karrierünket. Azaz az első karrierünket. Részletesen kidolgozzuk a terveket. Rendben? – nyújtottam felé a kezemet.

-          Nincs határidő? – habozott, mielőtt belecsapott volna a tenyerembe.

-          Nincs, de azért jó lenne, ha még ebben az életben összejönne.

Nick nevetve rázott kezet velem.

-          Úgy látom, neked is jót tett, hogy eljöttél Manhattanből, Belle. Nézz csak ránk, gondoltad volna pár éve, hogy egy aprócska, világvégi szigeten ücsörögve gondolkozunk majd azon, hogy hódítsuk meg a világot? Mármint munkával – kacsintott.

-          Szóval szerinted ezen múlik? – néztem rá szkeptikusan. – Csak ki kellett szakadnunk, és máris szárnyalunk? Ez lenne az igazi énünk?

-          Hű, nagyon filozofikus hangulatban vagy ma. Mennyit aludtál? – vigyorgott ismét Nick. – De komolyra fordítva, csak normálisabb, hogy olyasmiken agyalsz, hogy vállalkozást indítanál, házakat újítanál fel kemény munkával, mint azon, hogy hova indulj bulizni ma este. Persze az sem rossz, de régen csak arról szólt az életünk.

-          Akkoriban nem tartottam azt olyan rossznak, sőt – vallottam be. – Azonban egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy pár hét múlva visszamenjek, és mindent ott folytassak, ahol a nyár előtt abbahagytam. Amúgy ez már csak azért is kizárt, mert az egykori barátaim kivetettek maguk közül – közöltem drámai hangon, hogy ezzel a pátosszal leplezzem, mennyire fájt ez még mindig.

-          Ezt meg hogy érted? – vonta fel a szemöldökét Nick.

-          Egyszer nagyon vacakul éreztem magam itt, és megpróbáltam felhívni pár barátomat. Egyik sem akart hallani rólam. Személyes sértésnek vették, hogy olyan hirtelen eljöttem. Kivéve Priyát. Neki sem tetszik, de ő legalább még beszél velem.

-          Mert kábé ő az egyetlen viszonylag normális csaj a baráti körödből.

-          Hé! – bokszoltam Nick karjába.

-          Talán nincs igazam?

Elgondolkodtam.

-          De. Valószínűleg igen. De akkor sem fair, hogy ilyenek.

-          Legalább tudod, kire számíthatsz – vonta meg a vállát Nick. Kérdő tekintetemre bólintott. – Igen, ezen én is átmentem, amikor Michelle meghalt.

-          Sajnálom.

Nick legyintett.

-          Tényleg úgy gondolom, hogy jobb tudni, kik állnak mindig melletted. Akkor is, ha baj van, akkor is, ha olyasmit kell tenned, ami nekik nem tetszik. Manhattanben szinte minden kapcsolat felszínes. De mit is várhatnál azoktól a barátoktól, akikkel gyerekkorod óta csak bulizni jártál? Miért várjuk el, hogy szimplán beszélgetni is lehessen velük? Szerintem teljesen természetes, hogy amíg mi is ilyenek voltunk, ilyen emberek vettek körül, rájuk volt szükségünk, most viszont megváltoztunk, és már másfajta barátokat igényelnénk. De szerencsére itt Pire-on vannak ilyenek. Mi az? Miért bámulsz rám így? – nevetett zavartan.

-          Mert másra sem tudok gondolni, mint hogy igazad van.

-          Köszi – nevetett láthatóan még mindig zavarban. – Örülök, hogy itt vagy, Belle, láthatóan neked is jót tett Pire.

-          Talán mindenkinek ide kellene jönnie egyszer.

-          Á, a legtöbben menthetetlenek – rázta meg a fejét. – Másokra nem biztos, hogy így hatna ez a hely. De rád… végül is Priya után te vagy a második legnormálisabb csaj Manhattanben.

-          Na, húzz innen, Donnelly, inkább az új hivatásomon gondolkodom, mint hogy a sértegetéseidet hallgassam – nevettem és az ajtó felé intettem.

Nick vigyorogva felkelt és búcsúzóul egy puszit nyomott a fejem búbjára.

-          Azért ne mindig csak a munkára gondolj, Belle.

-          Te viszont néha gondolj arra is, mihez kezdesz a szuper rajzaiddal – kiáltottam utána, ahogy kiment. Ő hátrafordult és engedelmesen szalutált. Mosolyogva nyitottam fel ismét a laptopomat. Nicknek igaza volt. Szerencsére fantasztikus barátaim vannak Pire-on.

2017. december 24., vasárnap

I’ll Be Home for Christmas #5

Ahogy ígértem, itt a karácsonyi történetünk befejezése - épp időben ;) Remélem, tetszik ez a kis novella. Ha karácsonyra kapnék pár visszajelzést tőletek, annak nagyon-nagyon örülnék :)
Jövő héten pedig hozom az Illúzió folytatását!
Most pedig már csak egy dolgom maradt hátra: Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!



Liam elmosolyodott. Tetszett neki, ahogy Cassie arcát elöntötte a pír. Olyan édesnek tűnt, hogy kedve lett volna felugrani és magához ölelni! Vajon tetszett neki valaha, ha egy lány zavarba jött előtte? Nem tudott felidézni egyetlen alkalmat sem, amikor a nők, akikkel valaha találkozott, elpirultak volna előtte.
            És amiért Cassie elpirult! Bár Liamnek eszébe sem jutott, hogy a lány abban akarna segíteni neki, hogy az ágyban töltse az évből hátralévő részt, most, hogy Cassie említette… Azaz épp hogy nem akart arra célozni, de már mindegy volt, a gondolatot nem lehetett semmivé tenni.
            A férfi kapva kapott az alkalmon, hogy a lányt maradásra bírja. Sehogy sem tudta elképzelni a pillanatot, amikor elköszön és távozik, pedig ennek előbb-utóbb be kellett következnie, végtére is csak a mézeskalácsházat szállította ki. Ó, az a ház! Ha Liam tudta volna, hogy Cassie készítette, hogy pont az a rejtélyes lány, aki megtetszett neki tegnap, ráadásul személyesen hozza ki, akár ezer dollárt sem sajnált volna kifizetni érte.
            És most a lány maga ajánlotta fel, hogy még vagy három órát vele marad!
-          Azt hiszem, ez túl nagy szívesség lenne öntől – mondta mégis. – Nem kívánhatom, hogy karácsony napján, a napon, amelyet biztosan nagyon várt már, itt töltse a délelőttöt. Biztosan várják valahol.
-          Hiszen mondtam, hogy egyedül töltöm az ünnepet – emlékeztette Cassie szomorú mosollyal, és a férfinak összeszorult a szíve.
-          Nem hiszek önnek, ahhoz túl elegáns – felelte, mire a lány újra elpirult, Liam pedig ujjongott magában.
-          Köszönöm – rebegte Cassie. – Tudja, karácsony van. Nem mindenki tölti pizsamában a napot, még ha egyedül is van.
-          Ott a pont – vigyorgott a férfi. – De adok önnek egy utolsó menekülési lehetőséget: biztos nem akar meglépni, amíg még lehet?
-          De nem ám! – nevetett Cassie. – Menjen, öltözzön végre fel, én pedig belenézek a dobozokba, hogy tudjuk, hányadán állunk.
Liam elvonult, és mire pár perccel később farmerben és ingben visszatért, megdöbbent a gyors változásoktól. Cassie kipakolta a földre a két papírdoboz tartalmát, ami meglepően sok díszt és fényfüzért jelentett. Max nyilvánvalóan nem csak a fára gondolt. Túl jól ismerte a barátját. A szobát Frank Sinatra megnyugtatóan ismerős hangja töltötte be, amely maga volt a karácsony.
-          Miben segíthetek? – lépett közelebb Liam a lányhoz, aki épp egy gömböket rejtő dobozt nyitott ki.
-          Mivel gondolom, forró csokoládé nincs, egy kávé jólesne.
-          Tévedsz, éppenséggel van otthon forró csokim. Azért nem teljesen egy sivár rettenet ez a lakás, még ha úgy is tűnik.
Amikor nem sokkal később visszatért két bögrével, Cassie már felaggatott egy hosszú égősort a fára.
-          Van itt még pár füzér. Hova tegyük?
-          Az ablakra? – kérdezett vissza bizonytalanul Liam.
-          Jó válasz – dicsérte meg Cassie és átvette a felé nyújtott csokoládét, majd élvezettel beleszippantott a felszálló édes gőzbe. – Akkor már csak ki kell bogoznod az égősorokat.
-          Most csak viccelsz, ugye? – rökönyödött meg Liam.
-          Ha karácsonyról van szó, nem ismerek tréfát – jelentette ki a lány szigorúan.
De szerencsére ez nem volt igaz. Cassie segített kibogozni a makacs füzéreket, majd együtt erősítették fel a hatalmas ablakok köré. Feldíszítették a fát a gömbökkel, a fára nem férő díszek pedig mind helyet kaptak a lakás valamely szegletében. Liam előásott több tucat gyertyát, amelyeket az évek során a szokásos személytelen ajándékcsomagok részeként kapott üzletfelektől karácsonyra. Most örült, hogy nem dobta ki őket, ahogy mindig akarta, mert igazán meghitt hangulatot varázsoltak a lakásban, amely immár közel sem volt olyan zord, hanem kezdett hasonlítani egy otthonra.
-          Készen vagyunk? – kérdezte reménykedve Liam, amint Cassie elrendezett egy fenyőágakkal és apró csillagokkal dekorált gyertyatartót a konyhapulton.
A lány mellé lépett és alaposan végignézett a lakáson.
-          Azt hiszem – mondta. – Bár még elférne még egyszer ennyi dísz, de azzal kell gazdálkodnunk, ami van. Feltéve, ha átugorhatok a lakásomba még pár cuccért.
-          Nem – rázta meg a fejét Liam határozottan. – Már így is elraboltam az idődet karácsony napján, nem fogom még a díszeidet is elvenni.
-          Kibírnám nélkülük.
-          Na, persze. Egész jó karácsonyi otthont varázsoltál az én lakásomból, én meg cserébe csupaszítsam le a te otthonodat? Szó sem lehet róla.
-          Hát jó.
-          Oké, a családom bármelyik pillanatban itt lehet – nézett ismét az órára Liam.
Cassie riadtan rezzent össze.
-          Akkor én megyek is – mondta és már ment is az ajtó melletti fogashoz a kabátjáért.
-          Szabadna tudnom, hova indulsz, Cassie? – érdeklődött Liam.
-          Hát haza. Jön a családod, tudod – emlékeztette a lány megint azzal a szomorú mosollyal, amitől a férfinak majd’ meghasadt a szíve.
-          Megkérhetlek még egy utolsó szívességre? – kérdezte.
-          Persze – felelte Cassie.
-          Nézd meg, kérlek, az asztalt, hogy jó lesz-e így az ebédhez.
-          Rendben.
A lány kezében a sáljával odalépett az asztalhoz, amely lényegében az étkezőasztal és a férfi íróasztala volt összetolva. Szerencsére Liamnek volt két fehér terítője és elegendő tányérja meg evőeszköze az ebédhez. Pár gyertya és fenyőág igazán ünnepivé tette az asztalt annak ellenére, hogy a székeket csak nagy nehezen tudta a férfi összeszedni a lakás különböző zugaiból. Az asztal Liam felelőssége volt, ehhez valamiért ragaszkodott.
            A lány lassan körbesétált az asztal körül. Jó ideig csak hallgatott, majd megszólalt:
-          Szép lett. Biztos a nagy sietség miatt, de Liam, azt hiszem, elszámoltad magad. Tizenegy szék és teríték van.
-          Igen, és? – vonta meg a vállát a férfi.
-          Nem tízen lesztek? Jön még valaki? Vagy rosszul számoltam össze a vendégeidet? – értetlenkedett Cassie.
-          Hát, ugye jönnek a szüleim, a nővérem a családjával, anyám nénikéje és a szomszéd néni. És vagyok én meg te – számolta az ujjain Liam. – Az tizenegy.
-          Hogy érted, hogy vagyok én? – hökkent meg a lány.
-          Nézd, Cassie, a családom nem teljesen normális. Anyám eléggé játssza a főnököt, és ő is a főnök a családban, apámmal jóformán csak a gazdaságról meg sportról lehet beszélni, a sógorommal szintén, a nővérem folyton a gyerekeivel van elfoglalva, mintha más nem is létezne a világon, a kölkök meg valóságos ördögfiókák, valószínűleg két perc alatt porrá zúzzák az egész délelőtti munkánkat. Anyám nénikéjének soha semmi nem tetszik, állandóan panaszkodik, az idős Mrs. MacLean meg félsüket. Vagy már teljesen az. Viszont szilárd meggyőződésem, hogy az én őrült családommal is jobb együtt tölteni a karácsonyt, mint egyedül. És ez a legkevesebb, amit felajánlhatok mindazért, amit ma tettél értem. És ha anyám valószínűleg inkvizítort is fog játszani veled, a sültjéért megéri. Meg a tortáiért, amiből lesz vagy fél tucat, ha nem tévedek.
Cassie csak hallgatott, és Liam lélegzetvisszafojtva várta a válaszát.
-          Ez igazán kedves tőled, Liam, tényleg, nagyon aranyos vagy, de szerinted mit fognak szólni a családtagjaid, ha itt találnak engem?
Liam pontosan tudta a választ. Az anyja azt mondja majd, hogy „végre találtál magadnak egy rendes lányt, fiam”. Az apja mosolyogni fog és büszkén megveregeti a vállát. A sógora vigyorog, a nővére meg azt mondja: „már azt hittem, sosem nősz fel”. A gyerekek nyaggatni fogják Cassie-t, hogy társasozzon velük. Az anyja nénikéje megjegyezéseket tesz majd a ruhájára. Mrs. MacLean pedig legalább százszor megkérdezi majd, hogy hívják, és százegyedszerre is rossz nevet ért majd.
És tíz perccel később éppen ez történt.
Az ebéd után pár órával pedig, amikor a teljes Crawford család távozott, Liam és Cassie lehuppant a kanapéra a karácsonyfával szemben, kezükben egy újabb bögre forró csokoládéval. Liam magához húzta a lányt, ő pedig a vállára hajtotta a fejét.
-          Túlélted a családomat – jelentette ki elismeréssel a hangjában Liam.
-          Fantasztikusak voltak – mosolygott Cassie.
-          Köszönök neked mindent. Ugye nem kell még hazamenned?
-          Nem, ráérek.
-          Akkor jó – felelte Liam és még szorosabban vonta magához a lányt.
És a karácsonyfa fényeinél, Frank Sinatra búgó hangját hallgatva, Cassie-hez simulva a férfi azt érezte, ha ilyen a karácsony, akkor alig várja a jövő évi ünnepet.