2017. szeptember 10., vasárnap

18. fejezet



Don't you know you're taking me higher?
Oh, you know you're making me sweat
Don't you know you're taking me further
To places I have never been?
Don't you know I'm nothing without you?
Oh, you know I can't survive
Oh, you're showing me an adventure
Oh, you make me feel alive
Take Me to Infinity by Consoul Trainin
 
Nem kellett sokat várnom, mire legközelebb láttam JJ-t. Másnap délelőtt egy piknikkosárral jelent meg, és kijelentette, hogy azonnal hagyjam ott a laptopot, inkább menjek vele, mutat egy gyönyörű helyet. Mióta előző nap elhozta nekem a gépét, egy percnél többre nem tudtam elszakadni tőle. Miközben azt hittem, lassan befejezem a házat, és már csak egy-két apró simítás van hátra, a töméntelen újonnan felfedezett lakberendezős és felújítós honlap, blog meg cikk egy csapásra meggyőzött, hogy még rengeteget ki tudnák hozni a házból. Hihetetlen mennyiségű jó ötletre bukkantam, és ezek újabb meg újabb ötleteket inspiráltak a fejemben. Amikor az esti műszakja után Nelly felnézett hozzám, mindössze egy tea elfogyasztása után visszavonulót fújt és lelépett. Azt hiszem, nem igazán tetszett neki, hogy miközben békésen iszogatta a teáját, én fénysebességgel pörögtem a konyhaasztal körül, miközben úgy adtam elő neki az új terveimet, hogy egyik mondatomat be sem fejezve csaptam át a másikba. Szegény, hiába próbált néha belekérdezni vagy leállítani, nem ment. Mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, és onnantól kezdve képtelenség volt kikapcsolnom. Szóval miután Nelly egy párszor hasztalan kísérelt meg olyan közbevetetéseket tenni, hogy ez nem az én házam, és én mondtam, hogy mindent csak fapados verzióban csinálok meg, nem olyan alaposan és részleteiben kidolgozva, hiszen ez csak afféle időtöltés, amíg itt vagyok, aztán úgyis elmegyek innen, belátta, hogy minden próbálkozása hiábavaló, és feladta. Talán azt sem túlzottan tolerálta, hogy alig lehetett kihámozni egy-egy épkézláb mondatot a lelkes előadásomból, hogy miként varázsolom kacsalábon forgó palotává, de minimum a legújabb divatirányzatoknak megfelelő, trendi kis nyaralóvá a házat.
                Mikor aztán JJ másnap reggel betoppant hozzám az említett piknikkosarat lengetve a kezében, megfordult a fejemben, hogy talán Nelly keze van a dologban. Nagyon is el tudtam képzelni, ahogy apró termetű, vörös hajú barátnőm beviharzik a boltba, és leteremti JJ-t, amiért odaadta nekem a vacak laptopját, aminek eredményeként most garmadával álltam elő a megvalósítandó ötletekkel, ahelyett, hogy nyugodtan ülnék a hátsómon a majdnem kész ház pompás kis kertjében. És neki mindent végig kellett hallgatnia az új tapétarendektől kezdve a legmenőbb csillárok részletezéséig.
-          Köszi a meghívást, de még millió cikket át akarok nézni – feleltem, és igyekeztem minél diszkrétebben elnyomni egy ásítást. JJ mosolyából ítélve nem igazán sikerült.
De mit tegyek, hajnalig böngésztem a netet, majd az asztalra borulva ébredeztem az első napsugarakra. Akkor elvonultam pár órára, hogy ágyban is aludjak, de hát így sem voltam még topformában délelőtt. Kócos hajam összevissza kontyba kötve várta tehetetlenül, hogy kikeféljem, a sminkről szándékosan elfeledkeztem, az aznapi szettem pedig egy farmer sortból és annak az egyetemnek a kapucnis pulcsijából állt, ahova beiratkoztam, de pár hét múlva rájöttem, hogy jobban szeretek későig aludni, mint reggelenként mindenféle felesleges kurzusokra járni. És a legdurvább az volt, hogy az előző nap történtek ellenére cseppet sem érdekelt, hogy JJ ennyire leharcolt állapotban lát, holott Manhattanben még egy idegen előtt sem mutatkoztam volna ennyire igénytelenül, nemhogy a srác előtt, aki tetszett. Na, ennyire voltam fáradt.
-          Azok a cikkek megvárnak – közölte JJ, majd otthonosan mozogva a konyhámban leemelt a polcról egy bögrét és kiszolgálta magát kávéval.
-          De annyi mindent szeretnék még csinálni, és olyan kevés az idő! – feleltem pánikba esve.
Egyszeriben úgy tűnt, mindjárt vége a nyárnak, lejár a bérletem, vissza kell mennem New Yorkba és nemhogy egy félkész, de negyedkész házat hagyok itt. Annyira belejöttem ebbe a felújítósdiba az elmúlt időben, hogy vérzett volna a szívem, ha nem tudok mindent megvalósítani, amit akartam. És ezzel csak az volt a gond, hogy egyre többet akartam…
-          Viszont a mai nap tökéletes egy kis kirándulásra – mondta JJ és elém toppanva egyszerűen lecsukta a laptopot. Én próbáltam visszanyitni, de ő makacsul rajta tartotta a kezét. – Talán nem értesz egyet? – kérdezte, miközben én még mindig igyekeztem levakarni az ujjait a gépről, de persze ő volt az erősebb. Aztán váratlanul elkapta a kezét. – Hát jó. Akkor egyedül megyek.
És meg is indult az ajtó felé, menetközben felkapva az egyik székre letett piknikkosarat. Utána néztem. Most komolyan inkább itt maradok egyedül blogokat olvasgatni, amikor ezzel a szemtelenül jóképű sráccal is romantikázhatnék? Szerencsére idejében észbe kaptam, és utána rohantam.
A hely, amelyet JJ meg akart mutatni, tényleg fantasztikus volt. A sziget egyetlen hegyének, Athar Monadhnak az meredek oldalában egy kis teraszszerűség, amely csodálatos kilátópont és egyben piknikezésre tökéletesen alkalmas helyszín volt. JJ pedig mindenre gondolt. Volt öreg kockás pokróc, hogy ne kelljen a füvön ülnünk, a kosárban meg mindenféle nass, amelyeket nyilván a boltból szedett össze. Még két sört is hozott.
A pompás kilátás, amelyben el lehetett merülni, a tény, hogy emiatt nem kellett JJ szemébe néznem, no meg a sör hamarosan oldott a gátlásaimon, és könnyedén elbeszélgettem vele. Mindenről, de tényleg. A kedvenc zenéinkről, kajáinkról, hobbijainkról, filmjeinkről, és szinte ijesztően hasonlított az ízlésünk. Egy idő után már vicces volt, hogy JJ csaknem minden kijelentésemre úgy reagált, hogy „Tényleg? Nekem is az a kedvencem!” Vagy az Isten is egymásnak teremtett minket, vagy be akart nálam vágódni, ezért mondta folyton, hogy „én is”. Akárhogy is, egyik eshetőség sem hangzott rosszul.
-          Látod innen Turner Islandet? – mutatott a távolba JJ, miután épp megállapítottuk, hogy mindketten a fehér csokit imádjuk a legjobban. Ami fura volt, mert én még olyan fiúval nem találkoztam, akinek ez lett volna a kedvence…
-          Aha, az a zöldes folt ott – feleltem.
-          Nelly épp ott van Dannyvel – vigyorgott JJ.
-          Tessék? Hogyhogy? Egy pillanat… te honnan tudsz Dannyről? – vontam fel a szemöldököm.
-          Mit mondhatnék? Ez egy kis sziget – tárta szét a karját csibészes mosollyal. – Mindenkinek feltűnik, ha a semmiből felbukkan egy jólfésült fickó, és álló nap csak Nellyt bámulja a kocsmában.
-          Ennyi?
-          És amikor ma reggel Nelly beugrott a boltba bevásárolni, rákérdeztem, ki az udvarlója...
-          És neked esett.
-          Igen – nevetett JJ. – De amint lenyugodott, mesélt Dannyről. És elmondta, hogy akkor is épp ott volt a pubban, eljött, hogy meghívja Nellyt ebédelni Turner Islandre. A srác szerint ott nyugodtabbak a körülmények. Nyilván neki is feltűnt, mennyire megnézik itt őt az emberek.
Elmosolyodtam. Ismerős volt az érzés. És ahogy JJ is mondta, Pire egy kis sziget.
-          Szóval Nelly elfogadta a meghívást? – faggatóztam. Nagyon örültem neki. És annak is, hogy milyen élvezettel fogok majd kiszedni belőle minden részletet, ha visszatér.
-          Hát nem igazán tudta, mit tegyen. De aztán azt tanácsoltam neki, hogy nem veszíthet semmit, és ha nemet mond, állandóan azon fog rágódni, hogy mi lett volna, ha elmegy Dannyvel, szóval adjon egy esélyt szegény srácnak, ha már idáig eljött utána, és ilyen kitartó.
-          Bravó – paskoltam meg JJ vállát, mire felnevetett. – Szóval azok ketten most ott randiznak éppen – mutattam Turner Island felé.
-          Hát, mindenesetre együtt mentek el a komppal. Ők ott, mi meg itt.
Egyből rámeredtem. Mit akart ezzel mondani? Hogy Nelly és Danny Turner Islanden randevúzik, mi meg itt, Pire-on? Akkor ez egy randi? Hivatalosan? Mondjuk, a piknik elég romantikus és randiszerű, de… ez nem lett így kimondva.
Persze JJ arcáról semmit sem tudtam leolvasni, ő csak meredt a távolba, a tekintete a messzi horizontot pásztázta. Úgy tűnt, ő tökéletesen elvan az egyébként kétségtelenül lenyűgöző panorámával és a csenddel, de én nem bírtam megmaradni a fejemben zúgó gondolat- és kérdésáradattól. És mivel nem mertem és nem is akartam nekiszegezni a kérdéseimet a kettőnk viszonyát tisztázandó (ha egyáltalán van olyan, hogy kettőnk viszonya), inkább más témát kerestem. Olyat, ami amúgy is régóta érdekelt.
-          Szóval JJ. Mit takar a rövidítés? Mert gondolom, rövidítés – mondtam.
JJ, aki a könyökére támaszkodva feküdt mellettem, a nálam már védjegyének számító betyáros vigyorával nézett fel rám. Istenem, mekkora erőfeszítésembe került, hogy ne hajoljak le hozzá megcsókolni!
-          Valóban rövidítés. De hogy mit takar, az családi titok.
-          Jól van, akkor én sem árulom el neked a második nevem – jelentettem ki durcásan és most én fordítottam a kilátás felé a tekintetem.
-          Neked nincs is második neved – vágta rá JJ.
-          Honnan tudod? – néztem vissza rá gyanakodva.
-          Hát, a Mirabelle Ebert-Holden extra hosszú, szóval kétlem, hogy a szüleid megtoldották volna még valamivel – felelte.
-          Na jó, de én akkor is kíváncsi vagyok a te nevedre – kötöttem az ebet a karóhoz.
JJ visszafordult a tenger felé és nem válaszolt. Olyan sok idő telt el, hogy már teljesen lemondtam róla, hogy magyarázatot kapok, és azon gondolkodtam, a rossz témaválasztással sikerült megölnöm a hangulatot. Szép munka, Belle, ennyi idő után találkozol egy sráccal, akivel valószínűleg tetszetek egymásnak, és te mit csinálsz? Kihallgatássá avanzsálod a randiszerű találkátokat.
-          Joseph James – törte meg a csendet hirtelen JJ. – A nevem a Joseph James rövidítése. A családunkban apai ágon minden fiú megkapja második névnek a Jamest. Apám is, a bátyám is. A tesóm a Kyle nevet kapta az apai nagyapám után, tudod, ősi skót név. Szóval az ő teljes neve Kyle James Thompson. Nekem pedig szintén a családi hagyományok szerint, második fiúként az anyai nagyapám nevét kellett kapnom, ami Joseph. A szüleimet nem igazán zavarta, hogy a Joseph James kicsit sok. Szerencsére anyám elég sok amerikai filmet nézett, amikor még kissrác voltam, és megtetszettek neki ezek a rövidítésszerű nevek, és kitalálta nekem a JJ-t. És mivel ezzel egy csapásra menő lettem az oviban, a név maradt.
-          Értem. Szerintem kedves történet, nem kell eltitkolnod – mondtam.
-          Pedig nem nagyon reklámozom – vonta meg a vállát JJ. – Főleg lányok előtt nem. A JJ tényleg vagányabb, mint a Joseph vagy a James. Vagy a kettő együtt.
Hű. Nekem mégis elmondta. És csak egy kicsit kellett unszolnom hozzá. Pedig lányoknak nem mesél erről. Megint csak hű. Talán ez a piknik a hegyoldalban tényleg randiszerű volt. Szerű nélkül.

2017. július 24., hétfő

17. fejezet


When I met you in the summer
To my heartbeat sound
We fell in love
As the leaves turned brown
Summer by Calvin Harris

 
Korábban ugyebár azon törtem a fejem, hogy ha legközelebb találkozom JJ-vel, hogyan viselkedjek vele. Semmi esetre sem akartam megmondani neki, hogy hallottam a vitáját az apjával, de attól tartottam, nem bírom ki, és valamivel elárulom magam. Hogy képtelen leszek úgy tenni, mintha nem tudnék semmiről. Mert ugye hivatalosan én csak annyit tudok, hogy nem érzi magát jól otthon amiatt, hogy haza kellett jönnie, de esély van rá, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Nekem legalábbis ennyit mondott pár napja, miután hirtelen és váratlanul kedves lett velem.

                És hát amikor egyszer csak megjelent nálam (talán Nellynek igaza volt, amikor azt mondta, JJ most már bármikor csak úgy betoppanhat hozzám), hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam. Tudom, hogy nem vagyok valami jó színésznő, és akkor még enyhén fogalmaztam. Sosem tudtam megjátszani, hogy örülök azoknak a karácsonyi ajándékoknak, amelyeket legszívesebben azonnal visszacsomagoltam vagy továbbajándékoztam volna. Az udvariasan elrebegett „Nagyon tetszik, köszönöm, mindig is erre vágytam” jellegű mondatokat senki nem hitte el nekem, még a kilencvenéves félsüket nagymamám sem.

-          Egy laptop interneteléréssel rendel – tett le egy gépet köszönés helyett JJ. Az arcán széles vigyor terpeszkedett.

Épp takarítottam. Amit gyűlöltem, és korábban sosem kellett ilyesmire vetemednem, hiszen odahaza volt takarítónőnk, de itt nem engedhettem meg magamnak ilyen luxust. Szóval felvettem a gumikesztyűt, félretettem a hányingerem, és nekiláttam a többéves kosz eltüntetésének a spájz polcai mögött. Amikor JJ meglepett, a földön guggoltam egy már undorítóan koszos vízzel teli vödör társaságában.

-          Kell segítség? – kérdezte, és leguggolt mellém. Azaz inkább mögém, kicsi volt a helyiség.

Nehézkésen hátrafordultam az apró helyen, hogy a szemébe nézhessek, mert nem hittem a fülemnek.

-          Te most komolyan felajánlottad, hogy nekiállsz eltakarítani ezt a még a kőkorszakból itt maradt dzsuvát?! Önként? A szabadidődben?

JJ felnevetett.

-          Hát, nem állítom, hogy ez álmaim netovábbja, de ha segíthetek…

-          Isten őrizz, hogy ilyesmibe rángassalak! Inkább szünetet tartok – feleltem, és nagy nehezen lecibáltam a gumikesztyűt a kezemről. Amikor JJ felállt mellettem, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, elállt a szavam. Nem voltam én ilyen gálánssághoz szokva. Idős bácsiknál igen, de a mi korosztályunknál…

Ahogy felkászálódtam, alig egy centi távolságra kerültünk egymással szemben a picike spájzban. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. Egy hosszú pillanat erejéig a szemembe nézett, a szája szegletében huncut mosoly bujkált, majd a tekintete az ajkamra siklott… Most, most, most! Most fog megcsókolni – rebegtem magamban, és éreztem, ahogy egész testemet forróság önti el.

De valamiért a varázs megtört, és JJ a következő másodpercben már kicsusszant a konyhába. Én pedig ott maradtam a spájzban, és nagyokat lélegezve próbáltam összeszedni magam.

-          Szóval a laptop… - mutatott az asztalra JJ. – A tied, ameddig csak szükséged van rá.

-          Köszi, ez igazán kedves tőled – mondtam, és a padlóra szegeztem a tekintetem, ahogy kikászálódtam a konyhába. Hogy lefoglaljam remegő kezeim, idegesen próbáltam kontyba csavarni a hajam a fejem tetején. – De neked nincs rá szükséged?

-          Nem, ott a telóm, ha kell – vonta meg a vállát.

-          Ja, kérem, akinek okostelefonja van – nevettem, és a saját ősrégi készülékem felé biccentettem.

JJ is nevetett, közben pedig fel-alá járkált a konyhában, hol valamelyik ablakon nézett ki, hol meg szórakozottan a pulton lévő tárgyakat vizsgálgatta. Nyilvánvalóan ő sem tudta, mit kezdjen magával. Mondjuk… megcsókolhatna? Még a gondolattól is elvörösödtem, úgyhogy gyorsan hátat fordítottam neki.

-          Kérsz egy kávét vagy teát? – kérdezetem, és máris lekaptam a polcról két bögrét. Ez az, jó ötlet, ezzel elfoglalhatom magam, amíg sikerül végre lenyugodnom! Istenem, hát ennyire magányos vagyok? Hogy egy helyes srác közelsége is ennyire felkavar? Milyen szánalmas! Mindenesetre eldőlni látszott a korábbi dilemmám JJ-vel kapcsolatban. Ha ő akar valamit tőlem, akkor a válaszom: igen, igen, igen! Most azonnal!

-          Kösz, egy kávét elfogadok – mondta JJ.

Amíg a kávéval foglalatoskodtam, egyikünk sem szólt semmit. JJ letelepedett az asztalhoz, és amennyire a szemem sarkából láttam, egyfolytában csak a terítő mintázatát nézte. Vagy rajongott a hímzett virágokért, vagy zavarban volt. Kisebb győzelemként éltem meg, hogy talán nem csak engem kavartak fel az iméntiek.

-          Tessék – tettem elé a kávét két perccel később. – Sajnos a tej kifogyott. – Még nem volt időm lemenni a boltba, mióta a legutóbb megpróbáltam bevásárolni, de ugye Thompsonék veszekedését meghallva inkább elálltam az ötlettől.

-          Sajnálom, hogy a múltkor nem tudtál beugrani az üzletbe – mosolygott rám szomorúan JJ. Értetlenül néztem rá. Tudta? Ő a zavaromat látva immár szélesebben mosolygott rám. – A múltkor, amikor apámmal összekaptunk. Láttam az ablakból, ahogy elsomfordáltál.

-          Én nem somfordáltam! – vágtam vissza. Ez úgy hangzik, mintha hallgatóztam volna, és ő rajtakapott. Még korainak éreztem megtörni és beismerni, hogy jól látta a helyzetet. – Én csak… nem mentem be.

-          Mint mondtam, sajnálom. És nemcsak azt, hogy nem tudtál bevásárolni, hanem leginkább azt, hogy hallanod kellett azt a… beszélgetést – fejezte be a mondatot láthatóan kínosan érezve magát.

-          Semmi gond. Nem hallottam az egészet. – Ami igaz volt, de azért eleget hallottam így is. Sőt.

-          Apámmal nem jövünk ki túl fényesen.

Komolyan? Milyen enyhe megfogalmazás. De csak ennyit válaszoltam:

-          Ó. Igazán sajnálom.

-          Hát igen… Te jól kijössz az apukáddal? Eddig csak anyukádról meséltél, hogy ideküldött – mutatott körbe a helyiségen. – Apukád mit szólt hozzá?

-          Semmit – hajtottam le a fejem. – Apám meghalt, amikor még kicsi voltam.

-          Istenem, rettenetesen sajnálom, Belle! – mondta JJ és átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a kezem. Meleg volt a keze, és jólesett az érintés. – Nem kellett volna felhoznom...

-          Ugyan már, nem tudhattad – nyugtattam meg, és örültem, hogy nem vette el a kezét az enyémről. – Mint mondtam, kicsi voltam még, jóformán nem is emlékszem rá.

-          És anyukád azóta is egyedül van?

-          Igen, néha találkozgat ezzel-azzal, de egyik ismeretség sem jutott el abba a stádiumba, hogy bemutassa nekem az illetőt. Nem baj, jól megvagyunk mi ketten. Persze megvannak a vitáink, lásd ez a ház – mutattam ezúttal én körbe a konyhában –, de alapvetően egész jól kijövünk egymással.

-          Ez nagyszerű – mosolygott. És még mindig fogta a kezem!

-          És mi a helyzet a te anyukáddal? – kérdeztem óvatosan.

-          Hát, az egy érdekes sztori – nevetett fel idegesen. – Alapból igyekszik kimaradni az apám és köztem dúló csatákból, de ha semmiképpen sem tudja megúszni az állásfoglalást, akkor nem engem választ.

-          Sajnálom – feleltem. És azt is sajnáltam, hogy képtelen voltam másra, mint újra meg újra ezt a szót hajtogatni.

JJ csak bólintott. Vártam, hátha folytatja a témát, kifejti részletesebben, mi is a baj az apjával, de úgy tűnt, nem ez volt az a nap. Nem baj. Csendben ülni mellette és csak élvezni, ahogy a kezében tartja az enyémet és a hüvelykujjával talán öntudatlanul simogat, az addigi nyaram fénypontja volt. Gyorsan a számhoz emeltem a bögrémet, hogy elrejtsem a hatalmas vigyort az arcomról. És gratuláltam magamnak, amiért sikerült megállnom, hogy felpattanjak az asztalra győzelmi táncot lejteni. Szerencsére meggyőztem magam azzal, hogy ahhoz el kellene engednem JJ kezét.

És miközben arra gondoltam, hogy ezek szerint a korábbi dilemmámnak, miszerint JJ vagy nem JJ, vége, tudtam, ezzel nem áll helyre a lelki nyugalmam. Ó, nem, csak épp egy új érzelmi hullámvasút kezdődik. Bár az legalább rózsaszínű, az fix.

2016. december 20., kedd

16. fejezet


 

Maybe we're perfect strangers
Maybe it's not forever
Maybe the night will change us
Maybe we'll stay together
Perfect Strangers by Jonas Blue feat. JP Cooper 

 
 
Természetesen napokkal később sem tudtam kiverni a fejemből, amit odalenn, a boltban hallottam. Nagyon sajnáltam JJ-t, hiszen az apja jól hallhatóan nem volt túl kedves vele. Ha tényleg elveszítette az állását, és emiatt haza kellett jönnie, amit nyilvánvalóan ő is kudarcnak, de minimum kényszermegoldásnak tartott, nem volt szüksége rá, hogy valaki az orra alá dörgölje. És feltételezhetően nem ez volt az első ilyen jellegű beszélgetés, pontosabban veszekedés apja és fia között. Csak remélni tudtam, hogy legalább JJ anyja kedvesebb.
                És hát a legrosszabb az egészben az volt, hogy elvileg mindezt én nem hallottam. Elképzelésem sem volt, hogy ha legközelebb találkozom JJ-vel, hogyan fogok reagálni. Ideig-óráig megpróbálhattam persze elkerülni, de egy ilyen kis szigeten ez nem egyszerű, pláne, hogy JJ-vel elvileg már jóban voltunk, szinte rendszeresen beugrott hozzám. Bármikor betoppanhatott, akár azért, hogy beadja az ígért laptopot, vagy csak úgy. Talán azért is jött hozzám többször, hogy ne kelljen otthon lennie, alighanem elég ciki volt náluk a hangulat.
                Most tegyek úgy, mintha nem tudnám, hogy fasírtban van a szüleivel, de legalábbis az apjával? Vagy áruljam el neki, hogy tudom, mert akkor legalább ki tudja önteni a szívét valakinek? Vagy szörnyen dühös lenne rám. Teljesen tanácstalan voltam.
                Aztán az is eszembe jutott, hogy kell-e ez nekem egyáltalán? Mármint minek foglalkozom annyit ezzel? Megvan a magam baja, nem? És különben is, pár héten belül elmegyek innen, valószínűleg sosem jövök vissza, és JJ-t sem látom többet. Valószínűleg csak azért gondolok rá ennyit, mert Nellyn kívül nincs nagyon más társaságom a szigeten, leszámítva persze a nagyon kedves helyieket, de akkor is. Ha majd hazamegyek, és újra körülvesznek a régi barátok, eszembe sem fog jutni többet JJ. A régi barátok… akikről ugye épp megállapítottam, hogy annyira nem is jó barátok, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ha elmegyek innen, JJ a múlté lesz, szóval megéri nekem ennyi energiát áldoznom rá?
                Másrészről viszont miért ne? Még ha csak rövid ideig is van az életemben, most itt van. És mivel – ahogy az imént kifejtettem – nem vagyok bővében a társaságnak, igenis jó, hogy legalább ő van nekem. Minek a jövőn rágódni, miért ne éljek a mában? Most jó nekem vele, és kész. Majd lesz, ami lesz. De most jó, hogy van, akár barátként, akár… valami többként. Azért nem vagyok vak, látom, hogy nem közömbös irántam. Jó, talán nem vall éppen szerénységre, hogy ezt gondolom, de feltűnően sokat segít, nem? A festék, a tető, a laptop… Vagy csak alapból ilyen kedves mindenkivel. Ha épp nem morcos, amilyen eleinte volt velem ugyebár…
-          Halihó! – szólt be Nelly a konyhába, ahol épp a kávésbögrémet ölelgetve morfondíroztam JJ-n. Még jó, hogy Nelly az érkezésével kimentett egyre kuszábbá váló gondolataim közül.
-          Szia! Csatlakozol? – emeltem fel a kávéskannát az asztalról.
-          De még mennyire – felelte Nelly, és levett egy virágos bögrét a polcról, majd letelepedett mellém. – Már aggódtam, hogy nem zavarok-e, amikor csak így hívatlanul beugrok.
-          Már miért zavarnál? Tudod, hogy bármikor jöhetsz, Nelly, és nem kell előre szólnod.
-          Persze, régebben így volt, de most, hogy már JJ is bejáratos ide, ki tudja, mire toppanok be – vigyorgott. – És a világért sem akarnálak megzavarni benneteket.
-          Neked elment az eszed, Nelly – csóváltam a fejem. – JJ és én… szerintem még barátoknak sem lehetne nevezni minket. Csak mert párszor feljött ide, és segített. Kedves, persze, de azért nem állunk olyan közel egymáshoz.
-          És ezt te sajnálod…? – kérdezte bizonytalanul Nelly.
-          Őszintén? Nem tudom – vontam meg a vállam, és nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen hasonló témán agyaltam mindaddig, amíg meg nem jelent.
-          Ez az! – csapott a levegőbe diadalmasan Nelly.
-          Ez meg mit jelent? – kérdeztem értetlenül. – Most meg minek örülsz ennyire?
-          Nem hárítasz. Nem azt mondod, hogy köztetek nem lehet semmi, nem is tetszel neki, különben is, a nyár végén úgyis elmész, meg a hasonló kifogások, amelyeket eddig hallottam.
-          Nem mondtam, hogy össze akarok jönni JJ-vel – emlékeztettem.
-          De nem tiltakoztál, ami fejlődés – érvelt Nelly. – Vagyis szerintem a következő lépés, hogy már kifejezetten akarni fogod.
-          Ehhez amúgy is két ember kell – mondtam, igyekezve kiábrándítani.
-          De ha te benne vagy, az már fél siker – vágott vissza. Lehetetlen volt letörni az optimizmusát, úgyhogy csak legyintettem. – JJ-nek meg amúgy is jót tenne, ha nem folyton azon kellene rágódnia, hogy miként szabadulhatna mielőbb a szigetről, pontosabban az apjától. Az az ember kiállhatatlan egy alak!
Nem mertem még bólintani sem, nehogy eláruljam magam, hogy nemrég fültanúja voltam egy nem éppen kellemes beszélgetésnek JJ és Mr. Thompson között, ami pontosan azt támasztotta alá, amit Nelly mondott. JJ valóban el akart húzni innen, az apja pedig tényleg szörnyű embernek tűnt.
-          Ne érts félre, nem azért akarom, hogy ti ketten összejöjjetek, hogy JJ kicsit kevésbé legyen gondterhelt. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy tulajdonképpen mindegy, kivel jár JJ, csak találjon már magának valakit – mondta Nelly, aki láthatóan nem bírt leszállni a témáról. – Nem, szerintem ti ketten szuperek lennétek együtt, és mivel mindketten szinglik vagytok, ugyan miért ne jönnétek össze?
Ugyan Nelly mindig is aktívan tolta ezt a témát, már a kezdetektől azon ügyködött, hogy JJ és én egy pár legyünk, feltűnt, hogy most a szokásosnál is jobban megszállottja volt a kérdésnek. És volt egy tippem, hogy miért.
-          Mesélj csak, Nelly, mi újság Dannyvel? – vetettem fel.
-          Jaj – nyögte Nelly, és a fejét az asztalra hajtotta. – Ne is kérdezd.
Szóval tényleg innen fújt a szél. Ezért terelte a szót rám olyan lelkesen.
-          Itt maradt végül, vagy feladta? – firtattam, mert természetesen eszem ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot.
-          Hát, kiderült, hogy egy nagynénjének az egyik közeli szigeten van kastélya. Ott lakik, és onnan jár át minden nap egy csónakkal, amelyet mások valószínűleg jachtnak neveznének – közölte Nelly, még mindig az asztalra hajtott fejjel.
Felnevettem.
-          Szerintem szuper várúrnő lenne belőled, Nelly! Látom magam előtt, ahogy ott állsz a zord skót táj közepén egy vár fokán, a vad felvidéki szél belekap a vörös hajadba, a skótkockás uszály meg csak úgy lebeg mögötted…
Nelly végre felnézett. – Neked teljesen elment az eszed. Nem megmondtam, hogy dobd ki Mrs. Graham ősrégi ponyváit?
-          Más kapva kapna az alkalmon, hogy egy ilyen gazdag és kékvérű fiú üldözi a szerelmével – mondtam, ignorálva az iménti megjegyzését. – Milyen más bizonyíték kellene a szüleinek, hogy te nem a vagyonára hajtasz?
-          Biztos azt hinnék, csak megjátszom magam, aztán meg jól kiforgatom őket a vagyonukból rögtön az esküvő után.
-          Azt hinnék? Mi ez a feltételes mód? – vontam fel a szemöldököm. – Várj egy percet, Nelly, tudnak egyáltalán Danny szülei arról, hogy a képben vagy?
-          Először is nem vagyok a képben – jelentette ki határozottan Nelly. – Másodszor…
-          Nelly? – mosolyogva oldalba böktem, hogy szóra bírjam, de ő makacsul hallgatott és az asztallapot nézte. – Nem is tudnak rólad, igaz?
-          Nincs mit tudni, hiszen, mint mondtam, nem vagyok a képben. Nem járunk Dannyvel.
-          De akkor mi volt az a nagy duma arról, hogy a szülei kitagadnák, ha veled lenne, hogy már születése óta kinézték az arisztokrata menyasszonyát, meg ilyenek? Az egészet csak feltételezed?
Nelly megvonta a vállát, és még mindig kerülte a tekintetemet.
-          Mégis mi mást gondolhatnék, Belle? Minden, amit mondtam arról a családról, a rangjukról, az őseikről meg a vagyonukról egytől egyig igaz! Szerinted mit szólnának, ha egy vasárnapi ebédre engem vinne haza Danny az óriási, labirintusszerű kastélyukba? Engem!
-          Mármint egy okos, kedves és gyönyörű lányt? – kérdeztem vissza nyugodtan.
-          Egy ágrólszakadt, szegény családból származó csórót, aki még a diplomáját sem szerezte meg! – pattant fel Nelly, és a körmét rágva körözni kezdett az asztal körül.
-          De már csak rövid idő választja el az oxfordi jogi diplomájától. Azért ez nem rossz ajánlólevél. És ha találkoznak veled, meglátják, milyen kedves, becsületes lány vagy. Nem egy szerencsehajhász.
-          Ezt nem ígérheted, hiszen még sosem találkoztál velük! – csattant fel Nelly.
-          És ha jól tudom, te sem – válaszoltam. – Szóval te sem tudhatod, hogy tényleg olyanok, amilyennek képzeled őket.
-          Lássuk be, nagyobb az esélye az én teóriámnak, mint a tiednek – makacskodott továbbra is. – Nem hiszem, hogy amint meglátnak, elalélnak tőlem és a keblükre ölelnek.
-          Lehet, hogy megrögzött sznobok, igen, de lehet, hogy elvarázsolod őket. Figyelj, Nelly, én csak annyit mondok, hogy meg sem akarod próbálni! – mondtam, felálltam, mellé léptem és a kezemet a vállára tettem, hogy magamra vonjam a figyelmét és megnyugtassam. – Ha szerinted nem ér annyit Danny, hogy legalább tegyél egy kísérletet, akkor rendben, én nem erőltetem, de ha tetszik neked a srác, akkor kérlek, ne zárd ki a lehetőségét annak, hogy semmi gond nem lesz a családjával.
Nelly jó darabig hallgatott, és reméltem, hogy elgondolkodott azon, amit mondtam. Folyton a cipője orrát bámulta, de egyszer csak felemelte a tekintetét, és mintha nem a konyhámat, hanem valami egész mást látna maga előtt, mosolyogva, halkan megszólalt.
-          Hát, Danny tényleg fantasztikus srác…