37. fejezet

- Mondd, te teljesen megőrültél? – rontottam George-nak így, hogy a barátnőm felől megnyugodhattam, és immár minden energiámmal ráförmedhettem.
- Most mi bajod? – kiáltott fel George sértődötten.
- Észrevetted te egyáltalán, hogy Katie ott ült melletted? Hogy mondhattál ilyet az ő jelenlétében?
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte George, szemmel láthatóan még mindig nem fogva fel, mit is vétett.
- Katie bízott a kapcsolatotokban, még ha csak pár napos is! – kiabáltam. – Te meg épp most vallottad be neki, hogy csupán játszadozol vele. Ha vége a nyárnak, vége a nagy szerelemnek is, ugye? Miért nem voltál képes te is legalább szépíteni az igazságot, mint Dennis?
- Hé-hé, engem most miért keversz bele? – hökkent meg Dennis. – Na mindegy, ezt majd később megbeszéljük – legyintett, s azzal George-hoz fordult: - Figyelj, haver, Flora-nak igaza van. Ha te nem látod Katie-n, mennyire szeret téged, akkor minden kétséget kizáróan vak vagy.
- De hát én is szeretem! – méltatlankodott George. – Sőt, biztosan állíthatom: életemben először ki merem jelenteni, hogy valóban szerelmes vagyok. Nem is értem igazán, mi történik velem. Ilyet még sosem éreztem, az egyszer biztos. Tényleg – azzal esküre emelte a kezét.

Dennis bólogatott.

- Rendben. Akkor tisztázzuk: Katie szeret téged, igaz? – sandított rám, várva a beleegyezésemet.

Határozottan biccentettem egyet.

- Tehát ő szeret. És te is őt. Nagyon – nézett ismét George szemébe.

Ő is bólintott.

- Remek. Tehát mindketten szeretitek egymást, hol itt a probléma? Világéletedben vándoréletet éltél, hát most itt az alkalom, hogy kipróbálj egy új helyet. Itt van a lány, akit szeretsz, ezzel egyik nagyváros sem veheti fel a versenyt. A buli meg a pörgés nem fogják őt pótolni, hidd el nekem.
- De mi lesz a munkámmal?
- Arra az évi párszor néhány hetes forgatásra elutazol. Azután hazajössz. Ide.

Szegény George még mindig nem úgy festett, mint akit épp az imént győztek volna meg. Szerencsétlen srác úgy ült ott, mint vádlott a bíróságon, akire épp most szabták ki az életfogytiglant.

De hát mit is vártunk mi tulajdonképpen tőle? Hogy egyik pillanatról a másikra feladja egész korábbi, jól megszokott és feltehetően jól bevált életmódját egy olyan lány kedvéért, akit hihetetlenül rövid ideje ismer? Igen, mi ezt a lehetetlent kívántuk tőle.

Dennis és én tanácstalanul néztünk egymásra. Csalódottan biggyesztettem az ajkam és nagyot húztam a poharamból, jelezve: én már lemondtam az ügyről.
Dennis azonban még nem.

- Most aztán alaposan rád ijesztettünk, mi? – vigyorgott megszeppent kollégájára, aki hevesen bólogatott. – Na, jól van – folytatta. – Figyelj csak. Csupán azt szeretném, ha kipróbálnád. Mi hamarosan befejezzük itt a forgatást és elhúzunk. Te maradj itt, töltsd Pire-on a jól megérdemelt szabadságodat. Mindössze néhány hetet. Nem azt mondom, hogy rögtön költözz ide, az előbb talán kicsit rosszul fogalmaztam. Csak adj egy esélyt a dolognak. Aztán majd meglátod. Rajtad áll. Én pusztán figyelmeztetni akarlak, hogy ha most hagyod kicsúszni a kezeid közül a lehetőséget, akkor esetleg egy életre megbánhatod, és örökké kínozni fog a kérdés, hogy mi lett volna, ha…

Mindketten George-ra szegeztük a tekintetünket, figyelve a válaszát. Végül megadóan hajtotta le a fejét, majd hozzám fordult:
- Hol van Katie?

A tömegen túl, a tengerpartra mutattam. A beszélgetés alatt ugyanis azért mindvégig szemmel tartottam barátnőmet, nehogy baja essék. És ő ott üldögélt egy nagyobbacska sziklán, Mrs. Borgh-gal az oldalán.

George felállt és nagy sóhajtozások közepette elindult felé.

- Csodálatos voltál – mosolyogtam Dennis-re.

Mindazonáltal nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ezt a kis prédikációt akár saját magának is előadhatná. „Talán már meg is tette” – reménykedtem. Dennis nem szólt semmit, csak magához húzott és hosszú csókot nyomott a homlokomra.

A nap további része már éppolyan fantasztikusan telt, mint ahogyan kezdődött. Katie és George kéz a kézben tértek vissza hozzánk, az arcukon táncoló derültség minden kétséget kizáróan arról árulkodott: elrendezték az ügyet egymás között.

Miután minden fellelhető falatot és itókát végigkóstoltunk, még arra is könnyedén ráálltunk, hogy a mulatozásra hívogató muzsika csábításának ne álljunk ellen, s hamarosan a felhőtlenül jókedvű helybéliek, valamint a közeli szigetekről érkezettek társaságában ropjuk a fülbemászó, vidám zenére. Meglehet, még sosem nevettem annyit, mint azon a napon. Az elvétett tánclépések, a kedves szavak, az összetalálkozó ujjak, a huncut szemvillanások, a lopott csókok mindörökre megmaradnak emlékezetemben.

***

Most már tudom, George a legteljesebb mértékben megfogadta Dennis tanácsát. Katie másnap, reggeli közben elmesélte, hogy amint a stáb szedi a sátorfáját a nyár végén, George is összecsomagol, de csak azért, hogy átcuccoljon ide.

- Még fogalmam sincs, mi lesz ebből a dologból, elképzelni sem tudom, meddig fog tartani – mondta barátnőm.

Az asztalnál ülve egyik kezét a forró teásbögrére fonta, a másikkal ábrándozgatva könyökölt s révedezve nézett a semmibe. Aztán egyszer csak elnevette magát. Majd elhallgatott, de arcán ott maradt a mosoly.

Elégedetten figyeltem. Lám, mennyit elért ez a George Spencer néhány nap alatt! Ha pár héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, a kedves, de őszintén szólva nem annyira nagy kaland George elcsavarja higgadt barátnőm fejét, minden bizonnyal egyszerűen kiröhögtem volna az illetőt. Ha pedig azt is állította volna, hogy Katie, a világ legracionálisabb, legmegfontoltabb és legjózanabb embere az egész életét felteszi egy ilyen „talán összejön” ügyre, egyenesen megfulladtam volna a nevetéstől. Katie mindezidáig sosem mondott olyat saját magával kapcsolatban, hogy „gőzöm sincs” vagy „nem tudom”. Sosem gondoltam volna, hogy megélem valaha is azt a napot, hogy Katie, aki azt is tudja, hogy mit fog csinálni negyvenkilenc nap múlva este hat óra tizennégy perckor, belemegy egy efféle, bizonytalan kimenetelű kalandba.

Azért persze határozottan örültem, hogy így történt. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy ha nem is az én álmodozó, merengő életmódom a normális, de nem is az ő felfogása, amely szerint jobb mindent az észre bízni, semmint a szívre. Ha rám azt mondják, a fellegekben járok, akkor ő meg földhözragadt. Két véglet vagyunk. Pontosabban voltunk. Mostanáig. Mert nagyon úgy fest, én győztem: felhúztam magam mellé, a fellegekbe.

- Úgy tudom, ők valamivel előbb végeznek, mint ahogy te elmész. Szóval, ha gondolod, George maradhat a fogadóban, amíg még itt vagy, és majd csak akkor jön át, ha te elutaztál Pire-ról – eszmélt fel az ábrándozásból Katie.

- Már miért zavarna engem George jelenléte? Semmi sem dob fel jobban, mint egy mellettem turbékoló párocska – feleltem vidáman.

Barátnőm rám mosolygott, majd felállt és elkezdte leszedni az asztalt.

Ahogy jobban belegondoltam ebbe az egész nyárvége-dologba, elkomorultam. Katie legalább odáig ellát. Pontosan tudja, hogy mi lesz addig és akkor.

És én? Nekem halvány lila gőzöm sincs, mi lesz augusztus végén. Dennis elmegy? Marad? És ha marad, meddig? És mi lesz akkor, amikor nekem is vissza kell térnem Londonba? Majd ott folytatjuk, amit itt elkezdtünk? Elvihetem a családomhoz? Bemutat a szüleinek? A barátainak? És mi lesz ősszel? És télen? És jövőre?

Kérdések kavarogtak a fejemben. Lázasan igyekeztem elkergetni őket. Eddig még sikerült.

***

Amikor este beléptem a pub-ba, Dennis-t az egyik asztalnál ülve találtam. Vele szemben az ügynöke foglalt helyet. Mike kötött, kockás mellényével, nyakkendőjével, feketekeretes szemüvegével és lapuló, szőke hajával éppolyan antipatikus volt, mint mindig.

Az asztal fölé hajolva próbált minél közelebb férkőzni Dennis-hez, aki viszont milliméterenként hátrébb tolva a székét igyekezett kitérni előre. Mike drámai arckifejezéssel és állandó hadonászással akarta nyomatékosabbá tenni mondanivalóját, vagy talán csak ezzel kompenzálta amúgy igen halkra vett hangját. Dennis körbejáratta tekintetét a helyiségben, a többi vendégtől a pulton át az ablakból nyíló kilátásig mindent alaposan szemügyre vett, csak éppen beszélgetőpartnere szemébe nem nézett. Felvont szemöldökéből, tarkójára kulcsolt kezeiből, hanyag testtartásából nem volt nehéz kitalálni: szörnyen untatja már az asztal túloldaláról hangzó előadás.

Éppen ezért, amikor egyik szemforgatása közben felfedezte jelenlétemet, azonnal fölpattant és odajött hozzám. Miközben átölelt, a fülembe súgta: „ments meg, kérlek”. Erre viszont még lehetőségem sem volt.

Mike ugyanis, miután olyan tekintetet vetett rám, mintha a világ legveszélyesebb sorozatgyilkosa lennék, szó nélkül felállt és elment.

Dennis kihúzott nekem egy széket – még véletlenül sem azt, amint az imént az ügynöke ült – és letelepedtünk az asztalhoz. Dennis igencsak idegesnek tűnt, hiába próbálta leplezni folyamatos vigyorgással. Nem tudtam megállni, hogy ne járjak a végére a dolognak.

- Talán valami baj történt? – kérdeztem az arcát fürkészve.
- Nem, nem, nincs semmi gond. Mi baj is lehetne? – hadarta. Majd, eszébe jutva a mentő ötlet, felcsillant a szeme: - Kérsz valamit inni?

Meg sem várva a válaszomat, odaszólt egy mellettünk elhaladó fickónak:
- Figyelj, haver, ha már úgyis arra jársz, nem hoznál nekünk két sört?

A megszólított grimaszából kiolvashattam: nem, egyáltalán nem állt szándékában úgyis arra járni. Mindenesetre nem tagadta meg a kérést, hamarosan visszatért két korsóval. Dennis szinte egy húzásra kiitta az egyiket. Mivel én hozzá sem nyúltam a sajátomhoz, várakozással vegyes csodálkozással nézett rám. Aztán leesett neki.

- Hiszen te nem is szereted a sört, igaz? – nevetett fel idegesen. – Hogy én milyen hülye vagyok! Ne haragudj.

Legyintettem, hogy nem tesz semmit, majd elétoltam a korsómat. Megköszönte és belekortyolt.

Végtelennek tűnő percekig hallgattunk, még csak egymásra sem pillantottunk közben. Hirtelen Dennis ökle csattant az asztalon. Összerezzentem.

- A fenébe is! – kiáltotta. – Ez az ostoba Mike jól elrontotta az esténket!

Kérdőn tekintettem rá, készen arra, hogy meghallgassam miféle szörnyűség történt.

- Nem érdekes, hagyjuk – morogta arcát a tenyerébe temetve.

Mikor végre letette kezeit a két korsó mellé, nagy sóhajtozások közepette bámult kifelé az ablakon. A lágyan hullámzó, fekete tengeren kívül nem sok mást láthatott, de úgy látszott, az is kellőképpen lekötötte. Észrevettem, hogy remeg a keze. Ráfontam a sajátomat, két legyet remélve egy csapással: meg akartam nyugtatni, és egyúttal felhívni magamra a figyelmét. Ez utóbbi azonnal sikerült is: kérdőn pillantott rám, mire elmosolyodtam. Végre az ő arca is felderült. Megszorította a kezem, majd így szólt:

- Gyere, ússzunk egyet – azzal már fel is ugrott és megindult az ajtó felé, maga után rángatva engem is. Úszni? Itt? Most? Ez komoly?