35. fejezet

A fogadóbeli nagy közös reggeli után érthetően igen nehezen ment a munka mind George-nak, mind pedig Dennis-nek, bár nyilvánvalóan inkább utóbbinak rótták ezt fel a forgatáson. Másnap George mesélte – aki a Katie-vel átbeszélgetett éjszaka után, úgy tűnik, mind gyakoribb vendég lesz nálunk –, hogy Dennis ügynöke, Mike valósággal tajtékzott a dühtől, amikor védence karikás szemekkel, szédelegve jelent meg a forgatáson.

- Sosem láttam még embert így kikelni magából! – ecsetelte George a történteket, kezében a Katie által külön az ő kedvéért sütött, jókora muffin-nal.

Barátnőm házában ugyanis hagyományosan a szerda a muffin-nap. George pedig hétfőn látogatott el hozzánk. A szerdai muffin tehát komoly jel volt.

Reggel, mikor álmosan lekászálódtam az emeletről, barátnőmet már a konyhában tüsténkedve találtam. Arcán elégedett mosollyal húzta elő éppen az ínycsiklandóan illatozó süteményeket a sütőből.
- George átjön reggelire – közölte a három főre terített asztalra pillantva.

George tehát imádja Katie muffin-ját. Katie pedig a srác lelkesedését, amikor az megpillantja a sütit, majd másodperceken belül mohón eltünteti. Az Isten is egymásnak teremtette őket!

Néhány perc múlva pedig George az asztalunk mellett ücsörögve számolt be a görbe este és reggel után történtekről.
- Mike teljesen kikészült, szó szerint hisztizett – nevetett.
- Na és Dennis? Leteremtette? Vagy bocsánatot kért tőle? – előzött meg nagy meglepetésemre Katie.
- Nem, annál sokkalta meghökkentőbb dolog történt: türelmesen végighallgatta! Majd, miután Mike vagy félórán keresztül kitombolta magát, csak annyit kérdezett tőle Dennis csendesen: nincs véletlenül egy aszpirinod?
- És a rendező? – firtattam. – Ő mit szólt, hogy Dennis másnaposan állt a kamera elé? Hazaküldte, hogy aludja ki magát?
- Épp ellenkezőleg! Extra hosszú volt a tegnapi forgatás! A rendező ugyanis igencsak élvezte, hogy Dennis végre meghallgatja az instrukcióit! Én a magam részéről persze nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy nem csupán a fásult kótyagosság miatt volt ilyen türelmes…

Minderről azért kellett George-tól értesülnöm, mert Dennis-szel nem találkoztam azóta sem. De még csupán egyetlen nap telt el, hagyok neki hát időt, hogy kialudja magát és regenerálódjon.

Miután George kényelmesen megreggelizett nálunk, barátnőmmel a mosogató fölött tárgyaltuk ki az eseményeket. Én azt akartam tudni, mivel érhette el újdonsült lovagja, hogy Katie megváltoztassa az álláspontját, barátnőm pedig azt, mi is történt pontosan a parton az előző nap hajnalán.

Mivel nem bírtunk a kíváncsiságunkkal, sorsot húztunk. Vesztettem: nekem kellett elsőként elmesélnem töviről-hegyire a kalandjaimat.

Összefoglalóm után Katie véleményt nyilvánított:
- Szerintem nagyon ígéretesen halad ez a kapcsolat kettőtök közt – azzal szótlanul folytatta tovább a mosogatást.

Vártam pár percet. „Ez most biztosan a hatásszünet” – gondoltam magamban. De Katie továbbra sem mondott semmit, így meghökkenve kérdeztem:
- Ennyi?
Barátnőm bólintott.
- Semmit nem szólsz Audrey Brown-ról? Dennis kiállhatatlan természetéről? A beképzeltségéről? A tapintatlanságáról? A kapcsolatunk kilátástalanságáról? – faggattam.
Katie megrázta a fejét.
- Tényleg ennyi? – hitetlenkedtem.

Katie ismét bólintott. Aztán rám nézett:
- Ennyi. Dennis-re egy szavam nem lehet, ha elfelejtem mindazt, amit még azelőtt hallottam róla, hogy személyesen is megismertem volna. És azt mondta, szeret. És te is őt. Mi egyebet kívánhatnék? Legyetek boldogok!

Egyik ámulatból a másikba estem. Az az éjszaka bizony igen nagy hatással volt az én drága barátnőmre! Teljesen kicserélődött.

Végre Katie következett.
- Hol is kezdjem? – játszott a türelmemmel a plafont bámulva.
Ideges pillantást vetettem rá, mire ő elvigyorodott.
- Sajnálom, de nagyon élvezem a helyzetet, hogy végre nekem is akad mesélnivalóm, nem csak neked – jelentette ki. – Szóval, induljunk az elejéről. George meghívott egy italra, és elkezdtünk beszélgetni. Mindenféléről: a munkánkról, a gyerekkorunkról, filmekről, zenéről, könyvekről. Nagyon kedves fickónak találtam, csak állandóan ott lógott a fejem fölött, mint Damoklész kardja, hogy ki nem állhatja Pire-t. Márpedig te tudod a legjobban, hogy én viszont el sem tudom képzelni, hogy ne itt éljek. Én ide tartozom.

- Ennyire az elején még nem feltétlenül kellene úgy állnod a dologhoz, hogy biztosan ő lesz majd életed nagy szerelme, gyermekeid apja – vetettem közbe. – Hiszen még alig ismered. Csak arra kellett volna gondolnod, hogy „lesz, ami lesz, szerzek magamnak egy kellemes estét, aztán majd meglátjuk”.
- Sajnálom, de ez nekem nem megy. Ennyi idősen, mint én az embernek már nem járhat más a fejében. Te még könnyen beszélsz – sóhajtott Katie.

Muszáj volt elnevetnem magam:
- Ezt nem mondhatod komolyan! Katie, hiszen még csak huszonhét éves vagy! Előtted az élet!
- Egy ilyen kis szigeten, mint Pire az ember nem engedheti meg magának, hogy válogasson.

Ebben viszont igaza volt. Itt tényleg nem lehet válogatni. Mert nincs miből. Talán ha tizennégy olyan pasi van a szigeten, akik korban Katie-hez illenek. Ha ebből levesszük a hiúkat, butákat, megbízhatatlanokat, zordakat, idegesítőket és humortalanokat, marad úgy öt. Ha a külsőleg kifogásolhatókat is, akkor kettő. Igen ám, de Jon Frith két hét múlva Kanadába költözik, Mark MacShiel pedig nemrég kérte meg egy glasgow-i lány kezét. Akkor az annyi, mint... nulla.

- De remélem, nem azért fogadod el George közeledését, mert tűrhető, mert végül is elmegy? Ha tényleg az igazit keresed, akkor annak olyan valakinek kell lennie, akit szeretsz, akiért rajongsz, akiért az életedet adnád! Nem olyannak, aki hideg és racionális számítások alapján épp megfelelő!
Nagy megkönnyebbülésemre Katie megrázta a fejét.

- Nem. George tökéletes volna számomra. Na, azt azért nem jelentem ki, hogy máris beleszerettem – tette hozzá gyorsan. – Ahhoz nekem még több időre, és főleg több információra van szükségem… De jó úton haladunk. Ám mint mondtam, az a bökkenő, hogy ő nem pire-i. És ahogy kiveszem a szavaiból, esze ágában sincs megválni a nagyvárostól. Úgyhogy ez a dolog eleve halálra van ítélve.

- És te mégis meghívtad reggelire. Ebből az következik, hogy még te magad sem tartod annyira veszett fejsze nyelének az ügyet.

Katie egy darabig nem szólt semmit, látványosan törte a fejét, majd egyszer csak kitört belőle a nevetés:
- A fenébe is, igazad van! Még nincs minden veszve, és én nem adom fel egykönnyen!

***

Végre találkozhattam Dennis-szel.

Megpróbáltam magam is érdeklődni, hogy miként állnak a filmmel. Titkon azt reméltem, ha ügyesen csűröm-csavarom a szót, a végén elérhetem, hogy meghívjon a forgatásra, és végre-valahára megnézhetem magamnak, hogyan készül egy igazi nagyszabású produkció, amelyért néhány hónap múlva taposni fogják egymást az emberek, csak hogy láthassák a mozikban. Tudom, korábban azt mondtam, nem érdekel annyira az egész, de hát mégsem túl sűrűn akad az ember szomszédságában egy forgatás, nemigaz?

Próbálkozásomra azonban csak egy lemondó legyintés volt a válasz.

Ezután azzal kísérleteztem, hogy érdeklődtem, nem volt-e túl nagy zűr abból, hogy a múltkor másnaposan jelent meg. Természetesen ismertem már a helyzetet George látogatásának köszönhetően, de mégiscsak tőle szerettem volna hallani a történteket. Dennis szótlanul megrázta a fejét, majd az égre szegezte a tekintetét.

Azon rövid idő alatt, mióta ismerem, kifigyeltem, hogy ha Dennis nem akar beszélni valamiről, akár mert kellemetlenül érinti a téma, akár mert nem tartja méltónak az érdeklődésére, szavak nélkül, pusztán gesztusokkal adja az ember tudtára, hogy ő a maga részéről legszívesebben hanyagolná a kérdést. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy összeeszkábáljon egy tömör, talán csak egyszavas feleletet.

Vettem az adást. Nem firtattam tovább az ügyet, de annyira azért merészeltem sértődöttnek lenni, hogy ne próbálkozzak más témával. Ha ő sem mutat különösebb hajlandóságot, hogy beszélgessen velem valamiről, akkor én sem fogom feleslegesen fárasztani magam.

Így hát szótlanul bandukoltunk a part menti úton, én a méltóságteljes tengert mustrálgatva, ő meg az út másik oldalán fekvő, csodálatos kilátással büszkélkedő házakat nézegetve. Úgy ballagtunk egymás mellett, mint két idegen. Amikor az imént megjelent a házunk előtt, és sétálni hívott, én – őszintén bevallom – nem egészen erre gondoltam.

Egyszerre csak éreztem, ahogy ujjai átfonják kezemet. Szemem sarkából figyeltem, egy rám vetett pillantás is társul-e a fordulathoz. Túl dacos voltam ahhoz, hogy a fejemet is felé fordítsam.

De nem. Dennis továbbra is szótlanul lépdelt mellettem, a házakat szemlélve.

„Ha te így, hát én is így” – duzzogtam magamban, és igyekeztem a korábbinál legalább kétszerte nagyobb figyelmet szentelni a tengernek. A kezét azért nem engedtem el, annyira azért nem voltam morcos.

Először arról ábrándoztam, hogy talán nem lehet véletlen, hogy Llyr, aki a tenger és a vizek ura, egy személyben az alvilág királya is. Felidéztem magamban egy korábbi sétánkat, amelyen Dennis arról mesélt, hogy szerinte milyen káprázatos lenne, ha az emberek a vízből vétetnének, és éltük végeztével oda is várnák őket vissza. Talán így is van. Talán a túlvilág valóban a tenger mélyén rejtezik, és így, szimplán egyszerűségből rendeltetett csupán egyetlen isten a kettő felügyeletére.

Ismét Dennis-re pillantottam lopva. Semmi változás! Ugyanúgy baktatott mellettem az épületekbe feledkezve, mint eddig. Ezért úgy döntöttem, megtartom mogorva páncélom, és csak azért sem osztom meg vele gondolataimat. Visszafordítottam hát merengésemet a tenger felé.

Manannan Mac Lir. A legfőbb tengeristen, egyesek szerint csak Llyr másik neve. De milyen csodálatos is ez a név! Dallamos és játékos.

Innen nem messze fekszik Arran szigete, ahol palotát tartott fenn, amelyet Amhain-nek, azaz almafának neveztek. A tengerek mellett ő felelt még például az időjóslásért, a varázslatokért és a művészetekért. Én abban is látok összefüggést, hogy ugyanaz az isten vigyázta a tengert és a művészeteket. Hiszen mennyi, de mennyi művészt ihletett már meg az évezredek során a tenger! Költőket, festőket, zenészeket.

A tenger, ami egyszerre jó barátja az embernek, amikor halat, táplálékot ad neki, és amikor hullámain messzi tájakra repíti; de ellensége is egyben, amikor haragra gerjed és elnyeli a kicsiny embert hajóstul-mindenestül.

Kiszámíthatatlan és végtelen. Gyönyörű és büszke. Sokszínű és szeszélyes. És mennyivel jobb a legtöbb embernél! Mert nincs az az éktelen harag, az a veszedelmes gerjedelem, az a semmi jóval nem kecsegtető, zord düh, ami után ne simulnának el mégis békésen vonásai, ami után ne válna ismét nyugodt, lágyan ringatózó jámbor baráttá.

Újfent Dennis-re sandítottam. Semmi változás! Vagy mégis? Habár tekintetét még mindig a part menti házak kötötték le, arca mégis más volt. Nyugalom ült rajta. Elégedettség, derű. Mintha a tenger jelen hangulatát tükrözte volna vissza, pedig szinte teljesen háttal fordult neki. „Talán az ablakok vetik vissza felé a tenger békéjét?” – tűnődtem.

Újabb név ugrott be. Nuada. A Felhőgyúró. Az ő esetében is szinte minden kapcsolatba hozható a vízzel, az óceánnal, amire még ezeken kívül gondot visel. A hadviselés azért, mert a csaták jó része vízen zajlott. Különösen, ha a betörő vikingekről volt szó. A halászat teljesen egyértelmű módon. A szépség ügye is nyilvánvaló: a tenger mindig szép. Még ha éppen háborog is. A természet csaknem minden színét-árnyalatát felvonultatja, tajtékjai bármilyen formát ölthetnek. És örök. Megeshet, pont ez a legszebb benne.

Hogy akkor miért osztották Nuadára a kovácsok, a krónikások vagy éppenséggel a kutyák gondját-baját is? Nos, ennek megfejtését másra hagyom.

Az én fejemben már egy másik név járt: Don. A Mély Tenger. Az egyetlen istennő, akire a tengert bízták. És emellett annak tükörképét: a levegőt. A két éltető elem: víz és levegő, a nélkülözhetetlenek, az élet forrásai. Néha azt hiszem, ezek ketten csintalan pajtások, azon versengnek, hogy melyikük a kékebb. Vagy ha mérgesek, akkor melyikük a szürkébb. Ha vihar dúl a tengeren, és szörnyű égzengés is társul hozzá, talán éppen egymással birkóznak-nyelvelnek. Időnként még meg is tréfálják egymást: olyat játszanak, hogy visszatükrözik, utánozzák a másikat. Mókásak, de ha veszekednek, az Isten óvjon tőlük!

Sokadszorra pislogtam Dennis-re. Még mindig semmi! „Kezd kihozni a sodromból ez az alak” – bosszankodtam magamban. Ám továbbra is szilárdan kitartottam amellett, hogy nem én leszek az, aki megtöri a csendet.

Türelmem mégis vészesen fogyni kezdett, ugyanis már nem jutott eszembe több isten vagy istennő, akiket kapcsolatba tudtam volna hozni a tengerrel. Szerencsémre mégsem nekem kellett feladnom a csatát – ha rajtam kívül egyáltalán más is akként fogta volna fel –, ugyanis Dennis megszólalt:

- Mióta elindultunk, folyvást azon tűnődőm, vajon miért tesznek ki az emberek tejet, sajtot meg kenyeret az ajtajuk elé?
- Ez azért nem ilyen általános. Szerintem ilyesmit csak Mr. MacBrayne, Mrs. Crail és Mrs. Ross házánál láthattál. Na jó, talán még MacKinnon-éknál.

Válaszommal végre sikerült oly sokáig néma útitársam figyelmét magamra irányítanom. Dennis döbbenten bámult rám. Tekintetében ott rejlett a kérdés: „Hát te meg honnan tudod ezeket? Hisz’ végig a tengert nézted!” Én csak kitartóan mosolyogtam rá, kisvártatva aztán ő is elvigyorodott. Magától is rájött a megoldásra: egyszerűen túl sok nyarat töltöttem már itt.

- A tündéreknek hagyják elől – magyaráztam. – És láttad azokat a kis vödröket is, amelyek vízzel voltak tele? Például MacKenzie-éknél.
Dennis bólintott.
- Na, azokat is a tündéreknek teszik ki, abban fürdethetik meg a kicsinyeiket.
- Erről Mrs. Borgh egy szót sem mondott.
- Talán mert ő nem idevalósi. Pire-on sem mindenki követi ezt a hagyományt, így Katie sem töri magát különösebben, hogy a tündérek kedvében járjon. Pedig vagy két évvel ezelőtt azt mondta neki Mrs. Ross – akiről a gyerekek azt hiszik boszorkány, mert mindig azt mondogatja, ha mérges valakire, hogy vigyen el Macha, tudod, a Halált Hozó Anya –, hogy örökre vénlány marad, ha nem segíti a tündéreket.
- Légy őszinte: azt, hogy összejött George-dzsal, a tündéreknek köszönheti? Kitett élelmet a küszöbére az utóbbi időben?

Nevetve ráztam meg a fejemet.
- Katie ahhoz túl józan. Ha az életem múlna rajta, sem lennék képes azt állítani róla, hogy babonás. Mindenesetre, szerintem ez egy kedves, régi szokás.
- Gyakran járnak tündérek Pire-on?
- Ó, állandóan. Sokan közülük itt is laknak, egy egész tündérklánra való. Itt élnek a tóban vagy a föld alatt. Pire-on állítólag picike tündérek tanyáznak, és tetőtől-talpig zöldbe öltöznek.
- És netán megpillanthatjuk őket valahol?
- Úgy tartják, egy kőbe fúrt lyukon át könnyen megláthatók. De a tündérek gyűlölik, ha kilesik őket. Még a végén megbűvölnének! Úgyhogy mindig tarts magadnál egy négylevelű lóherét, az megvéd a varázslatuktól.
- Tehát nem is olyan barátságosak, mint a mesékben?
- Az attól függ, melyik tündérről is beszélünk. A Sluagh például nem más, mint egy hatalmas sereg, amely fel nem oldozott halottakból áll. Ők kifejezetten vadásznak az emberekre. A Phouke tagjai is veszélyesek lehetnek, ők gyakran állati alakban jelennek meg. És persze ott van Bean Sidhe. Ő egy tündérlány, az emberek előre rettegnek, hogy meghallják a sírását. Az ugyanis egy családtag halálát jelzi.
- Szóval tejen, sajton meg kenyéren élnek.
- Meg hangaszáron, gyökereken, gombán, mézen és őztejen. Mindezt pedig harmattal öblítik le.

Dennis jót mulatott e témabeli tájékozottságomon. Talán folytatta is volna a kérdezősködést, ám a környéket szokatlan hang verte fel. Dennis az eget kémlelte, s hamarosan Athar Monadh csúcsa mögül előtűnt egy helikopter. A zajos gép a kikötő felé tartott, ott volt csak ugyanis elegendő hely a leszállásra. És nem utolsósorban ott várta Duncan Grimsay a nem mindennapi módon érkező Annie Brogaig-et.

A helikopter leszállt, majd lassan végleg elhallgatott. Dennis-re néztem, lesve, mikor szól, hogy akkor most forduljunk vissza, mert a kocsmában már várja a haverja, Jerry. Aki nyilván nem venné jó néven, ha idegenként egyedül kellene eltöltenie pár órát, amíg visszarepítheti Annie-t Turner Island-re.

Dennis egy darabig a kikötő felé nézett, mint aki habozik, aztán egy széles mosolyt felöltve hozzám fordult:
- Hol is tartottunk? Ja igen, a tündérek – azzal belém karolt és megindultunk tovább az úton, egyre távolodva a kikötőtől. – Én azonban sokkal kíváncsibb vagyok erre a boszorkára, hogy is hívják?

- Mrs. Ross, de valójában nem boszorkány. Bár néha kétségeim támadnak a felől, hogy vajon ezt ő is tudja-e. Azt hiszi, azért mert körbeültette bogánccsal a házát, hogy távol tartsa a tolvajokat, ahogyan a hagyomány tartja, máris ért a gyógyfüvekkel való varázslatokhoz, mint egy igazi banya.
- Hát, a bogáncs tényleg hatásos lehet a hívatlan vendégek elijesztésében, még ha nincs is mágikus ereje – kacagott Dennis.

- Jó, de ő egész álló nap bazsalikomot éget a házában, mert az állítólag elűzi a rossz szellemeket. Macskamentával eteti a cicáját, hogy így lépjen vele földöntúli kapcsolatba. Van egy fűzfa az udvarában. Állítólag, ha kívánsz valamit és kötsz egy csomót egy vékony fűzfaágra, akkor az óhajod teljesül. Persze utána ki kell oldanod a csomót. Nos, Mrs. Ross méretes fűzfájának már minden ágán kibogozatlan csomók hajladoznak.

Dennis elnevette magát.
Majd hirtelen előremutatott.
- Te, az nem egy fűzfa ott elöl? – nézett az út következő kanyarodója felé.

Egy kisebb dombon ifjú fa rázta lombkoronáját a lágy fuvallatban.
- De igen – feleltem.
- Gyere – kiáltotta, majd futásnak eredt, maga után vonszolva engem is.

Mikor odaértünk a fűzfához, elkapta az egyik lengedező világoszöld hajtást, csomót kötött rá, majd diadalmasan felém fordult:
- Én kívántam. Most te jössz.

Ráálltam a dologra. Kiválasztottam egy szélben táncoló fiatal ágat és megcsomóztam, miközben azon gondolkodtam, vajon ő mit kívánhatott. Merthogy az én álmomon nem kellett túl sokáig törnöm a fejem, az elég egyértelmű.

- Kész – mondtam és elégedetten fordultam felé.

Egymásra kacsintottunk cinkosan, majd nevetve szaladtunk le a dombocskáról, immár zavartalan társalgás közepette folytatva utunkat tovább a parton.