31. fejezet

- A legidősebb lányom férjhez megy. Na és tudja kihez? – fordult felém olyan hévvel Mr. Brogaig, hogy egy pillanatig azt hittem, teljes egészében engem hibáztat a történtekért. – Tudja, hogyne tudná… - legyintett ismét lemondóan, majd újra visszafordult az ablakhoz.

Bizonyos voltam benne, hogy megint egy legalább tízperces szünet következik. Ám ezúttal Mr. Brogaig folytatta. De nem fordult felém, így mintha csak magának mondta volna, bámult továbbra is kifelé az ablakon. Ekkor már tudtam, hogy neki aztán mindegy volt, kihez is szól. Inkább csak magának mesélt. Talán azért kellett ehhez mégis átülnie az én asztalomhoz, hogy ne nézzék bolondnak, amiért magában beszél. Szerencsétlenségemre pedig akkorra csak én maradtam rajta kívül a pub-ban, még Bob is hátrament a konyhába.

- Nem egészen ahhoz megy feleségül, akihez én szántam volna. Minek is szépítem a dolgot, egyáltalán nem ilyen emberrel kellene leélnie az életét! – csapott ököllel az asztalra, mire én riadtan hőköltem hátra. – Az az átkozott Duncan Grimsay! Az a félnótás halászlegény! Vinné el az ördög az egész családjával együtt! Sosem vált Pire büszkeségére az az esztelen família! Az öreg Grimsay jó barátom volt még az iskolában, mindennap együtt mentünk Turner Island-re meg vissza. Nagyon okos volt ám Angus Grimsay, mindig is osztályelső volt. Mindenki azt hitte az iskolában, hogy valamelyik hírneves egyetemen fog majd továbbtanulni. Oxfordban vagy Cambridge-ben. Hogy híres orvos lesz majd, atomfizikus, esetleg matematikus. De nem! Angus Grimsay inkább itthon maradt, Pire-on és halászlegénynek állt be az apja mellé. Talán megijedt, tudom is én… Mindenesetre én magam nagyon megharagudtam rá akkoriban, sokat veszekedtem vele, hogy ne legyen ilyen őrült, ne hagyja kárba veszni a tehetségét, az eszét. Hol könyörögtem neki, hol meg kiabáltam vele, de mindhiába! Angus hajthatatlan volt és maradt. Pedig én magam mit nem adtam volna azért, hogy legalább fele annyi eszem legyen, mint neki! Így hát azóta sem tudom neki megbocsátani, hogy így elpocsékolta átlagon felüli képességeit. Mennyi mindent tehetett volna! Talán életeket mentett volna meg, talán felfedezte volna egy máig gyógyíthatatlan betegség ellenszerét, ki tudja… és most már nem is fogjuk megtudni soha.

Még sosem hallottam korábban Angus Grimsay történetét. Még mindig nem tudom eldönteni, kinek is van igaza. Ha Isten vagy a sors vagy nevezzük akárminek, tényleg olyan tehetséggel áld meg bennünket, amivel kitűnhetünk a tömegből, valóban kötelességünk élni vele? Ha valaki úgy tud zongorázni, ahogy senki más, kötelező lenne neki zongoristává válnia? Nem lehetne esetleg pék vagy ács vagy tanár, ha ahhoz van kedve? Ha valaki kiváló biológiából az iskolában, akkor már nem is lehet, mondjuk, űrhajós? Igaz lenne, hogy nincs választásunk, azzal kell foglalkoznunk egész életünkben, amihez a legjobban értünk, függetlenül attól, hogy ez boldoggá tesz bennünket vagy sem? Ez lenne hát a predesztináció? S igaz lenne, hogy tényleg így működik a világ?

Nem hallottam róla, hogy Angus Grimsay boldogtalan lenne. Vidám, kissé talán hóbortos család Grimsay-éké, már amennyire ismerem őket. Nem tudom, valaha is megbánta-e a döntését Mr. Grimsay, őrlődik-e egyáltalán azon, hogy jó helyen van-e, s nem kellene inkább naphosszat egy laboratóriumban ténykednie és a világ megmentésén fáradoznia. Ha tényleg ilyen komoly a dolog, és nem csupán arról van szó, hogy valaki tűzoltó legyen-e vagy költő, kőműves vagy hentes, akkor lehet, hogy tényleg kötelességünk a tehetségünk és nem az érzelmeink szerint élni? Mert az egyáltalán nem mindegy, hogy valakiből agysebész lesz vagy halász.

Töprengésemet félbeszakította Mr. Brogaig. Ezúttal már egyenesen a szemembe nézett, úgy folytatta:
- Talán az idő segített volna, hogy megbocsássak Angus-nak. De minden megváltozott, amikor Duncan befejezni készült a középiskolát. Okos fiú volt ő is. Mindig is kiváló volt történelemből. A fejében van nem csupán Skócia, de az egész világ története a kezdetektől napjainkig. Kérdezze csak meg tőle, hogy ki uralkodott Kínában 589-ben vagy mi történt Alaszkában mondjuk 1247-ben, és ő tudni fogja! Sosem bírt még senki olyat kérdezni tőle, amire ne tudta volna a választ! Világhírű professzor válhatna belőle, mehetne előadásokat tartani akármelyik egyetemre vagy régészként ásathatna bárhol. Ám ő is inkább itt marad, s mi több, az apja támogatja ebben! De hát hogyan is dönthetne másképp az a szerencsétlen gyerek, ha olyan példát lát otthon maga előtt, mint az apja? Persze, hogy ő is megfutamodik! Inkább választja az egyszerű, kényelmes életet Pire-on, ahol még véletlenül sem szembesülhet semmilyen kihívással.

Fogalmam sem volt róla korábban, hogy Duncan Grimsay ilyen okos lenne. Bizony, a halászlegényből, aki leginkább valamilyen mesehősre hasonlított, ki nem néztem volna ezt a hatalmas tudást. Önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy vajon milyen titkai lehetnek még a pire-iaknak, amikor én már rég azt hittem, hogy mindent tudok róluk és nem érhet meglepetés. No meg az, hogy ha Duncan elment volna tanulni egy egyetemre, akkor Mr. Brogaig a legnagyobb örömmel adta volna áldását leánya frigyére. Dagadhatott volna a melle a büszkeségtől, hogy Annie egy ilyen remek történész felesége lesz. Mert Mr. Brogaig-nek, úgy tűnik, az nem elegendő, hogy ő maga tudja, milyen eszes fickóhoz is megy majd a lánya. Mennyi minden múlhat egy átkozott papíron!

A további társalgásnak – ami már csak azért sem lehetett túl szokványos, mert én magam egyetlen szót sem szóltam – csak véget vetett a komp érkezése. Felhangzott a hajókürt, és a Shillay-ről hamarosan egy-két tucat ember lépett a szárazföldre. Köztük volt Annie is, aki olyan vidámnak látszott, hogy senki sem mondhatta volna róla, hogy éppen állóháború dúl a családjában. És ott volt Dennis Lleyton is, aki egyenesen a fogadó felé tartott hatalmas, határozott lépteivel.

***

Bevallom, nem igazán tudtam Dennis-re figyelni a Mr. Brogaig-től hallottak után. Most bizonyára teljesen ütődöttnek tartasz, hiszen hogy lehet az, hogy ha valaki egy ilyen híres és jóképű színésszel sétálgat egy olyan idilli helyen, mint Pire, nem képes a gondolatait kordában tartani, és a mellette álló szuperpasira fókuszálni? Magam sem tudtam korábban elképzelni, hogy előfordulhat ilyesmi. Ugyanis ha odahaza még félig kómában a hajnali metrón vagy egy reggeli előadáson róla álmodoztam, magam elé idézve egy, a maihoz nagyon is hasonlatos képet, akkor most, amikor megvalósult, miért nem tudom a maga teljességében megélni? Miközben bandukoltunk a kanyargós úton a part mentén, többször is próbáltam fejbe kólintani magam, hogy hé, ne kalandozz már el annyira, itt van a pillanat, amiről oly sokat ábrándoztál! – de hiába, minduntalan visszatértem Annie Brogaig-hez.

- Jó, akkor megegyeztünk, felmászunk arra a nagy sziklára, és leugrunk. Kéz a kézben.

Emlékszem, erre a mondatra eszméltem fel, ez rángatott vissza a jelenbe gondolataim útvesztőjéből. Na meg az, hogy Dennis hirtelen megragadta a kezemet, és vonszolni kezdett felfelé a parton az egyik kőszirt felé.

- Micsoda?! – kiáltottam fel rémülten. – Már mégis minek ugranánk le mi arról a szikláról? És mikor egyeztem én ebbe bele?
- Az előbb kérdeztem tőled, és te rábólintottál. Hogy arra nem emlékszel, én mit mondtam egy fél perccel ezelőtt, az egy dolog, na de hogy arra sem, te mit csináltál!
- Sajnálom, én… nekem csak elkalandoztak a gondolataim, ne haragudj.
- Vettem észre. Valami baj történt talán, mióta nem találkoztunk? – kérdezte Dennis, miközben leült a fűbe és maga mellé intett, hogy foglaljak helyet én is.
- Nem, tulajdonképpen nem – feleltem, majd egy nagy sóhaj kíséretében letelepedtem mellé. – Csak folyton a Brogaig és a Grimsay család jár a fejemben. Egyszerűen nem tudom megérteni, mi ez a nagy hűhó körülöttük. Annie és Duncan szeretik egymást. Miért olyan bonyolult ez?

Dennis nem válaszolt semmit. Eszembe jutott, hogy valószínűleg neki fogalma sincs, miről hablatyolok. Nem is sejti, ki az az Annie és Duncan, halványlila gőze sincs, mi folyik Pire-on, és feltehetően leginkább azért nem, mert nem is érdekli. Nem törődik ő ilyen kis, csip-csup butaságokkal.

- Értem már. Annie Brogaig és Duncan Grimsay bizonytalan jövőjű esküvőjéről beszélsz, igaz?

Nem ez volt az első alkalom, hogy Dennis megdöbbentett. Egy újabb kellemes csalódás, no lám! Alighanem észrevehette ámulatomat, mert gyorsan hozzátette:
- Hallottam ezt-azt Bob-nál. Az ember óhatatlanul is meghall dolgokat, bármennyire is igyekszik nem odafigyelni.

Még hogy akaratlanul meghallotta! Ha valaki, hát Dennis be tudja ám csukni a fülét, ha úgy tetszik neki. Meg aztán, habár nem akarok rosszindulatú lenni, de lehetetlen elképzelnem őt, amint ott ül a pub-ban mondjuk a pult mellett, és az újság meg a sör között áthallgatózik a mellette ülő helyiek beszélgetésébe.

- Mrs. Borgh? – kérdeztem rá.
- Miért tartott ennyi ideig, hogy rájöjj? – nevetett rám Dennis. – Szóval tudok a dologról. És bár alapvetően magam is úgy gondolom, nem túl kedves Mr. és Mrs. Brogaig részéről, hogy akadályokat gördítenek a saját lányuk boldogsága elé, de azért nem hinném, hogy olyan szimpla lenne az ügy, ahogyan azt te képzeled.
- Mi lenne ebben olyan fenemód bonyolult? – kiáltottam fel döbbenten. – Ha két ember szereti egymást, mégis mi állhatna közéjük? És kinek lenne joga egyáltalán az útjukba állni?
- Persze, persze, úgy lenne a normális és ésszerű, ahogyan te gondolod, de az élet nem mindig ilyen egyszerű. Sok minden más is közbeszólhat, különösen, ha a felek nagyon különböznek egymástól valamiben. Mert a láng egyszer ellobban, és hogy utána mi következik, barátsággá, szeretetté szelídült érzelmek, vagy keserűség és gyűlölet, egyáltalán nem mindegy. Hogy az egyik a fehérbort szereti, a másik meg a vöröset, hogy a lány romantikus filmet venne ki estére, a fiú meg horrort, nem fog tányérdobálós veszekedéshez vezetni. De ha az egyik gazdagabb, okosabb, sikeresebb a másiknál, az előbb-utóbb égető probléma lesz, az egyik elkezdi irigyelni a másikat, s az irigység később gyűlöletbe csap át. És ennyi. Jó esetben, ha addigra még nem nyírták ki egymást, akkor elválnak, vagy szakítanak, vagy tudom is én. Vége. – azzal hátradőlt a vadvirágok közé.

Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy igaza van Dennis-nek. Tényleg vége. Mert mi ketten nagyon eltérően gondolkodunk. És ez nem olyan, mint a bor vagy a kikölcsönzött film. Ez olyan, amiből az a bizonyos tányérdobálós veszekedés lehet.

Aztán az a kósza gondolat suhant át az agyamon, hogy Dennis talán nem véletlenül terelte ebbe az irányba az egyáltalán nem erre indult beszélgetést. Csak nem fel akar készíteni valamire? Figyelmeztetni akar, hogy ne reméljek túl sokat ettől a kapcsolattól?

- Ez azt jelenti, hogy nem hiszel a sírig tartó szerelemben? – tettem egy utolsó, elkeseredett kísérletet.
Dennis sokáig formálta magában a választ. Aztán felült, elmosolyodott és így szólt:
- Dehogynem. Csak meg kell találni hozzá az igazit. Ami ennyi sok milliárd emberből igazán nem könnyű feladat! De ha olyan oltári nagy mázlid van, hogy megtaláltad, akkor minden esélyed megvan az örök boldogságra – azzal átölelt.

Majd halkan, inkább csak magának, hozzátette:
- Feltéve, ha nem szúrod el.