30. fejezet

Néhány nappal ezelőtt hirtelenjében megüresedett a délutánom. Katie-vel málnalekvár főzést terveztünk már régóta a múlt keddi napra, ám hamarabb végeztünk a nagy munkával, mint terveztük. Gondoltuk, akkor megejtjük azt a már olyan régen ígérgetett látogatást Mrs. Borgh-nál, ami újabb fenséges, a tündérkertben elkölthető teával és süteményekkel csábított mindkettőnket, engem pedig személy szerint azzal a reménnyel is, hogy hátha ismét összetalálkozom ott Dennis-szel a rózsabokrok árnyékában.

Találkozom én vele ugyan minden nap. Attól függően, hogy éppen mennyi a munkája aznap, beugrik reggel a szokásos kocogása közben, vagy estére hív Bob-hoz, vagy ha az időjárás engedi, csak úgy a szigetre sétálni.

Mindig örülök, ha kora reggel jön. Sosem szól előre, nem is tudom, hogy azért, mert ő sem tudja még előző nap, hogy várható-e a reggeli vizit, vagy csak meglepetést akar szerezni. Én mindenesetre már az első, hetekkel korábbi ilyen látogatás óta a szokottnál jóval éberebben alszom hat és hét óra között, amely intervallumban, ha jön, jön, ha meg nem, akkor alhatok tovább újra mélyálomban, mert már nem is fog megérkezni. Ilyenkor, klasszikus módon, egy kavicsot hajít az ablakomhoz, azzal ébresztget. Mivel Katie szobája a ház túlsó felében van, s ablaka sem arra nyílik, mint az enyém, meg egyébként is meglehetősen jó alvó, nem kell félnem attól, hogy esetleg őt is felzargatja álmából korai randevúm.

Én aztán sietve kipattanok az ágyból, és valósággal feltépem az ablakot örömömben. De nem kell kimásznom, mint egy szobafogságra ítélt tinédzsernek vagy egy rakoncátlan hercegkisasszonynak. Pedig, hadd jegyezzem meg, tudnék, hiszen az öreg ereszcsatorna és a vénségére már igen erős és vaskos törzset növesztett rózsabokor készséggel állna rendelkezésemre e műveletben. Ám nem kell ilyesmire szánnom magam, elegendő csupán néhány kedves szó, hogy „mindjárt megyek” vagy „egy perc és ott leszek”, aztán már süvíthetek is le a lépcsőn, elfordítom az ódon, kacskaringós kulcsot a zárban, s már repülhetek is tovább, egyenesen Dennis kitáruló karjaiba.

- Mike nagyon büszke rám, hogy az utóbbi időben dupla annyit futok, mint korábban – mesélte a múltkor, miközben szokásos helyünkön, az alacsony kőfalon üldögéltünk a csodás, hajnali égbolt alatt.

Nevettem akkor én is vele, pedig valójában nem örültem, hogy nem avatja be a dologba az ügynökét. Hiszen elvileg – ha csak szakmai tekintetben is – de mégiscsak bizalmasa ő. Nem értem, hogy lehet, hogy ha a kollégáival futunk össze, nem engedi el hirtelen a kezemet, nem lök el magától, hanem éppen ellenkezőleg, még szorosabban von oda magához, mint aki büszke rám, büszke arra, hogy mellette vagyok. Kizárt tehát, hogy ez a Mike Winters ne tudna az ügyről. Mármint kettőnkről. Miért is kell hát akkor eltitkolni előle a reggeli találkákat? Néha úgy érzem, hogy Dennis egy hatalmas, megfejthetetlen talány a számomra. Nem is, inkább ezernyi, milliónyi kis talány összepakolva egy emberbe. Mintha egy óriási teremben állnék, és körbe-körbe temérdek csukott ajtó lenne. S ha kinyitok egyet, marad még ott zárva ezer másik. Olykor azt hiszem, sosem érek már a végére ennek az ajtónyitogatásnak.

Azon a keddi reggelen viszont nem ébredtem kavicszörgésre, Dennis nem jött. Az előző estét is együtt töltöttük, nem lehetett hát okom panaszra, amiért nem hívott fel egész nap. Úgy váltunk el este, amikor hazakísért, ahogyan szoktunk: majd látjuk egymást, majd keressük egymást. Tényleg nem kellett volna ezen keseregnem, mert ezidáig Dennis mindig hamarabb „keresett meg”, mint ahogyan számítottam rá: általában már másnap reggel, vagy legkésőbb kora délután. Nekem nem is kellett soha kezdeményeznem a találkozást, egyszerűen nem is volt rá időm és alkalmam, mert ő mindig megelőzött.

Azon a keddi napon viszont nem keresett. A korábbiakból kiindulva aggódni kezdtem, ám nem mutattam, különösen nem Katie előtt. Tudtam, mit válaszolt volna: teljesen felesleges idejekorán nyugtalankodnom, hiszen még egy teljes nap sem telt el legutóbbi találkánk óta, és különben is lehet, hogy egyszerűen csak túl sűrű a napja a forgatáson, nincs ideje telefonálni.

Vagy szimplán tesztelni akar, és ez egyszer ki akarja várni, hogy én mikor hívom fel őt. Még hogy sűrű nap a forgatáson! Mióta Sean elment, ilyesmi nemigen fordul elő a Loch Fionn lovagjai 2 munkálatai közben. A forgatási napokat úgy húzzák, ahogyan csak bírják, hogy itt legyenek még, amikor Sean hajlandó visszajönni. Én természetesen a legkevésbé sem bánom, és azzal vigasztalom magam, hogy Sean tudtán és szándékán kívül így próbálja meg kompenzálni, hogy olyan hirtelen lelépett, miután hamarjában oly nagy barátságba keveredtünk. Hiszen így miatta Dennis-nek kevesebb a munkája, s a megtakarított időt mind velem töltheti. Feltételezem, ha Sean megtudná, hogy közvetve bár, de végül is miatta lehetünk többet és többször együtt Dennis-szel, alighanem ez éppen arra motiválná, hogy mielőbb vissza akarjon térni Pire-ra. Hogy annyira-e, hogy szándékát megvalósítva valóban ide is jöjjön, s ne csupán tervezze, azt már nem tudnám megítélni. Mindenestre ez biztosan egy érv lenne számára Pire mellett.

Legyen hát a másik lehetőség! Akarjon hát próbára tenni engem Dennis, mint a legkisebb szegénylegényt a szépséges királykisasszony apja, a szigorú király a mesében. Tényleg arra várna Dennis, hogy ezúttal én hívjam? Talán most is ott üldögél a telefon mellett, és sóvárogva várakozik, hogy az megcsörrenjen? De hát hogyan fordulhat meg egyáltalán a fejében olyasmi, hogy egy lány ne akarná őt látni? Éppen őt! Valóban hiheti ő azt, hogy én csak kényszerből találkozom vele, azért mert ő mindig hív, én meg udvariasságból nem utasítom vissza? S ha nem hívna, én sem hívnám, hanem inkább megkönnyebbülten sóhajtanék fel, hogy „hát csak leesett neki végre, hogy csupán púp ő a hátamon, és látni sem bírom, ha nem muszáj”? Ha tényleg ilyesmit feltételez, akkor valamit nagyon elronthattam. Nem tűnhetek talán elég odaadónak, ragaszkodónak. Bár láthatnám magam kívülről, független szemlélőként, és megtudhatnám, tényleg így van-e! Mindenesetre igyekszem orvosolni a bajt. És kiengesztelem. Kétszer olyan gyorsan repülök majd a karjaiba, háromszor olyan erősen szorítom majd a kezét, és négyszer olyan cicásan simulok majd hozzá, ha végre megint találkozunk. Azonban mindenekelőtt felhívom. Én. Hadd lássa, hogy nekem is hiányzik ő, hogy én is legalább annyira óhajtom már a viszontlátást, mint ő! Igen, felhívom.

Hiába jutottam viszont erre az elhatározásra, egész egyszerűen valahogyan nem jutott időm annak a bizonyos hívásnak a megejtésére. A lekvár kavargatása és üvegekbe töltögetése között biztosan nem. S mire végeztünk, és úgy három óra felé a kéttucatnyi üvegecske ott állt a konyhaasztalon felcímkézve, készen arra, hogy a kamra egy sötét zugába kerüljön, a liszteszsák, a szárított fűszernövények és a múlt héten a Dunnet-farmról kapott, csábító illatú, gyönyörű sonka mellé, alaposan kifáradva úgy döntöttem, most már nem is telefonálok, inkább megyek le egyenesen Bob-hoz. Ha Dennis tényleg a hívásomra vár, akkor azt minden bizonnyal ott teszi. Ha meg nem, és még dolgozik, hát megvárom. Ezen szándéknyilvánításommal pedig a Mrs. Borgh-nál tervezett látogatás egyszersmind elnapolásra került.

Beléptem hát Bobhoz, körülnéztem, alig pár ember üldögélt ott. Köztük Mr. Brogaig, ami azért volt meglepő, mert még nem érkezett meg a délutáni komp, amivel a Turner Island-en dolgozók szoktak nap mint nap hazatérni – ezért is volt olyan különösen üres a pub. De nem törődtem ezzel a furcsasággal, csak rendeltem egy nagy bögre gőzölgő-illatozó teát, elvettem a pultról egy újságot, és letelepedtem az asztalhoz az ablak mellett, ahonnan kiválóan ráláthattam a kikötőre. Mindig is szerettem ezt a csodás kikötőt nézni, a szerény kis öblöt védelmező ódon falakat és a lágyan ringatózó hajókat, amelyek közül azonban szinte egy sem volt ott akkor, hiszen nekik is tartott még a munkaidejük, ami a nyílt tengerre szólította őket.

Ám kedvenceim, a türelmetlen, akaratos sirályok most is ott keringtek az öböl csendes vize felett, s ha sikerült egy-egy halat kifogniuk, elégedetten telepedtek le egy szabadságát töltő hajóra vagy még inkább a kényelmes kőfalakra, esetleg az egyik bárka mellett halomban álló rákászhálókra. Ezek a madarak jól edzett, életrevaló példányok, nem úgy, mint például Turner Island-i társaik, akik főként a turistákra szakosodtak, akik ha nem adják nekik oda ennivalójuk egy részét önként, szép szóra, hát elragadják tőlük erőszakkal. A pire-i sirályok azonban kénytelenek a hagyományos módját választani a táplálékszerzésnek, azon egyszerű oknál fogva, hogy errefelé bizony meglehetősen ritka jelenség a turista.

- Éppen jó helyre ült, innen tisztán látja majd, mikor fut be a komp – szólalt meg mellettem Bob, aki éppen a teámat tette le az asztalra. Nem értettem, miért tartja fontosnak, hogy lássam megérkezni a kompot. Ugyancsak zavart tekintettel nézhettem rá, mert ő meg azon lepődött meg, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt, mire céloz. – Hát a komp, tudja – folytatta olyan lassan beszélve, mintha egy óvodásnak magyarázna. – Az, amivel Mr. Lleyton is érkezik.
- Ezek szerint nincs is itt a szigeten?

Bob megütődve nézett rám, talán nem tudta elképzelni, hogy bizony halvány gőzöm sincs arról, merre jár Dennis. Valóban olyan szoros lenne már a kapcsolatunk, hogy minden lépésünkről tudnia kellene a másiknak? Sőt, talán előzetes engedélyt is kell kérnünk egymástól, mielőtt teszünk valamit a másik nélkül? Vagy csak szimplán a pire-i szűkös élet körülményei közepette elképzelhetetlen, hogy az emberek ne tudják, mikor, hol jár a másik? Azonban lehet, hogy csupán arról volt szó, hogy Bob-nak és nekem teljesen más fogalmaink vannak két ember kapcsolatát illetően.

- Amennyire én tudom – kezdett óvatos magyarázkodásba Bob, mintha falazni próbált volna Dennis-nek – Turner Island-re ment át golfozni.
Azzal sebes léptekkel elsomfordált, talán attól tartott, hogy további kérdésekkel akarom zaklatni.

Tehát golfozik. Sean a múltkor, amikor Turner Island-re kirándultunk, azt mesélte, Dennis pecázni jár oda. Elképzelhető, hogy most is azért ment, csak gondolta, elegánsabban hangzik a golf a horgászatnál. Jobban illik egy vérbeli filmsztárhoz.

Persze lehet, hogy tényleg golfozik. Isten ments, hogy látatlanban lesújtó véleményt alkossak, miszerint ferdíti a valóságot a látszat kedvéért. Mert a Turner Island-i golfpálya valóban csodálatos. Mint általában minden skóciai golfpálya. Sehol sem lehet ilyen zöld a fű, sehol sem lehet ilyen gyönyörű a pályát körülölelő táj, no meg az sem lehet utolsó szempont, hogy mégiscsak e sport őshazájában ütögetheti a labdát az ember. Állítólag az is előnyös, hogy errefelé még hosszabbak a nyári nappalok, mint másutt, úgyhogy a szenvedélyes golfozók hosszabban élhetik ki magukat.

Turner Island golfpályája közvetlenül a tengerparton fekszik, nem is nagyon fért volna el beljebb, a sziget közepén. Így viszont valóban lenyűgöző hátteret szolgáltat a játékhoz a tenger, amibe nem hallottam, hogy még bárki is belerepítette volna a labdáját, habár szilárd meggyőződésem, hogy nekem ez az első ütéssel sikerülne. Turner Island pályája még azért is egyedülálló, mert egy hatalmas kőtömb áll csaknem a közepén, ehhez kell alkalmazkodnia a pálya így igencsak furcsa alakjának. Ezt a sziklát a helyiek nem egyszerűen dombnak, buckának vagy halomnak nevezik, hanem egyenesen hegynek. Alighanem azért ragadtatják magukat erre a vakmerőségre, mert egyébiránt szigetük, ahogyan már korábban is beszámoltam róla, felettébb lapos.

A komp késett. Már hallanom kellett volna a hajókürtöt. Ettől azért még közel sem estem kétségbe. Nagyon is jól tudom, hogy a pire-i komp késedelme mindennapos esemény. Kis túlzással kijelenthetem, hogy szinte már az lenne a szokatlan, ha ez a járat egy nap idejében futna be a kikötőbe. Mert az öreg Shillay makacs jószág. Pontosabban egy szeszélyes idős hölgy, ahogyan a tengerészek mondják. Az, hogy mikor érkezik, csak másodsorban függ az időjárástól és más hasonló, hozzá képest teljesen kiszámítható tényezőktől. Sokkal inkább az dönti el a dolgot, hogy éppen milyen kedve van aznap az agg hajónak. Amikor ezt mesélte nekem az egyik, a Shillay-en szolgálatot teljesítő matróz, csak nevettem. Ám magam is többször tapasztaltam azóta, hogy két teljesen egyforma napon, amikor ugyanúgy süt a nap, ugyanannyi ember utazik a kompon, vagyis tényleg minden már-már kísértetiesen megegyezik, a Shillay közel sem ugyanannyi idő alatt teszi meg a Pire és Turner Island közti egyébként nem túlságosan nagy távot. És nem csupán egy-két percnyi a különbség, hanem negyed-, sőt akár félórákban is mérhető. Senki sem tudja miért. Próbáltam a tengerészek eltérő munkatempójával és –kedvével magyarázni a dolgot, de azt mondják, ez már emberemlékezet óta így van, akkor is így volt, amikor ezek az emberek még nem is dolgoztak a Shillay fedélzetén. Éppen ezért a menetrendet csupán tájékoztató jelleggel adják ki. Tudom, nem mérhető ez a rejtély például a Bermuda-háromszöghöz, de mégis újabb adalék, amely hozzájárul a Pire-t övező misztikumhoz.

A Shillay várható érkezéséről való merengésemet egy, az asztalomhoz lépő ember zavarta meg. Azt hittem, megint Bob az.
- Köszönöm, nem kérek több teát – mondtam anélkül, hogy felpillantottam volna az újságból, amelynek ugyanazt az oldalát bámultam már időtlen idők óta, ám még mindig fogalmam sem volt, hogy mi állt benne.

Nem kaptam választ, ehelyett az a valaki nagy zajjal kihúzta az egyik széket velem szemben és leült. Most már felnéztem és megriadtam. Mr. Brogaig volt az, de úgy festett, mint aki már legalább egy hete nem aludt, s olyan üres volt a tekintete, mintha lélek már nem is lakott volna abban a meggyötört testben.
- Mr. Brogaig, mi a baj? – kérdeztem és letettem az újságot.

Ő azonban csak bámult kifelé az ablakon, mintha ott sem lettem volna. „Ha egy mukkot sem szól, akkor mi az ördögnek ült ide? Csak ijesztgetni akar engem vagy mi?” – gondoltam magamban. Mert Mr. Brogaig ahogyan ott ült, úgy festett mintha most lépett volna ki egy olyan szörnyű szellemhistóriából, amellyel a rossz gyerekeket szokták riogatni. Vagy tíz percnek kellett eltelnie, mire végre megszólalt hívatlan vendégem, bár ez az idő számomra óráknak tűnt. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy hogy mondanom kell-e egyáltalán valamit. Szerencsémre a kínos hallgatásnak csak vége szakadt, és nem is nekem kellett ehhez megtörnöm a ránk telepedő, súlyos csendet.
- Annie lányom férjhez megy.

Nem feleltem semmit. Hiszen ezt már azon a napon hallottam, amikor megérkeztem ide, Pire-ra. Több mint egy hónapja tudom, az itteniek pedig bizonyára még régebben is.

Mr. Brogaig rám pillantott, és láttam a tekintetén, arra vár, hogy válaszoljak már valamit. Zavarban voltam és még mindig elképzelésem sem volt arról, hogy mit is kellene mondanom. Mr. Brogaig lemondóan legyintett egyet, és visszafordult az ablak felé, ismét belemerülve a végtelen tenger hullámzásába. Újabb tíz perc telt el, mire megint megszólalt. Én pedig azt hittem, hogy ez a beszélgetés – ha lehet egyáltalán annak nevezni – már nem is lehetne ennél kellemetlenebb. Úgy éreztem, szinte megfojt a csend. Magamban fohászkodtam, hogy jöjjön már valaki: Bob hozzon egy kis teát, hiszen már egészen megittam, ami a bögrémben volt, vagy érkezzen már meg az a fránya komp, fedélzetén Dennis-szel vagy Annie-vel, akik kimenthetnének végre innen.