27. fejezet

Daisy Brogaig valóban olyan lány, akinek megvan a magához való esze.

Talpraesettségben és racionalitásban minden bizonnyal igen jó eséllyel venné fel a versenyt Katie-vel szemben – már ha rendeznének efféle összecsapást Pire-on.

Daisy-nek természetesen hasonló jövőt képzeltek el a szülei, mint Annie-nek: valamelyik messzi, jó hírű egyetemre akarták küldeni, hogy az ott szerzett diplomával megnyíljon előtte az egész világ. Vagy legalábbis egy része, amely azonban mindenképpen jobb kibontakozási lehetőséget biztosíthat, mint Pire. Így hát Daisy is felkerekedett, és mostanság ő maga is olyasféleképpen kötődik Pire-hoz, mint én: ősztől tavaszig Edinburgh-ben tanul és a nyarat itt tölti, a szigeten. Van viszont egy nagy előnye hozzám képest, amiért irigylem is rendesen: neki karácsonykor is joga, sőt kötelessége itt lenni. Ó, milyen is lehet egy karácsony Pire-on? Katie szerint mindössze hideg és nedves.

Tehát Daisy szorgalmasan tanul Edinburgh-ben, méghozzá orvosnak, ha jól tudom. Mr. és Mrs. Brogaig nagy csalódására az álma viszont az, hogy ha majd egyszer végez, rendelőt nyit Pire-on, félúton Bob fogadója és Mr. Thompson boltja között. Daisy szerint ugyanis tarthatatlan, hogy nincs állandó orvosa a szigetnek, és a fülfájástól a torokgyulladásig, minden apróság miatt Turner Island-re kell átjárniuk a pire-iaknak.

Daisy fiatalabb néhány évvel ugyan Annie-nél, de – talán nem hangzik túl nagy illetlenségnek ezt mondani – okosabb nála. És ez sosem csupán a jobb iskolai jegyekben mutatkozott meg: Daisy olyan nagy bölcsességgel nyilatkozik mindig az életről, mintha már vagy ezer másik állna mögötte. A legjobb tanácsokat adta Annie-nek a Duncan-hez fűződő kapcsolatáról már akkor is, amikor neki magának még nem is volt udvarlója. Sosem élt át olyan krízishelyzeteket, amilyeneken Annie keresztülment, mégis tökéletesen értett mindent és olyan tanácsokat eszelt ki, amelyeket követve nővére eleddig mindig győztesen került ki a szüleivel folytatott csatározásokból.

Daisy azonban ebben a háborúban egy másik frontot is felállított: saját magát is latba vetette, hogy meggyőzze Mr. és Mrs. Brogaig-et igazáról, miszerint hogy ha Annie Duncan mellett boldog, és mellette látja biztosítva a jövőjét, akkor semmi sem jogosítja fel őket, hogy keresztbe tegyenek a lányuknak. Ez a családi viszály akkor hágott a tetőfokára, amikor Duncan megkérte Annie kezét, és ő igent mondott.

- De hát papa, ha így viselkedsz Annie-vel, azzal csak azt fogod elérni, hogy a végén megszökik Duncan-nel, titokban fognak összeházasodni, és valahol a világ másik végén élik majd le az életüket és nevelik a te unokáidat, akikkel soha de soha nem fogsz találkozni – mondta Daisy egy reggel az apjának. Mindezt onnan tudom, hogy ezen vita után összefutottam vele Mr. Thompson boltja előtt, és ott fakadt ki nekem, elmesélve az ügy minden részletét. – Ha te és a mama így bántok Annie-vel, azzal nem fogjátok megakadályozni az esküvőt, egyáltalán nem fogjátok eltéríteni Duncan-től. Sőt, éppen ti kovácsoljátok egyre erősebbre a kettőjüket összefűző köteléket azáltal, hogy Annie minduntalan Duncan-hez menekül előletek, aki pedig szépen megvigasztalja és biztatja. De nem ám arra, hogy legyen engedelmes, jó kislány és fogadjon szót a szüleinek, hanem arra, hogy tartson ki még egy kicsit, csak egy egészen picit, és azután már minden rendben lesz, és ők örökké együtt lesznek ott, ahol senki sem bánthatja majd őket, és senki sem akarja majd szétválasztani őket. Ha tehát továbbra is ilyen szívtelenek lesztek Annie-vel, itt fog hagyni benneteket, itt hagy majd mindnyájunkat, elhagyja Pire-t, Duncan Grimsay-vel karöltve, és sohasem látjuk majd viszont egyikőjüket sem! Hát tényleg ezt akarod? Komolyan azt szeretnéd, ha így történne, papa?

Hogy volt-e valami hatása Daisy efféle szózatának, azt ő maga sem tudta eldönteni, mert Mr. Brogaig változatlanul itta tovább a teáját, és mélyedt bele az újságjába. Nem szólt egy szót sem.

- Pedig mindent feltettem egy lapra – mondta Daisy, miközben a kikötőnél sétálgattunk. – Te magad is jól ismered Duncan Grimsay-t, igaz? – nézett rám, és én bólintottam: igen, ismerem. – Hát el tudnád te róla képzelni, hogy ő bármikor is megszöktessen egy lányt? – vigyorodott el Daisy, s alig bírta már folytatni a mondandóját, úgy fuldoklott a nevetéstől. – Éppen Duncan Grimsay, akinek hiába mondta a nővérem, mennyire szereti, hiába ejtett el millió célzást, mégis évekbe és egy jól kidolgozott haditervbe tellett, mire rászánta magát valahogy a lánykérésre? Azt hiszem ő inkább türelmesen várna, míg a szüleim megenyhülnek felé, és engedélyezik az esküvőt. Talán még vissza is vonná a lánykérést a békesség kedvéért. S ha biztosan tudná, hogy majd csak a szüleim halálával érkezne el a megfelelő pillanat, amikor már ő is és Annie is erősen őszülnének, hát ő akkor is inkább kivárna. Biztos vagyok benne, hogy Duncan Grimsay lenne az utolsó ember a földön, akinek eszébe jutna egy lányszöktetés.

***

Sok van már Dennis Lleyton rovásán. Igen sok.

Még azon sem tettem túl magam, hogy néhány nappal ezelőtt, hajnalban a kőfalon üldögélve, elhessegette minden aggodalmamat Audrey Brown-t illetően. Nem volt tehát túl hatékony az a vigasztalás. Már csak azért sem lehetett az, mert Katie azóta is minduntalan előhozakodik ezzel a témával. Természetesen beavattam őt, hogy mit is mondott Dennis arról a nőről. És nem győzte őt meg. Sőt, kénytelen-kelletlen be kell vallanom: engem sem.

Mert ha így lenne, minden bizonnyal sikerrel tudnám visszaverni Katie támadásait. Gyorsan és olyan éllel, hogy azzal legalább egy napra elhallgattathatnám. Igyekeztem úgy tenni, mint akinek rendben van így a dolog. Aggódott egy kicsit a lány, mert a féltékenység csíráját ültette szívébe a barátnője – habár el kell ismerni: volt annak alapja –, de már elmúlt a veszély, mert az imádott kedves néhány őszinte szóval elűzte a felesleges riadalmat. De szép is volna, ha így lenne!

Minden este, amikor nehezen próbálok végre elaludni, az ágyamban forgolódva azon morfondírozom, hogy maga a tény, hogy kételkedem Dennis-ben, azaz nem bízok meg benne, nem teremt-e már önmagában is jogalapot arra, hogy kialakulófélben lévő kapcsolatunk még igencsak laza talapzata meginogjon? Hiszen az én elképzelésem szerint egy párkapcsolatnak bizalomra kell épülnie. Olyan tartókő ez, ami egész egyszerűen nem hiányozhat. Ami nélkül összeomlik az egész. Nem ismerek olyan jól működő kapcsolatot, amely bizalom nélkül állna meg.

Nem tudom, mit kellene tennem. Elkezdjek talán reménykedni, hogy így is boldog és szép kötelék lehet a mienk? Úgy, hogy amikor Dennis azt mondja, „megyek, felhívom a szüleimet”, az én fejemben az motoszkál, hogy vajon biztosan a szüleit hívja? És nem mondjuk Audrey Brown-t? Lehetséges volna, hogy gondtalan legyen így minden együtt töltött napunk?

Vagy inkább sürgősen kezdjek el bízni Dennis-ben? Valószínűleg ez lenne a legjobb út, mert akkor egyszerre csak eloszlana minden felhő a fejem fölül, mert nem kételkednék többé benne, nem mérgeznék ostoba gondolatok a jókedvemet. Csakhogy az elmúlt napok hiábavaló próbálkozásaiból mára már rájöttem, hogy ez piszok nehéz. Erőnek erejével kényszeríteni magamat valamire, ami ellen minden porcikám lélekszakadva küzd.

Láthatod, ebben a köztes állapotban lebegek immár négy napja. Azóta nem láttam Dennis-t, így ő azóta nem tudja megerősíteni vagy megingatni megérzéseimet. Pedig arra egyetlen szó elég lenne. Egy pillantás csak, amiből olvasni tudnék.

Mint már említettem, Katie természetesen ismét a Dennis-szel szemközti oldalon harcol. Tudtam, hogy sosem fogja megkedvelni őt, de abban mindig is bíztam, hogy legalább elfogadja. Tisztában vagyok vele, hogy ha valaki, hát ő mindig is kételkedett benne. Minden szavában, minden mozdulatában, minden ajándékba hozott virágcsokrában.

- Persze, hogy elhiszed neki, amit neked mond. Elhiszed minden fenntartás nélkül – tette elém a levest egy nap barátnőm.

Szentül hitte, hogy igaza van, ám az egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy esetleg én sem fogadom el olyan egyértelműen Dennis minden szavát, mint ő. Csak éppen nem nyilvánítom ki ezt olyan erélyesen, az ő határozott fellépéséhez képest az én viselkedésem valóban úgy tűnhet, mintha csendben, naivan hinnék Dennis-nek.

- Elhiszed, mert el akarod hinni – folytatta Katie. – Ha szeretünk valakit, hinni akarunk neki, különösen akkor, ha boldogabbak lehetnénk, ha igaza lenne az illetőnek. Nyilván a te napjaid is gondtalanabbak lennének, ha nem létezne Audrey Brown. Dennis Lleyton tudja ezt jól. Így hát igyekszik elűzni ezt a problémát, méghozzá úgy, hogy egyszerűen tagadja a létezését. Ha nincs gond, nincs is mit megoldani. Te pedig elfogadod, mert szeretnéd, ha igaza lenne, és valóban problémamentes lenne ez az egész, ami kettőtök között van.

„Ez az egész, ami kettőtök között van.” Ez lenne hát közöttünk? Egy megfogalmazhatatlan, körülírhatatlan valami? Ami még csak kapcsolatnak sem nevezhető? Mi kell egyáltalán még ahhoz, hogy annak hívhassam? Hogy Dennis Lleyton-ról azt mondhassam: a srác, akivel járok. És nem utolsósorban, Katie is elismerje.

- Szóval véleményed szerint egész egyszerűen a könnyebb utat választom, amikor hiszek neki? – kérdeztem.
Katie bólintott.

- És mégis mit kellene tennem? Mit tennél te, ha a helyemben volnál? Járkálnál utána nap, mint nap, kérdezősködnél a kollégáinál, lenyomoznád, hogy milyen számot hívott Bob-tól, feltörnéd az e-mail címét, vagy mégis mit? – szegeztem a kérdéseket morcosan Katie-nek. Ám ő nem válaszolt. Nem is kellett, hallgatása is éppoly árulkodó volt, mintha rávágott volna egy igent. – Néha komolyan eljátszadozom a gondolattal, hogy átengedem az irányítást neked az életem felett. Nem hozok többé döntést egymagam, mindenben te határozhatsz. Ha valaki kérdez tőlem valamit, ha választanom kell, nyájasan elnézést kérek, félrevonulok egy percre és felhívlak téged, aki majd megmondja nekem, hogy mit tegyek. Ha beugrom Bob-hoz egy gyors teára, és ő azt mondja majd, hogy elfogyott az, amit inni szoktam, akkor majd megkérdezlek, hogy elfogadjam-e a helyette felajánlottat, vagy inkább ne is igyak teát egyáltalán.

Katie legnagyobb meglepetésemre nem megsértődött, hanem elmosolyodott. Fogalmam sincs, mi okozhatta benne ezt a változást. Bármiben le mertem volna fogadni, hogy nem teszem zsebre, amit az iménti beszólásomért kapok.

- Tudom, hogy sokszor túl nyersen fogalmazok, de tapasztalhatod már évek óta, hogy ami a szívemen, az a számon. Sajnálom, ha esetleg megbántottalak. A véleményem ugyan nem változott – ismét előbukkant az én régi, jól ismert barátnőm, – de a stílusért, ahogyan fogalmaztam, elnézést kérek.

Bocsánatkérés! Katie alighanem nagy változáson megy éppen keresztül, és ha nem lenne agyam szinte minden szeglete Dennis számára lefoglalva, valószínűleg legfőbb feladatomnak tekinteném, hogy kiderítsem, mi történik Katie-vel, mire ez a nagy változás?

Így viszont jobb híján csupán azzal vigasztaltam magam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül, ki vagy mi az oka e fordulatnak, vagy ha az az ok nem elég erős, hát majd Katie igazi énje legyűri, és ő marad olyan, amilyen mindig is volt. S ezzel a megállapítással visszavonultam Dennis fedőnevű gondolataim közé.