29. fejezet

Rábólintottam az ötletre, és hamarosan kaptattunk is már felfelé a dombon. Dennis közben magához vont, karját átfonta a derekam körül, mintha attól tartott volna, hogy elfúj mellőle a szél. Végre felértünk, és leülhettünk a szikla alá. Valóban nem süvített itt arcunkba a szél, és az elénk táruló látvány is csodálatos volt. A házak ablakai és a kikötő lassan felgyúló fényeit szemlélve az ember azt képzelhette, hogy a csillagos ég valósággal rázuhant a szigetre, hiszen talán csak a felhőtlen égbolton látható annyi apró fény, mint itt. E lenyűgöző képet hatványozta tovább a morajló, zúgolódó tenger: hol a sziget, hol meg az ég képét játszotta vissza sűrű, vad hullámain. S mindehhez titokzatos, egyre sötétedő háttér járult fenn is, lenn is.

Néhány percig szótlanul üldögéltünk, ahogyan mindkettőnket magával ragadott ez a nem várt, szépséges panoráma.

Ahogyan egy valamirevaló skót szigeten mindenhez, úgy természetesen ehhez a sziklához is kötődik egy legenda. Pire-on a legtöbb arról a pár évezreddel ezelőtti királyról és tündérfeleségéről szól, akikről már meséltem Sean-nak Athar Monadh tetején üldögélve. Hiába, a sötét középkor – legyintenek egyesek, padig szerintem csupán azért sötét, mert nem maradt fenn róla annyi írásos emlék, mint más korszakokról, de hagyjuk ezt most.

Tehát, az erről a konkrét sziklatömbről szóló legenda szerint miután az ifjú király immár vagy ezredszerre is sikeresen visszaverte maroknyi hősies csapatával a szigetet ostromlókat, ezen szikla alá letelepedve fújta ki magát, ahogyan mi is ott ültünk Dennis-szel azon az estén.

Egyszer csak földöntúli, gyönyörű muzsika ütötte meg a fülét. Átsuhant az agyán, hogy az emberek már akkorra mind visszatértek a házaikba, a sebesülteket ápolják, a többiek pedig egyszerűen csak fáradtságukat pihenik ki. A király abban maradt harcosaival, hogy majd másnap rendeznek nagy ünnepséget és lakomát a győzelem örömére, mert már éjfél is jócskán elmúlt, mire végleg elült a csatazaj a szigeten, és lassan közeledett már a napfelkelte. Ki vagy kik lehettek akkor e varázslatos zene megszólaltatói?

A király feltápászkodott és körbenézett, de nem látott senkit. Azután felmászott a kőtömb tetejére és onnan hirtelen olyasmit pillantott meg, amit azelőtt még soha, amiről utoljára csak kisgyermekként hallott az édesanyjától: Pire vonulatai között elrejtőzve nagy fényességben vagy egy tucatnyi leányt látott. Néhányan közülük pánsípból, hárfából, dobból és más hasonló hangszerekből csalták elő azt a különleges dallamot, a többiek pedig körben, kézen fogva, arcukon boldog mosollyal táncoltak a lágy zenére.

A király rögtön tudta, hogy tündéreket lát, hiszen aranyos-drágaköves díszű, gyönyörű ruhát viseltek, mindannyian tetőtől-talpig zöldbe öltöztek, csupán cipellőjük volt piros. Kivéve egyet: egy aranyhajú lány ruhája hófehér volt. A király úgy belefeledkezett a zenehallgatásba és a tánc szemlélésébe, hogy egyszeriben csak megcsúszott lába a sziklán, s leesett róla. Semmi baja nem történt, de a tündérek azonnal észrevették őt, és szempillantásnyi tétovázás után futásnak eredtek. Tudni kell ugyanis, hogy a tündérek gyűlölik, ha az emberek kilesik őket.

A királynak azonban több se kellett, üldözőbe vette őket. Idővel mindegyik tündérnek sikerült kitérnie előle, ki madárrá változva reppent fel az égbe, kit pedig a fák vagy a sidhek, azaz a tündérdombok nyeltek el. Ám egyetlen tündér nem tudott elmenekülni az ifjú elől: természetesen a fehérruhás hölgy. Mikor egy patakhoz ért, megtorpant. Tudniillik, a tündérek rettegnek a folyóvíztől, akárcsak a csengőktől, a lópatkótól, a kenyértől vagy a kifordított ruhától – ne kérdezd, miért.

Mindenesetre a király utolérte a pataknál a tündérlányt és meggyőzte, hogy nem kell félnie tőle. Lassacskán beszélgetésbe elegyedtek, és a lány elmesélte, hogy gyakran járnak le a szigetekre Elphame-ból, a tündérországból. Most éppen azért jöttek, hogy megünnepeljék Pire győzelmét. A király ugyanis azt is megtudta a tündértől, hogy a csatába bizony az istenek is besegítettek, méghozzá az ő oldalukon, sőt a tündérek is, így tulajdonképpen a sajátjukként is üdvözölték a diadalt.

A folytatást már te is kitalálhatod. A király addig-addig udvarolt a tündérlánynak, míg az hozzá nem ment feleségül. Kiderült, hogy azért viselt fehér ruhát azon az éjszakán, mert ő valamiféle hercegnő volt a tündérek között, így a királynak még a tündérországba is el kellett mennie, hogy megkérje a kezét Elphame Királynőjétől.

- Erre vágysz hát – sóhajtott fel Dennis, félbeszakítva tűnődésemet.

Értetlenül bámultam rá. Igen, erre. Ez nem újdonság, sem nekem, sem neki. De hát mi ezzel a baj? Válaszomat, pontosabban tanácstalanságomat szavak nélkül is megértette.

- Erre csak, és semmi többre? – fordult felém. – Beérnéd csupán azzal, hogy itt éld le az életedet, Pire-on?

Zavartan bólintottam. Nem tudtam, hirtelen mi baja van ezzel. Eddig sosem tiltakozott, ha arról beszéltem neki, hogy az egyetem után itt szeretnék letelepedni, és élni azt a csendes, visszafogott, békés életet, ami a pire-iak sajátja. A diplomám átvétele után, úgy tervezem, elkezdődik az én utolsó, soha véget nem érő pire-i vakációm.

- Furcsa – nézett maga elé Dennis.
- Mi ebben a furcsa? – kérdeztem indulatosan. – Az én életemről én döntök, és én ezt választom. Talán baj?
- Nem, dehogy – felelt halkan, s tudtam, csak azért mondja ezt, mert le akarja már zárni a témát, sejtvén, darázsfészekbe nyúlt.

Én azonban elhatároztam, nem hagyom annyiban a dolgot. Most már igazán tudni akartam, hogy miért nem tetszik neki hirtelenjében az álmom. Kérdő tekintetemet kitartóan szegeztem rá mindaddig, amíg hajlandó nem lett kifejteni a véleményét.

- Csak azt furcsállom, hogy ennyi idősen, mint amilyen te vagy most, az emberek általában tele vannak világmegváltó vágyakkal. Meg akarják találni a rák ellenszerét, kolóniát akarnak alapítani a Marson, meg akarnak tanulni beszélni az állatokkal, és még sorolhatnám. Vagy valami extrém, polgárpukkasztó dolgot akarnak művelni az életükkel, amivel minimum a szüleiket kiakaszthatják. Hogy mondjuk Hawaii-ra költöznek szörfoktatónak, hideg padlásszobában lakó, koldusszegény festőnek állnak Párizsban, vagy éppen az egyetemet otthagyva egyik napról a másikra meghallgatásokra kezdenek el járni, arról ábrándozva, hogy világhírű színészek lesznek.

- Tehát innen fúj a szél – könnyebbültem meg. – Valójában nem is rólam van szó, hanem rólad. Te voltál éppen ilyen néhány évvel ezelőtt, és mivel én nem vagyok ilyen, most meglepődtél. Eddig azt hitted, te vagy a normális és átlagos a nagy álmaiddal, és csak annyiban térsz el a kortársaidtól, hogy a te álmaid megvalósultak. De most felmerült annak a lehetősége, hogy talán mégsem a te életfelfogásod az általános, hanem az enyém, és ettől megrémültél.

- Túlbonyolítod a dolgokat, Flora. Én kifejezetten örülnék, ha kiderülne, hogy nem vagyok átlagos, már ami az életfelfogásomat illeti, ahogyan te mondtad. Én pusztán aggódom érted. Nem akarom, hogy csalódj. Idejössz Pire-ra évi tizenkét hónapra, és egyszer csak azon veszed majd észre magad, hogy közel sem olyan csodálatos itt az élet, mint ahogyan azt gondoltad. Azt hiszed, egyetlen évszaknyi gondtalanság jut neked minden évben, és a többi kilenc-tíz hónapban csak vegetálsz Londonban. Közben viszont lehet, hogy tévesen méred fel a helyzetet, és Londonban közel sem olyan szörnyű az életed, mint gondolod. Csak te mindent feketén-fehéren látsz: Pire szép és jó, London meg csúnya és rossz. Pedig a dolgok nem ilyen egyszerűek, ahogyan nem is olyan rég még te magad mondtad nekem, emlékszel? Lefogadom, hogy Londonban is egy csomó örömben van részed: ott a családod, ott is biztosan vannak barátaid, eljársz néha bulizni, meg ilyenek, de ezeket szereted elfelejteni, csak hogy Pire minél nagyobb dicsfénnyel legyen körülvéve.
- Mégis mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem durcásan.

Valójában én lepődtem meg a legjobban, hogy nem borultam ki különösebben a hallottakon. Attól viszont, ha lehet még jobban megijedtem, hogy ezek szerint talán egyetértek vele?

- Egyszerűen arra akarok célozni, nem biztos, hogy ez az egyetlen lehetséges út számodra. Lehet, hogy ha ideköltöznél, pár éven belül azon kapnád magad, hogy unatkozol, hogy a legszebb éveidet, a fiatalságodat hagytad ki egy olyan életért, amit ráértél volna később is megkezdeni. Nem azt mondom, hogy várj a nyugdíjas éveidig, de talán elnapolhatnád az ilyen nagyszabású döntéseket még egy ideig. Amíg még nem köt le senki és semmi, miért ne szárnyalhatnál szabadon a nagyvilágban?

Attól tartok, Dennis Lleyton azon az estén elérte azt, ami ezidáig még senkinek sem sikerült: megingatta sziklaszilárdnak vélt hitemet Pire-ban, az eddig oly tisztán látszódó itteni nyugodt, békés jövőben, és bizonytalanságba taszított. Ám számomra is oly váratlanul, ott Dennis karjainak ölelésében, ez a bizonytalanság közel sem volt rémisztő, sőt. Egy új, izgalmasabb jövő rajzolódott ki előttem. S minden erőmmel reméltem, hogy ennek a jövőnek ő is aktív részese lesz.