22. fejezet

Másnap este fél hétkor betoppant Dennis Lleyton. Friss csokrokat kaptunk, amelyek újabb, Mrs. Borgh-nál tett látogatásról tanúskodtak. Vendégünk nem utasított vissza egy csésze teát és egy kis süteményt Katie társaságában, mielőtt felkerekedtünk volna a sétánkra.

Aztán hamarosan már azon a parton ballagtunk, amelyen hetekkel korábban Sean-nal és Mr. MacBrayne-nel ebédeltem. Persze jelenlegi kirándulópartneremnek nem emlegettem fel ezt az élményt.

Nem is tudom már miért, de a gyerekkorunkról beszélgettünk. Az iskolás évekről, a régi, már megszakadt barátságokról. Úgy volt, ahogyan sejtettem: Dennis Lleyton már akkor is az volt, aki most, csak persze még kicsiben. Vagyis sikeres és népszerű kölyök, akinek az ismeretségéért vetekedtek a társai. Minden sráccal jóban volt, minden lánynak bejött, mindenkivel köszönőviszonyban volt, nem tudott úgy végigmenni az iskola folyosóján, hogy össze ne fusson valakivel útközben, így szegény alig tudta megjárni az utat a szünetben.

Ő volt az, akit mindenki névről ismert, és nem csupán egy röpke személyleírás után ugrott be, hogy kiről is van szó. Ő volt az, akit a tanárok is imádtak, mert okos volt és mindenféle versenyekre járt. Kitűnő volt a bizonyítványa és megkapott minden lehetséges kitüntetést. De a többi éltanulóval ellentétben ő a testnevelés órákon is jeleskedett. Neki volt az osztályban először jogosítványa, majd autója, még hozzá nem is akármilyen. Amitől a lányokat még könnyebben szédíthette, a fiúk meg még inkább irigyelhették, de szemtől szemben természetesen ők is a kegyeiért versengtek. Röviden tehát ő már akkor is tökéletes volt. Jóképű, gazdag és okos. Hogy emellett kedves, vicces, őszinte is lett volna, azt nem sikerült kiderítenem.

De mindezek az információk csak még jobban elbizonytalanítottak, hogy összeillünk-e. Alighanem minden sikerét a veleszületett, hatalmas adag önbizalomnak köszönhette, ami valószínűleg a legnagyobb különbség köztünk. Mert ő legalább száz emberre való mennyiséget kaphatott belőle, ami meg nekem van, az viszont még egy félnek sem elég. Hát hogy jövök én – egy ismeretlen lány, aki lehet, hogy szintén kitűnő bizonyítványokat vitt haza, de ezzel már meg is szakadt a hasonlóságok sora, hiszen én nem voltam sem szép, sem népszerű – ahhoz, hogy egy ilyen eszményi, hibátlan pasival kezdjek? Hogy hihetem el akár csak egyetlen pillanat erejéig is, hogy valóban én, Flora Atterton, a teljességgel hétköznapi és átlagos lány kellek neki?

Rápillantottam, hátha kifürkészhetem a választ az arcából. Hátha találok valami biztatót, amiben megkapaszkodhat a remény, hogy igen, elhihetem, hogy engem, csakis engem akar. És azzal a lendülettel félresöpörhetném a tökéletességét. És a barátnőjét.

És megtaláltam! Egy pajkos kis fénysugarat a szemében, ahogyan rámnézett, miután észrevette, hogy őt figyelem. Egy kisfiús mosolyt, egy arcot, amely teljes egészében megváltozott, fénybe öltözött, amikor rám tekintett. Azt hiszem, mindig is ilyesmit szerettem volna látni egy srác arcán, amikor rám néz. Hogy álljon meg számára az idő, hogy szűnjön meg számára a külvilág. Az pedig külön öröm, hogy éppen Dennis Lleyton produkálta ezt előttem.

A pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó ne szállj tovább!

Talán nem is csodálkozol, hogy csók lett a vége. Olyan igazi, nem mindennapi, emlékezetes csók, mint a romantikus filmek végén, ami után közvetlenül megjelenik a The End felirat. Mennyire szerettem volna akkor, hogy én is egy hősnő legyek egy ilyen filmben! Hogy azzal a csókkal tényleg vége legyen mindennek, ne legyen többé semmi, se jó, se rossz, csak az a végeláthatatlan perc. Maximum még csak annyi, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

***

Athar Monadh tetejére akartunk feljutni, hogy körbejárathassuk a tekintetünket az egész horizonton. Mindketten jól ismertük már azt a csodálatos látványt, de együtt még sohasem éltük át azt a pillanatot, amikor az ember végre felér a hegy csúcsára, és egy nagy sóhajjal megadja magát az eléje táruló lenyűgöző panorámának. Amikor mindent elfeledve úgy érzi, eggyé válik mindazzal, ami körülveszi, vagyis a végtelen, örök természettel.

Alighanem egész hátralévő életemben a legszebb és legemlékezetesebb pillanatok között fogom számon tartani tehát azt, amelyikben mindezt Dennis Lleyton-nal élhettem meg. Végig beszélgettük a girbegurba utat felfelé, de amint feljutottunk, mindkettőnknek elállt a szava. Nem győztük a szemünkkel befogni a hatalmas tengert, a kisebb-nagyobb pöttyöknek tetsző szigetek hosszú láncolatát. Arcunkon széles mosollyal járattuk körbe a tekintetünket. Aztán Dennis Lleyton mögém lépett és karjait átfonta körülöttem. Én fejemet a vállára hajtottam, és megint csak az jutott eszembe, hogy ha itt és most vége lenne a világnak, én bizony tökéletesen elégedett lennék és nem panaszkodnék, hogy de hiszen rám még annyi minden várt volna az életben. Akkor enyém volt az a boldog biztonság, amelyről mindig is ábrándoztam, és amelyet, ím, elértem.

Nem emlékszem már, meddig is álldogálhattunk ott eggyé olvadva a végtelennel. Talán egy félóra is beletelt, mire rászántuk magunkat, hogy visszainduljunk. Hazafelé bizony semmi sem hervaszthatta le arcunkról a mosolyt és a nevetést. Alig szóltunk egymáshoz egy-két szót, s már azt is elfelejtettem, hogy mit.

Ha azt az utat próbálom felidézni magamban, mindig ugyanaz a kép sejlik fel előttem: Dennis Lleyton-nal kéz a kézben bukdácsolunk lefelé a hegyről, árkon-bokron keresztül, mert attól tartottunk, hogy ha a kellemesen lankás, de hosszú szerpentint választjuk, alighanem a hegyoldalban ér minket a rövidke éji sötétség. Úgy szaladtunk le Athar Monadh-ról, mint két csintalan suhanc: toronyiránt, nem törődve az elénk kerülő akadályokkal. A hegy aljában aztán egyszerre csak megálltunk, hogy onnan ki-ki a saját szállása felé rohanhasson tovább.

Aznap este alig bírtam elaludni, csak forgolódtam az ágyamban, miközben végig úgy vigyoroghattam, mint egy vadalma.

***

Nem áltatom magam: ritkán fogok vele találkozni. Hiszen maga mondta, amikor nálunk vacsorázott, hogy szabadulna már ettől a forgatástól. Akkor valószínűleg mindent meg is tesz, hogy ez mihamarabb megvalósuljon: bizonyára éjt nappallá téve dolgozik, hogy minél előbb vége legyen a munkájának, és elhagyhassa végre a szigetet.

De akkor mégis hova tegyem a kellemes lustálkodásokat Mrs. Borgh rózsalugasában és a ráérős sétákat velem?

Akárhogyan is forgatom fejemben a tényeket és a feltételezéseket, nem jutok semmire. Csak egy biztos: ez a pasi teljeséggel kiismerhetetlen. Csupa ellentmondás. Az egyik pillanatban áradozik Mrs. Borgh tündérkertjéről, vagy éppen a szüleiéről, a másikban meg már fennhangon szidalmaz valakit. Nyájasan közeledik felém, amikor találkozunk, majd szinte rávicsorít a szembe jövő kollégájára. Vidáman viccelődik, a következő másodpercben meg elkomorul. Az arca derűs és nyugodt, aztán hirtelen teljes kiábrándultság ül ki rá.

Éppen ezért sosem tudom, milyen a valódi személyisége. Hogy velem őszinte-e egyáltalán, vagy az a morcos, udvariatlan énje az igazi, amit azonnal megvillant, ha valaki más feltűnik a színen. Elképzelni sem bírom, hányadán állok vele. Milyen lehet valójában az igazi Dennis Lleyton és vajon ki fogom-e én ismerni őt valaha?

Megfejthetetlen rejtély előttem ez a fickó. Talán épp ez vonz benne, a felfedezés izgalma.

Örök kiszámíthatatlanságán túl meglehet, még valami izgatja fantáziámat: miért pont én vagyok a kivételezett, akit bepillantani enged a kedvesebb oldalába is? Függetlenül attól, hogy az mennyire valós. Bár be kell valljam, ha abból indulok ki, hogy a nap döntő részében mégiscsak a morózus Dennis Lleyton van műsoron, aligha kétséges, melyik fele az igazi. Elvégre könnyebb az embernek cirka húsz órában önmagát adnia, és csak a fennmaradó időben játszani, mint fordítva, nem...?