25. fejezet

A mai napon számomra is meglepő módon szokatlanul korán ébredtem. Annyiban azért mégsem olyan eget rengető e fejlemény, hogy az utóbbi időkben bizony elég nehezemre esik elaludni, átaludni az éjszakát, vagyis egy helyben nyugton maradni, miközben legszívesebben majd kiugranék a bőrömből, annyira felvillanyoz, hogy ilyen kedvező irányt vett életem folyása ezekben a hetekben. Igyekszem elfojtani azokat a gondolataimat, hogy vajon világszerte hány lány törne az életemre pillanatnyi tétovázás nélkül, ha birtokába jutna az információ, hogy Dennis manapság errefelé található, méghozzá velem.

Mert magamból kiindulva tudom, ha azt olvasnám egy lapban, hogy egy lesifotós éppen őt kukkolja, amint egy távoli szigeten a forgatási szünetekben egy helybéli leányzóval (mert a fotós igazán nem sejtheti, hogy magam is csak ideiglenesen állomásozok itt) sétálgat, ebédel, teázik, és hegyet mászik; egy olyan nővel, aki nem lapozható fel a Ki kicsodában, minden tekintetben teljesen átlagos, egyben nem azonos Dennis barátnőjével – tehát akkor valószínűleg magam is sárgulnék az irigységtől, és levegőt nem kapva ismételgetném, hogy de hát miért ő, és miért nem én? Ha átlagos, semmi extra lány kell neki, akkor, nosza, itt vagyok én, aki szívesen sétálgat, ebédel, teázik, és mászik hegyet vele egy távoli szigeten, ha ő úgy akarja. És ezek még csak a rajongók. Akik között azért léteznek fokozatok elvakultság, megszállottság és gyilkolászási hajlam tekintetében – hál’ Istennek, teszem hozzá.

Mert létezik még valaki, még egy nő, akiről nem szabadna teljesen elfeledkeznem. És nem, nem az anyjára gondolok, bár tudom, egy fiús anya kemény dió. De tőle, Dennis elmondásából következtetve nem kell túlságosan tartanom. Finom lelkületével, érzékenységével, réveteg nosztalgiájával elképzelésem szerint éppen olyan lehet, mint egy kétszáz évvel korábbról véletlenül itt felejtett idős grófnő, aki éppen egy Jane Austen-regényből lépett elő. Akkor pedig, merem remélni, nekem, éppen nekem, nem lenne nagy kihívás megnyernem őt magamnak.

Összességében tehát nem tőle ráz ki a hideg. Sokkal inkább Dennis barátnőjétől, Audrey Brown-tól.

Tegnap este Katie vacsora után egy magazint tett le az asztalra. Az újság egy olyan cikknél volt nyilván „véletlenül” kinyitva, amely divatbemutatókra járó hírességekről közölt fotókat. A sok színésznő meg énekesnő között, egy aprócska fényképen Audrey Brown volt látható, amint csöppnyi miniszoknyában, mélyen dekoltált blúzban, hatalmas, sötét napszemüveg mögé rejtve tekintetét, elmélyülten figyeli kifejezéstelen arcával a kifutót egy New York-i bemutatón. „Dennis Lleyton barátnője, Audrey Brown a világért sem hagyná ki a legrangosabb divatbemutatókat” – állt a fotó alatt.

- Úgy tűnik, róla teljesen megfeledkeztél – mondta Katie, miközben egy szelet pitét tett a tányéromra.
Nem szóltam semmit, csak megbabonázva meredtem a képre, azon morfondírozva magamban, hogy vajon mi az ördög tetszhet Dennis-nek ezen a nőn?

- Tudom, hogy szörnyen antipatikus és közönségesen is öltözködik, különösen ahhoz képest, hogy mennyire el lehet eresztve anyagilag. Bár szemmel láthatóan azt hiszi magáról, hogy ő a világon a legszebb… – folytatta barátnőm. – De ettől még nem szolgál rá arra, hogy ezt tedd vele. Nem tudhatod, milyen is a kapcsolat valójában közte és Dennis között, nem tudhatod, mit érez iránta Dennis és viszont. Nincs jogod beleavatkozni, bármennyire is pusztulásra ítéltetett kettejük viszonya. Előbb nekik kell ezt tisztázniuk maguk között. Te sem akarhatsz Dennis-szel úgy együtt lenni, hogy közben tudod, ha messze is, de valahol vár rá egy nő, aki valamit biztosan érez iránta. Nem sétálhatsz be egy létező kapcsolatba csak azért, mert neked ez így jó. És legfőképpen azért nem, mert te Flora Atterton vagy, aki nem viselkedik így, aki nem gázol bele mások életébe a saját önző érdekéből.

- Hát mit kellene tennem? – suttogtam, még mindig a kegyetlennek tűnő lányt bámulva a lapban. – Olyan kevésszer adatik meg nekem egy ilyen lehetőség – és nem arra gondolok, hogy Dennis egy sztár, hanem arra, hogy egyszerűen egy nekem való pasi –, és most mondjak le róla egy ilyen szörnyű csaj miatt, akit még csak nem is ismerek? Egyáltalán: miért nekem kell lemondanom róla, miért? – kiáltottam.
- Mert nem te léptél be előbb Dennis Lleyton életébe, hanem ő. Mert Dennis még nem szakított vele. És mert ez így helyes.

***

Számtalanszor visszaidéztem már magamban ezt a röpke párbeszédet, éjjel, álmatlanul forgolódva és hajnalban, amikor kiosontam a házból, kezemben egy nagy bögre gőzölgő teával, és felültem arra az alacsony kőfalra, ami Katie mesés kertjét választja el Pire végtelen mezeitől, melyeket csak a tenger tör meg.

Kucorogtam a falon, szorongatva a bögrét és majd beleszédültem a mindent ellepő köd misztikus látványába, ahogyan éppen a tenger felé húzódott. Fél órával korábban Pire-ból még szinte semmi sem látszódott. Katie viszonylag magasan lakott, így innen olybá tűnt, mintha egy fellegek fölé nyúló sziklacsúcson élne, ugyanis az ő kis házikóján kívül csak pár másik és Athar Monadh orma tűnt elő. Aztán, ahogyan telt-múlt az idő, egyre-másra bukkantak fel a háztetők, a fák, és lassanként a már vakítóan fehér ajtók-ablakok, no meg a legalacsonyabb bokrok is megjelentek. Utoljára pedig megmutatkozott a kikötő az öblében szelíden ringatózó halászhajókkal.

Ember ki nem találhatta, hogy a ködfelhő vajon azért tűnt el a láthatárról, mert olyan messzire repült a tenger felett, vagy, egyszerűen szétfoszlott, hogy holnap hajnalban ismét megbízhatóan jelentkezzen a sziget körül.

Egyre csak azon törtem a fejem, hogy vajon mit kellene tennem. Katie szerint az a helyes, ha félreállok. Idegesen próbáltam elhessegetni azokat a gondolatokat, amelyek gonoszul a vállamra ülve azt súgták, barátnőm csupán a boldogságom útjába akar állni, mert ha ő nem lehet boldog, hát én se legyek az. Ellenezte, amikor Sean-nal barangoltam be Pire-t és most ellenzi kezdődő kapcsolatomat Dennis-szel. „De hát megbékélt Sean-nal és meg fog Dennis-szel is” – söpörtem le ezeket az ellenséges ideákat.

Katie csak félt, óv engem, amiért hálás is vagyok neki. Hát nem bizonyította már be az elmúlt években, hogy mennyire szeret, és mennyit törődik velem? Hogy jövök én ahhoz, hogy egyáltalán teret engedjek az efféle feltevéseknek? Elszégyelltem magam és sietve igyekeztem más irányba terelni a gondolataimat.

Katie-nek igaza van abban, hogy nem akarhatok szándékosan megbántani soha senkit. Legyen az egy, a közvetlen környezetemben élő, általam nagyra becsült és szeretett személy, vagy akár egy idegen, akivel még sohasem találkoztam. Hiszen valószínűleg ő is éppen így vélekedik rólam, más szóval joggal kel ki magából, hogy miért akarja őt tönkretenni olyasvalaki, akit még sosem látott és ő sosem ártott neki? És igaza lenne.

Akármit is tartok Audrey Brown-ról, ezt nem tehetem vele. Már csak azért sem, mert a helyében nekem is szörnyen esne, ha megtudnám, hogy a barátom nem csupán munkával tölti az idejét tőlem távol, hanem egy másik lánnyal is. Becsapva, elárulva, átverve érezném magam. És ha nekem ez ilyen rosszul esne, hogy tehetném ezt meg mással?

Már majdnem teljesen elkortyoltam a teámat, s már nem is tettem mást, csupán a külvilágról tudomást sem véve bámultam a távolodó ködöt.

Eldöntöttem már, mit kell tennem. S ehhez nem is kellett egyéb, mint Katie előző esti figyelmeztetése. A probléma, melyre felhívta a figyelmemet, úgy volt megoldható, ha a régi, jól bevált mondást alkalmazom, miszerint csak azt tehetem meg valakivel, amit szeretném, ha ő is megtenne velem – vagy valami hasonló.

Nem volt más dolgom tehát, mint a teám maradékának társaságában szemlélni a, mint mindig, most is elbűvölő tájat.

Egyszer csak léptekre lettem figyelmes. Látogatóm már meglehetősen közel járhatott, mire meghallottam. „Alighanem Katie lesz az – gondoltam magamban –, biztosan hoz egy meleg pulcsit, vagy csak szól, hogy kész a reggeli”.

De nem ő volt, hanem Dennis. Rögtön rájöttem, amint a vállamra tette egy percre a kezét, mintegy köszönésképpen. Ránéztem, és azonnal láttam rajta, hogy szokásos kocogása közben ejtette útjába házunkat. Edzőcipőt, fekete nadrágot és egy kék pólót viselt. Igen csapzottnak festett. Szemmel láthatóan már a vége felé járhatott a szigetkörnek.

Nem is tekintett rám, hanem ő is megbabonázva figyelte az egyre fogyó ködöt, miközben elhelyezkedett mellettem a falon.
- Ezért én is habozás nélkül felkelnék – mondta.

„Micsoda hülye megjegyzés!” – gondoltam, hiszen ő amúgy is minden reggel korán kel, felesleges a feltételes mód. Bár valószínű, hogy erre nem a ködben fürdő Pire pazar látványa motiválja. Mindenesetre csak megfontoltan lassú bólogatással jeleztem, hogy egyetértek.

Néhány hosszú percig még együtt kémleltük az eget, egymástól olyannyira függetlenül és elmélyülten, mint két idegen egy átlagos londoni reggelen, amint kényszeredetten bizalmas közelségben álldogálnak a megállóban azt fürkészve, mikor jön már végre a busz.

Végtére is elhatároztam, hogy elébe megyek a dolgoknak, és ha már meg kell törnöm a csendet, hát olyasmivel teszem meg, ami lendíthet egyet a kettőnk ügyén, és ami egész hajnalban nem hagyott nyugodni.
- Dennis, mondd csak, mi van a barátnőddel? – fordultam felé hirtelen.

Tudniillik mialatt ő csupán az elénk táruló szépséges tüneményt nézegette, bennem az merült fel, hátha elhárítható az Audrey Brown nevezetű akadály. Mert talán Dennis szakít vele, ha rájön, hogy engem zavar, vagy ami még jobb lenne: talán már meg is tette. Talán már a latin este után. Talán a piknik után. Ez már mindegy, ha már megtette, mert akkor az elmúlt órák csak felesleges, könnyen felejthető riadalomnak bizonyulnak.

- Hogy kivel? A barátnőmmel? Úgy érted, Audrey-val? Biztosan rá gondolsz? Már mi lenne vele? – szegezte nekem a kérdésáradatot feleletképpen Dennis.

Ezzel a válasszal egy pillanat alatt végzett az iménti vágyaimmal, miszerint Audrey már csak múlt idő, eddig sem kellett volna foglalkoznom vele és ezután sem kell.

De nem. A reakciója rögvest felfedte, hogy sajnos az a távoli nő nagyon is valós és létező probléma. Ugyanis kétségbeesett viszonttámadását pirulás, döbbent tekintet és némi eltávolodás nyomatékosította.

Mivel azonban nem úgy tűnt, hogy szándékozna ennél egyebet is mondani, sőt, ő várt tőlem magyarázatot, kénytelen voltam kifejteni, mire is gondolok:
- Nézd, Dennis… kérlek, áruld el, jársz-e még Audrey Brown-nal vagy sem. Emlékszel még, mit mondtam a múltkor a kis tó mellett? Amikor arról kérdeztél, hogyan bírlak elviselni téged? Azt válaszoltam, hogy amíg a rossz tulajdonságok mellett ott vannak a jók is, mi több, azok nagyobb számban vannak jelen, addig minimum kedvellek. De ha kiderülne, hogy együtt vagy azzal a nővel, mialatt itt velem… kalandozol, azt már nem bírnám tolerálni. Az őszinteség teljes hiánya és egyszerre két lány ámítása megbocsáthatatlan vétek lenne. Ha velem csupán múlatni akarod itt az időt, amíg ő nincs veled, akkor fejezzük be ezt az egészet, akárhol is tartunk, most rögtön. Mert Pire nekem szent hely. A sziget és az itt élő emberek jelentik számomra a boldogságot. Sosem kötődött hozzá rossz emlék. És nem teheted meg, nincs jogod megtenni, hogy változtass ezen! Nem veheted el tőlem Pire-t, érted? – kiáltottam, és dühömben akkorát csaptam tenyeremmel a kőfalra, hogy még most is nehezemre esik az írás emiatt.

Dennis, ha lehet, még jobban meglepődött a kirohanásomon, mint az előbb, amikor felhoztam a témát. Habozott pár pillanatot, majd magához vont, átölelt, és ezt suttogta a fülembe:
- Emlékszel az első hajnali sétánkra? Amikor elmeséltem, hogy egy csomó dolog, amit te, meg a nagyvilág tud rólam, nem igaz, csak Mike találta ki az imázsom miatt? Na látod, hát Audrey is ilyen. Mint Hawaii, a baseball és a pizza. Audrey is csupán ez. Egy szép kis kellék.