26. fejezet

Alig pár perccel az után, hogy Dennis elment, Katie érkezett a kőfalhoz, és reggelizni hívott. Nem is nézett rám, miközben szokása szerint csak a legfontosabb és legtömörebb szavakkal tudatta velem, hogy ideje bemennem, hanem lenyűgözve járatta körbe tekintetét a tájon.

Elégedetten nyugtáztam, hogy nem lehet Pire-on elég sok időt tölteni ahhoz, hogy az embert ne taglózza le az elé táruló gyönyörű táj nap, mint nap. Amikor Katie a fal tövében nyíló virágokra pillantott, olyan kedves mosolyt láttam az arcán, mint egy édesanyáén, amikor gyermekére néz. És valóban, hiszen ő maga ültette, öntözte és gyomlálta őket, ahogy itt tulajdonképpen minden más növényt is, a kapu két oldalán strázsáló két kis almafától kezdve az ablakom alatt őrködő aprócska juharfáig mindent.

- A Drummond-kastély parkja sem vehetné fel a versenyt a te kerteddel – mondtam.
- Ugyan! – legyintett egyet, de még láttam az arcán a büszke mosolyt mielőtt hátat fordított volna és elindult vissza a házba. Már majdnem eltűnt az ajtóban, amikor hátra sem tekintve kiáltott: - Te nem jössz? Kihűl a tea.

A nap hátralévő részét Katie-vel töltöttem, Dennis-t ugyanis lekötötte a munkája. Még mindig nem mond semmit a forgatásról, és én még mindig nem bánom.

Apropó, forgatás. Ma végre hírt kaptam Sean-tól, ő maga küldött nekem egy lapot Amerikából, amelyre épp csak a leglényegesebb információkat írta: hogy ő és a családja jól vannak és sikerült még egy kis időt kikönyörögnie a rendezőtől, vagyis egy darabig még nem tér vissza.

Magamat is sikerült megdöbbentenem azzal, hogy ezt milyen könnyedén fogadtam. Hiszen alig pár hete ki sem bírtam volna nélküle egy napot! Akkor úgy éreztem, hogy azok a beszélgetések a világot jelentik nekem, és fogalmam sem volt arról, hogyan is bírtam addig létezni nélkülük. Azt hittem, Sean az, aki a legjobban megért, aki a legjobb tanácsot adja, és akinek mindig meg lehet bízni a véleményében. Ő volt az, akiről sohasem feltételeztem volna, hogy becsap, aki mindig tartotta a szavát, és akire egyszerűen muszáj volt odafigyelni, bármit is mondott. Azelőtt még nem találkoztam nála karizmatikusabb emberrel, és emlékszem, arról kezdtem álmodozni akkoriban, hogy egyszer majd én is olyan szeretnék lenni, mint ő.

De hát ennyi lenne? Elmegy, én meg találkozom Dennis-szel, és ezzel máris megfeledkeztem volna róla? Szinte szégyelltem magam, amiért ilyen könnyen tudomásul vettem, hogy annak az embernek a távolléte, akivel rekordsebességgel kötöttem örökkévalónak hitt barátságot, hosszabbnak ígérkezik a vártnál. Ám túlságosan lefoglalja most a gondolataimat és az érzéseimet Dennis, úgyhogy bármilyen intenzitású is volt ez a kis önutálat, elég hamar túltettem magam rajta.

Már majdnem esteledett, mire Katie utolsó vendége, Mrs. MacGillivray is elment végre.

Meggyőződésem, hogy Pire valamennyi lakója, legyen bár férfi vagy nő, és állítson bármit önmagáról, valójában meglehetősen szeret pletykálkodni. Nem is esne semmi sem jobban egy csésze tea és egy szelet sütemény mellé, mint a legfrissebb hírek azokról, akiket ismerünk, és – ha elég zaftos a történet – néha azokról is, akiket nem – érvelnek a szigeten élők.

Mrs. MacGillivray azonban túltesz akárkin. Habár mindenki igyekszik elhatárolódni tőle, és váltig állítják, hogy az öreg hölgy igazán túlmegy minden határon, nem kétséges, hogy az emberek információinak csaknem minden egyes részlete tőle származik. Ám hogy azokban mekkora is az igazságtartalom, arról senki sem nyilatkozhat teljes bizonyossággal.

Mrs. MacGillivray havonta legalább háromszor áthajózik Turner Island-re, mondván, meglátogatja ott élő lányát. Egyszer azonban Mr. Thompson kiderítette – hogy hogyan és miért, azt nem tudom –, hogy a néni lánya már évekkel korábban Inverness-be költözött. Mr. Thompson azt is tudni vélte, hogy Mrs. MacGillivray semmi egyebet nem tesz Turner Island-en, mint sétálgat a kikötőben, betér egy-egy pub-ba és teázóba, végigjárja a piacot és a főutca üzleteit. És mindeközben szüntelenül beszélget. Cseverészik a pincérnővel, aki kihozza a teáját, társalog a csapossal a pub-ban, eldiskurál a kofával a krumpli és az alma felett, megtárgyalja az élet folyását az eladóval a rövidáruboltban, de még a halásszal is vált egy-két szót a kikötőben. Mr. Thompson annak idején szent borzadállyal mesélte népes közönségének e híreket.

Én viszont, azt hiszem, minden szerénység nélkül állíthatom: megtaláltam a magyarázatot. Mrs. MacGillivray nem bélyegeket gyűjt, nem virágmagokat, régi könyveket, cipőket vagy hűtőmágnest, és nem is recepteket, mint Mrs. MacIntyre. Mrs. MacGillivray történeteket gyűjt. Csodás pálfordulásokról, krimibe illő vidéki gyilkosságokról, romantikus szerelmekről és véres családi drámákról. Amikor pedig találkozik egy másik gyűjtővel – mert mindannyian, akik meghallgatjuk és továbbadjuk e históriákat, valamennyien gyűjtők vagyunk, legfeljebb kevéssé elszántak, mint ez az idős hölgy –, éppen úgy csereberéli gyűjteménye darabjait, mint a bélyeggyűjtők a bélyegeket a maguk klubjaiban.

Ma délután Katie-vel mi is igazi álszentek módjára többször egymásra néztünk Mrs. MacGillivray csavarókkal fedett feje fölött, mintha igencsak idegesítene bennünket a néniből áradó szó, valójában azonban mindketten figyelmesen hallgattuk, amit mond. A néni kifogyhatatlannak látszott a szóbeszédből:

- És azt hallották már, kedveskéim, hogy megeshet, hogy Duncan Grimsay és Annie Brogaig esküvőjéből nem lesz az égvilágon semmi? Állítólag a fiú, akivel Annie nem sokkal a lánykérés előtt megismerkedett odaát, Turner Island-en, meglehetősen jó parti lett volna. Mr. és Mrs. Brogaig azt akarják, hogy a lányuk bontsa fel az eljegyzését a Grimsay-gyerekkel, és inkább azzal a másikkal jegyeztesse el magát. Hogy is hívják azt a… pedig a múltkor mondta nekem Charlotte Barton a kalapüzletben… itt van a nyelvem hegyén… MacKay vagy MacLellan… vagy talán MacKenzie? Nem, nem, MacQuarrie! Igen, már emlékszem: Robert MacQuarrie! Szóval ez a MacQuarrie állítólag mindenben túltesz a Grimsay-fiún. Gazdagabb nála, az apjának három étterme is van, az egyik, azt hiszem, Oban központjában. Okosabb is, Glasgow-ban járt egyetemre. És mi tagadás, helyesebb is nála. Én magam ugyan nem láttam, de Charlotte Barton szerint magasabb és izmosabb is Duncan-nél. Igaz, Charlotte meg Duncan-t nem látta, de mindegy, nem érdekes… a lényeg, hogy a Brogaig-házban most áll a bál, mert a szülők szerint Annie-nek MacQuarrie-hez kellene hozzámennie. Az apja szerint hosszú távon vele lehetne csak boldog a lány, mert ő legalább kiegyensúlyozott jövőt tudna neki biztosítani. „Duncan meg mégiscsak egy halászlegény – mondja ő –, az ő szerencséje forgandó, ki van szolgáltatva a tengernek, márpedig nála szeszélyesebb nőt elképzelni sem lehet, mondhatom! Egy halász számára kiszámíthatatlan az élet, egyszer hopp, másszor kopp. Hallgass a józan eszedre – mondja Derek Brogaig a lányának –, ez csak egy múló fellángolás, erre nem lehet sírig tartó házasságot építeni!” És hiába bólogat mindehhez az anyja is, Annie csak sír, egyre csak sír és nem hajlandó hallgatni a szüleire. Csupán a húga érti meg, egyedül ő biztatja folyton-folyvást, hogy ha szereti Duncan-t, ha igazán őt szereti, akkor ne engedjen a szülei kérésének. „Mert nincs igaza a papának – vigasztalja Daisy –, házasságot csakis szerelemre lehet építeni, különben örök boldogtalanság lesz a vége”. Istenem, ez a Daisy Brogaig milyen egy derék lány! Alig nőtt ki a földből, alig múlt huszonegy (vagy huszonkettő? – mindegy), s mégis neki egymagának több esze van, mint az egész családjának együttvéve! Hiába magyarázza szerencsétlen a szüleinek, hogy tulajdonképpen feleslegesen vitatkoznak Annie-vel, mert igen egyszerű a dolog: Duncan megkérte a lányuk kezét, az a MacQuarrie meg nem. Hiába akarják tehát ők férjhez adni Annie-t ahhoz az idegen fiúhoz, ha az meg sem kérte a kezét! Hahaha! De hogyan is kérhette volna meg, amikor Charlotte Barton szerint mindössze háromszor találkoztak csak. Egyszer a bálban, ahol megismerkedtek, azután meg még kétszer, mikor MacQuarrie hívta a lányt, hogy ugyan sétáljon már vele egyet a kikötőben vagy hol. Tudják, drágáim, Turner Island kikötője közel sem olyan bájos, mint a mienk! Nagy az, és csúf. Ámde van ott egy szép sétány a közelben, végigvisz a part mentén, mérföldeken át… az egyik oldalán ott a tenger, a másikon meg egy vén fasor, az alatt meg gyönyörűen gondozott virágágyások… ha van egy csöppnyi esze annak a MacQuarrie-nek, hát oda hívta a mi Annie-nket. Ott aztán megfoghatta volna őt magának abban a csodálatos parkban. Ott aztán nem mondana nemet egyetlen leány sem egy fiúnak, hát még ha az a fiú gazdag, okos és jóképű is! Annie rá is állt, hogy találkozzon ezzel a fiúval, csak hogy elérje végre, hogy az az átkozottan lassú felfogású Grimsay rájöjjön, ideje lenne már megkérnie a kezét, különben elszalasztja őt mindörökre! Sikerült is a terve Annie-nek, csak hát arra nem számított, hogy bekerült így a képbe ez a MacQuarrie, akire a szülei máris úgy gondoltak, mint férjjelöltre. Milyen ostobák is ezek a Brogaig-ék! Biztosan tudni akarják, tündérkéim, hogy mit szólt mindehhez maga MacQuarrie. Hogy vízbe fojtotta-e magát vagy szerzetesnek állt inkább? – fordult felénk egy lélegzetvételnyi szünet erejéig Mrs. MacGillivray, majd meg sem várva a választ, folytatta: - Hát semmit! Akkora nőcsábász ám az a fiú Charlotte Barton szerint, hogy egyetlen álmatlan éjszakája, de még egy bánatos pillanata sem volt neki a történtek miatt! Cseppet sem izgatta magát azon, hogy Annie csupán kihasználta, hogy csak eszköz volt ő, hogy végre elvetethesse magát egy másik fiúval. Charlotte szerint azért, mert ő maga is nap, mint nap hasonlókat művel a lányokkal. Találkozgat az egyikkel, aztán úgy intézi, hogy meglássa őket egy másik, akit azután féltékennyé tehet, meg effélék. Ó, hát semmi sem változott, mióta magam is ilyen csacska leány voltam! – azzal hátradőlt a székében, lehunyta szemét, és ábrándos mosoly terült szét az arcán.

Katie-vel egymásra pillantottunk, hogy igen, most alighanem nosztalgiázik egyet az öreg hölgy, felidézi magában, hogy annak idején hogyan is csavarta el ő maga Mr. MacGillivray fejét. Szívesen hallottuk volna azt a történetet is, de bármilyen megdöbbentően hangozzék is, Mrs. MacGillivray számára létezett egy tabu: önmagáról sohasem mesélt.

- Na és azt tudják, virágszálak, hogy meglehet, kútba esik ez az egész buta film, amit itt forgatnak minálunk mostanság?

Meghökkenten néztünk egymásra Katie-vel, de szerencsére egyáltalán nem kellett noszogatnunk a nénit, hogy meséljen. Szempillantásnyi hallgatásunkat biztatásnak vette, és ismét megindult belőle a szó:

- Csak mert az egyik főszereplő, Sean Hobbes vagy ki, már hetekkel ezelőtt lelépett. Állítólag össze is veszett a producerrel, hogy ő már nem akarja befejezni a filmet. Hazautazott a családjához, és úgy látszik, nagyon jól érzi ott magát, mert nem törődvén az aláírt szerződésével, kijelentette, hogy ő nem jön ide vissza többet. Úgy tudom, hamarosan elfogynak azok a jelenetek, amit még fel tudnak venni nélküle, vagy talán már el is fogytak. Aztán fel is út, le is út. Hobbes nélkül nincs tovább. Kárba vész az egész eddigi munka. Úgy hallom, a legjobban ez a piperkőc Dennis Lleyton haragudott meg ezért Sean Hobbes-ra, azt mondta, ő bizony el nem jött volna ide a világ végére, ha tudta volna, hogy hiábavalóság az egész. Kártérítési pert akar a stúdió nyakába akasztani. Mire a producer azt válaszolta, hogy előbb várja meg, amíg ők indítanak pert Sean Hobbes ellen. Így vagy úgy, de mi mégiscsak híresek leszünk – kuncogott Mrs. MacGillivray. – Bár őszintén szólva, én megértem ezt a Hobbes-t. Hiszen normális embernek mégiscsak a családja kell, hogy a legfontosabb legyen, nemigaz? De hát mit várhatnánk Dennis Lleyton-tól, egy agglegény hogyan is érthetné ezt meg? Ostoba fickó…

- Bocsásson meg, hogy közbeszólok – mondtam. Mrs. MacGillivray valóban nagyon meglepődött, hogy félbeszakítottam. Ha nem is tűnt mérgesnek, de mindenestre zavarba jött; nem sűrűn eshet meg vele, hogy valaki csak úgy ukk-mukk-fukk, bele merészel szólni a mondandójába. – De én úgy tudom, hogy Sean Hobbes igenis megegyezett a film rendezőjével abban, hogy távol maradhat még egy ideig, és tudnak addig nélküle dolgozni. Valóban nincs itt, de engedéllyel hiányzik, ha szabad így mondanom.

- Ó igazán? – felelte az idős hölgy. – Nos, rendben van, csillagom. Bár nem tudom, honnan szerezte az értesülését, de talán elképzelhető, hogy igaza van. Abból a szempontból minden bizonnyal jó lenne, ha maga tudná jól, hogy akkor a mi kis szigetünk hírnevén nem esne csorba. Mert akkor legalább nem egymásra mutogatások, sértődéssel végződő veszekedések, meg hosszadalmas és kínos kártérítési perek kapcsán emlegetnének bennünket – jelentette ki, de látszott rajta, hogy igen fájdalmas volt számára, hogy valaki meg merte kérdőjelezni híreinek hitelességét.
Csak remélhetem, hogy nem valamilyen fele sem igaz pletykával vesz majd elégtételt rajtam a történtekért.

Azt azonban eltökéltem magamban, hogy mindenképpen utána kell járnom a dolognak. Ha ne adj Isten, mégiscsak Mrs. MacGillivray-nek van igaza, vagyis Sean és Dennis – bár több ezer mérföld választja el őket – valóban egymásnak ugrottak, és az ellentét köztük feloldhatatlan, akkor nekem is előbb-utóbb döntenem kell majd, hogy melyik oldalra is állok.

Józan ésszel nézve, Sean indoka, illetve véleménye érthetőbbnek tűnik, bár tényleg kicsit mintha ajtóstul rontott volna a házba. De a család előbbre való kell, hogy legyen a pénznél. Akárhogy forgatom is fejemben a gondolatokat, a szívem is egyre csak ezt erősíti meg bennem: a család mindenek előtt.



Az említett Drummond-kastély parkjáról néhány kép itt