23. fejezet

Egy vasárnap reggelen találkoztunk legközelebb, amikor egész nap nem kellett dolgoznia. Boldogan újságolta, amint betettük magunk mögött a kaput, hogy az előző napi kocogása alkalmával felfedezett egy gyönyörűséges helyet, ami ideális színtere lehet egy pikniknek. Azzal dicsekedett, hogy azt a részét Pire-nak valószínűleg még én sem láttam. Ezt nem igazán akartam elhinni, de ráhagytam. Majd diadalittasan a magasba emelt egy kosarat, amelyet minden földi jóval megraktak: a szendvicsek és egy pite mellől egy borosüveg kandikált ki. Fényes, piros almák gurguláztak mindennek a tetején.

- Direkt azért keltem fel ma egy órával korábban, hogy összeállítsak pár szendvicset, megsüssek egy pitét, és persze mindezt belepakoljam egy ilyen szép kis kosárba – mondta büszkén. Már épp azon voltam, hogy mindörökre halálosan beleszeressek ebbe a fickóba és fittyet hányva az ezredéves tradíciókra, megkérjem a kezét, amikor nevetve hozzátette: - más szóval megkértem tegnap este Mrs. Brenish-t, hogy reggelre dobja össze nekem ezt a kis csomagot.

Alighanem nagyon bárgyún és csalódottan bámulhattam rá, mert zavart kacagással kérdezte:
- Azért a pitesütést, ugye, tényleg nem hitted el?

Hevesen ráztam a fejem, persze, természetesen nem, egy percig sem. Dennis Lleyton hamar túltette magát a dolgon és egyik kezében lóbálva a kosarat, a másikkal meg vígan belém karolva megindult Athar Monadh felé. Ám ezúttal nem másztunk fel a hegyre, hanem a szerpentin aljában rákanyarodtunk egy ösvényre, amelyet meggyőződésem szerint csak a vadak használhattak éjszakai portyáik során. A néhol bozótoson keresztül vezető út valóban egy olyan szegletére vitt a szigetnek, ahol még nem jártam.

Vannak ugyanis olyan területek Pire-on, amelyeket én a vadállatok birodalmának tituláltam, ahol minden bizonnyal persona non grata lennék, tehát sohasem tette be oda a lábamat. Hegyek és dombok vették körül ezt a völgykatlant, elzárva a kilátást az ide tévedő elől, így nem voltak álmatlan éjszakáim amiatt, hogy esetleg kihagytam valami különösen szépet azzal, hogy elkerültem ezt a tájat.

De tévedtem. Húszpercnyi séta után – amelynek során csak két helyen szakadt el a pólóm, köszönhetően a tüskés ágaknak, amelyek lassították lépteinket – kitárult előttem a völgy: körös-körül magasodtak a hegyek, amelyek a legmeredekebb oldalukat mutatták felénk, így úgy érezhettük magunkat, mint ha egy hatalmas, méregzöld vár kellős közepén állnánk. Alul, ahol a lankák összeértek, egy apró tó volt, minden bizonnyal a legutóbbi eső utolsó nyoma. Vize csaknem feketén sötétlett, békák ugráltak belőle ki, semmiben sem hasonlított a hegyeken túli nagyobb és sósabb testvéréhez.

Dennis Lleyton a legenyhébb lejtőre mutatott, ahol aztán letelepedtünk a hatalmas fűben. Álmélkodva nézelődtem ezen a különös helyen, ami annyira más volt, mint amilyennek Pire-t eddig megismertem.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte Dennis Lleyton egy hosszú fűszál végét rágcsálva.
- Nem is tudom. Olyan ijesztő és félelmetes. Itt sötét van: sötétek a hegyek, sötét az a tó is. Nem csiripelnek madarak, nem vijjognak sirályok. Mintha nem is ugyanazon a szigeten lennénk. Olyan, mintha egy régi jó barátodról, akiről azt hitted, úgy ismered, mint a tenyeredet, kiderülne, hogy van egy sötét oldala is. Ne haragudj, de ez a hely kiábrándító.

Legnagyobb megdöbbenésemre Dennis Lleyton nem sértődött meg azon, hogy ennyire lehúztam a felfedezését, hanem elnevette magát.
- Csak várj egy percet! – mondta.

És lőn: hamarosan az egyik hegy gerince felett előtűntek a Nap sugarai és a sárgás fénynyalábok rövidesen betöltötték az egész völgykatlant. A lankák haragos színe smaragdra váltott, mintha tengerparti mezők lettek volna. A tavacska vize az ég kékjét tükrözte vissza, habjai közül tarka halak bukkantak elő. Madárdal töltötte be a völgyet, apró, kék pillangók hada jelent meg. Egyszeriben olyanná vált az a hely, mintha egy tündérmese színtere lett volna. Szinte már csak éneklő angyalok serege hiányzott.

Elnevettem magam és hanyatt dőltem a fűben. Dennis Lleyton is követte példámat, a fűszál a fogai között az égnek meredt. Halkan szavakat kezdett el morzsolni:

Lovers in the long grass
Look above them
Only they can see
Where the clouds are going
Only to discover
Dust and sunlight
Ever make the sky so blue

Afternoon is hazy
River flowing
All around the sounds
Moving closer to them
Telling them the story
Told by Flora
Dreams they never knew

Rámosolyogtam és folytattam:

This will be the day she
Will remember
When she knew his heart was
Loving in the long grass
Close beside her
Whispering of love
And the way it leaves them
Lying in the long grass
In the sunlight
They believe it’s true love
And from all around them
Flora’s secret
Telling them of love

- Azt tudom, hogy én honnan ismerem ezt a dalt, de te honnan? – néztem Dennis Lleyton-ra meglepetten.
Hogy én szeretem Enya-t hallgatni, az rendben van, na de hogy ő? Egy férfias férfi?

- Volt réges-régen egy barátnőm, akinek Enya volt a kedvence. Aztán amikor szakítottunk, nálam felejtette a CD-jét.
- És te azóta is állandóan azt hallgatod?
- Nem. Visszavittem neki, de útközben a vonaton – mert Yorkshire-ben lakott – nem volt mit olvasnom és discman sem volt nálam, így a dalszövegeket olvasgattam. Egész jók. De még sosem hallottam a hozzájuk tartozó dallamot.
- A szobámban van a CD. Ha gondolod, kölcsönadom, amint visszaértünk.
- Nem, köszönöm. Már rég megvehettem volna magam is. De félek, nem tetszene. A dallam lehet, hogy csak elrontaná a szöveget.
Úgy néztem rá, mint egy sült bolondra.

- Ugye, ezt te sem gondolod komolyan?
- Nem igazán – válaszolta, miközben behunyt szemmel élvezte a napsütést. – De nem állna jól nekem egy, a farzsebemből kikandikáló Enya CD.
- Úgy érted, nem passzolna az egyébként nagyon is valós imázsodhoz?
- Most miért bántasz? – fintorodott el, anélkül, hogy egy pillanatra is kinyitotta volna a szemét. – Bizonyos foglalkozások esetén nagyon is fontos, hogy az emberek jó véleménnyel legyenek rólad. Például ha pap, orvos, politikus vagy színész vagy.
- Rólad nincsenek jó véleménnyel az emberek – ábrándítottam ki. – Azt hiszik, egy szoknyapecér vagy. Amolyan rosszfiú.
- Nos, az én esetemben éppen ez számít jó véleménynek.

***

Csodálatosan telt a nap, és persze szélsebesen repült az idő. Miután kényelmesen elfogyasztottuk a piknikkosár tartalmát, Dennis Lleyton felnyitotta a bort és felém nyújtotta az üveget:
- Tudom, ez így nem túl romantikus, se nem elegáns, de a poharakat sajnos elfelejtettem – azzal ismét végigheveredett a füvön.
- Vagyis inkább Mrs. Brenish felejtette el bepakolni őket, nem? – jegyeztem meg gúnyosan, mielőtt meghúztam az üveget, majd magam is ledőltem.
- Ó, hát innen fúj a szél! Nagyon csalódhattál bennem, hogy nem magam készítettem össze azt az átkozott csomagot. De hát mit tegyek, ha nem tudom az ilyesmit magam megcsinálni?
- Hogy nem tudsz pitét sütni, az megbocsátható. Na de hogy egy szendvicset sem tudnál összedobni? Ne haragudj, de ez enyhén szólva hihetetlen!
- Pedig így van. Gondolj, amit akarsz, de én egy tökéletesen elkényeztetett férfi vagyok, aki körül mindig volt egy nő, aki minden effélét megcsinált helyette, amíg ő vígan henyélhetett. Először az anyám, aki önként és dalolva vállalta, hogy egyetlen fiacskája rabszolgája legyen, aztán meg mindig akadt egy barátnő, mindaddig, amíg nem kerestem annyit, hogy fizethettem egy bejárónőt. A drága Mrs. Matthews és az én Mike ügynököm mindent megtesznek nekem. Sajnálom, alighanem szólnom kellett volna erről, mielőtt idáig fajulnak a dolgok – mondta, miközben végre-valahára ismét rám nézett.

„Először is arról kellett volna szólnod, még mindaz előtt, ami köztünk történt, hogy mégis hányadán állsz a barátnőddel” – gondoltam magamban, de fennhangon csak valami olyasmit mondtam, hogy legalább őszinte és pontosan tudja, hogy nem túl szép tőle, ahogyan viselkedik.

Ámbár, ha ezzel ennyire tisztában van, nem értem, miért nem tesz róla, hogy megváltozzon. Hiszen, ha így felismerte a helyzetet, bizonyára arról is tudomása van, hogy mit kellene tennie ellene. De nem tesz. Vagyis neki teljesen rendben van így a dolog. Kihasználja az embereket, akik valószínűleg még szeretik is, vagy legalábbis kedvelik, ő tudja ezt magától, anélkül, hogy bárki az orra alá dörgölné, mégsem tesz semmit. Mert valószínűleg neki így jó. Csak tudnám, hogy képes így nyugodtan aludni?

De nem sokáig morfondírozhattam magamban ezen a ügyön, mert Dennis Lleyton hamarosan felemelkedett, és a könyökére támaszkodva egy felettébb váratlan kérdést szegezett nekem:
- Mondd, te hogy bírsz egyáltalán elviselni engem? Én teljes mértékben tudom, hogy milyen kiállhatatlan vagyok. Önző, egoista és beképzelt egy alak vagyok. Persze tudok kedves is lenni, meg aranyos, ha akarok, de bizony előbb-utóbb mindig felbukkan ez az öntelt énem, mint az imént is. Téged ez nem zavar?

Furán néztem rá, próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném a kérdést. Pedig pontosan tudtam, hogy mire kíváncsi, csak azt nem tudtam, hogy mit is illik az ilyesmire válaszolni. Azt, hogy: de igen, már az agyamra megy, hogy mindig épp akkor, amikor kezdelek nagyon, de nagyon megkedvelni, mi több megszeretni, amikor már épp kezdem azt hinni, hogy számomra nálad tökéletesebb pasi még nem teremtetett, akkor te mindig elejtesz egy olyan megjegyzést, ami egy szempillantás alatt szétzúzza ezt a képet?

Vagy csak szerény, tisztességtudó úrilányként inkább azt, hogy: ugyan kérlek, már hogy zavarna engem a viselkedésed? Hiszen te olyan csodálatos vagy, és én olyan szerencsésnek érzem magam, hogy itt lehetek veled!

Netalántán bújjon elő belőlem a feminista, hogy: na de haver, mégis mit képzelsz te rólam? Ha valami nem tetszene már rég a képedbe mondtam volna! Vagy behúztam volna neked egyet!

Egy szó, mint száz, a leghelyesebb válaszon tanakodtam magamban, azon, ami képes lett volna megfelelően visszaadni azt, amit éreztem, nem megbántva őt, egyúttal pedig tanító célzattal terelhette volna a helyes útra.
Ám Dennis Lleyton, úgy tűnt, valóban azt hitte, hogy nem egészen értem, mit is akart tőlem megtudakolni, mert némi sóhaj meg gondolkodás után, újra nekifutott a dolognak:

- Nézd, van körülöttem egy csomó ember, pontosabban szinte csak ilyen van, akik rühellnek engem, mert nagyon jól tudják, milyen önelégült tudok lenni. Mégis maradnak mellettem, mert híres vagyok és gazdag, és remélik, hogy valamikor talán nekik is csurran-cseppen abból a sok jóból, ami nekem jutott. Pénz, remek állás, néhány sztár ismeretsége, satöbbi. Velük általában kölcsönösen egymás szemébe bazsalygunk nyájasan, miközben magunkban elküldjük egymást melegebb éghajlatra. Mások meg feltétel nélkül csüggnek rajtam, mert még nem ismertek ki. Vagy, mert még nem ismernek elég régen, vagy pedig azért, mert nem akarják elfogadni, hogy kegyetlen egy fickó tudok lenni. Ilyen például Mike is. Akiknek a szeretetében tényleg nem kételkedem, azok a szüleim és slussz.

- És a barátnőd? – csúszott ki önkéntelenül is a számon.