24. fejezet

- Nézd, van körülöttem egy csomó ember, pontosabban szinte csak ilyen van, akik rühellnek engem, mert nagyon jól tudják, milyen önelégült tudok lenni. Mégis maradnak mellettem, mert híres vagyok és gazdag, és remélik, hogy valamikor talán nekik is csurran-cseppen abból a sok jóból, ami nekem jutott. Pénz, remek állás, néhány sztár ismeretsége, satöbbi. Velük általában kölcsönösen egymás szemébe bazsalygunk nyájasan, miközben magunkban elküldjük egymást melegebb éghajlatra. Mások meg feltétel nélkül csüggnek rajtam, mert még nem ismertek ki. Vagy, mert még nem ismernek elég régen, vagy pedig azért, mert nem akarják elfogadni, hogy kegyetlen egy fickó tudok lenni. Ilyen például Mike is. Akiknek a szeretetében tényleg nem kételkedem, azok a szüleim és slussz.

- És a barátnőd? – csúszott ki önkéntelenül is a számon.
- Audrey? Ugyan már! – legyintett a kezével, majd visszafeküdt és ismét behunyt szemmel sütkérezett a napfényben.

„Szegény Dennis Lleyton” – ez volt az első gondolatom. Én is vakon bízom a szüleimben, de emellett van még legkevesebb három-négy olyan ember, akikről bizton tudom, bármikor fordulhatok hozzájuk, és még több tucat, akikkel legalább egy mosolygós köszönés és néhány kedves szó biztosan összeköt.

Vajon hogyan lehet úgy igaz barátságokat építeni, hogy közben állandóan azt kell figyelned, az illető tényleg téged szeret vagy csak a bankókat a zsebedben? Dennis Lleyton példája azt mutatja, hogy sehogy.

- Három kérdésem lenne – emelkedtem fel ezúttal én. – Először is, hogy ha ennyire rossznak tartod magad és zavar – mert láthatóan zavar –, akkor miért nem teszel ellene? Miért nem változol meg és próbálsz meg kedvesebb lenni, hátha akkor nem érdekből közelítenének hozzád az emberek? Másodszor: éppenséggel mit is szeretnél tudni rólam? Hogy én melyik csoportba tartozom, az általad felsoroltak közül? És harmadszor: te mit gondolsz, én hova tarozom? Miért bízol meg bennem egyáltalán, mindössze néhány napnyi ismeretség után és mondasz el nekem olyasmiket, amiket, azt hiszem, másnak nem nagyon mesélsz el?

Dennis Lleyton egy hosszú percig nem válaszolt, már azt hittem elaludt, vagy egyszerűen nem akar felelni. De azután vett egy nagy levegőt, és nem mozdulva, szemét továbbra is csukva tartva, lassan, megfontoltan formálni kezdte a szavakat:
- Nos, az első kérdésedre a válaszom az, hogy tévedsz. Engem nem zavar, hogy ilyen vagyok. Egyszerűen azért nem, mert nem hiszem, hogy ha megváltoznék, más lenne a helyzet. És nem fogok lemondani az összes pénzemről meg a karrieremről csak azért, hogy ne érdekből akarjon jóban lenni velem bárki is. Akkor inkább maradjon így minden, elviselem. A másodikra pedig a válaszom tömören: igen. Végül a harmadikra meg azt felelem, hogy nem tudnám igazán megindokolni, miért bízom meg benned ennyire, ilyen hamar. Mert valóban a nagy titkaimat osztom meg veled. Kis hülyeségek, tudom, de nekem fontosak. Amikor először megláttalak, egyik pillanatról a másikra olyan érzésem támadt, hogy minket még közelebb fog hozni a sors valamikor. Mintha már régről ismertelek volna, teljes bizonyossággal tudtam, hogy benned megbízhatok. Fogalmam sincs, miért. És gondoltam, elébe megyek a sorsnak, mert kíváncsi voltam, mi van benned, ami ezt a megérzést kiváltotta, úgyhogy ezért akartam veled megismerkedni mindenáron azon az estén.

- Talán egy előző életedből emlékszel rám – mosolyogtam. – Egyébként a megváltozás-dologhoz csak annyit tennék hozzá, hogy természetesen könnyebb kijelenteni, hogy veszett fejsze nyele az egész, mint megpróbálni. Nem kell megtagadnod a pénzt és a hírnevet, de igyekezhetnél kedvesebb lenni. Ha mást nem is, legalább örömet és meglepetést szerezhetsz a körülötted lévőknek. Szerintem megérné, de persze te tudod. A másik ügyről meg annyit, hogy azt hiszem, nekem külön kategóriát kellene nyitnod. Azt hiszem, ismerem, vagy legalábbis kezdem megismerni a rossz tulajdonságaidat is, igenis tudomást veszek a létezésükről. De mérget vehetsz rá, hogy nem érdekből vagyok most itt veled. Pont engem, akinek az a cél lebeg a szeme előtt, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen élje le az életét, pont engem vonzana a pénz meg a hírnév? Hiszen én éppen az efféle hívságokat dicsőítő nagyváros elől menekülök ide! Azt pedig, sajnálom, de nem állíthatom, hogy feltétel nélkül szeretnélek, mint a szüleid; egész egyszerűen azért nem, mert én még nem ismerlek ahhoz eléggé. Én csak most térképezlek fel. A benned rejlő minden jóval és rosszal együtt. Aztán ha majd úgy érzem, már kellő mennyiségű információ áll a rendelkezésemre rólad, mérlegelésbe kezdek, és a végén eldöntöm, hogy a jó kompenzálja-e benned a rosszat, esetleg messze túl is lépi, vagy sem. Szerintem egyébként te egy kissé feketén-fehéren látod a dolgokat. Szerinted téged egy ember vagy imád, vagy gyűlöl. Pedig ez nem ilyen egyszerű. Én például még javában birkózom a dologgal. Sok mindent kedvelek benned, de van, amit kevésbé. Talán más is így van ezzel.

- Nos tény, hogy nem könnyítem meg annak a helyzetét, aki arra vállalkozik, hogy megismerjen engem. Nem hiszem, hogy kiismerhetetlen lennék vagy efféle, de úgy gondolom, nem sok alkalmat biztosítok a kísérletezésre. Általában már az első pillanatban eldöntöm, hogy az illető szimpatikus-e nekem vagy sem. És ha nem, akkor azon már nem áll módjában változtatni a későbbiekben. Egyszerűen nincs rá lehetősége.
- Talán ezzel a rögtönítélő bíróságot idéző stílusoddal már millió embert kiszórtál az első körben, akik pedig potenciális barátaid lehettek volna, ha adtál volna nekik egy második esélyt is.
- Lehet. Mindenesetre én még egyszer sem bántam meg, hogy valakit ilyen hamar kizártam. Marad még így is jó pár ember a Földön, nem?
- De. Csakhogy ha túl gyorsan intézed az effajta ügyeidet, könnyen megeshet, hogy egyszerűen elfogy a világ népessége még mielőtt észbe kapnál.

Erre alighanem már ő sem tudott mit mondani, ugyanis hosszú percekig hiába vártam válaszra vagy egyáltalán valamiféle reakcióra. Lehunyt szemű arcát figyelve próbáltam eldönteni, hogy vajon gondolkodik-e, és ha igen, akkor min, vagy pusztán elaludt a jó levegőn, teli hassal, a könnyű kis sétától elpilledve. Töprengésemnek ő maga vetett véget, amikor megszólalt:
- Te, Flora!
- Igen, Dennis Lleyton? – kérdeztem felriadva a mélázásból.

Elnevette magát, egész pontosan olyan hangosan kezdett el hahotázni, hogy valósággal beleremegett az egész völgy. A tavacska vízfelszíne, minden hegy és domb, no meg a néhány fa és bokor lombja mind az ő nevetését visszhangozták-rebegték.

Ekkor eszméltem csak rá, hogy minek is szólítottam az imént. Éppen úgy neveztem, ahogyan a gondolataimban szoktam. Azokban, amelyek nem jutnak ki a fejemből, vagy ha mégis, hát csupán Katie-ig vagy hozzád szaladnak, de tovább, máshoz semmi esetre sem.

Dennis Lleyton. Úgy hangozhatott, mint ha egy vidéki tanító néni hívná dühösen a táblához az osztály leghuncutabb rosszcsontját.

Dennis Lleyton. Tökéletesen megfelelt még eme teljes névhasználat akkor, amikor ő olyan elérhetetlen volt számomra. Amikor hozzám is csak annyira állt közel, mint ahhoz a több ezer tini lányhoz, akiknek az ágyuk felett ott lóg az egyik rózsaszín magazinból kitépett posztere. Mint azokhoz a munkájukba belekeseredett asszonyokhoz, akik az irodában titokban az asztal alatt a vele készült interjút böngészik a hetilapjukban. Mint azokhoz a becsvágyó férfiakhoz, akik az ő trükkjeit próbálják ellesni valami trendi férfi-életmódmagazinban. És mint azokhoz a tonnányi önbizalommal felvértezett szinglikhez, akik frissen manikűrözött körmeikkel a lehető legszexisebb pózban igyekeznek lehuppanni a buszra, csak hogy fellapozhassák az ő tüzes fotóit valamelyik divatújságban.

Amikor még én is csak az álmodozók milliós táborát gyarapítottam, nem is lett volna jogom másképp emlegetni őt. Nem hívhattam egyszerűen a keresztnevén, mintha valami nem létező ismeretséget fitogtattam volna mondjuk egy menő klub kidobóembere előtt. És természetesen a vezetéknevén sem szólíthattam, mint egy magát szakmai zseninek tartó kritikus, aki sporteseményeket közvetítő kommentárok módjára csak a családnevekkel dobálózik az irományaiban.

Tehát nekem ő Dennis Lleyton volt a legutolsó pillanatig. Pedig az ember lánya – legalábbis a normálisabb kiadás – nem szólongathatja azt a pasit a teljes nevén, akivel sétálni, meg lelkizni jár, és akit már meg is csókolt. Számomra ez a véletlen, talán freudi elszólás mutatta meg, hogy valójában mennyire nem vagyok képes lépést tartani az elmúlt napok történéseivel, amelyek egyébként szerintem minden józan nőre hasonló hatást gyakoroltak volna. Elvégre néhány nap alatt sikerült abból a bizonyos rajongótáborból az imádott férfi karjai közé repülnöm, ami lássuk be, nem semmi teljesítmény!

- Jól hallottam, hogy Dennis Lleyton-nak neveztél? – kérdezte, még mindig valósággal fuldokolva a nevetéstől.
Nem tudtam, mi lenne erre a legmegfelelőbb válasz. Végtére is hallotta. Jól. Nem lehet letagadni, talán nem is kell. Hiszen csak véletlen volt. Többé nem fordul elő, ígérem.

- Igen, annak. Sajnálom, nekem egy kicsit sebesen pörögnek az események, tudod, nehéz elfeledkeznem arról, hogy te mégiscsak egy színész vagy, méghozzá elég híres, akit mindezidáig csak a filmekben meg a lapokban láthattam. Furcsa és kész. De majd megszokom.
- Semmi baj – legyintett. – Felőlem annyiszor szólítasz Dennis Lleyton-nak, ahányszor csak akarsz. Vagy akár Mr. Lleyton-nak, ha óhajtod. Bár ebben az esetben fenntartom magamnak a jogot, hogy hasonlóképpen magam is Miss Atterton-nak hívhassalak – vigyorgott rám.
- Ez igazán nem szükséges. Mától fogva nem létezik számomra Dennis Lleyton, mindössze Dennis, így egyszerűen és röviden – jelentettem ki, és csak hogy nyomatékosítsam a fogadalmamat, számomra is meglepő módon egy csókkal tettem pontot az ügy végére.

***

Millió más csodálatos, együtt töltött óráról tudnék beszámolni, amelyeknek köszönhetően gyorsan, túl gyorsan repültek a napok Pire-on. A tengerparti séták, a közös elmélkedések Athar Monadh csúcsán, a kellemes teázások Mrs. Borgh kertjében mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy eddigi életem legszebb nyarának nevezhessem a mostanit; s bizony jelenleg alaposan meg vagyok győződve arról, hogy ezt nem is lesz képes soha semmilyen más nyár túlszárnyalni.

Dennis egyszer sem hívott meg a forgatásra és néhány apró utalásnál nem is fecsérelt rá több szót. De engem ez már nem zavar; lehet, hogy a közeljövő egyik legnagyszerűbb, legsikeresebb és legnagyobb költségvetésű filmjének forgatása zajlik éppen a hegy túloldalán, ám ez valahogyan már kikerült az érdeklődésem mezejéből. Következésképpen nagy valószínűséggel eddig is csupán Dennis miatt vonzott az a felhajtás.

Mert belátom, engem, aki állandóan agyonhangsúlyozza, hogy őt mennyire nem kötik le azok a dolgok, amik a civilizáció nagy átlagát igen, ellenben viszont alig lehet lefogni, ha az ismert világ határán lévő szigetekre – pontosabban egy bizonyos szigetre – terelődik a szó, szóval engem tényleg nem érdekel már az a forgatás.

Tudom, erre azt mondod széles mosollyal, hogy hiszen Dennis, meg a róla firkáló bulvársajtó ezidáig is éppen eléggé érdekelt – és igazad van. De már ennek is vége. És alighanem azért olyan könnyű ezt csak így kijelenteni, mert minek is kellene forgatnom azokat a szörnyű lapokat a továbbiakban, ha mindent, ami Dennis-szel kapcsolatos, megtudhatok első kézből. Tudom, merre fut reggelenként, tudom, mit vacsorázik Bob kocsmájában, tudom, melyik könyvet olvassa a forgatások szüneteiben és tudom, milyen színű inget hord éppen. Hát kellhet ennél több?!

Nem nehéz hát kitalálni, hogy milyen gyorsan és végzetesen belehabarodtam Dennis-be az elmúlt néhány napban. Különösen imponál, hogy habár ő nem szívesen tölti az idejét azoknak a srácoknak a társaságában, akikkel együtt dolgozik, és akiket még régebben Sean mutatott be nekem, ha mégis úgy alakul, hogy összefutunk velük, Dennis nem titkolja, hogy ő és én… nos, együtt vagyunk. Ők pedig sokatmondó pillantásokkal jutalmazzák az összefonódott kezeket és az ölelő karokat. Amiket én meg felettébb elégedetten nyugtázok.

Nem törődöm azzal, amit Katie mond: a kétséges jövővel, hogy mi lesz majd Pire után, amikor mindkettőnk számára véget ér a nyár, és jönnek a szürke hétköznapok. (Nekem legalábbis elég szürke lesz Londonban – minden értelemben.) Meg hogy mi a helyzet Dennis barátnőjével. Hadd pontosítsak: állítólagos barátnőjével. Nem, ezeket a tényleg riasztó tényezőket most igyekszem figyelmen kívül hagyni, és csak a pillanatnak élni. Mert – ahogyan Katie-t is szoktam nyugtatgatni – én nem felejtem el ezeket az időket, és életem végéig hálás leszek értük Dennis-nek, függetlenül a végkifejlettől. Tényleg.