28. fejezet

Mint említettem, sok van már Dennis Lleyton rovásán. Igen sok.

Nem csupán azon nő miatt őrlődöm oly sokat mostanság, akinek Dennis-hez fűződő viszonya olyannyira tisztázatlan. Mrs. MacGillivray látogatása is fájó emlékeket hagyott maga után. Szerettem volna tudni mi igaz mindabból, amit az idős hölgy mondott.

Elszántan védelmeztem igazamat, vagyis Sean-t, akinek meglehetősen jó oka volt a távozásra, és egyúttal Dennis-t, akiről nem feltételezhettem, hogy olyan szörnyű kirohanást intézett volna Sean ellen. Akkor úgy éreztem, kötelességem volt azt mondani, amit mondtam, bár most már bevallhatom, közel sem voltam magamban teljesen biztos. Legalábbis annyira egyáltalán nem, mint ahogyan az tűnhetett a valósággal megbotránkozott Mrs. MacGillivray szemében.

Fenntartom, hogy Sean úgymond igazoltan marad távol továbbra is a forgatásról. Bár nem tudom, meddig húzható még ez, s félek, a végén nem lesz az egész filmből semmi. Ám az, hogy Dennis valóban birkatürelemmel nyugodott volna bele a dolgok állásába, vagyis az átszervezésekbe, kavarodásba és káoszba, amit Sean hagyott maga után, már sajnos közel sem olyan bizonyos számomra.

Íme, egy újabb olyan eset, amely egy teljesen más Dennis Lleyton-t mutat, mint amilyet én megismertem az elmúlt hetekben. Ugyanis valójában ez az én nagy problémám: az a Dennis Lleyton, akinek képe kialakult előttem a különböző újságcikkek és kósza hírek, no meg a Pire-on frissiben szerzett – és elsősorban Sean-tól származó – információk alapján szinte minden részletében elüt attól a Dennis-től, akivel én együtt táncolok, sétálok, piknikezek, kirándulok, beszélgetek és ábrándozok.

És nem tudom, melyik az igazi, melyik a valódi. Néha tényleg azt hiszem, nem is egy ember a kettő. Talán van egy srác itt a szigeten, aki Dennis-nek nevezteti magát, de valójában nem ő Dennis Lleyton, csak a nevét felhasználva udvarol nekem. S a tévedést azért nem ismerték fel a forgatáson dolgozók a múltkori bulin a fogadóban, mert már volt bennük némi alkohol.

Vagy a filmező Dennis nem igazi, ő csak egy félnótás színész-utánzat, aki azért helyettesíti az eredetit a forgatáson, mert neki nem volt kedve most az egészhez, inkább nézegeti az égbolton ballagó felhőket a magas fű közt heverészve. Hát ez a verzió valószínűleg még lehetetlenebb, mint az előző.

Mindenesetre azt a magyarázatot, ami lehet, hogy mindent képes lenne megoldani, igyekszem a lehető legnagyobb hévvel elkergetni a gondolataim közül. Mert mégiscsak jókora illetlenség lenne azt állítani, hogy ez az egész világon ünnepelt, mi több istenített sztár, aki előtt minden ajtó megnyílik, akinek lába elé borul akármelyik nő, akinek pénz van még a bőre alatt is, egyszóval ez a tökéletes és hibátlan férfiú egész egyszerűen skizofrén.

Az én szemszögemből nézve természetesen az lenne a legideálisabb, ha mindkettő a valódi Dennis Lleyton lenne. Az idejét velem töltő is, aki leginkább egy egy-két századdal korábbról itt felejtett bohémra hasonlít, aki egyszerre költő, színész és hódolója, pontosabban hódítója a női nemnek, egyszóval egy igazi életművész.

De az is legyen igazi, amelyik a világsztár. A rajongóhadtól övezve közlekedő, elegáns partikra megvető tekintettel érkező, a mindent és mindenkit lenéző és lekezelő világsztár. Utóbbi csak azért kell, mert a közvélemény szemében mégiscsak ő Dennis Lleyton, az egyszeri és összetéveszthetetlen Dennis Lleyton, vagyis erre az énjére is szükségem van, ha valaha is dicsekedni akarnék azzal, hogy egy ilyen híresség megszólított, megfogta a kezem és megcsókolt. Pedig milyen szívesen sutba vágnám ez a ficsúrt!

Igen, tudom, hogy el kellene döntenem végre, hogy kit is akarok. Dennis-t, a férfit, akit talán csak én ismerek igazán, aki kedves, intelligens, vicces és megértő, vagy az undok fancsali képűt, aki viszont arra tökéletes, hogy felvághasson vele az ember lánya. A józan ész persze azt diktálja, hogy csak az előbbi számít, csak ő lehet a fontos, de a kisördög itt ül a vállamon és biztat. Egy kis hetvenkedésre, egy kis fellengzésre, arra, hogy átvegyem magam is a megvető tekintetet, és úgy járkáljak vele kéz a kézben keresztül-kasul a világban. És megmutassam, hogy vagyok, hogy én is létezem. Megismerjek olyan embereket, akikkel eddig még sosem találkoztam, és ha mégis, egyszerűen átnéztek rajtam, mert nem voltam fontos pozícióban, nem volt befolyásom. Akkor viszont ostromolhatnának a producerek, hogy vegyem rá Dennis-t a forgatókönyvük elolvasására, a divatlapok szerkesztői lesnének, hogy éppen milyen ruhában virítok Dennis oldalán, a rajongók meg vérdíjat tűznének ki a fejemre.

És igen, tisztában vagyok vele, hogy én is egy kellék lennék csupán, és mindenki úgy állna hozzám, hogy „fogyóeszköz, Dennis majd ráun, kidobja és szerez másikat, akit majd ugyanúgy meg kell dolgoznunk, mint ezt itt”. Ám mégis lennék ilyen csekély kellék néhány napra, talán hétre, főleg ha biztosan tudnám, hogy Dennis nem un majd rám, legfeljebb csak erre az életmódra, s aztán visszavonulunk valahova (hát persze hogy Pire-ra, hova máshova?) és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Láthatod, nagyon is tisztán kirajzolódik előttem, hogy mit is akarok igazában. Hogy melyiket a Dennis-ének közül. A probléma voltaképpen abban áll, hogy sajnos nem bírom megállapítani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik!

Azt már tudom, hogy rajtam kívül a szülei és Mrs. Borgh jogosult még megpillantani a kedvesebbik felét. És Katie, ha velem van. Más, függetlenül attól, hogy pire-i vagy sem, kolléga vagy barát, ismerős vagy idegen, nem merészelheti megismerni ezt a jóval szeretetreméltóbb énjét. Talán éppen ezért ilyen. Mert nincs szüksége arra, hogy szeressék. Tökéletesen beéri kevesek szeretetével is. És ez az, ami számomra oly megfejthetetlen, mert én viszont úgy érzem, sosem szeretnek elegen, és akik mégis, azok sem eléggé.

Vajon melyikünknek lehet igaza? Dennis-nek, akinek kevés is elég, és ezért sosem érzi úgy, hogy valami hiányzik neki, sosem érzi magát magányosnak, elhagyatottnak és kitaszítottnak? Vagy nekem, aki ha nem kapja meg azt a szeretetet, amire szüksége van, vagy csak úgy érzi, hogy szüksége van, olyan mintha lecsapolták volna az életenergiáját?

Előttem a válasz egyértelmű. Dennis jól érzi magát a bőrében, lehet, hogy nekem nem lenne elég csupán ennyi ember magam körül, de neki igen és így elégedett. Én azonban talán sosem érem majd be. Mindig idegesíteni fog, ha valaki nem kedvel meg azonnal, ha nem tart kedvesnek, aranyosnak. Az ég óvja azt, aki belém talál szeretni és mellettem akarja majd leélni az életét! Mert alighanem előbb-utóbb belefárad majd a sziszifuszi munkába, hogy olthatatlan szeretetigényemet kielégítse.

***

Azon napok alatt, amíg nem találkoztam Dennis-szel, felvérteztem magam érvekkel, hogy miképpen adom majd tudtára, miszerint kézzelfogható bizonyítékra van szükségem, hogy közte és Audrey Brown között az égvilágon semmi sincs. Hogy ilyet honnan szerez majd, az az ő dolga. Mindenesetre egy címlapsztorival, amely a szakításukat tálalná, beérném. Hiszen ha nem is igazi barátnő ez a lány, akkor a szakítás sem fájhat senkinek. Ugyanis az sem lesz igazi. Erről persze nem sokan tudnak majd.

Fel akartam hozni a forgatás és Sean ügyét is. Kicsit vissza akartam fogni az indulatait Sean iránt, amennyiben azok valóban olyan hevesek, ahogyan azt Mrs. MacGillivray állította a múltkor. Gondosan elterveztem, hogy majd a saját családjával példálózok, a szüleivel leginkább, akikről mindig olyan szeretettel beszél, és így próbálom majd fokozni a megértését Sean felé. Talán még arra is rá tudom venni, hogy hívja fel. Persze a legjobb az lenne, ha kiderülne, hogy közel sem olyan elmérgesedett a helyzet, mint amilyennek Pire első számú hírszerzője lefestette, hiszen akkor nem lenne semmilyen feladatom.

Katie-nek is előadtam egy nap mindezeket a terveket, mire ő csak annyit felelt, hogy talán majd azért nem kell lecsillapítanom a kedélyeket, mert Dennis úgyis letagadja majd a létezésüket.

- Egyszerűen csak annyit válaszol majd az érdeklődésedre, hogy természetesen megérti Sean-t, és esze ágában sincs kitúrni őt vagy otthagyni a forgatást. Te pedig majd szépen megnyugszol erre, hogy lám, semmi dolgod. Közben meg minden úgy igaz, ahogyan Mrs. MacGillivray mesélte, csak éppen Dennis nem köti az orrodra, egyrészt mert nem akarja, hogy önző fráternek lásd, másrészt azt nem kívánja, hogy beleavatkozz.

Tehetetlenül bámultam barátnőmre. Igaza volt. Fennáll ez az eshetőség is, és tényleg nem tudnék ekkor mit tenni. Igen, egyikünk sem bízik egészen Dennis szavában, sajnos én sem. Megváltozhat-e ez valaha is?

Katie is észrevehette, hogy beláttam, egyet kell értenem vele, és hogy ez mennyire elkeserít, mert kivételesen nem dörgölte az orrom alá, hogy igaza van, s hangja sem volt olyan büszke és magabiztos, mint más hasonló helyzetekben, amikor kicseng belőle az „ugye, megmondtam?”.

- Nem állítom, hogy így lesz, de ez is egy lehetőség, ezt el kell ismerned – tette a kezét a vállamra. – Én csak annyit mondok, hogy ne vegyél mindent rögtön készpénznek, amit tőle hallasz. Jól tudom én, persze, hogy Mrs. MacGillivray is mindig rátesz még egy lapáttal, de azt hiszem, az igazság szokás szerint megint az arany középúton van: félúton Mrs. MacGillivray és Dennis Lleyton között.

Kétségek között töltöttem hát ezeket a napokat, és amikor Dennis felhívott, hogy találkozzunk másnap este, hirtelen nem is tudtam, hogy örüljek-e a meghívásnak vagy sem.

Ó, ha tudtam volna akkor, hogy mennyire feleslegesek az aggodalmaim! Audrey Brown-ról ugyanis egész este egy szó sem esett.

- Úgy terveztem, hogy teszünk egy hatalmas sétát a szigeten – fogadott mosolyogva Dennis, amikor találkoztunk Bob fogadója előtt. – De azt hiszem, az időjárás nem ért velem egyet, ez az óriási szél bizony alaposan elrontaná kis esti kiruccanásunkat.

Tényleg, szinte valóságos orkán süvített át aznap este Pire felett, ami a hajamat állandóan a szemembe fújta, úgyhogy az ide vezető utat is inkább csak ösztöneim által vezérelve tettem meg. Helyzetemet súlyosbította az a vékony kis sál, amit a hirtelenjében csípősre, már-már őszire fordult idő miatt tekertem a nyakam köré, annak két hosszú vége ugyanis félelmetes kígyókként tekeregtek körülöttem. Folyamatosan küzdve velük úgy festhettem, mint Laokoón híres márványszobra.

- Üljünk be talán Bob-hoz – ajánlotta Dennis. – Melegedhetünk a kandalló mellett és ihatunk egy bögre finom teát.

Nekem azonban nem volt kedvem a nyilvánossághoz. Úgy gondoltam, mindazok a dolgok, amelyekről beszélni szeretnék most Dennis-szel, kettőnkön kívül nem tartoznak másra, legyenek bár olyan kedvesek, mint a pire-iak vagy olyan viccesek, mint a srácok a forgatásról.

Van egy szikla nem messze Bob kocsmájától, a kikötő feletti dombon. Ha ahhoz másznánk fel, és ülnénk a tövébe, védve lennénk a szél elől, ráadásul a kikötő gyönyörűen kivilágítva tárulna a szemünk elé. Mi több, a szél úgy szétkergette a felhőket közel s távol, hogy kényelmesen elláthatnánk a szomszédos szigetekig is. A javaslat megtételében azonban Dennis megelőzött:

- Nem szólsz semmit, látom, nem tetszik az ajánlatom. De van egy másik is. Mit szólnál ahhoz a nagy sziklához ott a kikötő felett? – mutatott éppen arra a kőtömbre, amire én is gondoltam. – Szélvédettnek tűnik, és a kilátás is pazar lehet onnan.

Mintha ez az egészen aprócska esemény, hogy ő is pontosan ugyanarra a dologra gondolt, amire én, valamiféle égi jelként villant volna fel előttem, hogy talán még sincs annyira veszve az ügy, ahogyan feltételeztem. Mintha ez egy pici utalás lett volna arra, hogy mi talán mégis összeillünk, hiszen lám, mennyire hasonlóan gondolkodunk.

Rábólintottam az ötletre, és hamarosan kaptattunk is már felfelé a dombon.