21. fejezet

A délelőtt bámulatos gyorsasággal telt Mrs. Borgh kertjében a rózsák között. Vendéglátóm és Dennis Lleyton órák hosszat pletykálkodtak a szigetlakókról, és meglepetésemre Dennis Lleyton szinte mindenhez éppolyan tájékozottsággal tudott hozzászólni, mintha ő maga is itt élte volna mindennapjait, Pire-on. Élvezetes volt hallgatni, mint magasztalják Mrs. MacIntyre legújabb süteményeit, amelyek receptjeit állítólag a Franciaországban élő lánya küldte neki. Vagy miként örvendeznek azon, hogy Boccaccio bolhás korszaka szemmel láthatóan véget ért. De szóba került a legutóbbi halfogástól kezdve a várható baracktermésen át a Mr. Thompson boltjában sajnos már nem kapható jóféle vajas kekszig minden, ami a legcsekélyebb mértékben kapcsolatba hozható volt Pire-ral.

- Ó, kedvesem, remélem kóstolta már azt a remek levest, amit Bob alig pár hete vett fel az étlapjára – töltött teát Mrs. Borgh Dennis Lleyton csészéjébe. – Hát az valami fenséges! A felesége kísérletezte ki tavasszal, aztán főzött belőle egy hatalmas kondérral még májusban, amikor Bob születésnapja alkalmából tartottak egy kis ünnepséget, és mindenkinek annyira ízlett, hogy szinte térden állva könyörögtek nekik az emberek, hogy tegyék fel az étlapra.

Dennis Lleyton még Mrs. Borgh kedvéért sem tette félre nyers őszinteségét, és fintorogva tolmácsolta véleményét:
- Ugye nem arra gondol, amiben az a fura gomba is van? Hát szerintem az egyenesen szörnyű! Mintha kifelejtették volna belőle a fűszereket. Csak víz meg zöldség az egész. New Yorkban ezért páros lábbal rúgnák ki a séfet.
- Úgy látszik a maga rémes, nagyvárosi ízlése nincsen hozzászokva a tiszta ízekhez – felelte Mrs. Borgh a legnagyobb nyugalommal. – Nekünk itt nincs szükségünk mindenféle fűszerekre, hogy kompenzáljuk velük azokat a rémes zöldségeket, amelyeknek semmi ízük sincsen. Só, bors, meg egy kis ez-az, más nem is kell a zamatos, friss zöldségeink mellé. Sajnálom, hogy nem értékeli a mi nagyszerű vidéki ízeinket. Hál’ Istennek nem minden nagyvárosi gondolkodik így – azzal felém fordult egy széles mosollyal.
- Való igaz, Mrs. Borgh, hogy hiába kapható nálunk ezerféle zöldség és gyümölcs a piacon vagy akár a szupermarketben, és hiába olyan gyönyörűségesek, hogy majd’ megszólalnak, ha egyáltalán nincs ízük. Itt nincs ugyan mandarin vagy banán, de mit sem számít, amikor ilyen zamatos és egészséges alma vagy málna várja itt az embert – mondtam és kicsippentettem egy szem vidám málnát a tálkából, ami éppen olyan volt, mint egy pici rubinokból alkotott kis ékszer.

- Ha Pire iskola volna, te lennél benne a stréber, az hétszentség – vigyorgott rám Dennis Lleyton. – Én aztán nem rejtem véka alá a véleményemet, csak azért, hogy udvariasnak tűnjek.
- Sajnálom, de nekem tényleg ez az őszinte véleményem – vágtam vissza, majd Mrs. Borgh-nak viszonoztam az iménti mosolyt. – Az a leves valóban fantasztikus.

- Azt hiszem, Dennis fiam, maga csak azért mondja meg mindig kertelés nélkül, hogy mit gondol, mert megszokta, hogy senki sem mond magának ellent. Senki sem mer szembeszállni egy filmsztárral, mindenki Szentírásnak veszi a szavait. Csak azt ne feledje, fiam, hogy ez nem jelenti azt, hogy tényleg így is gondolják. Talán nem mondják ki, de magukban már ezerszer elküldték melegebb éghajlatra, amikor durván szólt hozzájuk.
- Ettől még nyugodtan tudok aludni – felelte Dennis Lleyton fennhéjázva. – De felőlem ki is mondhatnák, az sem zavarna. Nekem csak néhány ember véleménye számít igazán. A többi pedig tehet egy szívességet.
- Ezzel a hozzáállással rémesen sok ellenséget szerezhet magának. Vagy talán már szerzett is. Nem azt mondom, hogy tegyen mindenkinek a kedvére, de nem is kellene megutáltatnia magát. Az a pár ember, akik igazán számítanak, nincsenek mindig maga körül, és akkor ki fog majd magának segíteni, ha bajba kerül?
- Segíts magadon, Isten is megsegít, nemigaz? – válaszolta a kérdezett és beleharapott egy újabb süteménybe.

Mrs. Borgh csak lemondóan legyintett egyet, mint egy rosszcsont kölökre, akinek falra hányt borsónak bizonyult a prédikáció.
- Azt hiszem, Mrs. Borgh, ideje, hogy induljak – álltam fel. – Katie már bizonyára aggódik, hogy hol maradok ilyen sokáig. Még egyszer nagyon köszönöm a csokrot, tényleg gyönyörű.
- Hát jól van, kedvesem, menjen csak, ha muszáj. Legközelebb is szívesen látom, de akkor hozza magával Katie-t is. Már vagy ezer éve nem járt nálam.

Ünnepélyesen megígértem, hogy így lesz, azzal elköszöntem és elindultam kifelé a kerten keresztül. Alig értem még a kapuhoz, amikor hallottam, hogy valaki utánam rohan. Megfordultam, Dennis Lleyton volt az.
- Hazakísérhetlek? – kérdezte és válaszra sem várva szélesre tárta előttem a kaput.

***

Még sohasem tettem meg olyan lassan az utat hazafelé, mint akkor. Eleinte szótlanul ballagtunk egymás mellett Dennis Lleyton-nal, majd ő egyszer csak megtorpant és a tengert kezdte el kémlelni.
- Szívesen cserélnék most Fausttal, hogy nekem is adasson egy lehetőség, hogy megállíthassam az időt. Azt hiszem, én ezt a pillanatot választanám:
A pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó ne szállj tovább!

- Nem hiszem, hogy szükség lenne bármiféle sátáni alkura, csak hogy
megállíthasd itt az időt. Elég csupán végignézned azon a csodálatos panorámán, ami itt eléd tárul: alattad a végtelen tenger. Ez maga az örökkévalóság.
- Igen, van valami természetfeletti abban, hogy tudom, tegnap is így hullámzott itt a tenger és holnap is így fog. Így volt ez évezredekkel ezelőtt és így lesz évezredek múltán is. Nagy szó, hogy van egy biztos pont, amikor az ember olyan elveszettnek és gyökértelennek érzi magát, amikor körülötte minden állandóan változik.
- But everybody’s changing and I don’t feel the same.
- Pontosan. Néha élvezem a pörgést, de azért jó tudni, hogy van, ami sosem változik. Mint egy jóságos, öreg nagymama, aki mindig tárt karokkal és friss süteménnyel várja az unokáját. Vagy egy édesanya, aki akkor sem rendezi át a fia szobáját, ha az már hosszú évek óta nem lakik ott és csak évente, ha egyszer tér haza.
- És vajon a tenger melyik? A nagymama vagy az édesanya?
- Mindkettő – mosolygott Dennis Lleyton. – Szeretném, ha nem azt mondanánk, „emlékezz, ember, porból lettél, és porrá leszel”, hanem hogy „vízből lettél, és vízzé leszel”. Szeretném hinni, hogy onnan érkeztem és oda is térek majd vissza egy nap – mutatott az alattunk morajló mélységre.
- Egyes legendák szerint az istenek sárból és vízből gyúrták össze az embert. Nem hiszem, hogy különösebben számítana, ki melyik hozzávalót hangsúlyozza ki jobban. Lehet, hogy túlságosan szentimentális vagyok, de én abban hiszek, hogy onnan érkeztem és oda is megyek majd vissza – mutattam az égre.

Dennis Lleyton elnevette magát:
- Tényleg szentimentális vagy. Ám ez nem baj, sőt. Egy viaszosvászon terítőt összevetve egy régi csipkével, úgy vélem, mindenki az utóbbit választaná. De induljunk lassan, mert azt mondtad, Katie aggódni fog. Azt pedig a világért sem szeretném. Éppen elegen vannak már ezen a szigeten, akik nem kedvelnek. Nem szeretném szaporítani a számukat. Nem mintha engem ez különösebben nyugtalanítana, de szerinted és Mrs. Borgh szerint kellene. Úgyhogy menjünk.

Szívesen feleltem volna, hogy ugyan, maradjunk még, majd csak kibírja Katie valahogy, ott van odébb az a helyes kis pad, telepedjünk le ott. De valóban ebédidő volt már, és tudtam, Katie tényleg a kezét tördelheti már, hogy hol maradok ilyen sokáig. Hiszen csak egy kis sétára indultam, ígéretem szerint legfeljebb egy félórára.

Egy választásom maradt hát: meginvitáltam őt is ebédre. Azonban visszautasította, mondván, sietnie kell a forgatásra, már arra sincsen ideje, hogy Bob-nál egyen gyorsan egy szendvicset. Így hát néhány percen belül, a következő útelágazásnál elváltunk egymástól.

Azonban most boldogabban inthettem neki búcsút, mint az előző alkalommal: ugyanis ígéretet kaptam egy másnap esti sétára.

Hazatérvén természetesen lelkesen számoltam be mindenről Katie-nek, aki szegény még mindig nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e a dolognak vagy sem. Egyfolytában azt forszírozta, hogy hívjam fel Sean-t, és neki is meséljem el, mi történt. Azt remélhette, így majd elhárul róla a kiábrándítás feladata.

- Jaj, Katie, már hogy hívhatnám fel én Sean-t? Hiszen még a számát sem tudom. És nem hiszem, hogy a tudakozóban megmondanák.
- Csak van valaki azon az istenverte forgatáson, aki meg tudná neked adni a számát. Hiszen te már majd’ mindenkit ismersz ott, nem lehet gond. Vagy írhatsz neki levelet.
- Mármint arra a címre, amire a rajongók írnak, autogramért? Ugye, ezt te sem gondolod komolyan? Lehet, hogy nem jövök ki majd túl jól ebből az egészből. Lehet, hogy Dennis Lleyton csak azért áll velem szóba, ereszkedik le hozzám, mert pillanatnyilag nem akad jobb társasága, de én akár most megesküdhetek neked mindenre, ami szent, hogy akkor sem fogom megbánni. Sosem akarom majd elfelejteni, meg nem történtté tenni mindazt, amit eddig átéltem vele. Még akkor sem, ha már ebben a pillanatban a fejemhez vágná, hogy többé nem akar látni. Mert ezeket az élményeket már senki sem veheti el tőlem. Az első találkozásunkat a buliban. A hajnali sétát. A múltkori vacsorát. A mai teázást Mrs. Borgh kertjében. És az iménti álldogálást a tengernél. Ezek az emlékek örökké megmaradnak, és bármi történjék is ezután, bármerre is folytatódjon ez a hihetetlen ismeretség, sosem fogom úgy érezni, hogy bár ne éltem volna át mindezt.

Katie nem válaszolt semmit, csak mosolygott egyet, majd leült a terített asztal mellé, és mindkettőnk tányérjába mert a levesből.