16. fejezet

- Ne fáradj a bocsánatkéréssel, Flora, tulajdonképpen hálás lehetek neked, amiért leleplezted George-ot. Egy csomó időt és energiát spóroltál nekem azáltal, hogy mindössze egyetlen kérdéssel felfedted, mennyire nem illenénk össze – mondta Katie közönyösen.

Hiába nyöszörögtem hát össze egy igencsak szánalmas békítési kísérletet a konyhaajtóban állva, miután George elment.

Iróniát véltem kihallani barátnőm hangjából, nyilvánvalóan szívesebben nyomozta volna ki ő, vajon tényleg lehetne-e valami közöttük George-dzsal. Aki ügyet sem vet Pire-ra, miközben hónapokig itt él, szóba sem jöhet. Viszont erre alighanem Katie akart rájönni néhány kellemes, vagy legalábbis egy valamirevaló randevú után. Mondjuk Turner Island egy hangulatos kis kikötői vendéglőjében ücsörögve, némi bor kíséretében elfogyasztva a halvacsorát – mégse lehet az ilyesmit Pire teljes és persze rendkívüli módon érdeklődő nézőközönsége előtt bonyolítani!

- Nézd, kétségkívül szívesen vennéd egy helyes srác közeledését – szólaltam meg, gondosan kerülve Katie tekintetét. – Miért nem tartasz velem valamelyik este Bob-hoz? Ha George nem is alternatíva, van ott még egy rakás más pasi, akik között biztosan találsz valakit.
- Nekem nem kell keríteni! – jelentette ki Katie, majd letelepedett az asztal mellé. – Megvagyok én magam is, köszönöm szépen.

Én is leültem és odahúztam magunkhoz a kekszes dobozt. Kivettem belőle egy csokisat és Katie elé toltam, tudván, hogy az a kedvence. Miközben magam is majszoltam egyet, elnevettem magam.
- Mi az? – kérdezte durcásan barátnőm, majd beleharapott a kekszbe, mintha azt remélné, ha ő is eszik belőle, attól majd rájön, mi olyan vicces számomra.
- Hát mi! Itt ülünk ketten a világ leggyönyörűségesebb helyén, nem is akarunk máshol üldögélni – és hiába a kék tenger, a bárányfelhős égbolt, az illatos és tarka virágok, a smaragdzöld hegy felettünk és úgy egészében ez a tüneményes sziget, mégsem tudunk elégedetten hátradőlni. Idebenn rostokolunk a konyhában, ahelyett, hogy kimennénk élvezni ezt a sok csodát. Nem semmi, hogy a pasik ezt is elérték! Hogy miattuk pityeregjünk, amikor az élet – őket leszámítva – olyan édeni itt!

Várakozásaimmal ellentétben Katie nem nézett teljesen bolondnak és ő is elmosolyodott. Egy nappal előbbre hoztuk a tervezett pikniket, és nyomban felkerekedtünk. Útközben és Athar Monadh lejtőjén hanyatt fekve és az eget bámulva, részletekbe menően beavattam az elmúlt éjszaka és hajnal eseményeibe és barátnőm is elmesélte a teljes történetet Oxfordról és a srácról, akit, mint kiderült, Richard Bailey-nek hívtak.
- Katie Bailey! Nahát ez igazán rémesen hangzott volna! – nevettem.
- Te már hallottad az egész sztorit, igaz? – kérdezte vigyorogva Katie. Tekintetemet az égboltra szegezve bólogattam.
- Emily-től, igaz?
Ó, drága jó Emily Brenish. Pire túl jól ismer már téged.

***

Hazafelé tartottunk a Rhiannon-partról, amely ezúttal is utunk végcélja lett. Miközben ráérősen bandukoltunk, mindketten gondolatainkba merültünk. Jómagam éppen azt az előző napi délutánt idéztem fel magamban, amikor először pillantottam meg Dennis Lleyton-t. Amikor kiszállt az autóból, amikor kedvesen mosolygott ránk (no meg Mrs. Borgh-ra), amikor egy pillanat alatt a földbe gyökerezett a lábam.

És mennyi minden történt azóta! A latin parti, a hajnali séta, reggel George és a mai kirándulás. Babonásan reménykedni kezdtem, hogy talán még egyszer úgy történik minden, ahogyan akkor. Hiszen akkor is a Rhiannon-partról jöttünk ilyentájt. Efféle találkozásokban kellett reménykednem, hiszen mindenfajta ígéret nélkül váltunk el.

És megtörtént! Pontosan úgy, ahogyan egy nappal korábban. Bob kocsmája felé haladtunk, amikor odagördült ugyanaz az autó és kiszállt belőle Dennis Lleyton. Most is küldött egy ellenállhatatlan mosolyt felénk, de ezúttal nem maradt el a folytatás: odasétált hozzánk. A torkomban dobogott a szívem, riadtan járattam az agyamat azon, hogy mit is mondjak neki, amikor a tekintetem Katie-re tévedt és beugrott: be kellene őt mutatnom. Az udvariasság ezt követeli, ráadásul talán barátnőmnek sem lesz kifogása az ellen, hogy összeismerkedjen egy világsztárral, bármennyire is antipatikus ő számára. Talán rájön, hogy tévedett.

- Helló, Flora! – üdvözölt széles vigyorral.
Csaknem ugrálni kezdtem örömömben, hogy ma reggel óta nem felejtette el a nevemet.
- Helló – próbáltam magamra erőltetni némi nyugalmat. – Hadd mutassam be a barátnőmet, Katie Rhiannon-t, aki egyúttal szállásadóm is itt, Pire-on.

Dennis Lleyton kicsit furán nézett rám, amit először nem értettem, de aztán eszembe jutott, hogy hajnalban nem is meséltem neki semmit arról, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. Talán azt hitte, én is pire-i vagyok – ez hízelgő volna.

Bár nem is nagyon kérdezett rólam.

Igaz, nem is volt rá túl sok ideje.

Azért megtörtént a kézfogás és az udvarias mosoly mindkét oldalon.
- Ha már így összefutottunk, hadd hívjalak meg benneteket vacsorára. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, már épp kezdtem beletörődni, hogy vagy egyedül kell ennem vagy a fiúkkal – nem is tudom, melyik a rosszabb!

Jól nevelten mosolyogtunk ezen a kissé goromba poénon, amivel viszont annyit mindenképpen elért, hogy Katie azonnal hárított:
- Nagyon köszönjük, de nem tehetünk eleget a meghívásnak. Odahaza már készen vár bennünket a vacsoránk.

Ez nem volt igaz. A vacsoránk még csak gondolatban volt kész: útközben ugyanis megbeszéltük, hogy steak-et eszünk a kertben termett zöldségekkel körítve.

Dennis Lleyton úgy pislogott hol rám, hol meg Katie-re, mint egy éhes kiskutya. Összenéztünk barátnőmmel, majd ő megszólalt:
- Tehát nem itt eszünk, hanem nálunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tarthatna velünk. Szeretettel várjuk, mondjuk egy óra múlva.

Képzelheted, hogy a szekrényem előtt körülbelül ugyanazt a jelenetet játszottam el, mint mielőtt Sean először hívott meg a pub-ba.
- Ugyan, Flora, ne hisztizz már annyit a ruhád miatt – kiáltotta Katie a lépcső aljáról, kötényben, kezében serpenyővel. – Elvégre tegnap is elcsábítottad.

Hát elcsábítottam volna? Nem mertem én ilyesmit gondolni, hiszen szinte én voltam az egyetlen nő a pub-ban, leszámítva Emily-t és az időnként mérgesen megjelenő és a parti mielőbbi befejezését sürgető Mrs. Brenish-t.

Mindenestre Katie megjegyzése volt annyira hízelgő, hogy gyorsan magamra kapjak egy szoknyát meg egy blúzt és lesiessek segíteni az ideges rohanásban főzött vacsoránál, hiszen Dennis Lleyton bármelyik pillanatban betoppanhatott és még az asztal sem volt megterítve.