13. fejezet

Egy pillanatig sem éreztem, hogy nem volna helyes, amit teszek. Jól akartam érezni magam, egy őrült estét akartam csak, amit lehet, hogy holnap reggel megbánok majd, de olyan messze volt az még! Jó ideig lejtettünk így – ahogy Will mondaná –, folyamatosan szemeztünk, mialatt azért megpróbáltam George-nak sem csalódást okozni. Sikerült, ő ugyanis észre sem vette, hogy már más is van – talán nem kellett volna annyi whiskyt innia.

Ó, Istenem, alighanem életem legszebb perceit éltem át akkor! Semmi sem eshet jobban egy nőnek, ha pont az a pasi nem tudja levenni róla a szemét, akihez ő maga is legszívesebben odarohanna, és a karjaiba omlana! Ilyen pillanatok kellenek egy magamfajta lánynak, akit bizonyára kifelejtettek, amikor az önbizalmat osztogatták. Ilyen pillanatok kellenek, hogy elhiggye, igenis ő szép, igenis képes pontosan olyan érzéseket gerjeszteni egy ellenkező nemű emberben, amilyeneket csak a szíve óhajt. Képes felvenni a versenyt a festett hajú, smink alá temetett arcú, a legmenőbb üzletek legdrágább cuccaiba öltözött csontkollekciókkal. Hogy attól még, hogy nem tévesztik össze úton-útfélén egy énekesnővel vagy egy színésznőcskével, attól még ő is ér valamit.

„Hát lehet ezt az eufórikus hangulatot fokozni? – gondoltam. – Lehet, hát hogyne lehetne! Gyere ide, Dennis Lleyton, indulj meg felém, miközben le nem veszed a tekintetedet rólam egy pillanatra sem, gyere, lökj félre mindenkit, és aztán, ha ideérsz… tedd, amit a szíved diktál. Tudod, az a valami, ami most is épp arra késztet, hogy engem bámulj.”

Ó, ha tudtam volna én ezt aznap reggel! Biztosan gyorsabban ugrottam volna ki az ágyamból! Vagy ha csak tudtam volna ezt egy kicsivel előbb, mindenképpen jobban meggondoltam volna, mit veszek fel. Bár végtére is ez a kis fodros szoknya meg a magas sarkú szandálom hál’ Istennek nem a legalkalmatlanabb viselet. Hogy mire is? A latin bulira, természetesen. Na meg persze szemezésre a világ legjóképűbb fickójával!

Lassú, szenvedélyes nóta következett, s az új dallam mintha fejbekólintott volna: elszégyelltem magam. Úgy gondoltam, az már igazán durva lenne, ha egy ilyen túlfűtött dal alatt lélekben nem azzal lennék, aki éppen körém fonja a karjait. Ezzel a lendülettel tehát hátat fordítottam Dennis Lleyton-nak, és kizárólag George-dzsal táncoltam tovább. Ám Dennis Lleyton nem nyugodott bele ilyen könnyen a döntésembe: kezében a poharával megkerülte a termet, következésképpen nemsokára ismét farkasszemet nézhettünk szegény George válla felett. Így telt el a következő pár perc, én ránevettem, ő visszamosolygott!

Tánc közben George szinte állandóan ivott, s kezdtem észrevenni, hogy ha valaki, na ő aztán tényleg nem volt ott lélekben. Halkan dúdolta a dalt, én pedig igyekeztem óvatosan egy szék felé terelni. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy otthagyom Dennis Lleyton kedvéért mámoros szendergésben, nem. Csupán éreztem, hogy egyszerűen túl sokat ivott ahhoz, hogy táncoljon, hogy meg bírjon állni a két lábán egyáltalán.

Igyekezetemet azonban nem koronázta siker. Már majdnem elértük az asztalunkat, amikor George megbotlott egy székben és elterült a földön. A társaság fele észre sem vette, a másik fele meg egy lenéző mosollyal elintézettnek látta az ügyet. Will és Emily is olyannyira egymásba feledkeztek, hogy tőlük sem remélhettem segítséget. Kétségbeesetten próbáltam George-ot talpra állítani, amikor valaki hirtelen odalépett és egy szempillantás alatt felsegítette az ebben a percben magáról mit sem tudó rendezőasszisztenst.

Ketten két oldalról belekarolva szavak nélkül is egyetértésben támogattuk fel a lépcsőn, a szobája felé. Dennis Lleyton (hiszen bizonyára kitaláltad, hogy ő volt az a valaki) magabiztosan húzta ki George zsebéből a kulcsot és tárta szélesre az ajtót. Néhány perc múlva végeztünk kötelességünkkel, s kint a folyosón, hátunkat az ajtónak vetve egymásra nevettünk, amint odabentről jóízű horkolást hallottunk kiszűrődni.

- Dennis Lleyton – nyújtotta felém a kezét a segítőkész idegen az ajtónak támaszkodva, olyan lazán, mintha most lépett volna le a vászonról.

Íme hát, Flora Atterton, abban a megtiszteltetésben részesülhettél, hogy megmutatkozott neked a nagy Dennis Lleyton: az igazi, a hétköznapi, akit eddig nem ismertél, akiről eddig csak álmodozni mertél, s aki közel sem azonos azzal a képpel, akit a filmekben látsz…

Dehogynem, tökéletesen megegyezik a kettő. Mit is vártam?!

Lemondásomat azonban huncutság váltotta fel, hiszen eszembe ötlött, hogy igen, én őt akartam, a filmbelit! A másikat nem is ismertem soha, így sosem ő jelent meg az álmaimban. Micsoda, hogy nem is létezik másik, ismeretlen Dennis Lleyton? Hogy nincs semmi titok? Nagy kaland, nekem úgyis ez a változat kell!

- Flora Atterton – válaszoltam mosolyogva, miközben kezet ráztunk.
- Na, miután kótyagos barátunkról illendően gondoskodtunk, nem mondhat nemet egy táncra – azzal elindult, s kinyújtotta felém a karját.

Képzelheted, mennyivel gyorsabban repültünk le a lépcsőn, mint ahogy az imént még felfelé botorkáltunk.

Vess meg érte, ha úgy tetszik, de cseppet sem volt lelkiismeret-furdalásom a történtek miatt. Elvégre nem ígérkeztem el George-nak arra az estére, csak barátok vagyunk. Viszont Dennis Lleyton! Soha vissza nem térő lehetőség! A helyemben, azt hiszem, egyetlen nő sem cselekedett volna másképp, bármennyire is állítja az ellenkezőjét. Hiszen még percekkel ezelőtt sem sejtettem, hogy vele fogok táncolni, s amikor lejöttem ide, akkor sem fordult meg a fejemben. A legmerészebb álmaimban sem mertem volna elhinni, hogy ez megtörténhet.

De megtörtént. És most már biztos, hogy életem legcsodálatosabb estéjét éltem át az oldalán. Egy felettébb jóképű férfi semmit sem kérdezve órákon át táncolt velem. Ez akkor is meglehetősen különleges este lett volna, ha történetesen nem Dennis Lleyton-nak hívják az illetőt, de így ez volt a hab a tortán!

Már erősen hajnalodott, a többiek elpilledve üldögéltek, igyekezvén az ital legutolsó cseppjeit is eltüntetni. Bob már régen elment aludni, Emily-re bízva a fogadó rendjét. Minő könnyelműség! Hiszen arról a lányról egész éjjel le sem vette a kezét egy „átkozott, mihaszna filmes” – ahogy Bob szokta mondani –, vagyis Will. És nem úgy tűnt, mintha Emily-nek nagyon ellenére lett volna a dolog. De be kell vallanom, jómagam alig pár pillantást vetettem rájuk vagy bárki másra, hiszen jobb elfoglaltságom is akadt: végtelen, szavak nélküli tánc az álmaimból frissiben kilépett lovaggal.

Ám sajnos egyszer minden jónak vége szakad, s természetesen így volt ez ezzel az éjszakával is. A zene egyszer csak elhallgatott, s mi ott álltunk egymással szemben, szótlanul meredve a másikra.

„Ne szólj semmit, ne kezdeményezz, különben elijeszted!” – figyelmeztetett egy belső hang, hiszen párszor már megégettem magam így. Nem maradt más, minthogy türelmesen várjak, amíg hajlandó lesz ő megszólalni. Örökkévalóságnak tűnt ez a néhány másodperc, úgy álltam ott, mint egy vádlott az ítéletre várva, mert jól tudtam, hogy az a pár szó, amely most következik, dönt a további sorsom felől: folytatódik-e ez a valami, ami elkezdődött ma este a tánccal, avagy Dennis Lleyton köszöni szépen, de nem kér belőlem többet.

Esküdni mertem volna, hogy az előbbi fog megtörténni, hiszen olyan szenvedélyes volt kettőnk tánca, lehetetlen, hogy semmit ne érezzen irántam, de mit lehet tudni egy sztárnál, meg aztán, ha valamit nagyon akarok, az általában csak azért sem sikerül. Pesszimistán hangzik, ugye? Ám sajnos igaz.

Végtére is, mit akarok én még egyáltalán? Megkaptam őt egy hosszú, latin éjszakára, hát nem vagyok elégedett? De igen, csak látod, most hogy egyszer belekóstoltam a boldogságba, már eszem ágában sincs könnyedén elengedni. Azonban feltehetően nem az lenne a legmegfelelőbb megoldás, ha vetnék rá egy könyörgő pillantást. Inkább egy magabiztosat, hogy „úgyis tudom, hogy megfogtalak, a markomban vagy, rabul ejtettelek, megbabonáztalak”. Őszintén szólva, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez menne… Akkor inkább egy olyat, ami azt mondja: „nem érdekel, mit gondolsz most rólam, egyáltalán nem törődöm veled, azt csinálsz, amit akarsz, engem aztán nem izgat különösebben”. Hát, ez is aligha lenne kivitelezhető részemről…

- Alig egy óra múlva Bob felkel, hogy ismét kinyissa a pub-ot – szólalt meg Dennis Lleyton, félbeszakítva ábrándozásomat. – Addig tehetnénk egy sétát a szigeten, utána meg ihatnánk itt egy kávét, csak hogy jól indítsuk a napot.

Győzelem, győzelem!