12. fejezet

Azt hiszem, soha lassabban nem tettem még meg azt a rövidke utat a pub-ig. Kétségek mardostak minden egyes megtett lépés közben, tudván tudtam, hogy mérföldkőhöz érkeztem. Ha megpillantom Dennis Lleyton-t, vagy rögvest kiábrándulok belőle, ami a józanésszel nézve számomra a legjobb, ámde egyben legvalószínűtlenebb lehetőség lenne, vagy pedig épp ellenkezőleg: még jobban elvarázsolódok általa. Harmadik eshetőség, hogy esetleg mégsem látom meg őt, mert talán bezárkózott a szobájába vagy valamilyen úton-módon mégiscsak sikerült neki elhagynia a szigetet e kései órán. Ha így van, akkor minden marad a régiben. S ha erre egy csöpp esély is van, akkor talán mégsem olyan komoly a helyzet. Legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, amint elérkeztem végre a fogadóhoz.

Odabent aztán egészen meglepő látvány fogadott. Már az épület közelébe érve is furcsa hangokat hallottam kiszűrődni a nyitott ablakokon: latin zenét. Hogy lehet ez? Hiszen Bob és természetesen összes törzsvendége inkább hazájuk csodálatos muzsikáját hallgatják minduntalan.

Összeszedtem minden bátorságomat, és beléptem.

Bob azonnal felém pillantott a pult mögül, ahol szokása szerint a poharakat törölgette. Kétségbeesett tekintet volt ez, ahogyan az is, amellyel rögtön ezt követően végigszántott népes vendégserege felett. Hasonlót láttam azon pire-iak szemében is, akik régi hagyományukhoz a végsőkig ragaszkodva itt fogyasztották a vacsora utáni desszertet sör vagy whisky formájában. Úgy festettek, mint holmi elgyötört hadifoglyok, akik bár válogatott kínzásokon estek keresztül, ám közben egy pillanatra sem szűntek meg elszántan megvetni fogvatartóikat.

De az én szemem már a köszönés közben is csupán egyvalakit keresett. Akit persze nem találtam. Csak a stáb számtalan más tagját, akiknek, úgy tűnik, karibi estére támadt kedvük. Végül is érthető: a nyár kellős közepéhez ér a napokban, ráadásul szokatlanul meleg volt ez az este Pire-hoz képest, nem is tudom, minek kaptam fel lenge kis kabátomat.

Nem sokáig kellett azon tűnődnöm, vajon mennyiben volt felesleges leugranom, mert George, az egyik srác, akit még sok másikkal együtt Sean mutatott be korábban, s aki a többiekhez hasonlóan rendszeresen itt múlatja estéit, mellém ugrott. George-nak most különösen örültem, mert tudtam, hogy rendezőasszisztens létére az a megtiszteltetés érte, hogy őt is Bob-nál szállásolták el, mi több, a Dennis Lleyton melletti szobában. Egy kis extra információt reméltem hát kihúzni belőle, így eszembe sem jutott visszautasítani a whiskyt, amire köszönés helyett meghívott, s amiért a vállamat átkarolva, kicsit spiccesen kiáltott Bob-nak.
- Latin este van ám ma, Flora! – ordította a fülembe, miközben egy asztalhoz húzott, ahol már ült pár haverja.

Látszott a fiúkon, hogy nem most kezdték a bulit: nevetgélve, énekelve, egymás szavába kiáltva „szórakoztak”. Néhányan közülük azzal a pár lánnyal lejtettek amatőr, mégis érzéki táncot a pub közepén, ahonnan félretolták az asztalokat, akik hajlandóak voltak ezzel a kétes – józanon egyébként rendkívül kedves – társasággal tölteni az estét.

- Holnapra szabadnapot kaptunk, úgyhogy ma hajnalig mulatunk! – kiáltotta George. – Ezt a hirtelen jött pihenőt pedig Sean-nak köszönhetjük, miatta kell leállnunk, még ha csak egyetlen napra is. Mit ne mondjak, igazán ránk fért már egy kis munkaszünet, úgyhogy emelem poharam a messzi távolba menekült Sean egészségére! – azzal jókorát húzott italából.

Közben Bob kihozta a whiskymet egy együttérző pillantás kíséretében.
- Hajtsd fel gyorsan, bébi, aztán irány a parkett! – parancsolta George, mire ivócimborái idétlenül vihogni kezdtek.
- A jó öreg Bob nem örül a bulinak – suttogta bizalmasan Will, a kezdő producer, aki ekkor huppant le mellém egy táncból visszatérve. – Bár nem is tudom, mi zavarja jobban: hogy ma idegen zene szól, vagy hogy már hatodszor lejtettem a lányával… és még milyen fiatal az este! – azzal felkapta a vele szemben ülő, az italtól immár csak bambán maga elé meredő srác elől a söröskorsót, lehajtotta az elcsaklizott ital maradékát, majd elégedetten lökte vissza az üres korsót, ám az eredeti tulajdonosnak a szeme sem rebbent.

- Nem jössz táncolni egyet? – kérdezte Will, ám George, akiről eddig azt hittem, elfeledkezett már az előbbi felkérésről, annyira bámult egy másik lányt a pultnál, gyorsan közbeszólt:
- Szállj le róla, Will, de azonnal, én láttam meg előbb! – mosolygott magabiztosan rám, mintha csak azt akarná mondani: ne félj, kislány, megvédelek én ettől a csúnya bácsitól.

Mi tagadás, ha nem lett volna az a bizonyos Mr. Lleyton, igencsak megörültem volna, hogy egyszerre két srác figyelmének is a középpontjába kerültem. Mert Will magas, szőke, napbarnított pasiként, aki egyenesen Kalifornia valamelyik menő strandjáról érkezett, bármely lánynak egy szempillantás alatt meghódíthatta a szívét. Cseppet sem zavarta, hogy az imént még Emily-t, Bob meglehetősen csinos lányát szédítette, sőt valószínűleg tetszett neki, hogy az féltékenyen nézte, mint múlatja éppen a mi asztalunknál az időt hódolója.

És George? Imádnivaló srác ő is, csapzott, sötét hajjal, vészesen kék szemekkel és gyilkos mosollyal. Ők ketten szívesen tetszelegtek a stáb szívtiprói szerepekben, persze, csak ha Dennis Lleyton nem volt a közelben, hiszen az ő népszerűségével aligha versenyezhettek.

- Azt hiszem, Will, Emily csak rád vár – mutattam a duzzogó lányra. – Nagyon kedves teremtés, kérlek, ne bántsd meg.

Ezzel két legyet ütöttem egy csapásra, hiszen Emily valóban mindig kedves volt hozzám, és biztos voltam benne, hogy én lettem volna haragjának tárgya, nem pedig Will, ha ő lecserélte volna a társaságát az enyémre. És így legalább Will is elment kénytelen-kelletlen. Igazán kedvelem én őt, de nem azon az estén. Nem szép tőlem, tudom, de nem miatta jöttem ide. S ha már semmiképpen sem lehet Dennis Lleyton, akkor legalább hadd legyen George, aki mégiscsak többet tudhat róla, mint Will.

- Csak ennyien vagytok ma este? – kérdeztem a poharamat nézegetve George-tól.
Muszáj volt messziről indítanom, hogy ne legyen feltűnő.

- Igen, miért kit vártál még? – válaszolt szomszédom vigyorogva.
Ezt érdemlem hát én, ó, bűnös lélek!

- Senkit, senkit, csak úgy kérdeztem – hebegtem.
- Bár talán Dennis lenéz – mondta George körbejáratva tekintetét a helyiségen. – Elvileg felment, hogy korán lefeküdjön aludni, de nem hiszem, hogy ez menne neki ilyen hangzavar mellett – vigyorgott már megint idétlenül.

Jó, hát megkaptam a vágyott hírt, ám ettől még nem vagyok előrébb. Sőt, ugyanott állok, hiszen vagy jön, vagy nem. Ezt eddig is tudtam.

- Hé, hajnalig akarod azt a nyamvadt whiskyt iszogatni? – szólt rám türelmetlenül George.
Neki már elfogyott az itala, sürgősebbé vált tehát számára a tánc.
Felhajtottam az utolsó kortyot, s valószínűleg azonnal a fejembe is szállhatott, mert azt gondoltam, vigye el a fene azt az átkozott Dennis Lleyton-t, ma este csak azért is remekül fogom érezni magamat, ő meg felőlem csinálhat, amit akar! Azzal odaálltam George elé, és kinyújtottam felé a kezem. Ő boldogan fogta meg, s hagyta, hogy a terem közepére vezessem.

Épp akkor kezdődött el egy őrjítő hangulatú dal, valósággal forrt a vérünk az andalító zene hallatán. Akárcsak körülöttünk a többi pár, mi is szinte magunkból kivetkőzve táncoltunk az addig sohasem hallott dallamra. Új érzés kelt bennünk életre, aminek hatására öntudatlanul követték egymást a mozdulatok. Fogalmunk sem volt, mit táncolunk, vagy hogy mit is csinálunk egyáltalán. De ez az idegen hangulat teljesen átvette felettünk a hatalmat. Egyszerre csak mindenki elfelejtette, hogy egy kis skót szigeten van éppen, jóval közelebb a sarkkörhöz, mint a Ráktérítőhöz, s nem pedig egy kubai lokálban ropjuk.

Már nem is tudom, mikor, de egyszerre csak megláttam Dennis Lleyton-t. Ott állt a pultnál, poharába épp whiskyt töltött Bob. Ami azonban a legmeglepőbb volt, hogy ő csak egyre engem nézett. Ezért is figyeltem fel, ösztönösen megéreztem a belém fúródó tekintetet.

„Új lány vagyok itt, nem tud hova tenni, ezért bámul” – gondoltam, azzal visszafordultam George felé, s tovább táncoltam vele. De egyfolytában magamon éreztem Dennis Lleyton szemeit.

Nemsokára viszont az agyamban felvillant, hogy hoppá, itt a soha vissza nem térő alkalom, amelyről a világ összes lánya csak álmodozik legfeljebb, de ha jól csinálom, talán számomra nem csupán egy álom marad ez többé. Bátran szembefordultam hát vele, és belementem a flörtbe, miközben még mindig George ölelt.