17. fejezet

Abban a pillanatban szólalt meg a csengő, pontosabban a kapu feletti kis kolomp, amikor épp az utolsó villát tettem le egy tányér mellé. Mielőtt azonban még kinyitottam volna az ajtót, Katie robogott be az ebédlőbe, kezében egy nagy váza virággal. Nem is értettem, hova tűnt az imént, hát most megoldódott a rejtély: kertje legszebb virágait gyűjtötte csokorba és helyezte az asztal közepére. És én még azt hittem, ő is éppen olyan izgatottan áll egyik lábáról a másikra kínjában a szekrénye előtt, mint magam is egy félórája, azzal a különbséggel, hogy az ő szájából nem hangzanak el mindenféle szitkok, amelyekkel az ember lánya hasonló helyzetben a ruhatárát illeti. Úgy tűnik, ő efféle jelenet nélkül is tökéletesen oldotta meg a problémát: rég láttam olyan csinosnak, mint aznap este.

Dennis Lleyton két másik csokorral járult hozzá az este pompájához. A széles mosoly kíséretében mindkettőnknek juttatott virág miatt szabadkozni kezdett:
- Sajnálom, hogy csak ezekkel a mezei példányokkal szolgálhatok, de amint azt bizonyára ti is észrevettétek már, Pire-on nem akad egyetlen árva virágbolt sem – már éppen közbe akartam vetni, hogy ennek valószínűleg az az oka, hogy itt mindenkinek van saját kertje, benne temérdek virággal. – De hát minek is virágárus egy olyan helyen, ahol ennyi gyönyörűséget találni? – mutatott a csokrokra.

Katie az ebédlőbe vezette vendégünket, majd odasúgta nekem:
- Vajon kinek a kertjéből hozta? Biztosan megkérte Mrs. Borgh-ot, hogy szedjen neki pár szálat vagy talán kérés nélkül hozta el… - de nem fejezhette be, mert Dennis Lleyton újból megszólalt:
- Szóval gondoltam, idefelé sétálva szedek nektek virágot Athar Monadh lankáin. Ez a legkevesebb, amivel megköszönhetem a meghívást – meglepetten ültünk hát az asztalhoz Katie-vel.
- Ez azt jelenti, hogy gyalog jöttél? Elég messze lakunk a kikötőtől – szólalt meg barátnőm, természetesen a próbatétel hátsó szándékával.
- Messze? Ugyan, semmi perc alatt fel lehet érni ide, ráadásul pont a legszebb panorámát nyújtó úton. Autóval élvezhetetlenül gyors lett volna az út.
- Pire-on minden út élvezhetetlenül gyors autóval – jegyeztem meg.
- Na igen. Jómagam viszont, amint az már láthattátok, mégis igénybe veszem néha. Leginkább, amikor reggel késésben vagyok. És ha már azzal mentem a forgatásra, hát haza is kell hoznom este. Mint ma is.
- Remélem, nem ment a mai munka rovására a tegnap este – mondtam, mert már égtem a vágytól, hogy szóba hozzam a történteket.
- Úgy érted, az este meg az éjszaka meg a hajnal? – nevetett rám Dennis Lleyton.

Úgy éreztem, e kérdésben, s főleg abban a huncut mosolyban minden benne van. Életemben nem voltam még olyan boldog, mint abban a pillanatban. Pedig nem volt több egy ártatlan mosolynál. De akkor és ott valamit megéreztem. És tudtam, még mindig tudom, hogy nincs már más dolgom, mint örökké emlékezni erre a pillanatra és a hirtelen felvillanó jövőképre, amit csupán két szóval tudok ma is leírni: biztonság és boldogság. E két rég óhajtott cél akkor úgy tűnt fel előttem, mintha a pálya utolsó kanyarjába fordultam volna. Tudom, csak bíznom kell magamban, abban, hogy e megérzés, amelyet Dennis Lleyton váltott ki, valóban a jövőmet festette elém és akkor végre-valahára tényleg célba érhetek. Olyan célba, amelyről addig álmodni sem mertem.

***

Az este eleinte igazán csodálatosan alakult. Tökéletes folytatása volt ez az előző napi táncnak. Még azt sem bántam, hogy nem kettesben tölthettem Dennis Lleyton-nal, mert Katie is csakugyan jó társaságnak bizonyult. Néha ugyan zavarba hozta vendégünket a vérszagra áhítozó riportereket is megszégyenítő kérdéseivel, és habár igyekeztem tompítani megjegyzéseinek élét, valójában hálás voltam értük, hiszen sok információval lettem gazdagabb általuk. Olyan megjegyzések segítségével, amelyeket magam aligha mertem volna elsütni. Engem ugyanis túlságosan visszafogott a tudat, hogy mégiscsak egy mozisztárral ülök szemben eme eldugott szigetecske apró házikójának ebédlőjében.

Katie-t azonban ez nem hatotta meg. Sőt, azt hiszem, mivel a szüleim távol vannak, voltaképpen úgy érezte, az ő kötelessége megtenni azt, amit apám tenne, ha itt lenne: alaposan próbára tenni a fiút, hogy lássa, elég jó-e a kicsi Flora-nak.

Ám nem volt könnyű dolga: Dennis Lleyton, a hétpróbás újságírókon edződött Dennis Lleyton bizony derekasan állta a sarat. Ha a híre – főként azon hírek, amelyeket még Sean-tól hallottunk – nem előzte volna meg, minden valószínűség szerint mindketten elájultunk volna tőle. Kedves volt, figyelmes és udvarias, pontosan olyan úriember, amilyennek minden anyuka próbálja nevelni a csemetéjét. Ráadásul hízelgett nekünk az a sok dicséret, amelyet Pire-ról zengett.

Azonban mindig az motoszkált a fejünkben, hogy mindabból, amit hallottunk tőle, vajon mennyi lehet az igazság. Elejtett szavakból és lopva figyelt arckifejezésekből igyekeztük kiolvasni, hogy mi lehetett az ő saját véleménye és mi volt az, amit csupán a mi megnyerésünkre mondott. Talán túlzás azt hinni, hogy tényleg törekedett arra, hogy elnyerje a mi, azaz egyszerű földi halandók tetszését?

Milliószor pislogtunk egymásra Katie-vel a vacsora folyamán, amiből alighanem Dennis Lleyton is kitalálhatta, mi jár a fejünkben, hiszen ilyenkor egy, a korábbinál is még hangzatosabb – és éppen ezért még kevésbé meggyőző – szépséget mondott a szigetről. Szerettem volna elhinni, hogy komolyan gondolja. Szerettem volna elhinni, hogy számára is földi paradicsom Pire, ahogyan az számomra is. De Sean olyan „semmirekellő alaknak” festette le, hogy ezt nem tudtam kiverni a fejemből, bármennyire is erőlködtem.

Annyira szerettem volna tiszta lapot adni neki, hogy elbűvölhessen, hogy picit valóra válthassa az álmaimat. Hiszen előző éjjel sikerült. Mi hiányzott hát azon az estén, hogy ez akkor nem jött össze? A zene, a buli, a hangulat? Vagy az a harmatos hajnal, a friss tengeri szellővel? A séta, Boccaccio, vagy egyszerűen csak annak a döbbenetnek a hatása, hogy találkoztam vele, a híres-hírhedt Dennis Lleyton-nal, hogy megismerhettem? És hova tűnt a varázs, ami az imént, a virágok átadásakor még megvolt?

- Gondolom, azért tetszik neked ennyire Pire, mert emlékeztet a szüleid kertjére – jegyeztem meg, hogy esélyt adjak neki a bizonyításra.
Ha erre azt feleli, hogy már miért tetszene nekem az a gazos szörnyűség, akkor oda lenne minden beteljesült és még beteljesületlen álmom.
- Egy kicsit igen. Bár ott nincs tenger, nincs bársonyosan zöld hegy. De az ottani tarka rengeteg kárpótol ezekért. Ezért is vagyok ott, amikor csak tudok, amint azt már meséltem neked. Hál’ Istennek, erre ezidáig még senki sem jött rá.
- Flora említette, hogy valójában walesi vagy – mondta Katie ügyet sem vetve arra a szúrós pillantásra, amit feléje küldtem.

Hiszen Dennis Lleyton épp most örvendezett azon, hogy senki sem derítette még ki a titkait, erre Katie meg elárulta neki, hogy én bizony már kikotyogtam őket!
- Igen, walesi vagyok – válaszolta, s én örömmel állapítottam meg, hogy hangjában egy leheletnyi neheztelés sem volt. – És örülnék neki, ha ezt mindenki így tudná, talán örömet szerezhetnék ezzel minden walesinek. De az ügynököm, Mike nem engedi, hogy ez kitudódjon. Amerikaiként jobban eladhatónak tart. Pedig állampolgárságomra nézve brit vagyok.
- Nagyon sok világhírű, sikeres és gazdag brit filmszínész van. Talán nem is okozna problémát, ha kiderülne a dolog – folytatta Katie.
- Erről még nem sikerült meggyőznöm Mike-ot. Ráadásul elég rosszul venné ki magát, ha felfednénk az emberek előtt, hogy évekig megtévesztettük őket. Egy részüket valószínűleg nem zavarná, de mások esetleg azt gondolnák, vajon mit rejtegethet még? Hogy van egy fészekalja gyereke? Hogy halálos beteg? Vagy hogy földönkívüli?

Egyik opció sem tetszett. És bennem is felvetődött, hogy tényleg, vajon rejteget-e még valamit? És ha igen, akkor mit? Semmi közöm hozzá, tudom. De az eddig megtudottakhoz sem volt, mégis beavatott. Persze ettől még nem kellene magamat felhatalmazva érezni arra, hogy tovább kutakodjak az életében, de nem tudtam visszafogni a kíváncsiságomat.