19. fejezet

Valósággal sugárzok a boldogságtól! Napjaim pontosan úgy telnek, mint nemrég Sean-nal. Most azonban Dennis Lleyton a partnerem pire-i bolyongásaim során, ami sejtheted mennyiben más számomra…

Sean-ról egyébként nem sokat tudok. Dennis Lleyton-tól aztán nincs információm róla, képzelem, milyen a kettejük viszonya. Sean pedig nem ír és nem hív. Feltételezem, most egyéb dolga is akad… tehát nem tudom, mikor tér vissza. De vissza kell térnie, mert még nem vették fel az összes jelenetét, és a produkcióhoz köti a szerződése is. Ezt viszont kivételesen Dennis Lleyton-tól tudom, nevezeten néhány elejtett, nem túl kedves megjegyzéséből.

Na, de haladjunk szép sorjában.

A vacsora utáni napon nagy sétát tettem a szigeten, őszintén bevallom, hogy abban a – hiúnak bizonyuló – reményben, hogy talán összefuthatok útközben Dennis Lleyton-nal. Felmásztam Athar Monadh csúcsára, ahonnan lenézhettem a hangyabolyként sürgő-forgó stábra, ahogyan nem sokkal régebben még Sean-nal tettem. Láttam Dennis Lleyton autóját, sőt hamarosan őt magát is észrevettem, amint éppen egy jelenetet forgattak. Sárosan és véresen verekedett néhány banditának öltözött fickóval. De hiába vártam meg odafenn a forgatás végét és hiába mentem haza Bob kocsmája felé, nem sikerült találkoznom vele.

Másnap eszembe jutott, hogy elmesélte, reggelenként körbe szokta futni egész Pire-t, így hát felkeltem hajnalok hajnalán, és igyekeztem arra felé sétálgatni, amerre én magam futkároznék Dennis Lleyton helyében. Azonban megint nem jött össze. Talán elkerültük egymást, talán pont aznap kihagyta a futást. Nem tudom, mi történt, mindenesetre szomorúan ballagtam hazafelé.

Egyszer csak rám köszönt valaki. Rózsabokrok közül bukkant elő egy szalmakalapos, kedves arc: Mrs. Borgh, akinek épp a háza előtt haladtam el.

Mrs. Borgh egyike azon keveseknek, akik nem őshonos pire-iak. Mert ezen a szigeten szinte mindenki az idők kezdetéig visszavezetve a vérvonalát tudja bizonyítani, hogy ő bizony született pire-i.

Még évekkel ezelőtt Katie mesélte nekem, hogy Mrs. Borgh valójában nem sokkal azelőtt költözött ide, hogy én magam is először tettem a lábam a szigetre. Mondhatom, igazán nagyszerűen sikerült neki asszimilálódnia, hiszen ha Katie nem árulja el, magamtól sosem jövök rá, hogy nem idevalósi.

A háza talán az egyik legelragadóbb az egész szigeten, bár Katie szerint én mindegyik itteni épületről ezt állítom. Mrs. Borgh lakhelye azonban valóban varázslatos. Leginkább az a különös benne, hogy úgy fest, mintha nem is erre a szigetre szánták volna. Itt ugyanis minden ház egyszerű, építésükkor fő cél volt a praktikum, úgyhogy semmi felesleges nincs rajtuk, semmi olyan, aminek pusztán csak az lenne a célja, hogy díszítsen.

Mrs. Borgh kőháza azonban más. Az egész ott kezdődik, hogy olyan barna árnyalatú kőből húzták fel a falait, amilyet egyetlen más pire-i házhoz sem használtak, és amilyet nem is lehet még a környező szigeteken sem fellelni. Vagy százötven évvel ezelőtt, amikor ez az egyedi lak épült, nagy hajókkal hozták az építőanyagot valahonnan Edinburgh környékéről. Igazi viktoriánus villát emeltek belőle a sziget egy olyan magaslatán, ahonnan az egyik legcsodálatosabb panoráma nyílik a tengerre.

Az elegáns, itt-ott a legbájosabb tündérmesék kastélyait idéző építmény az azt körülölelő, szívvel-lélekkel gondozott kerttel valóságos Paradicsomként hat.
Azt beszélik, annak idején azért épült, mert egy előkelő, ámde sokat betegeskedő londoni dámának levegőváltozást írt elő az orvosa és ő, ki tudja miért, éppen Pire-t választotta üdülőhelyéül. Látatlanban vásárolt itt egy darab földet és bólintott rá a ház terveire. Aztán amikor megérkezett Pire-ra, földbe gyökerezett a lába. Megdöbbentette a sziget kicsiny volta, megvetéssel tekintett az itt élőkre. A nagyvilági élethez, fényes bálokhoz és szigorú etiketthez szokott asszonyság valósággal kikelt magából, úgy érezte, száműzték a világ végére egy olyan bűnért, amit nem is követett el. Azzal vigasztalta magát, hogy majd bezárkózik a házába és ki sem teszi onnan a lábát, de még az ablakon sem pillant ki, kerülve minden érintkezés lehetőségét a förtelmes szigettel, amíg meg nem gyógyul, és vissza nem menekülhet a nagyvárosba.

Azonban mire ezt roppant agyafúrtan kitervelte, hintaja megállt a villa előtt. Ekkor következett az újabb borzalmas csalódás.
- Mi ez a viskó? Ez még csak az istálló, ugye? De akkor hol a házam? Hol fogok én ma éjjel aludni? Hogy ez a vityilló lenne az én házam? Az enyém? Ugyan már, ezt kikérem magamnak! Hiszen ebben nem férek el! Ez nem nagyobb, mint egy szerszámoskamra! Nekem szakácsnőm van és komornyikom és komornáim, hogy a többiről már ne is beszéljek! Jóságos ég, most aztán mihez kezdjek? És ez a kert? Ugye ez még nincs kész? Mik ezek a kórók? Vadvirágok? Én nem lakhatok egy falusi kert közepén! Bár ez inkább egy elhagyatott mezőre hasonlít! Nekem igazi kert kell, szökőkutakkal és szobrokkal, lugasokkal és sövényekkel, nem egy ilyen szedett-vedett legelő! Jaj, mihez kezdjek én most…

Nos, a kiábrándult asszonyság nem bírván elviselni a helyzetet, amit a személye ellen irányuló sértésnek vett, egyszerűen fogta magát és visszaindult a kikötőbe. Visszaszállt a hajóra és visszavitette magát Londonba. Állítólag pár hónapra rá meghalt, mert a tüdeje nem bírta tovább a városi levegőt.

A kastély – ahogyan a pire-iak nevezik sokszor, hiszen az ő szerény lakaikhoz képest ez az épület tényleg szinte kastélynak hat – hosszú-hosszú évekig üresen állt. A helyiek mindig is túl giccsesnek vélték, úgyhogy ők nem tartottak rá igényt. Akinek pedig lett volna rá pénze vagy szimplán csak igénye arra, hogy egy ilyen finom, úri házban éljen, az meg nem éppen Pire-t képzelte el magának lakhelyül.

A piciny palota tehát sokáig magában állt. Körülötte elvadult a kert, az egykori virágágyak helyét bozót lepte el. Néhány fa már kidőlt, mások korhadtan vártak sorukra. A ház sem lehetett éppenséggel jobb állapotban. A tetőről egy-két cserepet már elragadott a szél, pár ablak üvegtáblája betört. A díszes szobákban – melyek megtekintésére építtetőjük még a fáradságot sem vette – mindenféle állat vert tanyát.

Minden ilyen történetben van egy olyan fordulat, hogy „ám egy napon…”. Nos, ebben az esetben is van ilyen. Azon a bizonyos napon Mr. Borgh érkezett Pire-ra, kifejezetten azzal a céllal, hogy új lakhelyet találjon magának és feleségének. Pire már a sokadik sziget volt, amelyet felkeresett, ám az első, amelybe azonnal beleszeretett. Bob fogadójában azonban hamar kiábrándították: nem volt eladó ház a szigeten. Csakhogy valakinek eszébe jutott a kastély. A többiek leintették: „ugyan már, az egy rom, abban nem lehet lakni!” Mr. Borgh viszont addig nem nyugodott, amíg meg nem mutatták neki azt a „romot”. Könnyedén kitalálhatod a folytatást: Mr. Borgh egy szempillantás alatt eldöntötte, hogy márpedig ő itt akar élni! Haza sem ment, beköltözött Bob-hoz, maga után hívta Mrs. Borgh-ot, és a helyszínen felügyelték a felújítási munkálatokat. Boldogságuk pedig leírhatatlan volt, amikor végre beköltözhettek a kastélyba.

A helyiek legyintettek: „idegenek” – szánakoztak, jelezve, nekik aztán mindegy, lakik-e valaki abban a házban vagy sem, de ha lakik, az csak bolond lehet, vagyis nem helybéli.

Annak idején tehát a férjével érkezett ide Mrs. Borgh, ha jól emlékszem, Glasgow-ból. Egyetemi professzor volt Mr. Borgh, aki szerte a világban tartott előadásokat, így szinte egész életükben csak utaztak. Aztán egy nap kiderült, hogy a professzor halálos beteg, és már csak pár éve van hátra. Akkor kerekedett fel Mr. Borgh, elhatározván, hogy megkeresi a világ legeldugottabb, legbékésebb és legszebb helyét, s így talált rá Pire-ra. Ide költöztek, Mr. Borgh álló nap csak festegetett, Mrs. Borgh pedig kertészkedett. Nem sokkal később Mr. Borgh meghalt.

A temetésen, ami Glasgow-ban volt, Mrs. Borgh lánya megkérdezte, hogy akkor most, hogy teljesítette az apja kívánságát és utolsó napjait Pire-on töltötte vele, ugye hajlandó végre odaköltözni hozzá a városba? Mrs. Borgh pedig a lehető legtermészetesebben azt válaszolta, hogy nem. Az ő otthona már Pire. Azzal fogta magát, és visszajött. Azóta sem ment el innen, egyetlenegy napra sem.
Mesebeli házikóban él tehát Mrs. Borgh egy édenkert közepén, s vidámságával, örök mosolyával éppen úgy fest, mint akármelyik más pire-i.
- Flora, kedvesem, hát már ilyen kora reggel fenn van? Nem jönne be egy csésze teára? – szólt az idős hölgy.

Mindig meghat a pire-iak szeretete, törődése és kedvessége. Elfogadtam hát a meghívást, és csakhamar ott találtam magam az öreg ház tövében, a végtelenül zöld kertben. Egy hatalmas almafa alatt fehér pad állt egy kerek kis asztal és egy szék társaságában. Rózsaszínű, hímzett párnák és egy zöld terítő tette még hívogatóbbá e zugot. Az asztalon már ki volt készítve két csésze, egy teáskanna, cukortartó és egy kis kancsóban tej. Közöttük egy fehér porcelánvázában rózsafejek mosolyogtak néhány szál bazsalikom társaságában. Egy apró kosárkából sütemények kandikáltak ki. Igazán idilli pihenőhely volt. Csupán azon álmélkodtam, hogy hogyan tudta Mrs. Borgh máris idevarázsolni a két csészét, amikor az imént küldött előre, mondván, hogy még akad néhány percnyi tennivalója a virágágyak körül.

Alig foglaltam helyet a padon, amikor az ösvényen máris feltűnt Mrs. Borgh. A kezében egy hatalmas csokor rózsát hozott és letette az asztal sarkára.
- Ezt magának szedtem Flora, vigye csak haza, biztosan Katie is örülni fog neki.
- Minden bizonnyal, Mrs. Borgh, nagyon köszönjük. Olyan csodálatosan szép virágok virítanak a kertjében, Mrs. Borgh! – néztem körbe a valóban tündérmesébe illő kerten.

A leginkább az tetszett, hogy habár gyönyörű és elegáns virágok nőttek mindenfelé, éppen olyanok, amilyeneket az ember az arborétumokban szokott látni, mégis itt-ott előbukkantak azok a mezei virágok is, amelyeket Pire-on bármely útszélen megpillanthat az ide tévedő. Mrs. Borgh ugyanis nem tessékel ki a kertjéből egy növényt csak azért, mert nem egy híres botanikus nemesítette ki.

Vendéglátóm elégedett bólintással vette tudomással bókomat. Aztán nyomban fel is pattant és elnézést kért:
- Bocsásson meg nekem egy percre, Flora drágám, csak tudja rémesen váratlanul ért a látogatása. („Mintha nem ő hívott volna be az imént!” – gondoltam.) Tudja, várok valakit, ami persze nem jelenti azt, hogy ne marasztalnám. Maradjon csak nyugodtan, bármelyik percben megérkezhet a vendégem, és akkor majd beszélgethetünk egy jót hármasban. Nem hiszem, hogy ismerné, de majd bemutatom magának, egész biztosan meg fogja kedvelni, szeretetre méltó fickó... Na, hozok még egy csészét.

Azzal el is robogott a ház felé, kétségek között hagyva engem, hogy vajon kit is várhat. Alighanem valakit a filmesek közül, mert a pire-iakat mind ismerem. „Tehát neki is megtetszett valaki a stábból!” – gondoltam. Bizonyára egy kifogástalan angol úriember lehet az illető, mondjuk egy történész, aki tanácsokat osztogat a forgatáson, hogy hogyan legyenek a kosztümök, a helyszínek meg a dialógusok igazán korhűek.

Néhány pillanattal később hallottam Mrs. Borgh-ot, amint a konyhaablakból kiált ki valakinek, hogy menjen csak nyugodtan hátra a kertbe, ő is mindjárt jön. Egy magas alakot láttam végigsuhanni a bokrok mögött, aki nemsokára előtűnt az ágak mögül...