14. fejezet

Hogy is mesélhetném el azt a kora reggelt? Nincs a világon annyi papír, ami elegendő volna rá. Azért megpróbálom velősen összefoglalni.

Egy darabig csak sétálgattunk szótlanul egymás mellett. Mindketten bámultuk a hajnali Pire-t: a párába burkolózó szigetcsúcsot, a tengert, a kikötőt, a házakat. Gyönyörű volt, és én életemben először haraggal gondoltam erre a mérhetetlen szépségre. Hiszen magamból kiindulva, jól tudom, milyen alkalmas háttere a sziget a merengésnek, az álmodozgatásnak egy egyébként teljesen átlagos napon. Hát még egy ilyen csodálatos reggelen, mint ez! Mert hát itt döntötte el Sean pár nappal ezelőtt, hogy gyökeresen megváltoztatja életét és jómagam is számtalan tervet ötlöttem már ki, tudom hát, mennyire csábít egy kis ábrándozásra Pire. Talán azért nem szól egy szót sem a mellettem baktató gavallér, mert a sziget álnokul elragadta tőlem egy kis álmodozgatásra.

Vagy ami még rosszabb: fogalma sincs, ki vagyok, de nem is igazán akarja megtudni, tulajdonképpen csak udvariasságból tette az iménti javaslatot, titokban azt remélve, visszautasítom. De nem, én nem váltottam be a hozzám fűzött reményeit és most kénytelen velem vagy egy órát itt unatkozni, ráadásul utána még fizetnie is kell nekem egy kávét. Valószínűleg most éppen azt forgatja a fejében, hogy mégiscsak maradnunk kellett volna még egy tánc erejéig, akár zene nélkül is, hátha akkor már annyira kifáradtam volna, hogy egyszerűen muszáj lett volna hazamennem.

Kész, nincs beszédtémánk. Mert miről is beszélhetnék én vele? A filmjéről? Nem, semmi hollywoodit nem akarok, akkor olyan kis idétlen rajongónak tűnnék, aki ugrásra készen várja, hogy mikor továbbíthatja a sztorit egy magazinnak - busás összegért persze. Holnap, nem, inkább már ma este bőszen fogom ecsetelni egy élő tévéinterjúban, hogy milyen érzékien is táncoltunk az éjjel, és sejtelmesen teszem hozzá, hogy a dologból még bármi lehet. Pár hét múlva pedig be is jelenthetem, hogy ó igen, előérzetem nem csalt: hamarosan megérkezik a kis Dennis, és e hírrel minden bizonnyal magam és nem létező fiam anyagi gondjait egy életre megoldanám, hála a bulvársajtónak… Szóval inkább ejtsük a rajongósdit. Hiszen alighanem már attól is falra mászna, ha tudná, hogy miatta jöttem ide évekkel ezelőtt.

Hála Istennek, meg vagyunk mentve. Néhány méterre előttünk ugyanis megpillantom Boccaccio-t, amint vidáman teszi meg kora reggeli ellenőrző sétáját a szigeten, ünnepélyesen megjelölve minden fát, bokrot és villanyoszlopot. Na majd akkor mindjárt üdvözlöm is, felkapom, megdögönyözöm egy kicsit, és mosolyogva bemutatom sétapartneremnek. És akkor egy szempillantás alatt lesz beszédtémánk!

Hatalmas meglepetésemre azonban valaki megelőz. Odasiet a kutyushoz, leguggol hozzá, és Boccaccio máris barátságosan felugrik mellső lábaival a térdeire. Úgy köszöntik egymást, mint régi jó ismerősök. Dennis Lleyton már hozza is felém karjában az apró ebet, és nekem az jut az eszembe, hogy „hé, nem én akartam pont ezt a mosolyt felölteni, miközben viszem neki ezt a kutyát megmutatni”?

Sebaj, a beszédtéma kérdése így is megoldódott. Hiszen annyira azért nem váltam sóbálvánnyá a meglepetéstől, hogy ne kiáltsak fel, talán egy kissé barátságtalanul is:
- Hát ti meg mégis mióta ismeritek egymást?

Dennis Lleyton úgy nézett rám, mint egy csínytevésen kapott gyerek. Szinte szégyellősen válaszolt:
- Hát… izé… az úgy volt, hogy… tudod… Boccaccio volt – nézett le az ebre, mint valami árulkodós rosszcsont.

Ezt a helyzetet csak én tudtam már megmenteni, főként, hogy én hoztam létre. Legszélesebb mosolyomat öltöttem fel és óvatosan átvettem tőle a tanácstalanul hol egyikünkre, hol meg másikunkra pillantó kutyust.
- Igen, tudom. Boccaccio már csak ilyen. Egy pillanat alatt bárkit levesz a lábáról. Egyszerűen nem lehet neki ellenállni – vakargattam az apró eb fültövét. – De hol találkoztatok? Talán te is minden reggel körbejárod a szigetet?
- Majdnem. Egészen pontosan körbefutom. Amolyan hajnali edzésként. És meg kell, hogy mondjam, összehasonlíthatatlanul üdítőbb a friss, tengeri levegő miatt, mint a Central Park. És megnyugtató, csendes magánya miatt Beverly Hills strandjaival sem említhető egy napon.

Mérhetetlenül megdöbbentem. Hát van még egy őrült ezen a bolygón, aki hozzám hasonlóan New Yorkkal és Los Angelesszel összevetve inkább Pire-t választaná? De olyan őszinteséget láttam a tekintetében, ami minden kétségemet félresöpörte. Ráadásul eszembe jutott Katie meg a többi pire-i: vagyis akiket az imént még őrültnek tituláltam.

- Miért lepődsz meg? Walesi vagyok. Kelta vérem forr, ha erre a földre lépek – és komolyan úgy nézett rám, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna velem, valami olyasmit, amit nekem igazán illett volna tudnom.
- De hát én mindig is azt hittem, hogy vérbeli amerikai vagy, hiszen ott születtél Miss… - „ki ne mondd, ki ne mondd, nem szabad tudnia, hogy te pontosan tudod, hogy, Mississippi, február 10. 14 óra 16 perc” – figyelmeztettem magamat, úgyhogy igyekeztem menteni a menthetőt: – Mississippi vagy talán Dél-Karolina vagy…
-… Wales. Mississippit csak Mike találta ki – úgy látszik, még mindig sikerült adnom a tudatlant, mert úgy pislogott rám, mint egy sült bolondra. – Mike Winters, az ügynököm. Szerinte az emberek jobban vevők a nagy amerikai álomra, ha közülük jöttél, ha úgy érzik, lehettél volna akár a szomszéd fiú is. Egy walesivel nem tudnának így azonosulni.

Együttérzőn bólogattam.
Hirtelen elkapott a hév és türelmetlenül kérdeztem:
- Mi nem igaz még rólad?
- Kérdezz – felelt vigyorogva.
- Rendben. Anyukád tanítónő, apukád eladó a helyi barkácsboltban.
- A szüleimnek van egy csodálatos és hatalmas kertjük, egész álló nap ott dolgoznak, virágokat árulnak és tavasszal meg nyáron bárkit, aki arra téved, körbevezetnek.
- Hű. A gimiben a fizika és a matek voltak a kedvenc tantárgyaid, és a városi baseball-csapat büszkesége voltál.
- Nem tudok baseballozni. Apámmal mindig is golfoztunk. És a kedvencem az irodalom volt.
- Kedvenc ételed a pizza és a hamburger.
- Inkább a fish and chips és anyám fantasztikus pudingja.
- Szereted Madonnát és utálod a komolyzenét.
- Szeretem Mozartot és utálom a rap-et.
- Minden nyáron Hawaii-on nyaralsz.
- Minden nyarat a szüleimmel töltök a kertben. Kivéve persze, amikor forgatok.
- Imádsz ponyvaregényeket olvasni, de napilapot sosem vennél a kezedbe.
- Imádok Walter Scott-ot olvasni és a reggeli kávé mellé kötelező a Times.
- Kedvenc szórakozásod hajnalig partizni a haverokkal.
- Na ez végre igaz. De mondd csak, honnan tudsz te ennyi mindent rólam?

Hát ennyi volt. Nem tagadhatom tovább. De mégis mit fog gondolni rólam egy olyan pasi, aki Mozartot hallgat és Scott-ot olvas, aki nyaranta kertészkedik és golfozik? Rólam, akiről most már biztosan azt hiszi – és joggal –, hogy bulvársajtón élek és annyira rajongok érte, hogy minden bizonnyal ott álltam a múltkor a tömegben, amikor megérkezett az elsötétített limuzinnal a szállodájába. Na ne, ezt talán mégsem találta ki.

De megmenekültem. Az utolsó pillanatban megcsörrent a mobilja. Fintorogva bámult az apró kis készülékre:
- Mike… Nagyon sajnálom, Flora, de muszáj felvennem. Máskülönben Mike még riadóztatja a rendőrséget és pár perc múlva helikopterek köröznek majd a sziget felett.

Mindegy, nekem bőven elegendő volt, hogy megjegyezte a nevemet. Hiszen mit is várhatna még ezek után egy magamfajta hétköznapi lány? Egy áttáncolt éjszaka és egy rövid, ámde annál kellemesebb hajnal után? Na ugye hogy semmit. Tökéletesen elégedett voltam, habár képmutatás lenne részemről azt állítani, hogy nem mentem volna bele valamiféle folytatásba. A folytatások már eddig is szerencsét hoztak nekem, nemigaz?!

Már nem először és talán nem is utoljára fordult elő, hogy a világ akármelyik firkásza rögvest helyet cserélt volna velem, ugyanis hiába távolodott el tőlem pár lépésnyire Dennis Lleyton, mindent hallottam. Nem utolsósorban azért, mert igencsak nagy hangerővel szólt Mike-hoz.

- Minden rendben, természetesen… nem kellene állandóan azon rágódnod, hogy hol vagyok, ha jól tudom, az az anyám dolga lenne, nem? Ne hívogass már folyton! Persze hogy ott leszek nyolcra a forgatáson… fogalmam sincs, hogy most mennyi az idő, de nem hinném, hogy több lenne hatnál… fél hét, na bumm. Akkor is bőven van még időm, nem? Micsoda… nem tudtam… na jól van, megyek. Igen, már indulok is. Szia.

Talán Sean-nak mégiscsak igaza volt. Mert Dennis Lleyton-nak van egy ilyen oldala is. Egy nem túl kedves, sőt inkább kifejezetten durva oldala. Lehet, hogy Sean is ezt a Dennis Lleyton-t ismeri, pontosan azt, amelyiket alighanem ez a Mike is. Igazán hálás lehetek, hogy nekem viszont nem ezt a felét mutatta. Hiszen a következő másodpercben már széles mosollyal jött felém. Csak tudnám, mivel érdemeltem ki ezt a megkülönböztetett bánásmódot…

- Igazán sajnálom, de most mennem kell. Szörnyen restellem, hogy én hívtalak meg kávéra, és most mégis én mondom le. De hiába kezdődik a meló csak másfél óra múlva, amikor a sminkes vagy egy órát fog rajtam dolgozni még előtte.

Nagyon butuskán pisloghattam, mert körülnézett, mintha azt figyelné, hallgatózik-e valaki, majd vigyorogva magyarázta:
- Elvileg ezt neked nem szabadna tudnod, de azért én elárulom, hogy ma egy csatajelenetet forgatunk, amiben én, pontosabban Sir Coll megsebesül. Szóval előbb még be kell szereznem pár csúnya sérülést Wilbur-nél, a sminkesnél.
- Értem. Hát akkor csak menj. Még jó, hogy Mike figyelmeztetett rá, különben bizonyára miattad csúszott volna az egész stáb napja, aminek biztosan nem örültek volna.

Bevallom, ez egy kísérlet volt, hogy megtudjam, értékeli-e valójában Mike igyekezetét. Mert bármennyire is antipatikus volt nekem az a fickó az alapján, amit láttam, és amit már Sean-tól hallottam róla, be kell látni, hogy végtére is Dennis Lleyton volt a munkaadója, tehát bármikor kirúghatta volna, ha neki úgy tetszik. Tehát vagy csak játssza itt a bunkót, vagy pedig csak azért tartja, hogy legyen kin levezetnie a feszültséget. Egyik megoldás sem lenne túl hízelgő rá nézve. Talán valójában kedveli és nem gondolta komolyan. Remélem.

Másrészt pedig azt is kideríthetem, hogy mennyire veszi figyelembe mások – jelen esetben a stáb – érdekeit, vagyis mennyire önzetlen. Vagy mennyire nem az.

- Igen, valóban szerencse, hogy Mike még idejében szólt. Nem is tudom, mire mennék nélküle – eddig jó. Ez az, bizonyítsd csak be, hogy mennyire kedves és szeretetreméltó vagy. – Csak meg ne tudja. Elvégre ez a dolga, és biztosan a fejébe szállna a dicsőség, ha elmondanám neki. Így legalább keményen hajt, mert azt hiszi, sosem elég jó. – Na tessék, ennyi volt. Már megint előbukkant a gonoszkodó, de remélem nem az igazi énje. – Ami meg a többieket illeti, Sean Hobbes is lelépett, nem törődve azzal, hogy mennyire keresztbetett így a stábnak. Mindenki programja borult.

Erre mit mondhattam volna? Hogy Sean közvetve ugyan, de miattam „lépett le”?
- Adódhatnak olyan helyzetek, amikor muszáj az embernek csak és kizárólag a saját érdekeit szem előtt tartania – mondtam.
- Tudom. Én folyton ezt teszem.

És nevetett. Valószínűleg azért, hogy azt higgyem, most csak viccelt. Sajnos azonban láttam a szemében, hogy nagyon is őszinte volt.