18. fejezet

- Említetted, hogy a nyarakat a szüleiddel töltöd. Gondolom, ez a forgatás alaposan átírta a terveidet – mondtam.
- Na igen, éppen ezért voltam náluk egész májusban és megyek majd pár hétre ősszel is. Talán ezzel kárpótolhatom őket valamennyire. És persze magamat is. Bevallom, csak részben motiválja a walesi útjaimat az, hogy segítsek nekik és velük legyek. Legalább annyira szükségem van nekem magamnak is arra a pár hét vagy inkább hónap nyugalomra, amit eleddig még sehol máshol nem tapasztaltam. Stáb nélkül, ügynök nélkül, újságírók nélkül és barátnő nélkül.

Nem túl kedves megjegyzés, de bennem persze azonnal vérmes reményeket keltett.
- Öröm lehet az ürömben, hogy Pire kedvéért kellett kihagynia Wales-t, ugyebár? – szólalt meg Katie.
- Na igen, ha egy hollywoodi stúdióról lett volna szó, bizony háromszor is meggondoltam volna a dolgot, mielőtt igent mondok. Sőt, valószínűleg akkor is nemet mondtam volna. Nincs túl sok kedvem ehhez a forgatáshoz, de Pire valóban kompenzálja valamennyire a helyzetet.

Igazán kiábrándító, hogy miközben mi, közönséges földi halandók a magazinokat olvasgatva azt hisszük, hogy milyen csodálatos is lehet filmszínésznek lenni, hiszen valósággal áradozik mindegyikük arról, hogy mennyire élvezik a forgatásokat, milyen fantasztikus mindig a hangulat, milyen sok kedves embert ismernek meg és mennyi új és tartós és szép barátság született ott, meg különben is olyan élvezetes volt az egész, buli meg poénkodás napi huszonnégy órában – nos, ők ezt egy pillanatig sem gondolják komolyan, csak ezt követeli meg tőlük a píár. Mi meg naivan mindent elhiszünk. Ők meg a széles mosoly mögött igazából már a pokolba kívánják egymást és menekülnének az egésztől.

Persze lehet, hogy nem kellene csupán két emberből általános érvényű következtetéseket levonni, de azt hiszem nagyon is sokatmondó, hogy a két mozisztár, akit ismerek (alighanem ez máris kettővel több, mint amennyit a legtöbb ember fel tud mutatni), ilyen rossz véleménnyel van erről a forgatásról meg az egész felhajtásról. Szerintem – meg a mérvadó kritikusok szerint – így is nagyszerűek a filmben, hát még milyen nagyszerűek lennének, ha élveznék is a dolgot! Nem tudtam szó nélkül hagyni a dolgot:
- Igazán furcsa, hogy ennyire nem tetszik nektek, színészeknek a forgatás. Sean is hasonlóképpen gondolja. Az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért csináljátok? Hiszen ti választottátok. Remélem, nem csak a pénzért.
- Pedig az sem egy megvetendő érv – vigyorgott. – Én szeretek színész lenni. Csak nem épp ez a mostani film a kedvencem. A rajongók azt hiszik, imádunk karddal harcolni, lovagolni meg jelmezeket ölteni. Én speciel utálom, hogy heteket kell eltöltenem azzal, hogy megtanuljak kardozni meg lóról harcolni, és hajnalban kell kelnem, mert az is beletelik egy jó pár órába, amíg olyanná varázsolnak, amilyen aztán a vásznon leszek Sir Coll-ként. Szívesebben játszanék inkább jelen időben. Hamarabb is végeznék, hamarabb jöhetne egy újabb szerep, egy újabb izgalmas feladat… Amúgy nem is tudtam, hogy ismered Sean-t.
- Hogy ismeri? – kiáltott fel Katie. – Nem egyszerűen csak ismeri, de nagyon jó barátok is. Amíg el nem utazott, rengeteg időt töltöttek együtt.

Dennis Lleyton sokatmondóan felvonta a szemöldökét és lassan körbejáratta a tekintetét a szobán. Alaposan szemügyre vett mindent a falakon lógó családi fényképektől és a Pire-t ábrázoló festményektől kezdve a vitrinben álló porcelán teáskészleten át az ablakból a kertre és az alacsony kőfalon túl Athar Monadh-ra nyíló kilátásig.

Aztán végre megtörte a kínos csendet:
- Szóval te voltál az. Hallottam a srácoktól, hogy Sean talált magának egy lányt a szigeten.
- Egy barátot. Egy barátot talált. Remélem, senki nem gondolja tovább ezt – néztem rá olyan szigorúan, mint annak idején a tanító nénim rám, ha elvétettem, hogy mennyi is hétszer öt.

Nem lehet, hogy azok a kedves emberek, akiknek Sean bemutatott az elmúlt napokban, akikkel már jó néhány estét átmulattunk és legutóbb egy egész éjszakát is, kibeszélnének engem, de főleg Sean-t a háta mögött.
- Nem hiszem. Nekem legalábbis nem mondtak semmi kifogásolhatót. Talán én fogalmaztam félreérthetően. Sean-nak szép és boldog családja van, és mivel filmes körökben ez ritkaság, mindenki becsüli és talán irigyli is ezért.

Kíváncsi lettem volna, hogy a „filmes körökbe” vajon önmagát is beleszámította-e. De persze nem mertem rákérdezni. Időm sem volt rá nagyon, mert Dennis Lleyton hamarosan elköszönt. Nagy bánatomra azonban búcsúzáskor nem biztatott újabb találkozás lehetőségével. Csak megköszönte a vacsorát és elment.

Lehangoltan szedtem le az asztalt és mosogattam el Katie-vel.
- Talán nem ízlett neki az étel. Talán túl fűszeresre sikerült a hús. Vagy túl egyszerű volt neki a málnás pite – vigasztalt Katie. De nem volt kedvem mosolyogni. – Mindazonáltal....
- Mindazonáltal? – fordultam felé, mintha az utolsó szalmaszálat nyújtotta volna felém, amibe még kapaszkodhattam.
- Mindazonáltal érdekes, hogy pontosan attól kezdve volt olyan szótlan, miután elárultuk neki, hogy ismered és kedveled Sean-t. Sean ki nem állhatja Dennis Lleyton-t, és valószínűleg ez az érzés kölcsönös.
- Tehát Sean miatt veszítette el az érdeklődését irántam... – elkeseredetten ültem le a hokedlira a mosogató mellett. – Nem baj. Sean-ban csodálatos barátra leltem, Dennis Lleyton-t viszont még nem is ismerem. Sean fontosabb nekem, mint ő, ha már mindenáron döntésre kell vinni a dolgot.

Katie biztatón és helyeslőn pillantott rám. Tényleg nem volt olyan borzasztó a helyzet. Csak egyetlen szépséghibája volt a dolognak: Sean-nak hírét sem hallottam, mióta elment.