15. fejezet

Képzelheted, milyen hangulatban telnek a napjaim az után a bizonyos éjszaka, no meg reggel után. Minden pillanatban Dennis Lleyton arcát kerestem, amikor elhagytam a házat. Amikor pedig otthon voltam, mindig úgy helyezkedtem, hogy egy közeli ablakból a sziget tekintélyes részét beláthassam, így ha felbukkanna, rögtön ott teremhessek –merő véletlennek beállítva a helyzetet persze.

Mielőtt azonban végleg belefeledkeznék ebbe a kimeríthetetlennek tűnő témába, talán kíváncsi vagy egy s másra, ami itt, Pire-on történt. Nos, Will és Emily kapcsolata egyre szorosabbra fonódik, aminek Bob enyhén szólva nem kifejezetten örül. Talán nem tartja elég jónak Will-t a lányához, vagy talán attól fél, annyira megszédíti őt Will, hogy itt hagyja Pire-t Los Angeles-ért – vagy talán a kettő egyszerre.

George-ról csak annyit, hogy iszonyatos másnapossága közepette szakított időt arra, hogy beugorjon hozzám. Azt hittem, azért jött, hogy számon kérje rajtam az éjjel történteket, az eltűnésemet. Vagy amit egy túl jól sikerült buli után sokan szoktak: másoktól megtudott részletek alapján akarja összerakni az eseményeket.

Magam is fáradtan gubbasztottam egy nagy bögre erős kávé mellett a konyhában, amikor Katie bevezette George-ot. Barátnőm egyébként a szokottnál is morcosabb volt hozzám, mert semmit sem mondtam neki arról, hogy mi is történt. Belátom, felettébb szokatlan tőlem, ha kimaradok egy egész éjszakára, mármint egy ilyen szigeten, ahol az egyetlen pub is elég korán zár ahhoz, hogy az ember idejében kerüljön ágyba. Azonban még nekem is alaposan át kellett gondolnom az egészet, mielőtt bárkivel is megtárgyalhattam volna.

- Nahát, George, mi szél hozott? – kérdeztem, miközben egy széket húztam neki oda az asztalhoz.
- Nos, tulajdonképpen… én csak azért érkeztem, hogy… - George tegnapi bátorságának nyoma veszett, ám amint Katie kiment, hogy visszatérjen a munkájához, zavara egy csapásra elmúlt. – Bocsánatot szeretnék kérni tőled a tegnapi viselkedésemért, nem lehettem túl jó társaság – hadarta egy szuszra.

Elmosolyodtam. Miért nem tud nekem tetszeni egy ilyen kedves, jóképű, szolid srác, aki ráadásul a jelek szerint igazi úriember is?
- Semmi baj, George – nyugtattam meg.
Azt azért nem akartam hozzátenni, hogy nekem amúgy is fantasztikus estém volt.
- Will mesélte, hogy neked és Dennis-nek köszönhetően jutottam fel a szobámba. Köszönöm és nagyon szégyellem a magamat. Remélem, azért nem bántad meg, hogy eljöttél.
Megbánni? Soha!
- Ne aggódj, nem volt olyan rossz. Tényleg jól éreztem magam – feleltem nyugalmat erőltetve magamra.

George-ot még megúszhattam volna ennyivel, de Katie-t nem. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy sarokba szorít, így hát hamarosan tálcával a kezében jelent meg, rajta tea és muffin. Még sosem láttam ilyen nyájasan mosolyogni, amit egyből annak tulajdonítottam, hogy minden apró részletre kíváncsi, és azt reméli, hogy mivel George ott volt tegnap este, neki majd mesélek, és így végre ő is mindent megtudhat. Hát igazán azt hitte, hogy van bármi is a világon, amit előbb osztanék meg George-dzsal, mint vele? Hiszen őt csak néhány hete ismertem meg, Katie-t viszont már évek óta a legjobb barátaim között tudhatom. Valamit nagyon rosszul csinálhattam, ha ilyesmi egyáltalán megfordult a fejében.

Katie szertartásosan lepakolt három csészét a tálcáról, majd teát töltött beléjük. Most vettem csak észre, hogy azt a régi porcelánkészletet hozta be, amit még a nagymamájától örökölt, ezért olyan nagy becsben tartotta, hogy csak sátoros ünnepeken vette elő. Én például soha nem nyúlhattam hozzá, csak a vitrin üvegén keresztül csodálhattam a gyönyörűségesen tekergőző méregzöld borostyánindákat, amelyek közül itt-ott olyan élethűen festett rózsafejek bukkantak elő, hogy az ember szinte érezni vélte finom illatukat. A készletnek olyan jelzésértéke volt tehát, hogy emellett szinte jelentéktelen volt a benne felszolgált, meghatározhatatlan színű és sejtelmes illatú tea, amely nyomokban sem emlékeztetett a mi jól megszokott, mindennapi teánkhoz. Katie szentül meg volt róla győződve, hogy szörnyű íze van, de úgy olvasta a magazinokban, hogy ez a megjegyezhetetlen nevű keverék manapság a legdivatosabb ital szerte a világon, ezért tartott egy dobozzal a konyhaszekrényben, hátha egy idegen, vagyis nem pire-i érkezik hozzá látogatóba egy nap. Alighanem most jött el a nagy alkalom, hogy végre feltálalhatta a rettenetes aromájú, de trendi italt. A muffint pedig még tegnap este sütötte Mrs. MacIntyre receptje alapján.

Pire-on úgy tartják, hogy az idős Mrs. MacIntyre-nak vannak a világon a legjobb receptjei. Azt suttogják, hogy fiatalasszony korában egy országos napilap hétvégi mellékletébe ő írta a recepteket. Mindenesetre hatalmas gyűjteményét már jómagamnak is volt szerencsém látni: a szakácskönyvektől és rojtosra lapozott jegyzetfüzeteitől roskadozó könyvespolcok három helyiséget töltöttek meg a házában. Tehát ez a fenséges csokoládés sütemény is őt dicséri, no és persze Katie ügyességét, amellyel bravúrosan tudja kiolvasni a néni kusza kézírását – és így valószínűleg a szigeten csak ő tudja végrehajtani a leírt utasításokat. Mások – köztük én is – éppen emiatt saját notesszel és tollal felszerelkezve szoktak beállítani hozzá ételügyben.

George udvariasan megköszönte a teát és egy félszeg mosolyt is küldött mellé. Ez alkalommal természetesen én is megkülönböztetett kedvességgel körítve kaptam meg a magam csészéjét, mellette egy jól megtermett muffinnal.
- Feltételezem, a tegnap estéről beszélgettek. Flora nemrég érkezett csak haza, úgyhogy gondolom, remekül szórakoztak.

Félénk pillantást vetettem George-ra, hiszen ő valószínűleg úgy hitte, azonnal eljöttem, amint őt felsegítettem a szobájába. Will és Emily egymással voltak elfoglalva, a többiek meg szintén enyhe alkoholmérgezéstől szenvedhettek, ezért hát elképzelhető, hogy senki nem szólt még neki szenvedélyes táncomról a világ legjóképűbb pasijával. George valóban zavartan tekintett rám, de csak egy pillanat erejéig, majd elővette legsármosabb mosolyát és odafordult barátnőmhöz:

- Valóban fantasztikus kis parti volt, legközelebb önnek is feltétlenül velünk kell tartania. Alighanem ön is jól szórakozott volna. Higgye el, nem olyan félelmetes gazfickók vagyunk mi, filmesek, ahogyan errefelé sokan vélik.
- Kétségtelenül másképp mulatnak, mint ahogyan azt mi itt megszokhattuk.
- Ha most azt mondja, hogy zajosabban, akkor menten azt fogom gondolni, hogy ön egy csinos fiatal hölgy testébe bújt vénasszony.

Katie választhatott: vagy megbotránkozik azon, hogy mondhatja ezt George a tiszteletreméltó (és egyébként tényleg nagyon kedves) pire-i idős hölgyekről, vagy belepirul, hogy csinos fiatal hölgynek titulálta. És ő az utóbbit választotta, ami rendkívüli meglepetés volt számomra, mert sosem láttam még Katie-t pirulni.

Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy mennyi mindent nem tudok még Katie-ről. Annyi dologról esett már köztünk szó, ez idáig teljesen biztos voltam benne, hogy mi már a világon fellelhető összes témát részletesen és szemérmetlenül kimerítettük. Elvégre már a negyedik nyaramat töltöm itt, hát mi mást is csináltunk mi az elmúlt évek hosszú nyári hónapjaiban, ha nem beszélgettünk? Éjjel és nappal, kávésbögrével és teáscsészével, főzés és takarítás, kertészkedés és hajszárítás, öltözködés és tévénézés közben, a konyhában és a hálószobámban, az utcán és a parton, a kikötőben és a hátsó kertben. Miközben templomba mentünk és mialatt Turner Island hetivásárára kompoztunk, hajnalig fennmaradva és a csillagokat bámulva egy kortynyi whiskyvel a kezünkben, virágot szedve a mezőn és piknikkosárral a karunkon kirándulva. Mindig és mindenhol, vég nélkül.

Mégis itt áll, pontosabban ül előttem Katie, és rá kell jönnöm, hogy fogalmam sincs, kicsoda is ő valójában. Negyedik nyara szállok meg nála, eszem vele napjában háromszor és használok vele közös fürdőszobát, mégsem tudok semmit sem az életébe valaha betoppanó férfiról.

Mert hogy volt, azt tudom. Hallottam egyszer régen még Emily-től, amikor az első itteni nyaramon Bob-nál laktam, mert még senkit sem ismertem Pire-on. Aztán két napra rá összefutottam Katie-vel Mr. Thompson-nál (jó kis találkahely az öreg üzlete, mi?), és az emlékezetes tűzeset után átköltöztem hozzá.

Emily akkor azt mondta, hogy amikor Katie még gimnáziumba járt, úgy két-három évvel felette, ő számított az iskola legszebb lányának, körülzsongták a fiúk. Ezt nem is csodálom, Katie magas, kecses alakjával, hófehér bőrével és fekete hajával azonnal felhívja magára a figyelmet, akárhova lép is be. Pár ezer évvel ezelőtt kelta ősei élén harcoló bátor, határozott vezér lehetett, ezt biztosra veszem. Szavát ma sem vonja kétségbe senki. Zárkózottságát, hűvösségét, tiszteletet parancsoló tekintetét és mosolyra ritkán húzódó ajkait akkoriban igazi kihívásnak vehették a srácok. Nem meglepő tehát, hogy éppen a gimnázium legmenőbb fiújával kezdett el járni. Az élsportoló, jóképű szívtipró és az éltanuló szépség csakhamar a suli álompárjává vált.

Emily szerint senki sem kételkedett benne, hogy házasság lesz a dologból, hiszen már rég befejezték az iskolát, ám a kapcsolat még mindig tartott. Oxfordba költöztek mindketten, ott folytatták tanulmányaikat, bár Emily szerint a fiúnak ez csak apja hathatós és folyamatos közbenjárásával sikerülhetett.

Mindenesetre a srác szülei nem fogadták túl jól Katie-t, sem intelligenciája, sem szépsége nem győzte meg őket arról, hogy helye lenne az ő köreikben. („És egyáltalán ne gondolj túl magas körökre!” – tette hozzá Emily.) Választás elé állították fiukat: vagy elhagyja Katie-t vagy távozik vele együtt „arra az Isten háta mögötti szigetre”.

És a srác szerintem élete leghelytelenebb döntését hozta akkor: elhagyta Katie-t. Ő pedig visszatért Pire-ra apjához, otthagyva a tanulmányait, a terveit és az álmait, félbeszakítva egy igencsak ígéretesen indult életet.

Ki tudja, hol tartana ma, ha mindez nem így történt volna? Talán egy elegáns londoni belvárosi házban élnének bejárónővel és két kisgyerekkel, no meg a dadájukkal. Reggeltől estig dolgozna egy nemzetközi hírű ügyvédi irodában a férjével együtt, esténként meg elegáns partikra járnának, vagy éppenséggel ők adnának estélyeket.
Talán az a fiú ma így él. Egy városi, arisztokrata nővel az oldalán. De lehet, hogy jobb, hogy nem Katie-vel. Mert én nem tudom őt ilyen nagyvilági nőként elképzelni. Bár lehet, hogy nincs igazam, hiszen azt is alig hittem el, hogy képes volt egykor elhagyni Pire-t és kész volt egy, a mostanitól olyannyira különböző életet választani. Alighanem meg is bánta szegény, ezért ma már semmivel sem lehetne rávenni, hogy akárcsak a legközelebbi szigetre költözzön. Ő már örökre Pire-on marad, mert belőle is legenda lett – amiért én olyannyira irigylem.

Katie tehát rendesen belepirult abba, hogy George kisfiús mosollyal a szája szegletében csinosnak nevezte. S a pírt mosoly követte Katie arcán is, bennem pedig átvillant egy csábító kép a jövőről. Őszintén örültem, hogy legrosszabb esetben is
George legalább szerzett néhány kellemes percet barátnőmnek.

Katie újabb muffinnal kínálta őt, ami ismét biztos jele volt a lassan alakuló vonzalomnak: a Rhiannon-házban ugyanis aranyszabály, hogy egy embernek csak egy muffin jár. George elfogadta és megköszönte, amiből arra következtettem, hogy az az oldal sem lehet semleges egészen.

De ha így haladnak, szó nélkül, egy mosoly itt, egy muffin ott, sosem jutnak dűlőre egymással. Valószínűleg fáradtságom okolható, hogy semmibe véve annak biztos tudatát, hogy ezért még akkora szemrehányást fogok kapni Katie részéről, amekkorát még nem látott e világ, úgy döntöttem, jobb lenne tiszta vizet önteni a pohárba. A biztonság kedvéért azért hátulról indítottam:

- Mondd csak George, mennyire jártad már be a szigetet, mióta itt vagy? – kérdeztem, fel sem nézve a csészémből.
Tudtam, hogy Katie egyből sejti, mire megy ki a játék, hiszen magamon éreztem nyársaló tekintetét.
- Az igazat megvallva semennyire sem. Először járok itt, és mindezidáig, ha lehetett – igaz, ez igen ritkán esik meg –, inkább átugrottunk a fiúkkal Turner Island-re vagy még messzebb egy jó kis buli reményében. Szóval a pub-nál messzebb nemigen jutottam.

Rossz válasz! Ezzel a hozzáállással nem lehetett sikere barátnőmnél, aki vagy ezt, vagy inkább összeismertetési kísérletem első fázisát megelégelve felállt a helyéről és elnézést kérve kiment a konyhába. Kudarc tehát az egyik oldalon, de a másik oldal hasonló eredménye sem váratott már sokáig magára. George a távozó Katie után nézve közelebb hajolt hozzám és suttogva kérdezte:
- Áruld el, kérlek, miféle hülyeséget tettem tegnap?
- Igazán semmit, George, hidd el nyugodtan. Legközelebb azért jobban vigyázz Bob ütős italaival – aztán én is odahajoltam hozzá és halkan, nehogy Katie meghallja, hogy folytatom mesterkedésemet, megkérdeztem: - mit szólnál hozzá, ha Katie és én megmutatnánk neked a sziget túloldalát, ahol még nem jártál? Holnap vagy holnapután piknikezünk a parton, és arra gondoltam, velünk tarthatnál.

George hátradőlt a székén, majd az ablakon át a végtelenre szegezve tekintetét válaszolt:
- Nem akarlak megbántani, Flora, de nem azért nem néztem még körül Pire-on, mert a haverokkal lógtam, hanem mert egyszerűen nekem túl nyugis ez a hely. Mi, pörgős emberek úgy érezzük itt magunkat, mint a pintyek a kalitkában. Nyugdíjasoknak való ez a sziget.

Mi, nem pörgős emberek pedig egyöntetűen csalódtunk George-ban és a jövőre nézve személyét elvetettük, mint lehetőséget.