20. fejezet

Néhány pillanattal később hallottam Mrs. Borgh-ot, amint a konyhaablakból kiált ki valakinek, hogy menjen csak nyugodtan hátra a kertbe, ő is mindjárt jön. Egy magas alakot láttam végigsuhanni a bokrok mögött, aki nemsokára előtűnt az ágak mögül. Legnagyobb döbbenetemre Dennis Lleyton volt az. Hirtelen megtorpant, lába földbe gyökerezett, valószínűleg ő is éppen annyira meglepődött, mint én.

- Nahát, Flora, igazán nem számítottam rád itt... Nem mintha nem örülnék, félre ne érts, kérlek... Csak nem tudtam... Azt hittem csupán Mrs. Borgh... nem mondta, hogy te is itt vagy...

Úgy látszott, a jelenlétemmel sikerült alaposan zavarba hoznom.

- Én sem gondoltam volna, hogy te lennél Mrs. Borgh vendége. Említette, hogy vár valakit, de nem is sejtettem, hogy téged. Nem mintha nem örülnék – mosolyogtam és büszke voltam magamra, hogy az én reakcióm nem volt olyan zavarodott, mint az övé, épp ellenkezőleg: nagyon is magabiztosnak tűnhettem. – Az igazat megvallva, nem ide készültem, csak tettem egy sétát a szigeten, és összefutottam Mrs. Borgh-gal, aki rögvest behívott. Nagyon kedves hölgy.
- Igen, valóban az. Ezért is látogatom meg néha. Mindig jól elbeszélgetünk. És isteni süteményt süt, ami ugyancsak remek indok. Meg aztán igazán nagyszerű ebben a mennyei kertben üldögélni – nézett körbe.

Hát így állunk. Sean-nak én voltam a pire-i szövetségese, Dennis Lleyton-nak meg Mrs. Borgh.

- Tényleg gyönyörű ez a kert. Talán ez a legszebb egész Pire-on – bólintottam.
- Valóban. Látod azt a rózsabokrot? Azt a sárgát ott, a barackfák között? Azt én hoztam Mrs. Borgh-nak a szüleim kertjéből, amikor a legutóbb itt jártam. Jó nagyra nőtt azóta.
- Úgy érted, akkor, amikor a film első részét forgattad a szigeten?
- Nem. Tavaly is jártam itt. Az egyik filmem premierjére jöttem Glasgow-ba, és gondoltam, ha már úgyis itt vagyok a közelben, miért is ne ugranék át Pire-ra, hiszen olyan szép kis sziget, meg aztán már Mrs. Borgh-ot is meg akartam látogatni. Szóval nagyjából egy éve jártam itt.

Ezt a meglepetést! Ezek szerint már a tavalyi itteni vakációm alatt is összefuthattam volna vele. Mindez talán már egy évvel ezelőtt is megtörténhetett volna. Próbáltam magam azzal nyugtatgatni, hogy biztosan megvan az oka, hogy miért csak most ismertem meg és miért nem már egy évvel ezelőtt. Próbáltam nem elképzelni, hogy mennyi mindent csinálhattunk volna már azóta, és hol tarthatnánk már mostanra. Talán már tavaly nyár végére összejöttünk volna. Bemutatott volna a szüleinek a csodás walesi kertben és én is őt az én családomnak. Talán együtt töltöttük volna a karácsonyt, elkísértem volna az Oscar-gálára, ismerném már az összes híres filmszínészt meg rendezőt, és ilyenkorra már legalább hatszor nyaraltunk volna a Bahamákon, csak hogy kipihenjük azt a rengeteg elegáns estélyt meg partit, amire meghívtak volna bennünket. Nem, nem szabad ilyesmikre gondolnom...

- Nahát de fura, hogy Mrs. Borgh ilyen jó barátod, még sosem mesélt nekem rólad – szólaltam meg, csak hogy másfelé tereljem a gondolataimat.
- De rólad nekem igen.

Egy csapásra oda lett a magabiztosságom, bezzeg az övé hirtelen előbukkant.

- Ne aggódj, semmi rosszat nem mondott – vigyorgott rám, látva zavaromat. – Mindössze annyit említett, hogy van egy lány, aki minden nyarat itt tölt a szigeten, mert annyira tetszik neki ez a hely. És hogy milyen csinos, okos, kedves egy teremtés – igen, azt hiszem, éppen így mondta. De még a nevedet sem árulta el. Viszont nekem azonnal szimpatikus lettél már látatlanban is... Pontosabban láttalak már. Mrs. Borgh mutatott fényképeket a két évvel ezelőtti horgászversenyről.

Ezek után már csak azon csodálkoztam, hogy még mindig meg akart ismerni, hiszen szörnyűek lehettek azok a fotók! Gumicsizmában, vizesen álldogáltam a parton és egyfolytában pikkelyeket kaparásztam a frissiben kifogott halakról. Még szerencse, hogy az az átható szag, amit még hetekkel később is érezni véltem magamon, nem érződhetett a képeken.

- Ha jól emlékszem, a Rhiannon-parton tartották... Ahol Katie apja lakott. Gyönyörű hely – tette hozzá.
- Látom, Mrs. Borgh semmit sem hagyott ki, ami Pire-ral kapcsolatos. Gondolom, mindent tudsz már a szigetről meg az itt élőkről – mondtam.

Fülig ért a szája, úgy vigyorgott.

Tudom, örülnöm kellett volna neki, hogy ő is hasonlóképpen rajong a szigetért, de folyton az járt a fejemben, hogy vajon mi mindent tárgyalhattak még ki Mrs. Borgh-gal.

- Én csak azt nem értem, hogy akkor miért nem vagy olyan közvetlen mindenkivel itt Pire-on, mint Mrs. Borgh-gal? Ha tudnák, mennyire szeretsz itt lenni, egész biztosan azonnal megkedvelnének.

Ez bizony nyilvánvaló célzás volt a szigeten keringő pletykákra, amelyeknek forrása a legtöbb esetben nem a kétségtelenül elfogult helyi lakosság, hanem maguk a filmesek voltak, így aztán igazságtartalmuk nagyobbnak tűnik. Hiszen ők aztán igazán sok időt töltenek együtt vele nap mint nap, ha valakik, hát ők igazán tudhatják, milyen is valójában. És a szóbeszéd egy gőgös, fölényeskedő, tapintatlan ficsúrt ír le, akinek esze ágában sem lenne egy világvégi kertben teát szürcsölgetni. Hol van hát itt az igazság?

- Először is Mike szerint a kicsit lekezelő stílus jól passzol az imidzsemhez. Másodszor pedig, olyan előítéleteik vannak a pire-iaknak, amiket lehetetlen lenne leküzdeni.

Előítéletek? Szegény pire–iak, ha hallanák, mit hord össze róluk Dennis Lleyton! Hiszen ők a legkedvesebb emberek a világon! Ha tényleg lennének előítéleteik, annak kell, hogy legyen alapjuk.

- Szerintem könnyű kijelenteni az előítéletekről – ha csakugyan léteznek –, hogy legyőzhetetlenek, ha meg sem próbálsz küzdeni ellenük. Például, ha nem utasítod vissza azokat az aranyos kis házakat, hogy lakj valamelyikben, ha nem gúnyolod ki Bob fogadóját, ha nem fintorogsz az ételre, amit ott eléd tesznek, vagy ha nem lépsz le azonnal Turner Island-re, amint lehetőséged nyílik rá.
- Turner Island? Én egyszer sem buliztam ott a többiekkel. Csak azért mentem oda, mert az a legközelebbi hely, ahol a gépem le tud szállni. Én mindig Londonba mentem.
- Ez egyáltalán nem változtat a lényegen, ezt te is tudod – feleltem határozottan, és egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy én is éppen egy tapintatlan tuskónak tűnhetek, amiért minden átmenet nélkül nekiestem és kritizáltam, pedig még alig ismerjük egymást. Ő azonban nem úgy festett, mint aki egy cseppet is zavartatná magát emiatt, így gondolkodás nélkül folytattam: – Sőt, csak megerősíti bennem azt a véleményt, hogy ideje lenne levetkőznöd ezt a fene nagy büszkeségedet. Talán jól esik, hogy vannak emberek körülötted, akik nem kedvelnek?
- Őszintén szólva, nem különösebben izgat a dolog. Ha azok elfogadnak, akik fontosak a számomra, a többiek már nem érdekelnek. Az például kifejezetten bánt, hogy te miket gondolsz rólam.

Hát számítok neki? Egy csapatba tett a szüleivel, a rokonaival, a barátaival – és a barátnőjével...

- Honnan tudod, hogy olyan szörnyű véleménnyel vagyok rólad? – enyhültem meg azonnal. – Szerintem tényleg egy kicsit túl büszke vagy, de attól még egyáltalán nem mondanám, hogy ki nem állhatlak. Bár az nem esett kifejezetten jól, hogy a múltkori vacsora után nem hívtál fel... Nem mintha az egy randi lett volna...! Úgy értem, hát persze, hogy nem az, hiszen Katie is ott volt, nemigaz...?

Ó, bárcsak ebből jobban ki tudtam volna vágni magam!

- Ne haragudj, csak miután megtudtam, hogy milyen jó barátságban vagy Sean Hobbes-szal... nos, azt gondoltam, látni sem akarsz. Hiszen Sean nem mondhatott túl kedves dolgokat rólam. Elvégre mi nem vagyunk éppen barátok, sőt...
- Ne sértődj meg, kérlek, de ez eddig a legnagyobb hülyeség, amit csak hallottam! Hiszen Sean-nal már hetekkel ezelőtt beszéltem utoljára, jóval azelőtt, hogy mi együtt buliztunk volna, vagy hogy eljöttél volna hozzánk vacsorára. Ha Sean olyasmit mondott volna, ami miatt már ismeretlenül is megutáltalak volna, akkor alighanem visszautasítottalak volna, amikor felkértél táncolni, nem?

Dennis Lleyton válaszképpen elmosolyodott és rátette a kezét a kezemre. A szemembe nézett, én pedig ugyancsak mosolyogva viszonoztam a pillantását. Aztán egy picikét közelebb hajolt... Ki tudja, mi történt volna, ha nem tűnt volna fel éppen ekkor Mrs. Borgh az ösvényen.

- Jaj, gyerekek, nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam, de gondoltam, örülnének egy kis friss gyümölcsnek a kert végéből - azzal egy harmadik csésze mellett egy tálka epret és málnát pakolt le a tálcájáról. – Feltételezem, már összeismerkedtek.

De még mennyire! Sőt, az előző pillanatban együtt elindultunk egy csodálatos, kanyargós úton. Azt pedig Dennis Lleyton-nak sosem kell megtudnia, hogy Sean valószínűleg soha semmi olyat nem tudott volna mondani róla, amivel végleg kiábrándíthatott volna.