33. fejezet

Aznap este is találkoztam Dennis-szel a sziget egyetlen közösségi helyén: Bob fogadójában. Egy nagy csapat sráccal ült az egyik sarokban, amikor beléptem, hangos nevetésüket pedig már jóval azelőtt meghallottam, hogy megérkeztem volna a pub-ba. Amint ott ült, kezében söröskorsót szorongatva, élénken figyelve a társalgásra, nagyon vidámnak és boldognak tűnt.

Már régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy Dennis valójában nagyon is elégedett életének jelenlegi állásával. Hiába hangoztatja, hogy nem szívleli kollégái társaságát és csak azért múlatja velük az idejét, amikor nem lehet velem vagy nem látogathatja meg Mrs. Borgh-ot, mert ezen a borzalmasan unalmas szigeten egyszerűen nem akad más lehetősége, én már kezdem ezt nem elhinni. Miért ne tehetné meg, hogy felmegy a szobájába, telefonálgat, e-maileket írogat, tévét néz, vagy egyszerűen csak leül könyvet olvasni? Senki sem kényszeríti arra, hogy itt üldögéljen ezekkel az emberekkel, és ami azt illeti, meggyőződésem, hogy ők nem ismerik azt az énjét, amit nekem van szerencsém éppen felfedezni, így valószínűleg meg sem lepődnének, ha megvető tekintettel visszavonulna a szobájába munka után. Mert itt mindenki az öntelt, magabiztos és kevély Dennis Lleyton-t ismeri.

Ám ő mégis ott ült, és ahogy őt figyeltem, megállapítottam magamban, hogy egyáltalán nem lóg ki a társaságból. Poénkodik és nevet, mesél és hallgat.

Aznap este Katie is velem tartott Bob-hoz, egy helybeli lánnyal volt ott találkozója. Észrevettem, hogy neki is legalább annyira földbe gyökerezett a lába Dennis látványától, mint nekem.
- Nahát, ezt aztán végképp nem vártam volna – súgta oda nekem.
- Én sem, elhiheted – kuncogtam.
- Szentül meg voltam róla győződve, hogy vagy egyedül van vagy maximum az ügynökével. Na de ekkora és ilyen vidám társaságban!

Ám nem csodálkozhattunk tovább magunkban, mert teljesen váratlanul George lépett oda hozzánk. Már jó régen nem találkoztam vele, tulajdonképpen azóta nem, amikor azt a bizonyos látogatást tette nálunk.

Hirtelen elszégyelltem magam. Biztosra vettem, hogy azért jön oda hozzám, hogy számon kérje rajtam, miért kerülöm. És igaza is lenne. Bár ha egészen pontos akarok lenni, nem is kerülöm. Inkább csak mellőzöm. És ez valóban igen nagy hitványság részemről. Ugyanis egészen jól kijöttem vele mindaddig, amíg fel nem merült a lehetősége annak, hogy esetleg ő és Katie – tudod…

De aztán, amikor George-ról bebizonyosodott, hogy nem jöhet számításba barátnőmnél, valahogy úgy éreztem, már nem is akarok találkozni vele többé. Nem mintha attól tartottam volna, hogy esetleg Katie rossznéven venné, dehogy. Csak valahogy csalódtam. Nem is annyira benne, mert ő olyan amilyen, és ha Katie ízlésének nem felel meg, hát akkor ez van. De annyira szerettem volna, ha összejött volna a dolog! Amilyen hirtelen lobbant fel e lehetőség szikrája, olyan gyorsan ki is hunyt. És tudom, bár nem mutatja, azért Katie-t is megviselte a dolog.

Ekkor jutott tehát csak eszembe, George-nak valószínűleg fogalma sincs róla, hogy miért hanyagolom. Bár nem barátság, ami köztünk van, vagy talán már csak volt, de igazán megérdemelte volna, hogy ne térjek ki folyton a meghívásai elől, és ne igyekezzek úgy intézni a dolgaimat, hogy őt véletlenül se lássam közben. Magyarázattal tartoztam neki, és ettől előre féltem.

Aggodalmam azonban feleslegesnek bizonyult, mert George egyáltalán nem erről akart velem beszélni, vagy legalábbis nem ezzel indította a társalgást:
- Hátborzongató, mi? – vigyorgott, kezében egy sörösüveggel, miközben ránk sem pillantva mellénk állt, figyelmét ugyanúgy Dennis felé fordítva, ahogyan mi is tettük. Meglehetősen furán nézhettünk ki, amint ott álltunk hárman Dennis-t bámulva, mint a sóbálványok. – Néhány héttel ezelőtt bármibe lefogadtam volna, hogy Dennis Lleyton soha nem lenne hajlandó velünk tölteni az estéjét. Sean Hobbes? Ő aztán igen! Remek fickó, kár, hogy elment, ő volt a társaság bohóca. Na de Dennis Lleyton! Róla aztán sosem gondoltam volna! Mint ahogyan itt senki sem – nézett körül a helyiségben. – Különös, szinte kísérteties… Bár tudnám, ki vagy mi művelte ezt vele! Gőzöm sincs, mi történt, de csak gratulálni tudok hozzá. Néhány napja Dennis Lleyton olyan, mint egy igazi ember. Szinte már kedves – azzal megborzongott, mint aki szellemet látott.

Katie sejtelmesen rám pillantott, majd elismerően elmosolyodott. Nekem fülig ért a szám. A vigyor csak akkor olvadt le arcomról, amikor észrevettem, hogy azért mégis van egy ember a teremben, aki bizony nem jó értelemben lepődött meg Dennis viselkedésén. Sokkal inkább megütközött. És aggódott. Ez a valaki pedig nem volt más, mint Mike Winters, Dennis ügynöke. Egyedül ült a pultnál, távol a többiektől, ijedten szemlélve őket, mint aki azon gondolkozik éppen, hogy hogyan akadályozhatná meg azt, ami itt most történik – akármi is legyen az.

Ám George ismét félbeszakította tűnődésemet:
- Hozzá jöttél, igaz? – fordult felém.

Hirtelen el sem tudtam képzelni, mire gondol. „Mármint Mike Winters-hez?” – akartam kérdezni, hiszen még mindig őt figyeltem.

- Hát Dennis-hez, te buta – vigyorgott George. – Hozzá jöttél, nemde? – s miután bólintottam, vissza is fordult, hogy újra a mulatozó kompániát szemlélje. – Rád gyanakszunk ám – mondta és nagyot húzott az üvegből.

- Rám? Ugyan miért? – tettettem az értetlent, pedig pusztán csak arról volt szó, hogy hallani akartam az ő szájából, hogy „te tetted ezt, ugye? Te varázsoltad el”.
- Édes Flora, azt hiszem, tudod te nagyon jól, hogy mire célzok – fordult felém ismét. – Én itt voltam évekkel ezelőtt is, amikor először forgattunk ezen a szigeten, és annyit mondhatok, Dennis Lleyton nem ilyen volt. Hanem undok és fensőbbséges. Állandóan éreztette velünk, hogy ő a sztár, akit imádnak, és aki milliókat keres. Mi meg csak azért vagyunk, hogy őt segítsük ebben. Minden szavából és mozdulatából sugárzott a gőg, bizony. És még ennek a nyárnak az elején is éppen ilyen volt. De megváltozott. Azaz még tart a folyamat. Még nem egy kifogástalanul rokonszenves pasas, de már alakul… Napról napra szeretetreméltóbb lesz.

Miközben George-ot hallgattam, többször is muszáj volt oldalba böknöm Katie-t, aki már alig bírt magával a nevetéstől. De hiába kerestem tekintetemmel a lányt, akire várt, ő még nem érkezett meg. Szóval Katie maradt – és továbbra is valósággal fuldoklott, ahogy próbálta visszatartani a kitörni készülő nevetést.

- Tegnap ült le először az asztalunkhoz – folytatta George. Igen, az előző nap otthon töltöttem az estét Katie-vel, mert nem akartam, hogy esetleg ő is elhanyagoltnak érezze magát. – Miután aztán felment a szobájába, megvitattuk a srácokkal a dolgot, és arra jutottunk, hogy csak te lehetsz a hunyó. Mert minden más körülmény egyezik: a hírneve, a vagyona, a barátnője. Ugyan mitől lehet elviselhetőbb, mint a múltkor? – törtük a fejünket. Aztán rájöttünk, hogy te vagy a megoldás. Legutóbb nem voltál még itt, a te jelenléted az egyetlen eltérés a régi és a mostani ittlétünk között. Bevallom, nem érdekel, mit tettél vele, de fantasztikus vagy, és azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom: köszönjük! Az a kiállhatatlan fickó már a múlté, reméljük örökre. Vagy legalábbis a nyár végéig – azzal megint kortyolt egyet az italából. – Tehát kérlek, gondoskodj róla, hogy Dennis maradjon is ilyen, jó?

Amennyire örültem mindannak, amit George az imént mesélt, legalább annyira szerettem volna behúzni neki egyet a legutolsó mondata után. Talán azt hiszi, hogy én csak azért vagyok Dennis-szel, hogy nekik könnyebben menjen a munka vele? Mégis mit képzel ez?

George megláthatta bennem a kitörni készülő vulkánt, szemében rémület tűnt fel. És egyúttal értetlenség is: szemmel láthatóan fogalma sem volt róla, mi hozott ki a sodromból.

- De minek is tartalak én itt fel, hiszen te biztosan Dennis-hez jöttél, ugye? – hadarta. – Menj csak bátran – azzal hátrébb lépett egyet, és kezét a vállamra téve, finoman előretolt.

Kénytelen voltam hát tenni egy lépést, mialatt George már Katie-hez fordult és meginvitálta egy italra a pultnál. „Legalább majd Katie helyre teszi ezt a mihaszna alakot helyettem!” – gondoltam magamban, azonban legnagyobb megdöbbenésemre, Katie mosolyogva fogadta el a meghívást és már meg is indultak a pult felé.

Hirtelen átfutott a fejemen a kósza gondolat, hogy barátnőm talán már nem emlékszik rá, hogy ez volt az a pasi, aki nemrég a pire-iakon gúnyolódott, miközben az ő muffinját tömte magába. Hezitáltam, hogy nem kellene-e esetleg figyelmeztetnem őt, vagy legalább csatlakozni hozzájuk, amikor egyszer csak meghallottam, hogy Dennis szólít.

Széles mosollyal léptem oda hozzá, egy pillanat alatt feledve Katie-t és George-ot. Ő magához húzott, az ölébe ültetett, majd hosszan megcsókolt. Nekem pedig az jutott az eszembe, hogy most először érzem magam igazán Dennis Lleyton barátnőjének.
- Késtél – pillantott az órájára Dennis, majd szemrehányó pillantást vetett rám.

Nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen ott álldogáltam már egy ideje, sőt teljesen pontosan érkeztem, hiszen akkor arról is be kellett volna számolnom neki, hogy miféle döbbenet tartóztatott fel. Attól tartottam, ha elmondom, mennyire meglepett, hogy ilyen víg mulatozás közben találtam, és esetleg még azt is hozzátenném, hogy mennyire örülök e pozitív változásnak, tüstént kipukkadna a buborék.

Dennis rájött volna, hogy megfeledkezett magáról: kiesett a szerepéből, efölötti bánatában alighanem a jókedve is elröppenne, és visszatérne a régi, szinte mindenki által utált Dennis. A körülötte gubbasztó emberek meg valószínűleg legalább olyan gyűlölködő tekintettel jutalmazták volna tettemet, mint amilyen hálásan pislogtak rám akkor.

Úgyhogy csak mosolyogtam rendületlenül és valószínűleg meglehetősen butuskán, miközben az jutott eszembe, hogy ha esetleg az intelligenciám lenne az egyetlen, amivel rá tudok verni Dennis ál-igazi barátnőjére, akkor most ezt az előnyömet is elveszítettem.

Csend állt be tehát közénk, ám úgy tűnt, Dennis-t ez egyáltalán nem zavarta, kitartóan vigyorogva bámult rám, mint egy ütődött. Rögtön leesett, miért.
- Mondd, te mennyit ittál? – pillantottam az asztalon álló üres üvegek és poharak hadára.
- Miért, józanul lehetetlen volna gyönyörködni egy szép nőben? – kérdezte, ám arcáról még mindig nem olvadt le az a bárgyú vigyor. Aztán a többiekhez fordult, és egyik kezét a szája elé tartva súgta, mintha nem akarná, hogy meghalljam: - Különösen, ha ez a szépséges leány az én barátnőm!

A körülöttünk ülők egy része elismerően, egyúttal bambán bólogatott, másik felük – valószínűleg a józanabbak – viszont tehetetlenül néztek maguk elé, nem tudván, miként kellene erre reagálniuk.
- Látom, hosszú és nehéz estének nézünk elébe – sóhajtottam félhangosan.

Na, ezzel végre sikerült Dennis arcára fagyasztanom azt az idétlen vigyort. Olyan csalódott képet öltött, mint egy gyerek, akinek elrontották a játékát.
- Most mi a baj? – csattant fel szinte már hisztisen. – Hiszen csak téged dicsértelek, veled dicsekedtem, mi ezzel a gond? Nem örülsz? Megbántottalak? Te késel, és még neked van rosszkedved! Nekem kellene itt pattognom, nem neked! Azt hittem, ez egy csodálatos este lesz, te meg tönkreteszed az egészet! Mondd, mire jó ez?

Dennis indokolatlan bőbeszédűsége és az a furcsa, ide-odatekergődző dallam, amivel kiejtette a szavakat, végképp meggyőzött arról, hogy érkezésem előtt ugyancsak a pohár fenekére nézett. Sőt, nem is egy pohár fenekére.

Hirtelen gonosz ötlet villant fel bennem. „A gyerekek és a részegek mindig őszinték, ugye? Ha az alkohol valóban igazságszérumként hat, akkor ki kell használnom a talán soha vissza nem térő alkalmat” – gondoltam. Gyerekes? Tudom. Hülyeség? Igen. De ott és akkor nem érdekelt.

Cselekednem kellett, mert nem ismertem még annyira Dennis-t, hogy tudjam, hogyan, mennyi ideig hat rá az ital. Ugyanakkor nem akartam a többiek orrára kötni a csak ránk tartozó információkat – már csak azért sem, mert fogalmam sem volt, ki mennyire éber még a társaságban –, úgyhogy szorgosan elkezdtem keresni egy jó indokot, amivel kicsalhattam volna őt a pub-ból.

- Nézd, milyen gyönyörűek a csillagok – próbálkoztam. – Menjünk ki és nézzük meg őket a partról!
- Te gyönyörűbb vagy akármelyik csillagnál, és téged itt is nézhetlek – hangzott a válasz, egy jókora csuklással kísérve.
Nagyot sóhajtottam. Indulhat a második menet.

- És mi lenne, ha ennénk valamit a pultnál? Szörnyen megéheztem.
- Nekem viszont egy falat sem menne le a torkomon. De te is maradj itt, kérlek, hadd nézegesselek még egy kicsit!

Végtelennek tűnő másodpercekig spekuláltam, mit kellene bedobnom, hogy elérjem célomat. Idegesen járattam körbe tekintetemet a kocsmán. Aztán hirtelen felcsillant a szemem: megvan! Előszedtem a legmézesmázosabb hangomat és Dennis fülébe duruzsoltam:
- Láttam ott az ajtónál egy nagy üveg whiskyt. Mit szólnál hozzá, ha megkaparintanánk csak kettőnknek?

Dennis arca felderült valahára. Bizalmasan rámkacsintott, jelezve: benne van a csínyben.

Felálltunk, én kézen fogva vezettem az ajtóig Dennis-t, akinek már meglehetősen bizonytalan volt a mozgása, majd egy gyors mozdulattal megragadtam az egyik asztalon álló üveget és mivel már nem volt szabad kezem, a könyökömmel nyomtam le a kilincset, így végre kint voltunk a sötét, csillagos ég alatt.