36. fejezet

Elérkezett a pire-i év egyik legjelentősebb napja: a Nyári Vásár. A helybeliek egyszerűen így nevezik azt a vasárnapot, amelyen meghívják a környező szigetek lakóit, és míg délelőtt egy nagyszabású vásárt tartanak, ahol mindenki szabadon árusíthatja a saját portékáját, a szőttesektől a házi lekvárokon át a kézzel font kosarakig mindent, addig délben hatalmas lakoma veszi kezdetét, melynek során a szabad ég alatt felállított hosszú asztalok mellett vendégelik meg az idetévedőket. Folyik a sör és a bor, a tányérokról sosem fogyhat el a hal, a rák, és minden más finomság, amellyel a tenger járul hozzá e víg torhoz.

Mondanom sem kell, a Nyári Vásár hagyománya is évezredekre nyúlik vissza, természetesen annak a legendás királynak és tündérfeleségének a történetéig, akikről már többször is említést tettem neked. A pire-iak mindmáig büszkék rájuk, hiszen sem előttük, sem utánuk nem fürdött akkora dicsfényben e szigetecske, mint az ő idejükben. Ezért hát hűségesen ápolják emléküket, többek között ezt az eseményt is nekik ajánlva. Ezt úgy mutatják ki, hogy hiteles jelmezt öltenek: a férfiak hős harcosoknak, a nők tündéreknek öltöznek. A méretes asztalokra pedig csakis olyan étkek kerülhetnek, amelyeket régen ők is fogyaszthattak palotájukban mulatozva.

A Nyári Vásár tehát talán a legkiemelkedőbb napja az évnek, amikor mindenki önfeledt és vidám.

Katie-vel mi is lázasan készültünk eme eseményre: már hosszú napok óta folyton-folyvást csak sütöttük a finomabbnál finomabb süteményeket. Az ínycsiklandó illatok talán még a fogadóig is elértek, mert George és Dennis egyszeriben igencsak sűrűn látott vendégek lettek minálunk. Hol együtt jöttek, hol külön-külön, de egyvalamiben mindketten megegyeztek: érkezés után rögtön felpattantak a konyhapultra, a sütő mellé, hogy a legjobb helyről felügyelhessék a konyhában zajló műveleteket, és persze a legközelebb legyenek a frissen elkészült finomságokhoz, amelyeket azon nyomban szigorú minőségellenőrzésnek vetettek alá, amint azok kibújhattak a sütő forró rejtekéből.

Kotnyeleskedésük elviselésének megkértük az árát: nekik kellett kicipelniük a vásár helyszínéül szolgáló mezőre a süteményekkel megrakott kosarakat. Ott várt már bennünket a többi között a nekünk kijelölt kis stand, amelyet Katie a kertből hozott virágokkal tett barátságosabbá.

Körülöttünk készülődött a többi alkalmi árus is, volt, aki saját maga termesztett zöldséget és gyümölcsöt ajánlott, de akadt kézzel szőtt szőnyeg, hímzett párna, csipketerítő, puha takaró, vesszőkosár és minden egyéb vásárfia. Mrs. Borgh természetesen a virágaiból kötött, lélegzetelállítóan szép csokrokat kínálta.

Ami azonban a nem mindennapi áruk mellett igazán különlegessé tette a vásári forgatagot, az kétségtelenül a sokféle egyedi jelmez volt.

Mi Katie-vel minden évben ugyanazt a ruhát öltjük fel. Az övé igazán becses darab, még az édesanyja varrta magának sok-sok évvel ezelőtt, aztán Katie megörökölte. Hosszú, hófehér öltözet ez, amely éjfekete hajával párosulva még inkább királynőivé teszi barátnőm megjelenését. Gyönyörű, lágyan fénylő anyagból készült, szoknyája szegélyét és az ujját finom, ezüstszállal hímzett virágfonatok díszítik. Mély, szögletes nyakkivágása mentén is hasonló füzér fut végig. Katie ősi kelta stílusban készült karpereceket és nyakláncot vesz fel hozzá. Haját ezen az egy napon kivételesen nem csupán egyszerű lófarokba fogja, hanem rafinált, elegáns kontyba tűzi néhány, legalább ezerévesnek tetsző hajtű segítségével.

Teljesen biztos voltam benne, hogy ha valamikor, hát George abban a pillanatban halálosan és végérvényesen bele fog szeretni barátnőmbe, amint megpillantja ilyen ragyogó, hercegnői mivoltában. Igazam is lett: Dennis mesélte, hogy George percekig meg sem bírt szólalni, olyannyira elakadt a szava az ámulattól. S később, a vásár egész napja folyamán egy másodpercre sem mozdult mellőle, mintha a világ tudtára akarta volna adni, ő a földöntúli tündérlány büszke kedvese. Vagy csak pusztán attól tartott, ha egy szempillantásra is elengedi maga mellől, soha többé nem lesz ismét az övé e drága kincs.

S hogy én magam milyen ruhába bújtam? Az enyémet maga Katie készítette az első nyáron, amikor idejöttem. Azóta is minden alkalommal, amikor megérkezek a szigetre szokásos vakációmra, szinte az első dolgom kinyitni a szekrényemet és ellenőrizni: igen, még mindig ott pihen csodás jelmezem. S nem tagadom, a nyár folyamán többször is csak azért lépek oda a tekintélyes, ódon ruhásszekrényhez, hogy feltárva ajtaját végigsimíthassam eme példátlan darab anyagát. Szépségesen ragyogó, bronzba hajló óarany ruhát képzelj magad elé! Hosszú szoknyája alját és kerek dekoltázsát finom csipkeszegély övezi, ujja csak könyékig ér, a fennmaradó részt ugyancsak bőséges csipke pótolja ki. S az egész olyan fenségesen tündöklik, hogy én már nem is kockáztatom, hogy akár csak egyetlen ékszerrel is megtörjem a ruhából áradó varázst. Hajamat is a maga lágy hullámaiban hagyom a vállaimra omlani, hadd játszadozzanak a fürtök kedvükre.

Miután Katie leért a lépcső aljára, házunk halljába, rajtam volt a sor, hogy kápráztassak. Minden bizonnyal sikerült is: Dennis tágra nyílt szemekkel várakozott az utolsó lépcsőfokon, miközben én azon imádkoztam, hogy csak most ne botoljak el hosszú ruhámban. Sikerült ezt elkerülni és boldog mosollyal érkezhettem lovagomhoz, aki csókkal fejezte ki elismerését.

Lovagot írtam bizony, ugyanis kísérőink számára nem volt mentség, hogy ők nem pire-iak, muszáj volt jelmezt ölteniük, ha meg akartak jelenni a vásáron. Kapóra is jött nekik e feladat teljesítésében a „véletlenül” éppen a szigeten zajló forgatás. Mivel a filmesek közül rajtuk kívül senki sem akarta tiszteletét tenni a vásáron, amelynek napjára felfüggesztették a munkálatokat, bőven volt miből válogatniuk.

George kölcsönvette Sean egyik öltözetét: sötétbarna csizmát húzott egy árnyalattal világosabb nadrágjára, s mindehhez földszínű ing dukált. Minden ruhadarabja szemmel láthatóan erős, strapabíró anyagból készült, hogy jól bírja a harcot – vagy inkább a forgatás nehézségeit. Oldalára kardot kötött, vállára íjat és nyilakkal tömött tegezt kanyarított.

Dennis magától értetődően abban a jelmezben jelent meg, amelyet Sir Coll-t alakítva nap mint nap visel a kamerák előtt. Az ő csizmája és nadrágja fekete volt, hófehér ingére bőrből font mellvértet öltött. Hogy egyedi megjelenését fokozza, szürke köpönyeget terített vállára, melyet míves, ezüst kapocs fogott össze elöl. Az ő oldalán is kard függött, melynek markolatát drágakövek ékesítették. Csizmájából apró, fényes tőr kandikált ki.

Csupán a vérző sebek, a ruhájukat elcsúfító foltok és szakadások hiányoztak még e két férfiúról ahhoz, hogy azt mondhassam róluk, alighanem egyenesen a csatatérről jönnek. Így viszont úgy festettek, mint akik még csak most indulnak oda.

Így érkeztünk hát meg a Nyári Vásárba. Talán nem túlzás azt állítani, hogy bizony az egész vásár legjobban öltözött kofái lehettünk.

Pompásan ment az üzlet, nem utolsósorban azért, mert George pultunk előtt fel-alá járkálva, kiáltozva adta a nép tudtára: nálunk kaphatók a legfinomabb sütemények.

- Emberek, asszonyok, jöjjenek közelebb bátran! – rikkantotta. – Kóstolják meg e mesés ízű csemegéket, vegyenek ezekből a földöntúli csodákból, s ízük feledhetetlen emlékként fogja elkísérni önöket életük minden napján! Ne hagyják ki ezt a soha vissza nem térő alkalmat, hiszen csak egyszer van Nyári Vásár! Idén legalábbis már nem lesz több! Jöjjenek, nézzék, milyen szépségesen szép tündérhercegnők készítették csakis önöknek ezeket a rendkívüli süteményeket! Kóstoltak-e már valaha igazi tündérsüteményt? Vegyenek hát belőle, ilyet nem találnak másutt a világon!

Ám Dennis sem volt rest kivenni a részét az értékesítésből: telipakolt egy kosarat, majd eltűnt a tömegben. Kiváló üzleti érzékről tanúbizonyságot téve portékáját éppúgy kínálta a vásár másik felén ácsingózó sokaságnak, mint a többi árusnak. Néhány percen belül üresen tátongó kosárral tért vissza, megtöltötte, majd újra eltűnt. Mindezt addig folytatta, amíg egyszer csak azzal nem fogadtuk: eladtuk a süteményt az utolsó darabig!

- És most mi lesz a pénzzel? – huppant az immár üres pultra George. – Elosztjuk négyfelé?
- Négyfelé?! – ütköztem meg. – George Spencer, mondd, te mégis hány süteményt sütöttél?
- És ki kiáltotta világhírré, hogy milyen eszményiek a sütijeitek? – vágott vissza George. – A ti stratégiátokkal még most is itt állna az áru fele, így viszont akár már mehetünk is sörözni.

Tündérhez méltatlanul az öklömmel fenyegetőztem, George pedig mindenre elszántan vicsorított rám. Dennis mindeközben egy, a kosara aljáról előkapart süteményt rágcsálva mulatott rajtunk.

- Jól van, jól van – intett le bennünket Katie. – Nem osztjuk el a bevételt.
- Látod, George? – vigyorogtam diadalmasan. – Egy vasat sem kapsz, mert csak mi dolgoztunk keményen Katie-vel.

Döbbenetemre azonban barátnőm a fejét rázta.

- Senki nem kap semmit. Fogjuk ezt a pénzt és csapunk belőle egy nagy lakomát Bob-nál, rendben? – jelentette ki ellentmondást nem tűrve. Nem is mondtunk hát semmit. Katie folytatta: - Persze nem ma. Most ugyanis az itteni dínomdánomból vesszük ki a részünket. Gyerünk!

Azzal hátrahagyva a tömeg azon részét, amely még a standok között forgolódott, csatlakoztunk azokhoz, akik viszont már éhesen és szomjasan a hosszú asztalok mellett gyülekeztek.

Bob is kitelepítette ide a kocsmáját. Hatalmas hordókból folyt a mámorító nedű, óriási kondérokban főtt az étel, jókora tüzek felett alighanem középkori várak kínzókamráiból elcsent, tekintélyes nyársakon forogtak az ökrök és egyéb finomságok. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben, s midőn épp arra gondoltam, hogy ezt a jókedvű hangulatot már nem lehet fokozni, hegedűszó hangzott fel, hogy vidám talpalávalóval dorgáljon meg: az imént túl elhamarkodottan ítéltem.

Csakhamar rábukkantunk egy asztalra, amely mellett még sikerült megkaparintanunk némi helyet. Katie-vel valódi hercegnőknek érezhettük magunkat, mert George és Dennis rögvest eltűntek a tömegben, hogy étellel-itallal alaposan megrakodva térjenek vissza hozzánk – egy szavunk sem lehetett a kiszolgálásra.

- Bárcsak örökre ilyen maradna Pire, mint amilyen ma – sóhajtott Dennis, kezében egy régi – vagy legalábbis réginek tetsző – korsóval, melynek peremén átbuggyant a hófehér sörhab. – Akkor egy percig sem haboznék idetelepedni.

- Ezt most úgy érted, hogy így is-úgy is ideköltözöl, csak még tétovázol előtte egy kicsit? – kérdezte George két falat hús között.

Mindhárman kíváncsian tapadtunk Dennis-re, lesve a feleletet. Ő megrettent eme nagy várakozástól. Zavarodottan mosolygott, majd meghúzta a sört, gondolván, így nyerhet egy kis időt a legmegfelelőbb válasz kiötlésére. Csaknem teljesen kiitta a korsót, úgyhogy elég sokat gondolkodhatott. Ám utána sem tűnt sokkal okosabbnak.

- Nem is tudom – szólalt meg végre rémült hangon.

Először arra gondoltam, a fene vigye el, miért nem tudta azt mondani, hogy igen, már holnap idehozatom a cuccomat, és el sem megyek innét többé. Aztán rábeszéltem magam, hogy ez nem is olyan rossz felelet, legalábbis a teljes elutasításhoz képest kifejezetten jó.

- És te, George? – szegeztem a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelten az elszántan habzsoló rendezőasszisztensnek.

Szinte a torkán akadt a falat a váratlan támadás hatására. Katie olyasféle pillantást vetett rám, amilyeneket alighanem én magam is lövellhettem rá a Sean vagy Dennis társaságában elköltött vacsorák során elejtett megjegyzéseit jutalmazandó. Szívélyes mosollyal viszonoztam a nyársaló tekintetet.

Mindketten tudtuk azonban, hogy valójában csupán egy olyan kérdést vetettem fel, amit ő nem mert, pedig a válaszra maga is nagyon kíváncsi volt. Így hát hamarosan George találta magát figyelmünk középpontjában éppúgy, mint az imént Dennis. Mert még ő is figyelt, minden bizonnyal derekasan kiélvezve, hogy ilyen hamar elterelődött róla a beszélgetés fonala.

George a kezében tartott csirkecombot használta fel időhúzásra, ahogyan az előbb Dennis az italát. Gondosan lerágogatta róla a legkisebb húscafatokat is, miközben arckifejezésén látszott, roppantul megerőlteti magát a gondolkodásban.

- Rendben, figyeljetek – tette le végül a letisztogatott csontot a tányérjára. – Én egyáltalán nem tervezem, hogy ideköltözzek. Szép, szép ez a mai nap, tényleg felejthetetlen, de nekem nem elég ahhoz, hogy egy életre ide csábítson. Sajnálom.

Katie elfordult, poharából keserű tekintettel kortyolta sörét, szemét a távoli tengerre szegezve. Ekkor aztán pláne úgy véltem, hogy Dennis válaszára határozottan nem lehet panaszom. Feltéve, ha őszinte volt. És nem csupán arról volt szó, hogy közte és George között mindössze az az egyetlen különbség, hogy ő inkább kozmetikázza egy kicsit a véleményét, semmint a képembe vágja a kiábrándító igazságot.

A szemem ismét Katie-re tévedt. Mindenképpen tenni szerettem volna valamit, hogy enyhítsem valamelyest a csalódottságát.

Ám mielőtt még kieszelhettem volna, hogy miként is fogjak neki, Dennis szólalt meg:
- Mégis mi vonz téged annyira a nagyvárosban?
- A sok ember, a nyüzsgés, az állandó buli – sorolta George habozás nélkül. – Minden kéznél van, amit csak akarsz, és amikor csak akarod. Ráadásul nem szabja meg neked senki, hogy mikor teheted ki a lábadat a saját otthonodból, mint itt, ahol kénytelen vagy alkalmazkodni az egyetlen komphoz, és ha hazafelé tartva véletlenül lekésed, akkor éjszakázhatsz az utcán.

Katie fintorogva kelt fel az asztaltól és tűnt el a tömegben.

Nem mentem utána. „Nem lesz baja – gondoltam. – Az emberek figyelnek rá.” Igazam volt: már láttam is, amint Mrs. Borgh aggódó tekintettel néhány lépéssel lemaradva követi Katie-t.